2004-02-11

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Érdekes jelensége volt az elmúlt időszak közéletének, hogy a sajtó, a politika elkezdett foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy ki lehet lelkész. Persze, mindenkit a maga érdeke hajtott abban, hogy ezt a kérdést feltegye. De, ha lebontjuk a politika által rárakódott réteget e problémáról, akkor is megmarad a kérdés, ki lehet lelkész? Milyen legyen a lelkészképzés? Ki mit vár a papjától? Vajon, teljesíthetőek-e ezek a váradalmak? A legtöbb elhangzott kérdés mögött az a nehéz helyzet áll, hogy az egyháznak és a lelkészeknek nagyon megváltozott a világhoz, a társadalomhoz való viszonyuk. Vajon, hogyan találhatják meg mind jobban az evangélium hangját ebben a korban? Ma egész műsorunkban egy riport összeállítással ezekre a kérdésekre keressük a választ. Először Komlósi Piroska pszichológust, a Károli Gáspár Egyetem Kommunikáció Tanszékének docensét hallják. Beszéde közben megszólalnak diákok, Fekete Zoltán, Sümegi Nóra és Hajdú Szabolcs, valamint dr.Szűcs Ferenc teológiai tanár. Megszólal, még Veress Sándor, egyházmegyei gondnok, zsinati világi tag.

Komlósi Piroska: A lelkészekkel is egyre gyakrabban találkozom. Sokszor szembesülök azzal, hogy milyen nehéz élethelyzetük van mindennapjaikban. Gyakran, már a teológián összeházasodó pár kerül ki az életbe, egy gyülekezetbe, ahol csak egy állás van, és az egyik fél szükségszerűen munkanélküliségre van ítéltetve. Ez például gyakori dolog. Azt hiszem, hogy ez a lelkészházaspároknak egy sajátos, nehéz helyzete. Mivel sok ilyen van az országban, ezért ez önálló jelenségként is megérdemli, hogy gondolkozzunk rajta.

Fekete Ágnes: Ez az egész jelenség azt is mutatja, hogy a mai világban egészen más a lelkész helyzete, mint amilyen volt. Régen ez a kérdés nem is volt adott, mert az egész társadalom úgy működött, hogy a lelkésznek egy adott társadalmi szerepe volt, ma viszont egy állás, egy foglalkozás, és ennek a feszültsége nagyon benne van még a képzésben is.

Komlósi Piroska: Azért azt látom, hogy ők hivatásnak érzik, de nagyon azt mondhatni, hogy árral szemben, széllel szemben kell dolgozniuk. Azzal, hogy az egyház, a vallás, a hit értékei oly mértékben megrendültek a társadalomban, a társadalomban való helyük is sokkal inkább elbizonytalanodott, megkérdőjeleződött. Találkozniuk kell elítélő, megítélő, kritizáló megjegyzésekkel. Főleg itt, Magyarországon a helyzet sajátos, ezt jól tudjuk. Az elmúlt 45 évben nagyon nehéz helyzetben voltak az egyházak és a lelkészek. Ebben kellett kidolgozniuk egy túlélési stratégiát. Jól tudjuk, hogy ennek mindenféle megnyilvánulásai voltak. Az úgynevezett békepapoktól, akik szövetségre léptek az uralkodó rezsimmel, egész odáig, akik remeteként, hallgatagon kis faluban írtak, dolgoztak a fiókjuknak, vagy olyanok, akik a szószéken reszkettek, mert megfenyegették őket, hogy a feleségük, aki – mondjuk – pedagógus, nem fog állást kapni, ha ők nem megfelelően beszélnek. A református egyházban a papok sokkal esendőbbek, mint a katolikus egyházban, hiszen nekik még egy családért is felelősséget kell vállalniuk. Így itt olyan szerepütközések adódhatnak, amiket nagyon nehéz jól megoldani.

Fekete Ágnes: Úgy látom, hogy az elmúlt rendszerben valóban volt egy túlélési stratégia, akkor ez, jól-rosszul, de működött. Mintha ez ma nem működne, és nem lenne új stratégia. Egyértelmű volt egyfajta ellenállás, egyfajta makacsság, így az identitásunkat elég könnyen tudtuk meghatározni. Ma ez nincsen. Tehát, egyfelől kisebbségi helyzet van, negatív háttér van, és nincs ez az identitást adó szituáció.

Komlósi Piroska: Igen. Pontosan a társadalmi változás minden téren meghozta azt, hogy hirtelen megszűnt egy nyilvánvaló ellenállás, aminek ellenében lehetett az embernek önmagát beazonosítani. Sokkal nehezebb ebben a laza, puha világban megtalálni, meg is tartani azt az utat, amin mennem kell. Itt ez az átalakulás, amely az egész társadalmat igénybe veszi, a lelkészeket is, és nagyon nehéz megtalálni azt az újfajta szerepmegvalósítást, amelyikben megőrződnek a tartalmi és értékelemek. De valahogy más formában, más hangnemben, másfajta kommunikációs eszközökkel kell eljutni a hívőkhöz, vagy a gyülekezethez. Ez nagyon nagy feladat. A Károli Egyetem Kommunikáció Tanszékén az egyik küldetésünk az lett volna, hogy a lelkészeknek, az egyháznak segíteni megkeresni egy újfajta kommunikációs lehetőséget. Buda Béla ezt hangsúlyozta, fogalmazta meg a tanszék stratégiájában. Ez ügyben azt mondhatom, hogy nem artikulálódott igazi igény.

Fekete Zoltán: Én még nagyon az elején vagyok, ezért nem tudom megítélni pontosan, hogy milyen lesz ez később. Van előttünk egy minta, hogy hogyan kellene lelkészként élni, illetve a teológus hogyan néz ki, és ezt egymástól el is tanuljuk. Mintegy egymást tanítjuk arra, hogy így kell viselkedni, így kell köszönni, így kell beszélni. Az áhítatok helyzetében így átalakulunk egy másik formába, ami nem annyira ugyanaz, mint amilyenek általában vagyunk.

Fekete Ágnes: Nem feltétlenül negatívan mondom, hogy megjátssza magát, de elvállal egy szerepet. A játéknak nem a negatív értelmében játszik a lelkész egy szerepet, és ezáltal óhatatlanul nem annyira őszinte az áhítat, meg az istentisztelet.

Fekete Zoltán: Teljesen egyetértek ezzel. Azt látom, hogy az áhítatoknak a mélységében tartalmában is sokszor sablonok jelennek meg, meg sémák, amiket már hallottunk ifi órán vagy egyik lelkésztől, vagy ami szájról-szájra terjed a református egyházon belül, és mindig ugyanazt az egy példát hozzuk arra az egy szituációra. Ettől ilyen súlytalan sokszor, amit áhítatokon hallok. Ettől függetlenül hallunk jókat is, de ez egy megfigyelés elsősként. Segíteni kellene abban, hogy jobban megjelenjen az életünkben a lelki résznek a helye, ideje. Tehát, önkéntelenül bekerülünk egy meghasonulásba, egy kicsit elválik az én, meg aminek meg kell felelni. Én most éppen ebben a szituációban vagyok. Korábban én egyetemi missziós munkát végeztem, és egészen másképp látom azt, amit most tanulok. Sokkal jobban tudom, hogy miért tanulom, mint azok, akik 18-19 évesen vannak itt, és nekik lehet, hogy el fog ez veszni, legalább is egy része a gyakorlati szempontból, tehát a jövő lelkészei szempontjából. Ha a gyakorlat jobban megjelenik, és együtt fut az elmélettel, akkor jobban erősítik egymást.

Veres Sándor: Az a jó, hogy ha a teológus is ráérez ennek az örömére, hogy sikerült valamit elmondanom, amit Isten mondott, és megtörténik az a csoda, hogy én mondom a szavakat, és ő szól hozzánk.

Komlósi Piroska: A személyes kommunikációban, a lelkész és a gyülekezet, a lelkész és a lelki gondozott relációjában való, kommunikációban tényleg nagyon sokan akarnak új utat találni, új hangot.

Fekete Ágnes: Talán az egyház sokszor védekező állásba helyezkedik a szituációval szemben.

Komlósi Piroska: Inkább azt mondanám, hogy az egyház, mint egy nagy intézmény, óriási tehetetlenséggel rendelkezik. Nagyon lassan tud változni. Az intézményi működésnek rengeteg szintje van, ahol folyamatosan meg kell fogalmazni, el kell fogadtatni, és át kell vinni, realizálni kell valami újat. Tehát, ebben tényleg türelmesnek kell lenni, bár az embert mindig a türelmetlenség hajtja, hogy miért nem haladunk gyorsabban. De, egyrészt beszélünk az egyházról, akkor az intézményi sajátosságokra kell, gondoljunk, ami a vezetők felelősségén nyugszik. Ezzel szemben az egyének néhány fokkal gyorsabban változnak, és mi a munkánkban ezzel találkozunk. Azzal a nagyon sok lelkésszel, százszámra mondhatom, akik égetően keresik azt, hogy tudnának a munkájukban megújulni, a hivatásuk, a szerepviselkedésük, állásfoglalásaik, nézeteik a gyülekezet vezetésében való munkájukban, és keresik a továbbtanulás, a konzultáció szupervízió lehetőségét. Inkább ezen a szinten érdemes látni, hogy hogy próbálnak jutni valamire. Az ő küzdelmüket könnyítenék az egyház vezetésében ezek a döntések, a változások támogatása gyorsabb lenne.

Fekete Zoltán: Végül is én a konfliktust ott látom, hogy a lelkész a példaértékű élete mindenkinek ott van nyomásként, hogy így kellene élni, de egyszerre megjelenik az, hogy közben meg kérdéseim vannak, közben meg nem vagyok képes nem vétkezni egyes helyzetekben. Ez okoz ilyen szakaszt.

Hajdu Szabolcs: Én is nagyon sok válságot megéltem itt a teológiával kapcsolatban. Lehet, hogy nagyon sokan 18-19 évesen bekerülünk ide, éretlenek vagyunk arra, hogy mindazt, amit itt kapunk, ezeket a konfliktusokat meg tudjuk oldani, fel tudjuk oldani. Az angolszász módszer jobb, mert ott – ha jól tudom – 24-25 éves kor alatt nem is lehet jelentkezni a teológiára, sőt már két éves gyakorlat is kell.

Fekete Ágnes: Nem kellene valamit másképp tenniük a teológián? Így jó, ahogy van?

Hajdú Szabolcs: Mi az, amit másképp tudnánk tenni? Én nagyon sokat gondolkodtam ezen, sokat beszélgettem diáktársaimmal. Eljutottunk, abszurd, ma már nem vállalom fel gondolatokhoz, hogy majd mi megszabjuk azt, hogy mi kit tartunk alkalmasnak, és majd elmondjuk a tanári karnak, hogy lépjenek, vagy tegyenek valamit. Én úgy gondolom, hogy ezek nem járható utak.

Fekete Ágnes: Mi az esetleg, amilyen módon jobb lehetne a lelkészkedés, mint most?

Szűcs Ferenc: Például, amit én átéltem, két olyan nemzedék, amelynek a megértése számomra bizonyos nehézségeket jelentett.

Fekete Ágnes: Mennyiben más a mai hallgató, tehát tulajdonságokat lehetne itt kiemelni?

Szűcs Ferenc: A mi nemzedékünk egy más rendszerben került a teológiára. A rendszerváltozás utáni nemzedékek életében sokkal több fogyasztói magatartást vélek felfedezni, ami abszolút természetes, mert nem egy elnyomott egyháznak az elnyomott lelkészhallgatói, hanem végül is szabad emberek, akiknek van bizonyos jövőképe, akik elképzelnek egy bizonyos karriert vagy egy bizonyos pályafutást is az életükben. Ez nem azt jelenti, hogy rosszabbak lennének, mint az előzőek voltak, csak mások. Azt, hogy úton vagyunk – ezt nagyon komolyan kell venni az egyháznak -, ahogy ezt a régiek mondták, hogy az úton járó közösségek communio viatorum. A tapasztalatainkat felhasználva, de ugyanakkor a mai problémákkal szembesülve néven nevezni azokat a fogyatékosságait a lelkészképzésnek is, amivel adósok vagyunk. Valóban van egy szellemi intellektuális képzési követelmény, ami abból adódik, hogy a teológia is tudomány, hogy egyetem, egyetemi fakultás vagyunk. Ez kétségtelen a fejünkre tartozó fáradozás, ami jó esetben azoknak az életében, akik komoly elhivatással vannak itt, ötvöződik a személyiséggel. De, mégis azt gondolom, ha abba az irányba fogunk elmenni, hogy a teológusképzést esetleg nyitottabbá tesszük, de nem parttalanná, hogy bárki az utcáról bejöhet, hanem református értelmiségünk számára a teológusképzést nyitottá tesszük.

Fekete Ágnes: Ugyanúgy, mint a katolikusoknál, ahol van világi teológusképzés?

Szűcs Ferenc: Igen. Ugyanakkor sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani arra a speciális képzésre, ami a jövendő lelkipásztorait képzi. Jobban figyelni a közösségi életre.

Fekete Ágnes: Akkor ezt a két képzést szét kellene választani?

Szűcs Ferenc: Meg kellene különböztetni, szét nem kellene választani.

Fekete Ágnes: Esetleg periódusokra osztva?

Szűcs Ferenc: Lehetne ezt párhuzamosan is csinálni. Egy zártabb rendszerben történne a lelkipásztorok képzése, amibe beletartozik az is, hogy az önfegyelem síkján a lelkipásztori életre való odaszánás síkján nagyobbak a követelmények és az elvárások.

Fekete Ágnes: Milyen lelkészt szeretne?

Komlósi Piroska: Elsősorban olyat, aki egyrészt a szószékről úgy beszél a híveihez, hogy azok a mindennapi életük gondjaihoz, bajaihoz kapjanak eligazítást. Hál’Istennek van néhány ilyen lelkészünk. Másrészt, nagyon fontos, hogy az egész családot, minden korosztályt tudjon valahogy megfogni, behívni. Nem kis teljesítmény egy lelkésztől, asszonyok bibliaóráját és kamaszoknak a konfirmáció előkészítőt megtartani. Nagyon sokféle korosztállyal nagyon jó módszerekkel kell tudni dolgozni. Ez minimum arról szól, hogy erre fel kellene készülni.

Fekete Ágnes: Ez akkor bizonyos szigort kívánna meg a teológián, ha jól értem. Igencsak csökkenteni kellene a hallgatók létszámát.

Komlósi Piroska: Nincs mód válogatni orvosok közt, pedagógusok, pszichológusok közt, sem a bekerülésnél, sem a kikerülésnél. Furcsa dolog, ezen el lehetne gondolkodni, a társadalom miért nem tudja megoldani, hogy a bekerülési és a kikerülési alkalmasságot jobban vizsgálja. Felteszem, hogy a minőség képviselését bent az oktatásban X év alatt a tanároknak kell véghez vinniük. Csak, lehet látni, hogy oly nehéz azt gondolni, hogy most ott év közben valaki kibukik. Az ember mindig úgy érzi, hogy talán még pótlólag érik, javul, javít. Szóval, nehéz ez a szűrés.

Fekete Ágnes: Lehet érzékelni a nagy problémát, hogy mindent elvárunk egy embertől, ami nem reális. Ön milyen lelkészt szeretne lenni?

Veres Sándor: Ez egy borzasztó nehéz kérdés. Azt hiszem, hogy olyan lelkészt, aki ismer önmagát. Nem elég az, ha csak önmagát ismeri, hanem azt is, amiről bizonyságot akar tenni. Ezt lehessen megérezni. Utána ő már botladozhat, lehetnek hibái, mint ahogy mindenkinek, de érezni kell, hogy tudja, hogy kiről akar szólni. Olyan lelkészt, aki ezt tényleg 24 órás szolgálatnak, elhívásnak tekinti. Nem olyan lelkészt, aki felmegy a szószékre és elbeszél a fejem felett. Olyat, aki megtalálja a másik embert, megtalálja azt, akinek gondja van, és meg tudja érteni, el tudja fogadni abban az állapotában, amelyikben van.

Fekete Ágnes: Ha jól emlékszem, azt beszélgettük a múltkor, hogy azért is nem lett lelkész, mert az édesapja olyan magas lécet tett fel, ami szinte nem is elérhető.

Veres Sándor: Észrevette azt, ha valakinek könnyes a szeme, és akkor tudta, hogy kell vele beszélni, vagy el kell hozzá menni. Az, hogy írok egy levelet, vagy beírok az újságba, e-mailt küldök, ez még mindig kevés. Ebben a mai világban is a személyes kapcsolat az, ami a leglényegesebb. Édesapám, édesanyám együtt mentek nagyon sokszor. A lelkész ne lebegjen, álljon ezen a földön, és ha nehezebben jegyzi meg a neveket, akkor jegyzeteljen és írja fel. Ismerte azt a családot. Volt olyan család, ahol egy szellemileg fogyatékos fiatalember volt, akitől én gyermekként nagyon féltem, de ahogy édesapámmal összedugták a fejüket, ahogy kommunikáltak, az nagyon érdekes dolog volt. Valahol itt a szeretet az, ami nagyon meghatározó, hogy szeretem a másikat. Sajnos olyasmit is elvárnak ma már gyülekezeteink, amit maguktól nem várnak el. De, ez azért bibliai elvárás, mert azt mondja az ige, hogy példányképei legyenek a nyájnak a lelkipásztorok, tehát egy kicsit a magánéletükben is olyan minták, amelyeket lehetne követni.

Fekete Ágnes: Milyen irányokba gondolják azt, hogy érdemes lenne újítani, jobbítani, szélesíteni a képzést?

Fekete Zoltán: Szerintem egy lépéssel előbb kellene kezdeni. Itt gondolok a bibliaismeretre is, hogy jócskán szükségünk lenne sokkal alaposabb előképzésre, mint amilyen szinten most kezelik a bibliaismeretet.

Fekete Ágnes: Tehát legyen egy bevezető év, amikor még nem hallgató valaki, hanem egy évig előkészítőn venne részt?

Fekete Zoltán: Gyakorlatilag nem tudom megmondani, hogy mi volna a legjobb, de valami ilyesmire gondolok.

Hajdú Szabolcs: Úgy tapasztaltuk, hogy sokan jönnek a teológiára olyan diákok, akik nem tudják mit jelent lelkésznek lenni. Ezt lehetne kivédeni egy olyan rendszerrel, amiről itt már szó volt, hogy egy-két év megelőző szolgálat vagy tanulás legyen, ami kikristályosíthatja az emberben, hogy tudom, mit jelent lelkésznek lenni, tudom, mit jelent reggeltől estig szolgálni, tudom, mit jelent az, hogy nincsenek ünnepnapjaim, nincsenek pihenőnapjaim. Ezeknek az ismeretében mégis akarom vállalni a lelkipásztori szolgálatot, akkor elmegyek teológiára.

Sümegi Nóra: A gyakorlatot még a gyakorlati tárgyakban sem érzem úgy körvonalazódni, ahogy azt az életben látja maga körül az ember.

Fekete Ágnes: Még a gyakorlat is elméleti oktatásban van leadva?

Sümegi Nóra: Igen. Én ezt látom problémának.

Szűcs Ferenc: Több kapcsolat kell a gyülekezetekkel, illetve a gyakorlati lelkészi munkával kezdettől fogva. Éppen ezért vezetjük be mi is a hatodik évet, mint ahogy ezt már a többi akadémia be is tette, amelyiknek kifejezetten az a célja, a konkrét harcmezőn folyó munka, de ugyanakkor még kapcsolattartás az intézménnyel is. Nem tudom, hogy ez a puszta változtatás megoldja-e ezt a problémát.

Fekete Ágnes: Hogyan lehetne úgy képezni lelkészeket, hogy képesek legyenek váltani, képesek legyenek a régivel, de az újat elmondani?

Komlósi Piroska: Kétségtelen, hogy utolsó órában vagyunk abban a tekintetben, hogy a lelkészképzésbe sokkal több praktikus, gyülekezeti munkára készséget fejlesztő tantárgy vagy elem bekerüljön. A többi szakmánál is azt kell látnunk, hogy a képzés hagyományosan nagyon elméletcentrikus. Ugyanígy a pedagógus- és az orvosképzésben ugyanúgy sóhajtozunk azon, hogy amikor megkapják a diplomát, pont azokkal a praktikus készségekkel nem rendelkeznek, amitől a rájuk bízott egyént egészében láthatnák. Éppen a hagyománytisztelet folytán nehezebb nyitni az új dolgokra. A pedagógusképzésben több évtizede elindult, hogy a pszichológia beépült, és ennek a módszertana. Azt hiszem, most már a lelkészképzésen van a sor. Azt mondjuk, hogy az oktatásunk az utóbbi időkig azért volt olyan amilyen, mert a pedagógusok rémes mentális állapotban voltak, meg nem becsült, alul fizetett, kiégés határán lévő emberek. Igen. Kétségtelen, a lelkészeknek ahhoz, hogy ők adni tudjanak, ahhoz nekik is kapniuk kéne és nemcsak felülről hitbéli erősítést, hanem társadalmi elismerést, társadalmi elfogadást. Olyan fizetést, amiből könyveket tud vásárolni. Minimál béren élnek vidéken lelkészek pici gyülekezetben, ahol a gyülekezet fizetésképtelen, a saját lelkészét nem tudja eltartani. Azt tapasztalom a továbbképzéseken, hogy a vonatjegy és a könyvek megvétele gondot okoz. Ennek ellenére megveszik. Tényleg, valami óriási ellentét feszül itt a világban, amikor ezektől az emberektől azt várjuk el, hogy adjanak energiát, lelkit, testit a gyülekezetben, és közben nincs, amiből ők igazán táplálkozzanak. A társadalom nem veszi még elég komolyan, hogy az egész társadalom lelki egészségét segíthetik a különböző egyházak felelős lelkészei. Bizonyos szinteken ezt már nem lehet hangoztatni, hiszen inkább az ellenállás dolgozik a fejekben.

Fekete Ágnes: Pontosan úgy, ahogy az országban Budapest, és mondjuk egy kis falu között, feszültség van, ugyanaz van a lelkészeknél, budapesti lelkészek meg a falusi lelkészek között. Borzasztó igazságtalan ez a helyzet. Itt az egész ország igazságtalansága vetül rá a lelkészi társadalomra.

Komlósi Piroska: Igen. A lelkész nyomorúságos helyzetben él, ahogy általában a település emberei is. Különleges bánásmódra nincs lehetőség. Az ország egésze működésének egy pici alrendszere az egyház és ezen belül a lelkészek. Azt azonban meg kéne keresni, hogy tud az egyház kevés pénzből, hatékonyan működni. Amikor kikerül a lelkész a gyülekezetbe, nagyon fontos lenne, hogy utána az egyház szakmailag mennyire nyúl utána, mennyire tud neki segíteni. Van olyan, hogy segédlelkészként valaki mellett beletanul. Ebben még nagyon sokat lehetne fejleszteni, jobbítani, hogy a pályakezdés első éveiben jól szervezett, érdemi, szakmai konzultációt, folyamatosan kapjanak a lelkészek.

Fekete Ágnes: Ha erről az oldalról tekintjük, akkor a lelkészek a magyar társadalomban nem állnak rossz helyen, hiszen egymás között azért elég nagy az összetartás. Azért ez mégis egy közösség is.

Komlósi Piroska: Én is ezt tapasztalom. Az, nagyon fontos lenne, hogy az egyház vezetése tudjon örülni az öntevékeny, alulról jövő kezdeményezéseknek. Szinte a saját működése ellenében kellene tudni megújulnia.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Jakab levele I. fejezetéből.

”Teljes örömnek tartsátok Atyám Fiai, amikor különféle kísértésekbe estek. Tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbálása kitartást szerez.”

Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ. Szorítja, nyomja egyik dolog a másikát". Ír József Attila arról a félelmetes rendről, amit mindannyian tapasztalunk. Bizony félelmetes a rend sokszor. Jó és rossz dolgok farakásként magasodnak mellettünk. A bánatot megpróbáljuk kiküszöbölni, az örömöt, pedig keressük. A Biblia azt írja, hogy a kísértésnek is van ideje. Egy egészen más gondolkodást tár elénk, amikor nem tanácsolja a jó és rossz dolgok szétválasztását, hanem arra hív, hogy örömnek tartsuk azt, amikor kísértésbe esünk. Hányszor szívesen térdelünk a kereszt előtt. De, a saját keresztünket gyűlöljük. Szívesen hallunk Krisztus haláláról, de a magunk életében megvetjük a szenvedést. Hogyan lehet összekapcsolni az örömöt és a kísértést? Ahogyan két fa nyomja egymást. Ha a mesében beszélgetne a két fadarab, arról beszélnének, mennyire nyom a másik. Távolról nézve azonban egy nagy rend részei. Amikor kísértésbe esem, úgy tűnik, valami megrontja az életemet. De, ha eltávolodom lelkem viharától, akkor kiderül, hogy a hitem próbáját éltem át. Vajon, úgy viszonyul hozzánk Isten ezek szerint, mint a sportjátékok selejtezőjénél a versenyzőkhöz az emberek? Aki gyengébb, kiesik? Nem. Itt egészen másról van szó, hiszen a sportban mindig az derül ki, hogy az egyes ember mennyire jó, milyen képességekkel bír a versenyző. Itt azonban a végén mindig az derül ki, mennyire irgalmas az Isten. A hit próbája nem azt jelenti, szedd össze az erődet, feszítsd meg minden izmodat, mert most egy nagy folyón kell átmenned, hanem szedd össze minden bizalmadat, mert az Isten kegyelmét láthatod. Szokták mondani, hogy: az acélt megedzik. A mai élethez harcedzettnek kell lennünk. A Biblia ezzel szemben azt mondja, hogy beleesünk a kísértésekbe. Nem egy szándékos csapdaállításról van szó. Inkább visszatekintve láthatjuk, hogy kísértés nélkül nem lenne valóságos a hitünk. Hiszen a szeretet is és minden emberi érték próbák által lesz bizonyos. Életünknek paradox valósága ez. Ha ezt megértjük, akkor képesek leszünk örülni a kísértésnek. Ez a kitartó biztos keresztyénség alapja. Azért is, mert voltaképpen a kereszt csodája jelenik meg ilyenkor az életünkben, hogy a kísértésekkel teli halálos mélység az egész világ tisztázódási pontjává lett. A mi életünkben ezen a tényen keresztül válhat a kísértés az őrállás helyévé.
Ámen

Egy teológus hallgató véleménye

Tisztelt Szerkesztő Asszony!

Meglepetéssel olvastam a belterjességről írt gondolatait a Reformátusok Levele 76. számában. Nem azért, mintha ne mutatott volna néhány valódi problémára is rá, hanem mert nem értem, miért pont a teológusi nyilatkozatról jutottak ezek az eszébe. Ahol viszont van valódi összefüggés, ott nem érzem jogosnak kritikáját. Mint ötödéves teológus, aki részt vettem a kifogásolt Nyilatkozat megszövegezésében is, úgy látom, félreértette szándékunkat és lehetőségeinket egyaránt, ezért szeretném azokkal kapcsolatos képét kicsit pontosítani. Több ponton úgy tűnt, hogy nem is olvasta a Nyilatkozatot, vagy ha igen, akkor eleve azzal a gondolattal, hogy erre milyen – támadó – választ kellene adnia. "Egymással egyetértő emberek … nyilatkozatháborúkkal hergelik a velük amúgy is egyetértőket" – írja. Ha odafigyelt volna, talán feltűnt volna, hogy tudatosan nem támadtunk senkit. Hergelni – az én értelmezésem szerint – az ember valaki vagy valami ellen szokott, nem valakiért. Nagyon ügyeltünk arra, hogy ne azokról beszéljünk, akik megtámadták a Hittudományi Kart, hanem az igazságot próbáljuk – lehetőségeinkhez mérten – közreadni. Abban ugyan igaza van, hogy nem kezdtünk eközben másokat simogatni, hogy ügyeskedéssel, manipulációval állítsunk embereket magunk mellé, mint Holocaust-emlékműves példája alapján tennünk kellett volna (másokról beszélünk, de magunkat védjük). Ebben azonban eleve megkötött, hogy az általunk megkeresett sajtóorgánumok munkatársai egyöntetűen azt mondták: akkor jelenhet meg a Nyilatkozat, ha nagyon rövid. Nem volt módunk arra, hogy az esetet szélesebb történelmi-társadalmi kontextusba ágyazzuk. A tényekre kellett hagyatkoznunk. De talán éppen az lehet virágszál, amire a Szerkesztő Asszony is felfigyelt: nem szokás egy egyetem diákjainak kiállani a tanárjaik mellett. Vagy mégis "talpnyalás"? Két-három ember nyilvános megszólalása az lehetne. De mivel a "talpnyalás" általában magában hordozza az illető tanárnál való "bevágódást", a másokkal szemben "kiügyeskedett előnyöket", nehezen értelmezhető "tömeg-jelenségként". Ha a diákok háromnegyede egy emberként áll ki valaki mellett, az csak annak "talpnyalás", aki így akarja értelmezni (ezért tartottuk alapvetően fontosnak, hogy energiánkat nem kímélve a vizsgaidőszakban legalább ennyi hallgatótársunkat elérjük). A mi célunk pedig nem a rosszindulatúak lefegyverezése volt, hanem a megzavarodott, megbotránkozott emberek informálása. Tudva, hogy mindig lesznek sokan, akik bármit készek félremagyarázni. A tanár-lelkigondozó szerepkettősségről írt gondolata megint csak abból származhat, hogy nem olvasta figyelmesen a Nyilatkozatunkat. A teológus diákságnak van saját lelkigondozója, spirituálisa, akinek nem kell ügyelnie a "túlzott toleranciára". Volt évfolyamtársam hallgatói jogviszonyának megszüntetése pedig nem "intolerancia" volt, ahogy ezt a meleg szervezetek mellett Szerkesztő Asszony is látja, hanem Szabó István püspök úr Heti Válaszban megjelent nyilatkozatának kifejezésével élve "diszkvalifikáció" (bővebben ott). Amiről nem a dékán, hanem a Kari Tanács döntött, a diákság kezdeményezésére. Ez utóbbira viszont nem figyelt fel a tisztelt Szerkesztő Asszony: nem csak azt írtuk le, hogy "szegény dékánunk ártatlan", hanem a bűnbakgyártó hamis rágalmakkal szemben a felelősség ránk eső részét szerettük volna magunkra vállalni. Mert úgy éreztük: így tisztességes. Akkor is, ha a mai világban ez szokatlan, sokaknak érthetetlen, éppen ezért félremagyarázzák. Ha azonban hallgattunk volna, olyan slamasztikában hagytuk volna benne a Hittudományi Kart és a dékánját, amiből csak még félreérthetőbb "magyarázkodások" árán tudtak volna félig-meddig kimászni (mert ők valóban magukat védték volna, még ha meggyőződésem szerint igazuk is lett volna). Igyekezzük legalább egyházon belül jól érteni: nem mi vittük bele ebbe azokat, akik mellett a magunk eszközeivel felemeltük a szavunkat – nem ezért illet minket is felelősség. De a rágalmak olyat állítottak, amelyet egy egyetértő baráti kézfogás nem moshat le. Egy pszichológusról azt állítani, hogy nem tart titkot, azonos azzal, hogy megkérdőjelezzük szakmai alkalmasságát. Ország-világ előtt. És ez nem csak az ő problémája. Gondoljunk bele, mit kapnak másnap a gyermekei emiatt az iskolában. És hányszor meggondolja majd egy becsületes református fiatal, mielőtt beadja jelentkezési lapját arra a teológiára, ahol ilyen szinten áll a lelkigondozás. (Megjegyzem: az ügy kirobbanása óta kiderült, hogy volt évfolyamtársam szexuális irányultságáról a dékánon kívül tucatnyi teológus és nem egy tanár tudott, mégis csak a Szigeten tett nyilvános "vallomása" vezetett a hallgatói jogviszonya megszüntetéséig: ennyit a lelkigondozói titoktartásról.) Arról már ne is beszéljünk, hogy ezenközben, közvetve, mit árthat egyházunknak egy-egy ilyen "ügy". Mindez természetesen nem cáfolja azt, hogy nem túl nagy hatást értünk el, de az oka egészen máshol keresendő. Leginkább abban, hogy nem vettük fel a nekünk dobott kesztyűt. Ha mi leírtunk volna mindenféle rosszat: mondjuk a homoszexuális exdiákról, hogy diáklap- szerkesztőként lopta a teológus diákság pénzét; vagy például az ügyet megszellőztető rádióról, hogy maffia-kapcsolatai vannak; esetleg az egyetemet felelőtlenül, sajtóhírekre alapozva elítélő két "felelős" miniszterről, hogy kiskorúakat rontottak meg, azt felkapta volna a média. Ezeket azonban nemcsak azért nem írtuk, mert nem igazak (ez érdekes módon a sajtó munkatársait nem tartotta vissza egyetemünkkel kapcsolatban), hanem mert úgy gondolom, a mi fegyverünk a szeretetben képviselt igazság. Amire sajnos senki sem kíváncsi. A Református félóra sem. Ott csak Barangó kaphat szót, ha országosan megrágalmazzák (félreértés ne essék, nem a vele készült interjúval van problémám). A református hittudományi kart meg csak a Vasárnapi Újság keresi meg. A református műsor szerkesztője pedig csak kritizálja. Igaz, azt legalább nem a műsorában. Azt hiszem belterjességünk inkább ide vezethető vissza. A sajtórágalmakkal az egyháznak kellett volna szembefordulnia. Mert ezek valóban komoly vádak. Ha igazak, annak is meg kellene legyenek a következményei. De ha nem igazak, akkor legalább azokkal, akiket érdekel az igazság, közöljük ezt. Úgy, hogy megszólaltatjuk azokat, akik a rágalmak valódi megalapozottságáról érdemben nyilatkozni tudnak. Lehet, hogy ők is érintettek, mint bármelyik "rágalmazási per" esetén mindkét fél – de mielőtt ítéletet mondanánk (és sajnos én elég sok felületes ítéletet hallottam már az ügyben), adjunk nekik lehetőséget, hogy tényekkel igazolják igazságukat. Minket azonban senki sem kérdezett meg. Nem azért, mert válófélben lévő szülők kiskorú gyermekei lennénk. Felhívnám a Szerkesztő Asszony figyelmét arra, hogy jogilag cselekvőképes nagykorú felnőtt emberek írták a Nyilatkozatot. Éppen azért írták, mert érintettek, és így belelátnak az ügybe. Aktív szereplői voltak annak, nem passzív szemlélői. És akiket azért kellett volna megkérdezni az egyháznak, horribile dictu a református félórának, mert ők is Isten gyermekei, a láthatatlan Egyház és a református egyház tagjai. Ezért nem mondhatja azt az egyház, hogy ők még "kicsik". Mert amit a világ nem ért: mi testvérek vagyunk – professzorok és teológusok, gyülekezeti tagok és lelkészek, rádióhallgatók és rádiószerkesztők. Ez legalább közöttünk felette kellene álljon az összes többi "viszonyrendszernek". A kereskedelmi és politikai érdekektől vezérelt sajtó nem fog megkérdezni, mert nem tudunk semmi botrányosat mondani, nem vonzzuk a "hírre" éhes tömegeket, és egyébként is, nekik valóban "kicsik" vagyunk. Pedig ha annyira félreérthető lett volna a Nyilatkozatunk, ahogy Szerkesztő Asszony gondolja, megjelentette volna az MTI is. Mert nekik is elküldtük. Igazi botrány kerekedhetett volna a "talpnyaló teológusok" körül. De a sajtó nagy részét egyszerűen nem érdekelte, mit mondunk. Ha rajtunk múlik, mi hívtuk volna a Szerkesztő Asszonytól felemlegetett 50 kamerát. Nem jöttek. Viszont még a Magyar Nemzet sem hozta le egészében írásunkat, pedig cikkükből kiderült: ők tényleg szeretnének tisztán látni a kérdésben. Mellesleg meg is ígérték, hogy teljes terjedelmében adják közre. De a pozitív, támogató állásfoglalás nem hír. Akkor sem, ha formájában szokatlan. Főleg akkor, ha nem áll mögötte semmilyen érdek. Az Interneten és a nyomtatott sajtóban óriásira pumpált hírléggömböt addig fújták, amíg abból a különféle közszereplők, politikusok, "jogvédő" szervezetek hasznot húzhattak, kíméletlenül elítélhették a dékánt, az egyetemet, az egyházat, sőt azon keresztül a Szentírást is. Amikor elkezdett volna kiderülni az igazság, ami köszönőviszonyban sem volt a korábbi "hírekkel", akkor feleresztették, és azóta is ott lebeg valahol a közgondolkozásban, néha még a közbeszédben is előjön, és – egyre láthatatlanabbul, de még talán hatékonyan – hullajt bombákat értékekre és emberekre. Mindenekelőtt az Istentől kapott legvalódibb Értékre, az Igére. És nem "csak" az írottra meg a hirdetettre. Az egyház felelősei azonban – tisztelet a kivételnek – megrántják a vállukat, és azokat bírálják, akik szeretnének valamit tisztázni. Ahelyett, hogy kérdeznék őket, hogy fórumot teremtenének nekik. Akár technikailag is megsegítve őket abban, hogy hogyan artikulálhatják megfelelően azt, amit tudnak. Lehet, hogy valóban félreérthetőek voltunk, ezért most leírom: Nyilatkozatunk célja az volt, hogy a köztudatban valami megjelenhessen az igazságból is. Nem voltak nagy illúzióink, bár valóban többet reméltünk annál, ami történt. Nem azoknak szántuk, akik a kákán is csomót keresnek. A jószándékú embereket akartuk informálni. A félrevezetett közvéleményt. Nem azért, mintha az igazság védelmet igényelne. Tudjuk, hogy az Igazságé lesz a végső győzelem. A jószándékú emberek védelmében szólaltunk meg. Nagyon hálásak vagyunk a Parókia.net honlapnak és a Reformátusok Levelének, hogy közzétették írásunkat (utóbbi ráadásul kérés nélkül, ami különösen is jólesett). Ha pedig nem jól csináltuk, amit tettünk, akkor készek vagyunk elfogadni a kritikát, a segítséget. Ha kiderülne: nem csak magánvéleményt fogalmazott meg a Reformátusok Levele, hanem széles körökben támogatásra talál, végig fogjuk gondolni. Mivel valóban "kisebbek" vagyunk, a hívők előttünk járó nemzedékeihez viszonyítva "kicsik", várunk arra, hogy akik szívükön viselik egyházunk ügyét, mutassák meg, hogyan kellene helyesen lépni ilyen ügyben. Sajnos a Szerkesztő Asszony állásfoglalása véleményem szerint nem erről szólt: az nem derült ki belőle, hogyan csinálhattuk volna jobban. A kérdéssel kapcsolatos további állásfoglalásokra, véleményekre kíváncsian üdvözlöm a Reformátusok Levele készítőit és olvasóit! Isten áldja meg mindannyiukat!
Pataki András Dávid V. éves teológiai hallgató

Válasz:

Kedves Dávid!

Köszönöm, őszinte levelét! Nem állt szándékomban vádaskodni. Csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmet "Belterjesség" című írásommal, hogy a sajtóban másként cseng vissza egy ügy, mint ahogyan mi azt küldjük. Én nem gondolom a diákokat talpnyalóknak. De a cikk sokakban ezt váltja ki. Fontos e kettő világnak a megkülönböztetése.

Magam éppen a mindkettőnk által említett szempontok miatt nem gondolom, hogy a Kossuth Rádió református műsora alkalmas terep lenne e témában a tisztázódásra. A továbbiakban szívesen beszélgetek ezekről a dolgokról személyesen.

Szeretettel köszönti,

Fekete Ágnes