2004-03-17

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Fekete Ágnest hallják Szeretettel köszöntjük kedves hallgatóinkat azzal a jó hírrel, hogy némi technikai fejlődésre került sor műsorunkkal kapcsolatosan. Már nem csupán a 333-1118-as budapesti számon, hanem egy új telefonszámon is hívhatnak bennünket. Ugyanez a szám 30-as körzettel az elején, azaz 06/30/333-1118. Irodánkban pedig egy új kazettamásolóval dolgozhatunk. Így, ha bárki kéri valamely műsorunkat kazettán, elküldjük. Amennyiben ír, az 1146 Budapest, Abonyi utca 21-es címre. Ezen kívül Interneten is olvashatják műsoraink gépelt változatát a www.reformatus.hu oldalon és meghallgathatják a www.parokia.net-en. Még egyszer a hívható, illetve SMS számunk: 06/30/333-1118.

Nemrég találkoztam szomszédunkkal, aki gyerekorvos. Elkezdtünk beszélgetni a hálapénzről. Arra jutottunk, hogy ez az ügy az egész ország lelki és morális állapotát tükrözi. Például, a minap – mondta – felhívott egy beteg édesanyja, hogy menjek be, mert nagy baj van. Csak őérte beutaztam a kórházba. Azt mondta az anyuka: – Csináljon már valamit, mert nem tudok aludni, már nem bírjuk tovább. Tehát, voltaképpen az volt a fő gond, hogy a szülőket zavarja a gyerek. A kezelés végén megkérdezték mivel tartoznak, mire a szomszédunk azt válaszolta: – Semmivel. Ők pedig jókedvvel távoztak. Az egész társadalmunk értékrendjével valami nagyon nincs rendben és ez visszatükröződik abban, ahogyan és akinek pénzt csúsztatunk a markába. A Bethesda Református Gyermekkórházban beszélgettem erről a kérdésről. Az erkölcsi kérdések előtt azonban nézzük meg: a református gondolkodás morális értékrendjének az alapját.

Németh Pállal folytatjuk Kálvinról szóló sorozatunkat, amelyet ott hagytunk abba, hogy Kálvin Strasbourgba menekült Genfből.

Németh Pál: Kálvin nem egy ugródeszkának tekintette Strasbourgot, hanem ő ott hosszútávra rendezkedett be. Egy esemény viszont a dolgokat kiforgatta a normális menetükből. Ugyanis, egy híres bíboros, Jacobo Sadoleto levelet írt a genfi tanácsnak és népnek a Lyoni Püspöki Konferencia nevében. Ez a levél arról szól, hogy kéri a genfieket, hogy térjenek vissza a római katolikus egyházba. Ennek a pozitívumait ecseteli ez a bíboros, aki egyébként híres arról, hogy a reformnak a híve. Tehát, nem volt, aki válaszoljon a levélre. Kálvin volt az, aki válaszolt. Bírálja a szentlélekre való állandó hivatkozást. Tehát, hogy ha valamit állítanak, akkor az Isten lelkére hivatkoznak, mint a forrásra. Kálvin jobban szereti a szent írásra és az emberi értelemre való hivatkozást ebben a tekintetben.

Fekete Ágnes: Mégis, hogy történt, hogy Kálvin válaszolt erre a levélre?

Németh Pál: Kálvint bíztatták arra, hogy válaszolja meg a levelet. Miután a genfiek is olvasták ezt a levelet és – gondolom – ők is látták, hogy ez milyen nagyszerű írás, megbízták az egyik kiváló tanácstagot, Perrin, hogy rábeszélje Kálvint, hogy térjen vissza Genfbe. Elment ugyan Genfbe, de azzal, hogy Strasbourgba vissza fog térni. Kálvin engedett a marasztalásnak és ott maradt Genfbe és hozzálátott ahhoz a munkához, amit abba hagyott.

Fekete Ágnes: Hogy látott munkához Genfben Kálvin?

Németh Pál: Négyféle tisztséget rendelt a gyülekezet vezetésére:1. a pásztori tisztséget, (ez a lelkipásztori tisztség, igehirdetés, a sakramentum kiosztása kapcsolódik ehhez), 2. a doktorok, a tanítóknak a tiszte (ők vigyáznak a tanítás tisztaságára) 3. a presbiteri tisztség és végül 4. a diakónusi tisztség. Ezek a klasszikus tisztségek az egyház vezetésében. Az ő gondolkodásában a Krisztus teste – az, amit mi ma láthatatlan egyháznak hívunk – és az egyház, mint szociológiai közösség, mint corpus Kristianum. Ez a kettő nem fedi egymást, de az egyházfegyelem az, amelyik biztosítja, hogy azért ez a kettő szoros kapcsolatban legyen egymással. Tehát, a szociológiai közösség azért minél jobban, minél közelebb kerüljön az ideális közösséghez.

Fekete Ágnes: Tehát, ahol nincs egyházfegyelem, ott nincs egyház sem – szerinte? Munkához látott Kálvin, de óriási konfliktusokba is került.

Németh Pál: Kálvinnál a szigorúság ellenállást váltott ki. Genfben volt egy szabadelvű társaság, amely polgári szabadelvűséget jelentett. Libertiusoknak hívták őket. Ők nyűgnek érezték az egyházfegyelmet. Azt, hogy az egyház az erkölcsi kérdésekbe beleszólt. A lelkészek társasága nem volt mindig a helyzet magaslatán. Ez különösen élesen jelentkezett akkor, amikor 1543-ban, Genfben egy szörnyű pestisjárvány dúlt és szedte az áldozatokat, és a városi tanács – a kor szokása szerint – a lelkésztestület segítségét kérte. A nyilvánvaló veszélyre hivatkozva Kálvint nem engedték a betegekhez, mert rá az egyház vezetésében nélkülözhetetlenül szükség volt, de a kórház vezetője mégis arra panaszkodott, hogy a városi tanács kérése ellenére sem végzik a lelkészek a lelkigondozói szolgálatot. Tehát, ódzkodnak, mert hiszen a pestises betegek közé menni életveszélyes volt. Egy önként jelentkező lelkész, aki bement és végezte ezt a szolgálatot, nagyon hamar meg is halt. Sokan még Kálvinnak is fölróják, hogy miért nem ment ő. Nehéz helyzetben volt ez a lelkésztestület és gyáván viselkedtek, ez a tekintélyüket csorbította. Nagy hangúak egyébként, de amikor tényleg szükség van a vigasztaló szóra, lelkigondozói szolgálatra, akkor gyávaságból nem végzik el a munkát.

Fekete Ágnes: Végül is akkor a libertiusoknak ez a társasága egyre inkább megerősödött és egy szemben álló tábort képzett Kálvinékkal szemben?

Németh Pál: Így van. Egyre inkább rendeződtek a soraik. Kialakultak nehézségek: Hieronimus Bolsec-féle ügy. Ugyanis ő orvos volt, és mint orvos érdeklődött a teológia iránt. Ez nem mindig szerencsés dolog. (Nem akarom a világi orvos egyháztagjainkat elszomorítani.) Ő eljárt a lelkészek testületi üléseire és hevesen támadta Kálvinnak a Predestinatio-ról, tehát az eleve elrendelésről szóló tanítását.

Fekete Ágnes: Mi ennek a tanításnak a lényege?

Németh Pál: A lényege az, hogy a keresztyén ember, amikor az Isten kegyelmével kapcsolatba kerül, akkor rögtön látja azt, hogy ez a kapcsolat nem az ő érdemeiből létesült, hanem az Isten közeledett hozzá. Mi hozunk nagy döntéseket, de ezek a döntések, amikor értelmes egésszé állnak össze, akkor az Isten döntését mutatják rólunk.

Fekete Ágnes: Azért is van ez, mert Kálvinnak ez a jelmondata is – mint tudjuk -, hogy egyedül Istené a dicsőség.

Németh Pál: A magyar költészetből is tudok egy példát mondani. Például: Ady, ahogy megfogalmazza azt, hogy: "És, hogyha néha-néha győzök, ő járt, az Isten járt előttem, kivonta kardját, megelőzött." Most a predestinatiós tanban ez a megelőzöttségi tudat erősödik fel.

Fekete Ágnes: Tehát, ez nem egyfajta fatalizmus?

Németh Pál: Nem fatalizmus. Ennek a tanításnak nagyon nagy értéke van. Nem az által, hogy ez által megértünk valamit, amit eddig nem értettünk, hanem megvallunk valamit, aminek a megvallása nélkül nem lehet keresztyén az ember. Azaz: a saját erőtlenségünket, az Istenre szorultságunkat.

Fekete Ágnes: A másik problémája ennek a fatalizmuson túl, amikor ezt tovább gondoljuk, hogy akkor esetleg egy negatív értelmű predestinatio is létezik. Tehát az, hogy akkor a kárhozatra is el van mindenünk rendelve.

Németh Pál: Ez olyan, mint amikor egy szobrász farag egy szobrot. Törmeléknek lenni kell. Tehát, ott, ahol formát ad a szobrász, ott el is vesz abból az anyagból. Nincs kiválasztás elvetés nélkül. Ez nem egyszerűen a logika miatt, hanem a dolog természetéből adódóan. Tehát, az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik, ahogy a Bibliában mondja Jézus is. Ezért ez a tanítás sokszor az embereknek az ellenérzését váltja ki.

Fekete Ágnes: Nehéz dolog. Egyfelől az ember azt gondolja, hogy tényleg, azért, mert én valamit nem értek meg, azért, mert nekem furcsa egy tanítás vagy idegen, azért nem lehet azt mondani, hogy az nincs. Másfelől, az embert zavarja ez. Tehát, ha látok valakit és akkor arra gondoljak, hogy az Isten őt a kárhozatra választotta ki? Szóval, ez nagyon abszurd.

Németh Pál: Ne gondoljunk arra. Én azt mondanám, hogy a Predestinatio- tan megvallásáról az Istenben imádjuk azt is, amit nem értünk. Azért az emberek nagy része arra hajlik, hogy az Istent szeretném teljesen megérteni. Miután teljesen megértettem, eldöntöm, hogy szeretem vagy nem szeretem, imádom vagy nem imádom. A valóság viszont az, hogy az Istenben sok mindent nem értünk. De, hát attól Isten az Isten, hogy nem fér bele a mi fejünkbe. Általában az önző ember az, akit zavar ez a tanítás. Én minimum legyek az, mint az a híres mondás, hogy: Ha lenne Isten, hogy viselhetném el, hogy nem én vagyok az? Borzasztó egoizmus jelenik meg. Soren Kirkgegard a nagy filozófus, amikor az Isten szeretetéről beszél, akkor azt mondja, hogy az Isten szeretetét abban érezzük, hogy Istennel szemben soha nincs igazunk. Ugyanis, amikor igazunk kezd lenni valakivel szemben, akkor az azt jelenti, hogy kezdjük nem szeretni az illetőt. Ha egy ember csalódik egy másik emberben, amíg szereti, próbálja a másik embert mentegetni, hogy: hátha én voltam a hibás, hátha én nem voltam elég kedves, jobban oda kellett volna figyelni. Amikor nagyon igazunk van a másik emberrel szemben, akkor az azt jelenti, hogy nem szeretjük. Ha nagyon igazunk van az Istennel szemben, akkor az azt jelenti, hogy az Istent már nem szeretjük.

Fekete Ágnes: Amikor a Bethesda Gyermekkórházban jártam, a főorvos igazgató úr nem az irodájából, hanem éppen egy baleseti ügyeletből jött. Ez a tény önmagában sokat elárul a helyzetről. A többit hallgassuk meg dr.Velkey György igazgató úrtól és dr. Andrásofszky Barnától, a most már református mosdósi Tüdő- és Szívkórház, szanatórium nyugalmazott igazgatójától.

dr.Velkey György: A Bethesda ma Magyarországon az első egyházi kórház. Ilyen értelemben van egy talán valami lámpás, valami mécses-szerepe. 171 ágyon dolgozunk, évente kb. 9-10 ezer fekvőbetegünk és körülbelül 100 ezer járóbetegünk van, ami – azt hiszem – elég szép nagy számok. Nagyon fontos az, hogy a munkánknak legyen egy kisugárzása, megsejtsenek valamit abból a lélekből, ami minket vezet. A kórház lényegében majdnem az egész gyerekgyógyászattal foglalkozik. Vannak olyan kiemelt szakterületeink, amelyikben országos szinten vezető pozíciót töltünk be. Mindenképpen meg kell említeni az égés ellátást. Nagyon sok neurológiai betegségben is hozzánk jön a legtöbb beteg – epilepsziások, illetve izombetegek.

Fekete Ágnes: Lehet egy sziget egy kórház?

dr.Velkey György: Olyan etikai normákat szeretnénk meghonosítani, amelyek nagyon világosan jelzik a gyógyító közösségnek a beteg és a családja mellett való állását. Ebben az etikai rendszerben -amit egyébként egy etikai kódexben is szabályozunk, amit mindenki aláír, aki a kórháznak a dolgozója és mindenki ehhez tartva magát dolgozik – igazából a hálapénz egy kicsit kénytelen rosszként nincs kitiltva, mert nem tehetjük meg a dolgozóinkkal szemben.

Fekete Ágnes: Hogy működött a háború előtt az anyagi helyzete az orvosoknak?

dr. Adrásofszky Barna: Édesapám körorvos volt egy háromezer lelkes nagy faluban, és még hozzá tartozott tizenegy község, 20 ezer lakos. Ezt ma nehezen tudják elképzelni. Ugye a földművesek nem voltak biztosítottak. Ez a fogalom, hogy biztosított beteg és borravalót ad, ez nem fordult elő. Ez a hálapénz kifejezés a szocializmussal együtt jött, amikor beszervezték a falusi lakosságot, a parasztságot a termelőszövetkezetekbe, akkor mindenki biztosítottá vált. Akkor jött ez a borravaló rendszer, amit azután hálapénz néven nagyon szépen elneveztek. Amikor olyan tömegű ember zúdult a rendelőkbe, nagyon nehéz volt ellátni őket. Én emlékszem például, hogy 1951, 1952-ben mennyien vártak ott a szakrendelésen. A betegszám rendkívüli mértékben megnövekedett. Az, hogy egyből mindenki biztosított lett, erre nem volt kellőképpen felkészülve az egészségügy. Sem tárgyi, sem személyi feltételei nem voltak meg. Voltak, akik előnyt akartak szerezni és ezért próbáltak adni pénzt az orvosoknak. Ha jól emlékszem, volt olyan ügy is, hogy valakit letartóztattak, mert elfogadott pénzt abban az időben, 1951, 1952-ben. Csodálkozom, hogy ez most került napirendre. Arra, hogy milyen mértékben volt lényegesen etikusabb etikusabb az orvosi társadalom csak egy példát mondok. Engem 7 éves koromban 1931 elvittek a szüleim Cirkvenicára az Adriára. Édesanyámnak volt valami problémája, el kellett mennünk az ottani fürdő orvoshoz. Én ott nézegettem, mint afféle gyerek és egyszercsak felkiáltottam: – Jé, édesapámnak is ilyen van! Ez az orvos odafordult hozzám és megkérdezte: – Apuka orvos? Mondtam: – Igen. Édesanyám ezt nem mondta. Előtte édesanyám megkérdezte tőle, mivel tartozik. Fürdőhely. – Hogy képzeli, – mondta az orvos – hiszen a férje orvos, akkor semmivel. Kérdezte – Miért? Önöknél elkérnek pénzt az orvoskollégáktól? Egy országgal odébb is az orvos az orvostól, vagy hozzátartozótól nem kért pénzt. Arra is emlékszem, hogy édesapámnak akkor még nem volt asszisztense, védőnője. A bába néni volt az egyedüli, aki szakképzett volt és a segítségére volt. A bába néni hozzátartozójától sem kért soha, nem jutott volna eszébe sem, hogy kérjen. Az természetes volt, mert kolléga. A morál, az erkölcs teljes egészében más volt. Az össztársadalmi morál és ezen belül természetesen az orvosok, az egészségügyi dolgozók morálja is más volt. A kórházakban is nagyon sok területen apácák voltak, diakonisszák voltak, akik anyagilag egyébként sem voltak érdekeltek. Tehát nekik biztosítva volt a létük. 1950-ben egy járási kórházba kerültem, akkor indult a nagy Tsz- szervezés. A főnököm alapvetően olyan beállítottságú volt, hogy nem fogadott el senkitől egy fillért sem. Tessék úgy érteni, ahogy van. Eleve ebben nőttünk fel, hogy nem fogadtunk el pénzt. Ha valaki hozott egy pár csirkét, azt elfogadtam – mondván, hogy azt ő tenyésztette. Én ebben nőttem fel és ez szóba nem jöhetett, hogy bejön a beteg és mindjárt borítékot nyom a markunkba vagy a zsebünkbe és akkor velük másképp fogunk bánni. Ez nem létezett. Én hiszem azt, hogy a legtöbb intézményben és a legtöbb helyen ilyenek voltak az orvosok és ilyenek a mai napig is és nem igaz az, hogy az orvosoknak a többsége csak akkor nyújt megfelelő ellátást, ha 50 ezreket meg százezreket fizetnek. Ez nem így van. Vannak visszásságok és vannak elítélendő személyek, de a többség messzemenően nem a borítékért gyógyít. A mai napi is az a szemlélet uralkodik, mint ami volt korábban a "szocializmusban", hogy az egészségügy nem termelő ágazat. Tehát a maradékelv érvényesül: ami marad még a költségvetésből, azt kapja meg. Azután az orvosoknak úgy is van boríték. Én ezt alapvetően visszataszítónak tartom.

Fekete Ágnes: Egy óriási nagy inmorális közegben, ahol semmi sem morálisan van szétosztva, egyszer csak azt mondják, hogy: Na, ezek nem morális emberek!

dr. Adrásofszky Barna: Talán mosolyognak és nem hiszik el, hogy az első igazi ajándék, amit én elfogadtam, az egy Bicsak Béla bácsi nevű betegtől volt, aki ismételt gyomorműtéten volt nálam és mindenképpen fizetni akart és végül a főnököm azt mondta, hogy hozzanak neki egy aktatáskát, mert azt biztosan elfogadja. Emlékszem akkor volt egy rendes aktatáskám. Mosdóson az első betegemtől elfogadtam pénzt egy Orsós Jánosné nevű cigányasszony volt. Jött egy látogatáskor, akkor még TBC Intézetet mondtak, pénzt akart adni, mondta fogadjam el. Mondtam, hogy én ezt nem fogadhatom el, és akkor teljesen kikelt magából: – Igen, mert én cigány vagyok, azért? Válaszoltam neki: – Nem azért. De, úgy éreztem, hogy ezt el kell fogadni, mert különben úgy veszi, hogy azért nem fogadom el, mert ő cigány. Sosem szerettem az ilyet.

dr.Velkey György: Igen, nyilvánvaló, hogy most a hálapénz-kérdés előtérbe került, ez nem azért van, mert a hálapénz-kérdés most a legsúlyosabb, hanem azért van, mert most valamiért fontos, hogy a hálapénzről beszéljünk és nem másról. Mindamellett, hogy a hálapénz- rendszer egy olyan rendszer, ami az orvosnak is és a betegnek is roppant rossz rendszer. Az orvosok maguk is szeretnének ettől megszabadulni.

Fekete Ágnes: Ebben a kórházban mennyit keresnek az orvosok?

dr.Velkey György: A kezdő orvos jövedelme alig van a minimálbér felett. Mondjuk 100 ezer forint körül van. Mindenkinek látni kell, hogy a főorvosi fizetések sem érik el a bruttó 200 ezer forintot jelent pillanatban. Azt is látni kell, hogy tulajdonképpen a hálapénz mellett is alacsony az egészségügyben dolgozók legnagyobb részének a bére. Az országban, hogy úgy mondjam, a működő hálapénznek a 80%-a az orvosok 20%-ához jut el. Ez azt jelenti, hogy az orvosok 80%-ához a rendszerben levő hálapénznek csak a 20%-a jut. Ahol én dolgozom, a gyerekgyógyászat és a gyerekekkel foglalkozó szakterületek nem hálapénzes szakterület. Tehát itt kevés hálapénz működik egyáltalán. Nagyon sokszor másik 20%-ról beszél a világ. Vezetőként azt a dilemmát élem meg naponta, hogy nagyon nehéz ennyi fizetésért elvárni azt a munkát, amit elvégeznek és az emberek alapvetően nem fizetésért dolgoznak, hanem a szakmaszeretete miatt és belső indíttatásból dolgoznak. Ezt nagyon határozottan érzem és szeretném kiemelni. Ugyanakkor nekem, akinek az lenne a dolga, hogy ezt a tisztességes munkát tisztességesen megfizessem, azzal kell szembesülnöm, hogy nem tudom megfizetni tisztességesen, mert a jelenlegi egészségügyi finanszírozásból nem megfizethető az a rengeteg ügyelettel és pluszmunkával és nemcsak szakmai, hanem emberi odafordulással járó munka, amit az orvosok – mondjuk a mi kórházunkban, de nagyon sok más kórházban is – végeznek. Ezek után vethetők fel – ha ezt látjuk – igazából az erkölcsi kérdések, mert a mérleg másik serpenyőjében valóban ott van az erkölcsi kérdés, hogy akármilyen szabályozott keretek között is el lehet-e fogadni a gyógyításért pénzt. Azt hiszem, hogy világosan bizonyos dolgok itt is rendbe tehetők. Tehát a gyógyítási folyamat elején, vagy pedig előnyhöz juttatva betegeket, semmiképpen nem lehet elfogadni pénzt. Ugyanakkor az a dilemma, hogy a gyógyítás végén valóban hálaként adott pénz elfogadható-e, ez a dilemma egy valóságos dilemma. Én megmondom őszintén, hogy nem tudok rá pontos választ adni. Én azt tudom mondani, hogy én, mint egészségügyi vezető, ilyen bérviszonyok mellett nem tudom a dolgozóimnak és az orvosaimnak megtiltani – még keresztyén kórház vezetőjeként sem – azt, hogy így hálapénzt elfogadjanak. Ugyanakkor nagyon nagy örömmel látom azt a munkatársaim között, hogy nagyon sokan nem fogadnak el egyáltalán pénzt. Ezzel magára vállalva egy olyan erkölcsi terhet is – nemcsak anyagi terhet -, hogy gyerekeket nevelnek, családokat tartanak el és a világban meg kell jelenni a maguk presztízsével és ehhez a szükséges anyagi színvonalat nem tudják elérni.

dr. Adrásofszky Barna: Ahhoz, hogy meg tudtuk élni mi is – három gyereket felnevelni – magánrendelés illetve hálapénz nélkül, ahhoz az kellett, hogy külön szakrendelést vállaltunk még. Nyolcórai munkaidőn túl még plusz három órát kellett naponta még a szakrendelésen dolgozni, a feleségemnek ugyanúgy, hogy a minimális anyagi feltételeket tudjuk biztosítani. Nem beszélve az ügyeletekről, ami szintén alapvetően fárasztó, de szükséges volt az anyagiak miatt.

Fekete Ágnes: Van itt még egy fontos kérdés az, hogy: gyakorlatilag a társadalomnak van egy ösztöne. Tehát, ha nem fizetik meg az orvosokat, akkor az orvosok elmennek más pályára. Ez a tendencia abszolút él, és akkor majd jönnek mások.

dr.Velkey György: Elég világosan elindult, hogy úgy mondjam, benne vagyunk a közepében. Több időt töltünk a kórházban, látjuk azt, hogy a magyarországi magyar orvosok száma kevesebb, mint a máshonnan jött, magyar vagy nem magyar orvosoké. Ugyanakkor azt is jól tudjuk sokan a szakmában, például az én szakmámban az anesztéziában, hogy a nyugat- európai országokban tárt karokkal várják a jól képzett aneszteziológusokat. És valóban, van egy ilyen irányú elvándorlás. Valószínűleg az Európai Uniós csatlakozásunkkal egy, minden előrejelzés szerint még fel fog gyorsulni. Tehát minden orvos ezzel az erkölcsi dilemmával is szembesül. Abszolút lekezelően bántak velem azért, mert én egy "csóró" orvos vagyok. Tehát ez is egy nagyon érdekes helyzet. Nagyon sok minden más ilyen torz helyzet van a hálapénzből adódóan. Sokszor azt a téves képzetet kelti a pénz el nem fogadása, hogy a gyerek gyógyíthatatlan és biztosan azért nem fogadom el, mert nem fogom tudni meggyógyítani úgy sem most már tizennyolc éves orvosként. Amikor elkezdtem a pályámat, akkor az előbb elmondott keretek között elfogadtam a hálapénzt és öt éves orvos koromban már szakorvosként vetődött fel bennem igazából komolyan, hogy ez valóban jó megoldás-e? Akkor nagyon radikálisan döntöttem és nem fogadok el azóta semmilyen hálapénzt. Ugyanakkor ezt nem várhatom el mástól. Én is öt gyereket nevelek, a feleségem félállásban gyerek radiológus. Ő semmilyen hálapénzt nem kap, mert ezt is világosan kell látni, hogy bizonyos szakmákban abszolút nincsen hálapénz. Én, mint intenzív gyógyász is úgy döntöttem, hogy ezt az utat próbálom járni, nem kevés erkölcsi dilemmán átmenve, hogy akkor a családomat miből fogom fenntartani. Én szembesültem belül ezzel a kérdéssel, hogy mikor tudom a küldetésemet, a szakmámat önmagam felé hitelesebben ellátni. Akkor, ha utána elfogadok pénzt, vagy ha nem fogadok el pénzt? Ez az én személyes döntésem és ezt senkinek, még mintaként sem tudom ajánlani. Én így tudok nyugodtabban dolgozni. Aki másképp tud, mert éppen a mérleg nyelve odabillen, hogy olyan anyagi és erkölcsi szorításban van, hogy ezt el kell, hogy fogadja, azt teljesen el tudom fogadni és nem tudok rá semmiképpen követ vetni.

Fekete Ágnes: Így szól hozzánk Isten szava Jeremiás könyve 45. fejezetének 5. versében. Ezt mondja Jeremiás próféta Báruknak:

"Neked nagy kívánságaid vannak? Ne legyenek, mert mos veszedelmet hozok minden emberre. Így szól az Úr: De, Te ajándékul kapod az életedet, bárhová mész."

A böjti idő, mintha egy belső, bontódási folyamatról szólna. Az ember számbaveszi dolgait, érzéseit és mintha süllyedő hajóról sorjában a kincseket eldobja, mert kiderül, hogy magához az élethez képest nem fontosak. A világ bonyolultsága lebomlik és az emberhez közel kerülnek a legalapvetőbb emberi dolgok. Lassan maga az élet válik értékké. A böjtben nem a halálközelség okozza ezt a bontódást, hanem önakaratunk. Néha szükség van arra, ahogyan a gyermek összerázza gyöngyeit és megnézi, miféle rend alakult itt ki a dobozban, mi is számbavegyük kincseinket, lelkünk gyöngyeit és megvizsgáljuk, miért fontos a számunkra. Amikor nem eszünk, akkor nagyon közel kerülünk az ilyenfajta számadáshoz. De, van olyan, amikor a kincseket elveszik tőlünk erővel. Szeretteink elmennek vagy elhagynak, akaratunkon kívül számadásra kényszerülünk. Egy egész nemzedék élte át hazánkban azt, hogy lelkének kincsét a disznók elé dobták. Mégis, sokan ezekben a rettenetes időkben is tudták böjtté alakítani ezt a külső kényszert, és rájöttek, hogy a szegénység lett az ő kincsük. Megélték azt, hogy Isten kegyelme a legnehezebb időkben válik igazán életté. Amikor az asztalról nem kapunk enni, mint az az evangéliumi asszony, akkor a morzsák válnak olyan tápláló eledellé, hogy mi magunk is elcsodálkozunk ezen. De, van olyan is és ma ennek a korszakát éljük, amikor a kincset nem elveszik, nem a moslék között kell keresni, hanem a múzeumokban. Nem úgy rombolják le az emberi élet legnagyobb értékét, hogy elpusztulnak, hanem kiállítási tárggyá teszik. Kiszakítják a helyéből, – elérhetetlen távolságra. Élettelenné merevednek a dolgok. Nem azért, mert megölik karddal, hanem mert múzeumba helyezik. Ez a mai értékvesztés. Így tűnnek el ma a kincsek. De, ez a kötelező elvonás is válhat böjtté. Most születik az a nemzedék, amelyikben Isten biztosan kimunkálja azt, ahogyan a valódi életet ajándékba kapja. Most, ebben a böjti időszakban, ha hagyjuk, hogy Isten megmetssze életünk szőlőjét, bizonyára átéljük az új életet is. Ha hagyjuk lebomlani kincsnek vélt dolgainkat, bizonyára több értékünk lesz.
Ámen

Bódiss Tamás liturgiai ajánlója Böjt negyedik vasárnapjára

Nagyböjt első három vasárnapjának áttekintése után a 4. vasárnap több meglepetéssel is szolgál.

Először: nem zsoltárból, hanem Ézsaiás 66,10-11. verseiből származik az introitus (kezdőének) szövege: Laetare Jerusalem: et conventum facite omnes qui diligitis eam… "Örüljetek Jeruzsálemmel és örüljetek felette mind, akik őt szeretitek; vigadjatok vele örvendezéssel mindnyájan, akik gyászoltatok miatta!" Az ének középső része már a zsoltárok könyvéből, mégpedig a 122-ből idéz: "Örvendezek, mikor mondják nékem: Menjünk el az Úr házába!" A két igerész ismét egymásra utal, mintegy dramatikus párbeszédet jelenít meg az istentisztelet kezdetén.

Másodszor: meglepetésként hatnak a böjt közepén az örüljetek és örvendezek szavak – de nem a böjti vándorlás ért véget, csak a mennyei cél ragyog fel a fáradt zarándok előtt. Az előbb említett ézsaiási idézeten kívül a vasárnaphoz tartozó, elsőnek olvasott igeszakasz (Galata 4,21-31.) is a "magasságos Jeruzsálem"-et említi, amely "mindnyájunknak anyja". Ez az anyaszentegyház – a mennyei Jeruzsálem földi képe – és én ennek egyik gyülekezetébe, az Úrnak házába indulhatok örömmel mindig, ha eljön az idő. (Így van-e? Ott van-e a helyem? Otthonom-e a mennyei Jeruzsálemnek ez a kis földi szelete?)

A vasárnap evangéliuma (János 6,1-15.) Jézus Krisztusról szól, aki – a csodálatos kenyérszaporítás üzenete szerint – betölti az övéinek testi és lelki szükségét. Ő az élet kenyere, akinek – hogy valóban életet adhasson az övéinek – előbb búzamagként meg kellett halnia. (János 12,24.)

A kezdő igékhez talán legjobban illeszkedik a 65. zsoltár 1. és 3. versével, de alkalmasak a 122. vagy a 84. zsoltár megfelelő versei is.

A 337. dicséret első kettő és néhány utolsó versével előre mutat a Nagyhétre, egyszersmind Jézusra, aki – igei hasonlat szerint – nemcsak élő kenyér, hanem élő fa is. Ugyancsak Jézusra mutat és az őbenne való megelégedésről szól Clairvaux-i Bernát himnusza, melyet Ráday Pál költött át. (452.)

A mai német evangélikus énekeskönyv erre a napra a Jézus vígasságom éneket ajánlja, melyet akár mindhárom versével énekelhetünk igehirdetés előtti fohászkodásként.

Mind a 23. zsoltár, mind a 450. dicséret szerepel a régi énekajánlásokban.

Ez utóbbi ének záró verse visszautal a kezdő igére, hálaadó keretbe foglalván az istentiszteletet: "Dicsérd azért Jeruzsálem, Uradat! Áldjad, Sion, mennyei királyodat"

Ajánlott énekek: Fennálló ének: 65,1,3. A Sionnak egyén / Javaival a te házadnak – vagy 122,1. Örülök az én szívemben – vagy 84,1,3. Ó Seregeknek Istene / Ó boldog az ember nyilván Fő (derekas) ének: 337,1-2, 12-15. Paradicsomnak te szép élő fája – vagy 451. Jézus édes emlékezet Igehirdetés előtt: 294,1. (2-3.) Jézus, vígasságom Ráfelelő ének: 23,1. (2-3) Az Úr énnékem őriző pásztorom Záró ének: 450. Drága dolog az Úr Istent dicsérni

PASSION OF CHRIST (A Passió) – A FŐSZEREPLŐ ÉLMÉNYEI
Cinematrix
2004. március 16., kedd

James Caviezelt nem először keresték meg ezzel a szereppel. Egy színdarabra és két tévés produkcióra mondott nemet a témában. Ekkor jött Mel Gibson, akinek bevallottan ő volt az első választása. Amikor először találkoztak, kellett egy kis idő, hogy erre a filmre terelődjön a szó.

Gibson producere egy szörfös film főszerepének apropóján hívta találkozóra Caviezelt. Később csatlakozott be Mel Gibson, és fokozatosan kezdtek el erről a filmtervről beszélgetni.

"Mel megérkezett, és észrevétlenül előkerültek vallási témák." – emlékszik vissza Caviezel. "Ő mondta, hogy belegondoltunk-e már valójában, mennyi mindenen ment keresztül Krisztus, és én erre lelkesen válaszoltam, hogy igen, láttam Zeffirrelli csodálatos filmjét, erre ő folytatta, hogy ő a valódi dologról beszél. És ebben a pillanatban belém nyilallt, mire utalt, azt akarta, hogy én játsszam el Jézust. Az egész szörfös film csak arra kellett, hogy egy kicsit megismerjenek, hogy milyen vagyok, mielőtt döntenek, hogy tényleg engem akarnak-e."

Caviezel nem élt vissza a bizalommal. Sokszor embertelen körülmények közepette viselte a forgatás megpróbáltatásait. A filmet Olaszországban forgatták, de télen, így a hideg volt az egyik fő ellenség a munkálatok során.

"Egy szál ágyékkötőben nagyon fáztam. Minden fájdalmat könnyebb lett volna elviselni a hideg nélkül. A fizikai megpróbáltatások már hajnali kettőkor elkezdődtek. Nyolc óra sminkelésre volt szükség minden áldott nap, mielőtt kamera elé állhattam. És nem lehetett leülni. Abban a pozícióban álltam, ahogy később a kereszten kellett lennem. Aztán a forgatás alatt az iszonyú szél szabályosan darabjaimra szedett. A búcsúkban lehet látni azt a mutatványt, hogy egy kerékre feszített és megpörgetett artistát késekkel próbálnak eltalálni, persze sikertelenül. Na, én úgy éreztem magam, mintha minden egyes penge eltalált volna" -nyilatkozta Caviezel a forgatásról.

A fizikai megpróbáltatások a forgatás előrehaladtával egyre csak szaporodtak. A film – annak fizikai brutalitása miatt – egyik legnehezebben befogadható jelenete, amikor Jézust megkorbácsolják. Nem lett volna különösebb baj ezzel a felvétellel sem, ha két ütés a védőöltözet helyett nem Caviezel csupasz hátát találja el. Caviezel hátán még mindig ott vannak azazok a mély sebek, amiket a római katonákat játszó figyelmetlen színészek korbácsai vágtak a bőrébe.

És ezzel még mindig nem volt vége a megpróbáltatásoknak. Bár sokan csak rosszízű propagandafogásnak tekintették, Caviezelbe valóban belecsapott a villám a forgatás alatt. "A hegyi beszédet forgattuk éppen. Négy másodperccel előtte hirtelen túl nagy lett a csend, aztán csak azt éreztem, mintha valaki iszonyúan fülön csapott volna. Hét- nyolc másodpercig csak fura rózsaszín gomolyagot láttam, miközben az emberek körülöttem elkezdtek kiabálni. Azt mondták utána, hogy olyan volt, mintha égett volna a fejem bal oldala, és fénybe borult az egész testem. Én csak annyit tudok mondani, hogy utána úgy néztem ki, mint akinek alaposan feltupírozták a haját" -emlékszik vissza a színész a különös élményre.

A rengeteg fájdalom és szenvedés a keresztre feszítéses jelenetek vége felé elérte azt a pontot, amikor Caviezel úgy érezte, nem bírja tovább. Annyira fázott, hogy legszívesebben befejezte volna a forgatást, de elmondása szerint inkább imádkozni kezdett. "Azt gondoltam, hogy Istent nem érdekli, befejezzük-e a munkát, nem érdekli, mit csinálunk. De rájöttem, hogy csak akkor tudom ezt az egészet végigcsinálni, ha a szívemmel kezdek imádkozni, nem a fejemmel" -mesélte Caviezel, aki a kereszten úgy érezte, hogy Isten a gondjaiba veszi, szól hozzá.

‘Ne aggódj – mondta -, engedd, hogy gondodat viseljem, engedd, hogy játsszam helyetted’. És én azt mondtam, hagyom, hogy helyettem játssz, elállok az útból. És ez volt ennek a filmnek a kulcsa. Nem akartam, hogy az emberek engem lássanak. Azt akartam, hogy a Megváltót lássák."

A filmben látható rengeteg szenvedésnek, amit Caviezelnek el kellett viselni, Mel Gibson szerint legalább olyan fontos szerepe van a hitelesség szempontjából, mint az arámi nyelvű forgatásnak. "Amikor Mel először beszélt arról a tervéről, hogy az egész filmet arámi, latin és héber nyelven forgatjuk le, azt hittem, nem gondolja komolyan. Aztán kiderült, hogy igen. Mellel dolgozni az első perctől kezdve olyan volt, mint ‘egy hurrikánnal keringőzni’. Mindig fel van pörögve, és soha nem tudod, merre visz téged a hihetetlen lendülete. Azt hittem, hogy a nyelvre vonatkozó ötlete lesz a legnehezebben megvalósítható. Később derült ki, hogy a fizikai megpróbáltatások vitték el a pálmát."

Nem véletlen, hogy az egyébként is hívő Caviezel még szenvedélyesebb katolikussá vált a forgatás befejezésére, és azóta többször hangoztatta, hogy jobban szereti Jézust, mint valaha képzelte, hogy egyáltalán szeretni lehet. "Jobban szeretem, mint a feleségem vagy a családom" – nyilatkozta újságíróknak.

Talán ennek a mély elkötelezettségnek is köszönhető, hogy Caviezel nem tudott igazán mit kezdeni a filmet ért antiszemita vádakkal. "Ez a film a legkevésbé sem antiszemita.- szögezte le interjúiban Caviezel, akinek még csak meg sem fordul a fejében, hogy a filmet antiszemitizmussal vádolhatják.

"Maia Morgenstern, aki Szűz Máriát alakította, például román zsidó családban nőtt fel, a szülei a holokauszt áldozatai lettek. Mel mindennap őt kérdezte, hogy hithű-e az ábrázolás." – emlékszik a színész, aki szerint Mel Gibson egyenesen szemita filmet akart készíteni, amiben Krisztus nem árja, kék szemű, szőke, ahogy korábban megszokhattuk.

Cavizele többször hangsúlyozta, hogy a kereszténységnek is zsidó gyökerei vannak, és Ábrahám és Dávid a katolikusok ősei is. "Miért gyűlölnénk egymást. Ez a film nem szól másról, mint a szeretetről, az áldozatról, a megbocsátásról és a reményről. Ilyen egyszerű" – összegezte a Passiót a Jézust alakító színész.