2004-06-23

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

"Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelen t" – mondja József Attila és mintha egy bibliai gondolatot öntene versbe. Hiszen az Istentől kapott üzenet végig a rend és a szabadság harmóniájáról szól. Arról, hogy akár a farizeusok renddé merevített élete, akár a szabadosságra kísértő kígyó szó képtelenné tesz arra, hogy megérezzük az e földön túlról hívó szót, a végtelenül szerető mennyei hangot. Nehéz szavakba önteni ezt az üzenetet. Talán a művészek képesek inkább, nyelvünkön túli nyelven megfogalmazni a végtelenről szóló beszédet. Mégis, a mai művészet sokszor nehezen talál otthont egyházunkban. Következő riportunkban erről vall Votin Dóra festőművész, aki nemrég érkezett egy olyan konferenciáról Párizsból, ahol a keresztyén művészet életteréről beszélgettek.

Votin Dóra: Párizsba kerültem, egy párizsi gyülekezetbe, Belville körzetbe, egy missziológián dolgozó lelkipásztor meghívására, aki művészeket hívott össze egy helyi rendezvényre. Konzultációnak nevezték, tehát nem az előadásokon volt a hangsúly, hanem a közös gondolkodáson.

Fekete Ágnes: Mi volt az egésznek a kicsengése, az egész konferenciának?

Votin Dóra: Az érzelmi rész nagyon inspirálóan hatott rám és az összes többi résztvevőre is. Jó volt látni, hogy máshol is dolgoznak keresztyén művészek, hogy ők miről mit gondolnak – ez volt a legpozitívabb része. Másik pedig az, hogy néhány gondolatot újra gondoltatott velem: Mit kezdhet egy mai gyülekezet a művészetekkel, lehet-e a művészetet használni missziós céllal? Erre való egyáltalán a művészet? Felmerült az a kérdés is, hogy van-e bármi köze az egyháznak a művészetekhez, vagy miért van ilyen távol tőle. Az rögtön, a megbeszélések elején kiderült, hogy rendkívül távol van az egyház. Nem érti, nem ismeri a mai művészetet.

Fekete Ágnes: Inkább a régi művészetek konzerválása az, ami az egyházban jelen van?

Votin Dóra: Igen. Ez folyik ma. Azt hiszem, hogy az alapprobléma az, hogy nem is nagyon ismerik – nemcsak a lelkészek, hanem maguk a gyülekezeti tagok sem – , hogy mi is történik ma – mondjuk – a kulturális életben, mert ez egy elég riasztó és világi dolog, amitől jobb, ha távol tartjuk magunkat, nehogy piszkosak legyünk.

Fekete Ágnes: Tehát, lehet azt mondani, hogy az egyik eredője ennek, hogy egyáltalán a művészet elfordult az egyháztól?

Votin Dóra: Nem a művészet lett ateista, hanem ki lett utasítva az egyházból – a protestáns egyházból. Azt hiszem, alapvetően más a művészetszemlélete a katolikus egyháznak, ahol a templomokban mai napig jelen van a művészet. Gondolom, hogy ez valahova oda nyúlik vissza, hogy egyszercsak minden templomot le kellett festeni fehérre, és innentől kezdve száműzték a művészeket, mint a világi szférába tartozó egyéneket – ami egy elég szomorú dolog.

Fekete Ágnes: Azért ennek alapja is volt, nem?

Votin Dóra: Nyilvánvalóan volt alapja is, de ez nem ilyen fehér-fekete dolog. Lássuk meg azt, hogy a művészet egy nyelv. Inkább a magam nevében tudok beszélni. Egyre inkább érzem, hogy a festészet az ugyanúgy nyelv, mintha valaki angolul vagy magyarul beszél, csak itt a nyelvi eszközök a színek, a formák, a vonalak. Ez mond el valamit, amit nyilvánvalóan szavakkal nem tudok elmondani, vagy sokszor annyi idő. Ugyanez történik egy vers esetében, vagy egy zenemű esetében. Kár egy nyelvet csak úgy kidobni, mert mindenki tudja, hogy ha meghallgat egy szép zeneművet, az hogyan hat rá. Egészen másképp, mint amikor ül egy prédikáción. Most ezzel nem azt mondom, hogy akkor dobjuk ki a prédikációt. Persze szükségünk van rá, tápláljuk az értelmünket és gyarapodunk ismeretben, sőt a lelkünket is tápláljuk, de egészen más szinten és másként hat egy művészeti alkotás. Ha nagyon csúnyán fogalmazom, akkor úgy mondanám, hogy a református gondolkodás az egy kicsit férfias gondolkodás, és ezzel megint nem a férfiakat akarom bántani, hanem egyszerűen arra akarok rámutatni, hogy nagyon racionális. Sok ember számára éppen ezért nehezen megközelíthető. Azt tapasztaltam, hogy sokaknak könnyebb kapcsolatba kerülni az egyházzal úgy, hogy meghallgat egy kellemes zenét.

Fekete Ágnes: Ezen a papíron látom, hogy fel vannak sorolva az előadások. Vannak nagyon érdekes címek: A művészet és a mesélő…

Votin Dóra: Igen. A legelső a mesemondás művészete. Ez nagyon érdekes volt. Erről is egy lelkész beszélt, aki dolgozott menekültek között. Elmondta, hogy úgy kezdtek el a menekültekkel foglalkozni, hogy összegyűltek és nem bibliai tanítást adott nekik, hanem egyszerűen elkezdtek mesélni. Nyilvánvaló, hogy sokan sok helyről, nagyon súlyos problémákkal érkeztek, tehát nem a személyes ügyekkel kezdték, hanem gyerekkori mesékkel vagy egy énekkel. Persze, ehhez kell egy vezető személy, aki el tudja az egészet kezdeni egy olyan mesével, egy olyan történettel vagy énekkel, ami az egész közösségnek megadja az alaphangulatát és utána a következő átveszi a szót, és asszociálva arról, amit hallott elmond egy neki kedves mesét vagy történetet, erről a következőnek eszébe jut egy ének… Nyilvánvaló, ez nem megy ennyire folyékonyan az első alkalommal, de ő úgy mondta, hogy néhány együttlét után már fantasztikusak voltak ezek a beszélgetések, mert látványos volt, ahogy az emberek megnyíltak. Mély kapcsolatok épültek közöttük, mert amikor az ember mesét hallgat, akkor maga is gyermek lesz. Leveti az álarcokat, másképp fogadja a mesét, mint egy tanítást és sokkal őszintébb kapcsolat tud épülni az emberek között.

Fekete Ágnes: Úgy beszéltek a mesemondásról, mint művészetről?

Votin Dóra: Igen. Erről úgy beszélt, hogy ehhez külön adottság és képesség kell, ebben képeznie kell magát az előadónak, mintha egy színészt képzelnénk el. Tény, hogy ott nekünk is mesélt egy-egy történetet és magával ragadó volt ez az ember. Nyilvánvaló, hogy ez is ajándék kérdése, hogy valaki úgy tudjon valamit elmondani, hogy figyelni kelljen rá. Ez rettentően tetszett nekem. Ezeket a kreatív képességeket fel lehet használni úgy, hogy ezzel az egész társadalomra vagy egy bizonyos közösségre építően hassunk. Itt is konkrét példákat hoztak különböző helyről érkezett művészek vagy lelkészek. Az egyik például arról beszélt, hogy Skóciában, ahol ő él, a helyi utcagyerekekkel, akik rendkívül szegények, lepusztultak, nincs jövő előttük, lényegében nem tanulnak, nem járnak iskolába… velük olyan nyári programot csináltak, hogy kitalálták, hogy őróluk és ővelük készítenek filmet. Az alatt a néhány hét alatt, amíg ez a műsor készült, amiben ők maguk szerepeltek, – megalkották a történetet, eljátszottak bizonyos szerepeket – nagyon sokat formálódtak. Közben az ő felelősségük is megerősödött egymás iránt, sőt rájöttek, hogy nemcsak az a szűk világ létezik, amiben eddig éltek, hanem vannak dolgok, amelyeket érdemes megcsinálni és jó. Többek élete átformálódott és egy más alapra helyeződött. Hiba azt gondolni, hogy minden művész arra való (idézőjelben), meg maga a művészet is arra való, hogy használjuk evangelizációra vagy misszióra. Ettől az egésztől azért idegenedett el az egyház, mert csak a saját kis szűk közösségére tekint úgy, mint a megváltottak, de az egész világra, az egész teremtett világra már nem úgy tekint, hogy: a megváltott világ. Nekem – mondjuk – ez volt a nagy felismerés ezen a konferencián, amikor újra kimondhattam, hogy az egész világ megváltatott. A természettől kezdve az összes dolog, amit teszünk és maga a művészet is. Innentől kezdve, hogy ha a művészet is egy megszentelt dolog, akkor ezt teljes természetességgel kellene az egyháznak elfogadni és magába ölelni.

Fekete Ágnes: Tehát, nem egy kis rész az Isten világa.

Votin Dóra: Igen, igen. Jó lenne az egészben gondolkodni, nem kiragadni icipici egységeket, hanem inkább azt megkeresni egyházként is, hogy ebbe az egészbe hogy illeszkedünk bele és ebben az egészben hol van a helyünk. Itt jön be az a nagyon fontos dolog, ami egy lerágott csont és mindenki tudja, de csak el kell, hogy mondjam, hogy hihetetlenül átformált minket ez a fogyasztói társadalom és ez mindenen látszik. Látszik a művészethez való viszonyunkon, azon is, ahogy a hétköznapjainkat éljük. Tehát, ha aznap nem mosogattunk, nem takarítottunk, nem volt ez meg ez, akkor azt a napot nem lehet kipipálni, mert "csak" együtt voltunk a gyerekekkel és jól éreztük magunkat. Minden-minden felett ott van a teljesítményorientáltság, és ez azért fájdalmas dolog. Talán ezért nem tudjuk magunkat elengedni és csak lenni, és élvezni mindazt, ami körülöttünk van, pedig ez meghatározó lenne.

Fekete Ágnes: Egy másik művészeti ág, a zene lesz következő riportunk tárgya. Szekszárdon alapult egy református énekegyüttes, akik nemrég koncertkórus minősítést kaptak. Lemle Zoltán alapító lelkészt és Naszladi Judit kórusvezetőt kérdeztem, hogyan sikerült egy kisvárosban egy ilyen magas színvonalú református énekkart létrehozni?

Lemle Zoltán: Egy hittanóráról jöttünk éppen ki és összetalálkoztam két barátommal, akik presbiterek is Szekszárdon. Összetalálkoztam Naszladi Judittal is, aki abban az iskolában énektanár, ahova én hitoktatni jártam és elkezdtünk beszélgetni arról, hogy milyen jó lenne, milyen nagyszerű lenne egy olyan kis csapatot létrehozni, ahol van igehirdető, vannak páran, akik énekelni, muzsikálni, zenélni tudnak. Ezzel lehetne még szebbé, még bensőségesebbé tenni a szolgálati alkalmakat. A vége az lett, hogy megbeszéltünk egy időpontot, összejöttünk.

Fekete Ágnes: Ki volt a négy szólam?

Lemle Zoltán: Nem volt ki a négy szólam, hiányzott az alt, úgyhogy három szólamban kezdtünk el dolgozni. Azután csatlakoztak hozzánk, fejlődött, fejlődött, gyarapodott az együttes. Végül most már 34-en állunk színpadra és nagyon szép eredményeket ért el a kórus. Most, néhány héttel ezelőtt hangversenykórus fokozatot értünk el.

Fekete Ágnes: Emlékszik arra, hogy amikor elkezdték, mit énekeltek?

Lemle Zoltán: A Hallelujás énekeskönyvből választottunk egyszerűbb, kedvcsináló kórusdarabokat: Új szívet adj Uram énnekem, Az Úr csodásan működik, Mindig veled… Nagyon szívesen énekeltük ezeket és mind a mai napig repertoáron is tartjuk.

Fekete Ágnes: Gondolom, nem olyan sok református énekkar van, aki ezt a fokozatot elérte.

Lemle Zoltán: Bizony, nem. Három évvel ezelőtt elmehettünk az Olmützi Nemzetközi Versenyre. Vegyeskari kategóriában bronz diplomát kaptunk és egyházzenei kategóriában pedig ezüst diplomát.

Fekete Ágnes: Hány ilyen egyházi kórus van, tudják?

Lemle Zoltán: Nem tudjuk, hogy hány egyházi kórus van. Jó néhányat ismerünk azért, mert Pécsen időről-időre megrendezik a református kórusok találkozóját.

Naszladi Judit: Október 9-én és 10-én szervezik Pécsen a Kertvárosi Református templomban.

Lemle Zoltán: Talán a legnevesebb, leghíresebb a Debreceni Kántus.

Fekete Ágnes: Akkor gyakorlatilag ez eléggé egyedülálló, hogy egy ilyen kis városban ilyen neves kórus alakult?

Lemle Zoltán: Igen, ez tényleg így van.

Fekete Ágnes: Lelkesek a kórustagok?

Naszladi Judit: Nagyon sokan járnak próbára. Nagyon jó a próbalátogatottság és mindenki szívén viseli a felkéréseket. Az egyházi és a világi felkéréseket egyaránt.

Fekete Ágnes: Gondolom, hogy ez egy kicsit ilyen baráti társasággá is alakult, igaz?

Naszladi Judit: A 34 főhöz tartozik még egy szólista, Tillai Tímea énekművész és Lozsányi Tamás, a Szekszárdi Művészeti Iskolának az orgonaművésze állandó kísérőnk.

Lemle Zoltán: Ennek az együttesnek az a nagy plusza, hogy hittel, szívvel énekel és ez kisugárzik az együttes produkciójából is, amit azonnal észrevesz a közönség vagy a zsűri vagy, aki előtt éppen énekelünk. Ez még jobbá teszi a produkciót. Valami nagyon egészséges ökomenizmust valósítunk meg.

Naszladi Judit: Mint egyházi kórus, úgy alakult, hogy Tolna megye gyülekezeteiben szolgálja Istent zenével, amikor templomi felkérések, áhítatok vannak, akkor a kórusalapító Lelmle Zoltán igei szolgálata teszi ezt teljessé.

Lemle Zoltán: Ezért is választottuk azt a nevet, hogy együttes. A pontos nevünk: Szekszárdi Gárdonyi Zoltán Református Együttes.

Fekete Ágnes: Miért ezt a névadót választották?

Lemle Zoltán: Egyrészt Kodály tanítványa volt, másrészt pedig a protestáns egyházzenének egy kimagasló alakja, aki zeneszerző volt, orgonaművész, zenepedagógus és egy nagyszerű ember volt. Méltatlanul felejtették őt el.

Fekete Ágnes: Miért van az, hogy ilyen sokan nem ismerik az ő nevét?

Lemle Zoltán: Az 50-es és az azt követő évek olyan szellemiségűek voltak, amikor protestáns egyházzenésznek lenni nem volt nagy érdem.

Fekete Ágnes: Ő az élete delét pont akkor élte.

Lemle Zoltán: Igen, így bizony. Külföldre is ment. Olyan értékes zenei stílust képvisel ő, aminek feltétlenül fontos helye van a magyar zenei palettán. Csak őrá jellemző az a stílus, amit képvisel. Végtelenül szerény ember volt. Nagyon mély érzésű ember, aki egy nagyon szilárd jellem volt. A legnehezebb időkben is kiállt a hite, a meggyőződése mellett, kiállt amellett a zenei elhivatottság mellett, amit ő érzett és tudott, és amit sajátjának mondhatott. Magyarul: végigkísérte az egész életét az Istenben való bizalom.

Fekete Ágnes: Nem nagy dilemma az, hogy a mai világban az egyházzene hogyan tud megélni?

Lemle Zoltán: Ahogy mindenben megy a világ előre és van fejlődés, természetes, hogy a zenében is van. Itt azután többféle nézet jelentkezik. Például olyan, hogy a mi zsoltáraink, dicséreteink már régiesek, nehézkesek, talán a mai fiatalság számára már nem annyira megfogóak. Ilyen nézetek is vannak. Én a sajátomat szeretném elmondani. Hatalmas kincs a zsoltárkincsünk és mindazok az énekek, amelyek megvannak. Ugyanakkor arra is oda kell figyelnünk, hogy a mai fiatalságnak és egyáltalán a mai embernek is van egyfajta igénye.

Fekete Ágnes: Így van ez Bonyhádon? Vannak fiatalok?

Lemle Zoltán: Igen, vannak fiatalok is hál’Istennek. Szép számmal eljönnek az istentiszteletre.

Fekete Ágnes: Mit énekelnek a fiatalok?

Lemle Zoltán: Tüzed Uram, Jézus – például – és ehhez hasonlókat. Pezsgők, ritmikusak, dallamosak. Van egy fiú, aki gitározik.

Naszladi Judit: Nehéz a mai világban a művészeteket megszerettetni a gyerekekkel. Úgy lehet, hogy ha én hitelesen átadom és akkor értéknek tekintik. A tanáron is látszódjon, hogy szereti tanítani és éli azt, nemcsak elmondja. Látszik rajta, hogy szívesen megy be órára, tetszik neki. Egy normál általános iskolában tanítok, tehát nem válogatottak a gyerekek, viszont egy nagy létszámú kórus van az igazgatónő elszántságának is köszönhetően, közel 70 fő énekel, 30 fős furulya együttes működik és évente két alkalommal járunk operaházba.

Fekete Ágnes: Érződik, hogy ez átragad a gyerekekre?

Naszladi Judit: Igen, hála Istennek.

Fekete Ágnes: Akkor szívesen vállalnak meghívásokat is?

Lemle Zoltán: Nagyon szívesen vállalunk felkéréseket is és nagyon büszkék vagyunk arra idézőjelben – mert egyébként Soli Deo Gloria -, hogy meghívtak bennünket Budapesten a Zeneakadémia Dísztermébe és énekelhettünk. Én nagyon szeretem azt a kórusművet, amit nem olyan régen tanult meg a kórus. Bárdos Lajos zenésítette meg és Berkesi tanár úr választotta Ady Endre Az Úr érkezése című versét. "Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem…" Úgy indul a darab, hogy a női kar egy zümmögő résszel vezeti be, utána pedig megragadja azt a hangulatot, amit a vers is kifejez: csendesen és váratlanul átölelt az Isten.

Fekete Ágnes: Az évzárók idejét éljük. A Pápai Református Gimnáziumban egy művészeti alkotás leleplezésével lett színes ez a rendezvény. A dombormű alkotóját, Somosy Tamást hallják, majd ízelítőt hallhatunk a Szentendrei és a Kiskunhalasi Gimnázium évzáró ünnepélyéből.

Somosy Tamás: A Pápai Református Kollégiumban lesz egy ünnepség az évzáróval egybekötve. Megalkottam Mándy Márton István a Pápai Református Kollégium híres rektor professzorának a képmását.

Fekete Ágnes: Honnan volt a motiváció, hogy ezt elkészítse?

Somosy Tamás: Ott szívtam magamba a tudományt és egyenesági leszármazottja vagyok Mándy Márton Istvánnak. A Pápai Öregdiákok nevében alkottam ezt a fadomborművet. A Pápai Református Kollégiumban tanított a híres A. Tóth Sándor, akit a kommunizmus üldözött. Egy Európa látókörű művész volt. Bábművészettel foglalkozott és inkább vállalta a vidéki kis ősi pápai diákvárosban, a Református Kollégiumban a rajztanári hivatást. Magyarságra nevelt, cserkészparancsnok volt, öt nyelven beszélt, szuggesztív egyéniség volt – őt vallom mesteremnek 1967-ben Lászlóffy Aladár író barátomnál nyaraltam Kolozsvárott. Nyakon csípett és elvitt az idős Szervátius barlangjába. Ott egy katarzis történt. A nagy művész apostol bemutatta a műveit. Ritka dolog ugye, hogy a művek születésének a pillanatát is elmesélte és egy nagy Dózsa fejet bemutatva, fatörzsben gyújtott egy szál gyertyát, körbejárta a fény-árnyék hatását – katartisztikus volt. Ez annyira megfogott, akkor egy életre szóló barátságot kötöttem a fával.

Fekete Ágnes: Mit ábrázol ez a dombormű, ami most már látható?

Somosy Tamás: Ez egy mellkép, mély domborfaragás. Egy nagy tölgyfa táblába van belefaragva, ovális alakulatba helyeztem el.

Fekete Ágnes: Mit lehet tudni Mándy Márton Istvánról?

Somosy Tamás: Fontos ember ő, 1890-ben került a Pápai Kollégium katedrájára felkérés alapján. Egy széles látókörű, Európát megjárt ember volt, Kant filozófiáját tanulta a Göttingeni Egyetemen és új szemléletet vitt a Református Kollégium életébe. Az ellenreformáció megtépázta a pápai főiskolát, azután üldözték, lefokozták és ő virágoztatta fel a Református Kollégiumot még magasabb szintű iskolává. Felismerte a természettudományoknak a fontosságát és ő volt az első professzor Magyarországon, aki Kant eszméit magyar nyelven tanította. Ragyogó, tudós koponyájú tanárokat gyűjtött maga köré a kollégiumba. 41 évig volt pápai direktor, sajnos 1831-ben átsöpört Pápán egy kolerajárvány és a professzort elvitte.

Fekete Ágnes: Látom, hogy nagyon fontos az ön számára a pápai diákság és öregdiákság. Miért volt jó odajárni?

Somosy Tamás: Azért, mert Pápa a Dunántúl Athénje. Kulturális központ volt, a szelleme is nagyon nyitott. Nem véletlen, hogy a kollégium címerében van egy eperfa. Amikor a száműzetés alatt, nagy nyomorgatott helyzetben volt a főiskola, kis létszámmal dolgoztak a tanárok és már úgy volt, hogy el is kell talán hagyni az épületet, akkor volt egy lelkes hazafi tanár, aki az udvaron lévő eperfa mellé összegyűjtötte a kis szecskáit – pápai diáknyelven a kisdiákokat – és mondta, hogy addig, amíg itt egy szál diákot is tudok tanítani az eperfa alatt, addig nem fog kihalni a kollégiumnak a szelleme. Nem hiába mondják, hogy "alma mater" – ennek itt különös jelentősége van.

Részlet a Szentendrei Református Gimnázium tanévzáró ünnepélyéből:

P. Tóth Béla lelkész: "Istenünk! Neked adunk hálát az elmúlt tanévért. Megköszönjük, hogy adtál erőt a munkához. Segítettél a tanulásban, a tanításban. Vigyáztál iskolánkra, őrizted életünket, szolgálatunkat és a nehéz időkben is gyermeki szívvel rád bízhattuk magunkat."

Diáklány: "Sokszor köszöntem én az iskolának, mely tavasz végén elcsendesedett. Az ablakok, s a padok visszavárnak. Nyelvem hegyén reszket a felelet. Sokszor gondolok kipirult arcomra, ahogy benyitok, s a padban ülök. Elfulladok, elmém e kérdés nyomja: Mi lesz velem, ha egyszer felnövök?"

P. Tóth Béláné igazgató: "A múlt héten két levelet hozott a posta. Az egyik a Zsinati Irodáról érkezett, hogy döntés született az idei Tálentum Ösztöndíjak ügyében. A mi iskolánkból három diákot tüntettek ki. Kántor Zsuzsannát a 11. A-ból, Kriván Andreát a 11. A-ból és Tóth Esztert a 11. A-ból. A másik levél a Johannita Rendtől jött. Minden évben egy 11. osztályos diákot jutalmaznak meg, aki sokat tett a közösségért. Tőlünk ezt a rendi díjat idén Tolonics Gergő érdemelte ki."

Presbiter: "A presbiterek és a magam nevében gratulálok minden tanulónak a sikeres tanévzáráshoz és külön gratulálok minden érettségizőnek. Az elkövetkezendő szünidőben jó pihenést kívánok intézményünk minden alkalmazottjának és diákjának és Isten áldását kívánom mindenki életére."

Részlet a Kiskunhalasi Szilády Áron Református Gimnázium tanévzáró ünnepélyéből:

Dr. Bognárné Nagy Éva igazgató: 285 diák tanult négy évfolyamos képzési formában, 143 diák tanult hat évfolyamos képzési formában, 8 évfolyamos képzési formában jelenleg 74 diák tanul. 26-an fejezték be a tanévet kitűnő eredménnyel. Gratulálok hozzá."

Vincze István igazgatóhelyettes: "Tisztelettel megkérem Tegzes Miklóst, örökifjú öregdiákunkat, hogy adja át az ez évi Varga Jenő Vándorserleget a jó sportolásért a 7. A osztálynak. Büszkén mondhatjuk, hogy másodszor nyeri ez az osztály már ezt a serleget. A jó tanulásért vándorserleg a 8 osztályos képzésben részt vevő diákok között kerül kiosztásra évről-évre. Meg kell mondani, hogy rendkívül szoros küzdelemben – ennyit árult el Csorba Imre helyettes kollegám -, de mégis ebben az esztendőben az első két sorban ülő 5. A osztály nyerte. Az iskolazászló az énekkar szolgálatával kivonul. Isten velünk. Viszontlátásra!"

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol római levelének 7. részéből:

"Gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de látok egy másik törvényt is az én tagjaimban, mely ellenkezik elmém törvényével. .. Ó én nyomorul ember! Kicsoda szabadít meg?"

A szabadságról elmélkedtünk már az elmúlt héten is. Mennyire elemi módon vágyunk egy olyan világra, ahol nincsenek korlátok. Mennyire rabja leszünk annak a hiedelemnek, hogy majd előbb-utóbb az összes kötöttséget eltávolítjuk és akkor szétárad bennünk szabadság kellemes érzése. Pedig legalább három dolog mindig utunkat fogja állani:

Az első az, amit véletlennek nevezünk. A világ a maga összes problémájával nagyobb a mi általunk érzékelt mértéknél. Egy olyan világban kell otthont találnunk, amely nem számunkra van méretezve. Minden helyzetben történhet valami nem várt, kiszámíthatatlan fordulat. Az emberiség egyik nagy vágya, hogy a véletlent kiiktassa, vagy legalábbis szűkítse. Mivel azonban a világ nem a mi látókörünkhöz lett méretezve, kiszolgáltatottak vagyunk.

A második akadály a testünk. Minden, ami anyagi, megfogható valóság, tehetetlenül követi az utasításokat. Alakul, ahogy alakítják. Ez az alakulás azonban csak saját törvényeinek felel meg és nem a mi gondolatainknak. Hiába gondolom, hogy magasugró leszek, ha testem nem követi ezt a gondolatot. Akkor lehetnénk teljesen szabadok, ha spekulálásunkat és tetteinket nem választaná szét maga a természet. Így azonban kiszolgáltatottak vagyunk.

A harmadik akadály a másik ember. Nemcsak a világtól, saját testünktől, de egymástól is függünk. Az ember valójában mindig is attól félt, amit megszemélyesített. A villám azért volt félelmes, mert valamilyen lényt képzeltek őseink mögé. Ezt a harmadik akadályt egy kérdésben úgy lehetne megfogalmazni: Vajon elférünk-e a Földön? Juthat-e itt mindenkinek annyi hely, amennyi életéhez szükséges? Most úgy néz ki, nehéz elférnünk, mert mindenki a lehető legnagyobb részt akarja e bolygó kincseiből. Az ember nem akar rosszat, áttételesen mégis a másik ember életétől veszi el a szükséges részt. Igy válik az emberi közösség játékszerévé azoknak, akik ügyesen tudják az emberi vágyakat irányítani. Ismert Karinthy írása: egyesével mindenki azt kiáltotta, hogy Jézust engedjék szabadon, együttesen mégis az hallatszott: Barrabást. A közösség ereje bármikor elsodorhatja az egyént. Pedig érezzük, az ember nem arra született, hogy eltűnjön társai között, mint egy csepp víz a tengerben. Az emberi közösség kiszolgáltatottságot is jelent.

E három korlát miatt kell minden mondatunkat úgy kezdenünk, hogy ha… hiszen világunkban minden jó csak lehetőség. Minden fejlődés zuhanással is jár.

Pál apostol e gondolatok után kiált föl velünk: Ó én nyomorult ember kicsoda szabadít meg?

Az a Valaki, akinél a szabadság a rend. Aki e kettőt teljes harmóniában élte meg, amikor szabadon letette életét, szeretetéből a kereszthalálig elmenve kiüresítette magát. Adja Isten, hogy e Krisztusi szabadság legyen a miénk is!
Ámen

Énekajánló – Szentháromság utáni harmadik vasárnap

Szentháromság vasárnapjával vége szakad az üdvtörténeti ünnepeknek az a sorozata, mely egymásra épülve tematikailag is logikusan épült fel és a legtöbb egyházban – köztük kálvini egyházakban is – ma is él. Hasznosnak tartjuk mindazáltal, ha a protestáns vonalon elsősorban Luther indítására kialakult, de óegyházi gyakorlatig visszavezethető, a Szentháromság-ünnep utáni vasárnapokat is tematikusan rendező perikópasorozat szerint egy-egy vasárnapra összeállított énekrendet közlünk. Ha ez nyilvánvalóan nem is illeszkedik a legtöbb református vasárnapi istentiszteletet meghatározó Bibliaolvasó kalauz tematikájához, mégis érdemesnek tartjuk ezt alapul venni. Ha másra nem, általános énekválasztási elvek leszűrésére bizonyára alkalmas lehet… Jelen énekrend jó példát nyújthat arra, hogyan áll össze egy igeszakasz köré zsoltár, magyar ének, német eredetű korál és angolszász dicséret. Az énekrend közlése előtt annyi mindenképpen megjegyzésre kívánkozik, hogy a Szentháromság ünnepe utáni, Húsvét ünnepének aktuális idejétől függően alakuló 23 és 27 vasárnap első harmadában az egyház növekedése, a misszió és a megtérés köré csoportosulnak a kijelölt igeszakaszok. A Szentháromság utáni 3. vasárnap evangéliuma (Lukács 15,1-10.) az elveszett bűnös megtalálásáról szól, a levélrészlet (I. Péter 5,6-11.) pedig arról szól, hogy e világon veszélyek és az ördög támadásai között élünk. (És elveszünk, ha az isteni kegyelem meg nem talál – szól a két ige közös üzenete.) Énekrendünket a továbbiakban is mai és régi protestáns (evangélikus és református) források segítségével állítjuk össze.

Énekrend a Szentháromság utáni 3. vasárnap igéihez: Fennálló ének: 25,6-7. Aki az Úr Istent féli / Az igaz istenfélőknek Derekas (fő) ének: 215. Eltévedtem, mint juh Igehirdetés előtti ének: 216,4. Az Urat óhajtom Ráfelelő ének: 296. Jézusom, ki árva lelkem Záró ének: 467. Mily jó, ha bűntől már szabad