2005-01-05

A világ nem fekete-fehér

Nagyon kicsi közösség a mi református egyházunk ahhoz, hogy ennyire szerteágazó, egymással egyet nem értő lelkészek és irányzatok uralkodjanak benne. Kár a megosztottság, de tény. Arra lenne szükség, hogy letegyük a magunk szellemi munícióját a másiké mellé, és párbeszéd alakuljon ki. Jó lenne, ha az egyházi beszéd deklaráló módból beszélgető móddá alakulna. Ezért írok.

Azt a kort, amiben élünk nem érzékeljük reálisan. Évtizedek távlatából lehet majd komoly állításokat mondani a máról. Most érzéseink vannak.

Nemrég moziban voltunk, a film elején reklám. Egy ember útkereszteződésben állt, jobbra: kék, balra: zöld. Nézi – nézi a két táblát, aztán elindul középre a susnyákba, csipkés-tövises bozótba. Majd egy hang: "Élj úgy ahogy élhetnél". Támogató, a Soros alapítvány. Hű – mondom, megszülettek az új filmhíradók. Csak régen a "párttal a néppel" éneklés ment a filmek előtt, most a "semmi" ideológiája. Érezd azt, hogy te egy olyan szabad ember vagy, aki semmiféle konvencionális szín után nem szaladsz, független polgár vagy, csak szavazz ránk. Mi vagyunk a kerettelen keret. Persze közben nagyon is egy szín után mész, de azt nem érzékeled. A "megvezetettség" életérzése sugárzik ránk mindenfelől. E mögött szerintem tudatos gazdasági és politikai döntések vannak Hiszen egyébként megmagyarázhatatlan, hogy nyugat és kelet nagyon hasonló morális képet nyújt, az egyházhoz való viszonyulás, az egyházak állapota is "nemzetközileg fokozódik". Nagy megtartó ereje van a szétrombolni kívánt tradícióknak. Egyházunkban egyre kevesebb értéke van a hagyománynak. Állandóan újítani akarunk. Mindenki keseregve nézi a templomlátogatás létszámát, vagy más lefele íveltető adatot. Mindenki egyre intenzívebbé igyekszik alakítani az életet. Ez a fő cél manapság. Pedig mi – elméletileg – hosszú távon gondolkodunk, és így hihetetlen ereje van a hagyománynak. Át is éljük, ki is használjuk, hiszen hányan azért kerülnek a közelünkbe, mert "a nagymama református volt…" és temetés, vagy egyéb okokból ezek az ősi emlékek előjönnek. Mi az oka annak, hogy egyes faluk megtartották ősi hitüket? A minap Pócsmegyeren jártunk; a szigeten csupa református falu, amelyek nem azért maradtak meg, mert csupa megtért református ember élt bennük, hanem valami megmagyarázhatatlan élni akarás és hagyományszeretet kísérte életüket.

Szeretem könyvből énekelni a zsoltárokat, nem a falra vetítve. Szeretek orgonát hallgatni, szeretek templomi légkört érzékelni a templomban stb. Ezek ma nem divatos dolgok a mi egyházunkban. A szekták nem ezekre építenek, de szerintem hosszú távon megéri ezeket a hagyományos, megmagyarázhatatlan tartalmú dolgokat szeretni!

Naponta csörög a telefon és próbálnak meggyőzni arról, hogy rossz a porszívóm, és ideje lecserélni, most nyertem egy újat, azonnal az enyém, csak még ezt a kis összegecskét fizessem be. Ennek a propaganda beszédnek – amelyik nem a "semmiről", hanem a vásárlásról szól – mindig eszköze, hogy polarizálja a világot: Vannak a porszívósok és a porszívó nélküliek, a foltos ruhában járók, és a megfelelő mosószert használók stb. Duális világ. Ugyanez ömlik ránk a filmekből. A régi történetekben ott is felerősítik a jó és rossz küzdelmét ott is, ahol a lényeg nem ez volt. Bemegyek a templomba, és tessék – ott is azt hallom, hogy ez az egész világ voltaképpen kecskékből és juhokból áll, és az a dolgunk, hogy jól szét tudjuk választani elménkben a dolgokat. Pedig ahogy vannak megmagyarázhatatlan erőforrások, vannak a pólusokba nem sorolható jelenségek is.

A világ nem fehér-fekete. Alapvetően nem ilyen természetű. Bár a pedagógiában sokszor szükség van erre az egyszerűsítésre, ott sem mindig. Este beszélgettem gyermekeinkkel. A nagyfiunk elég nyitott a "vallásos" érzések és gondolatok irányában. Ő kérdezett az imádságról, arról, hogyan találkozhatunk Istennel, és próbáltam neki magyarázni, hogy csukd be a szemed, figyelj nagyon Istenre, mond el neki azt, ami a szívedet nyomja – mondtam azt, amit egy rendes lelkész megtanult. Mire a középső elkezdett nyöszörögni. Mi bajod van? – kérdezem. Szó szót követett. Magyarázgattam tovább az én fejem járása szerint: Hunyd be a szemed, figyelj Istenre stb. Mire ő azt mondta, ha becsukja a szemét, egy törpét lát, aki egy talicskát tol a réten és gombát gyűjt. Nagyon megszégyenültem, mert elképzeltem azt a rétet, és sokkal szebb volt, mint az, amit én rájuk akartam erőltetni. Egy sokkal színesebb Isten adta világban képzelődik a lányunk. Persze ezzel nem akarom azt mondani, hogy ne beszéljünk az imádságról, folytatjuk majd a megkezdett beszélgetést, de a gyerekek megszégyenítően normálisabbak, mint mi!

Jó lenne azt tapasztalni, hogy a templomban alapvetően nem propaganda folyik, hanem tényeket hirdetnek meg. Nem kell nekem mindenáron kivájkálnom magamból azt, amiről nem is tudtam, hogy rossz, de most kiderítették. Így az egész életünk a tökéletességre való igyekezet lesz, mint a farizeusoké. Jézus a készséget és a hűséget kéri tőlünk. Létünkben hív meg minket! Nem szeretek templomba járni azért, hogy ott győzködjenek engem. Mindenféle praktikákat bevetnek, hogy egyre intenzívebben hozzájuk tartozzak. De szeretek templomba járni oda, ahol szeretnek, ahol azt élem meg, hogy ebben a zűrzavarban Krisztus mellettem van, és beszélgethetek Vele. Szeretem azt, amikor tisztaságot érzek, nem hipószagot.

Sokszor – miközben oly bűnösnek tartjuk a világot, éppen mi csúszunk a legmélyebbre. Nekem nagyon fájó volt pl. az átvilágítás ügye. Fontosak voltak a szavak, de nem volt fontos az, hogy az egyházunk nagyon híg ebből a szempontból. Bűnbánatot tartunk, összecsapjuk tenyerünket. Bocsánat, tiszta vagyok. Nem vagyunk tiszták. Nagyon is sebezhetők vagyunk, a világ gyarlóság áradatában benne vagyunk nyakig, nem lehetünk erkölcscsőszök.

Mégis szeretem ezt a református egyházat. Nem tudom miért. Nem azért, mert nagy gyűlésekre járhatok, nem azért, mert reprezentatív alkalmakon harsányan igyekszünk megmutatni magunkat! Sőt… Ezt a szagot szoktam meg, ezeket a színeket láttam. És nagyon remélem, nem bibliaiskolák, és kis egyletek fogják felváltani, mint Amerikában – meg missziói csoportosulások, hanem népegyház marad. Ne hirdessük meg a kongregacionalizmust, a kis önálló gyülekezetek szövetségét. Tartsuk fontosnak a magyar református tradíciót. Mindemellett nyilvánvaló, a hagyomány abban az esetben, ha ma nem válik életté, önmagában hordja halálát. A mi hitünk térben és időben beágyazódik egy hosszú történésláncba, tehát a többi református emberrel, a meghalt és születő emberekkel vagyunk Egy-Ház. (F. Á.)

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Nagy ereje van néha a csöndnek Egy, baráti társasággal szilvesztereztünk. Éjfélkor mécseseket gyújtottunk meg, középen kereszt alakba raktuk őket. Sokáig csöndben néztünk vagy ötvenen, a himnusz eléneklése és a koccintás előtt. Gondoltunk a távol-keleti tragédiára, a magyarságra, sok mindenre – csöndben nézve a pislákoló ki-kialvó fényeket. A percben élő, petárdázó tömegben jó egy-egy ilyen pillanat. Az egyház sokaknak jelent szigetet. Néha igazul, néha hamisan. Az újév kezdetén az egyházról, új tervekről kérdezgettem dr. Szabó Istvánt a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökét. Elmondta, milyen döbbenetes képe mai világunknak, hogy miközben százezernél több embert gyászolt a föld egyik része, itt Nyugat Európában vígan táncoltak. Nem tudunk egy percre sem megállni. De vajon a keresztyénség lehet-e ebben a világban egy sziget? Különösen is a keresztyén családok, hiszen 2005 a család éve. Szabó István püspököt hallják.

Dr. Szabó István: Az Újszövetségben nagyon sok szimbóluma van az egyháznak: hajó, épület, szántóföld… Sok mindent lehetne sorolni. Egy szimbólumot nem használ a Biblia az egyházra, a kaméleont. Akik az egyházzal megismerkednek, egyháztagok lesznek, érdeklődők, bekapcsolódnának, vagy éppen hosszú ideje tagjai már egyszer csak azt veszik észre, hogy itt sincs különbség. Ezek is csak olyanok, mint a többiek. Sokan, pedig azzal a – hadd mondjam így – illúzióval közelítenek az egyházhoz, hogy mégis van egy olyan hely, egy olyan közösség, egy olyan valóság, ahova be lehet lépni, mint egy zuhanykabinba, ahol lefertőtleníti magát az ember, lemossa magát, aztán megint kilép a mocskos világba. Vagy van egy kis szoba, ahova be lehet zárkózni, csendben lehet maradni, és megint kilépünk a világba, csináljuk tovább az életünket. Koreában jártam az ősszel, elvittek egy különös épületbe: karaokénak nevezik. Ez egy érdekes foglalatossága a munkában, zajban elmerült embereknek, elmennek, bezárkóznak egy fülkébe, bedobnak egy kis pénzt, éneklik a kedvenc slágereiket, kitombolják magukat. Sokszor úgy érzem, hogy így tekintenek az emberek az egyházra: azért a kis egyházfenntartói járulékért mi bezárkózunk egy külön kis világba, ahol nagyon speciális, nagyon különös dolog folyik, aminek nem is szabad, hogy köze legyen, az egyébként piszkos, és mocskos élethez. Ezért van az, hogy amikor az egyházban a világ mindennapos dolgairól hallanak, akkor megrökönyödnek, és azt mondják: Tiszteletes úr, miről prédikál nekünk? Mi azért jöttünk ide, hogy békességet kapjunk. Mért tetszik nekünk elromlott házasságokról, az embert nyúzó, tépő bűnökről, közéletről beszélni? Jaj, Istenem, mért tetszik a politikáról beszélni? Mi azért jöttünk ide, hogy nyugodalmunk legyen. De hát, ez illúzió. Idézek egy bibliai történetet: Ott a három tanítvány a megdicsőülés helyén. Jézus Mózessel és Illéssel beszélget Jézus haláláról. A tanítványok azt mondják: Jó itt nekünk, építsünk itt egy kunyhót Neked, Mózesnek, Illésnek, majd mi itt szolgálunk, lehorgonyzunk. Nem! Le kell menni a hegyről, aztán fel kell menni egy másik hegyre, a Golgota hegyére. Az egyház különlegessége abban van, hogy miközben itt él a világban, állandóan fölfelé nyit. Az egyház tagjai is gyarló emberek, a legegyszerűbb gyülekezeti tagtól elkezdve a legprominensebb egyházvezetőig. Bűnökkel küszködünk, vétkeink, nyomorúságaink vannak. A kérdés az, hogy tudunk-e ezekkel a kegyelmes Istenhez menni. Mindazoknak, akik az egyházban csalódtak, csak azt tudom mondani, hogy tessék csak nyugodtan csalódni az egyházban, én magam is sokszor csalódom benne. Nem az egyházban hiszünk, hanem az egyházat hisszük és ez teljesen más. Istenben hiszünk, a Szentlélekben hiszünk, mert Ő hűséges.

Fekete Ágnes: Épp tegnap egy hallgatónk mondta, természetes, hogy politizál az egyház, ezt normális ember megérti, de sokszor túllépi az ízlés határait. Itt a jóízlés adta mértékről van leginkább szó. Sokszor, éppen talán az egyház identitásvesztése miatt némelyek túllépnek a szükséges határon, nem?

Dr. Szabó István: Pontosan erről van szó. Tanuló szakaszban vannak az egyházak Magyarországon, és azt kell mondanom, a politika is. Túlságosan hisztérikus mindaz, ami a politikát körülveszi. Majdnem azt mondhatnám, hogy ez természetes, hiszen 40-50 esztendeig, sőt ha igazából megnézzük szinte az egész huszadik században a politikához egyfajta messianizmus fűződött. A politika megvált, a politika megmondja, mi a helyes. Egy emberöltővel ezelőtt a politika mondta meg, ki a tisztességes és ki a tisztességtelen ember. Ez még nem tisztult ki belőlünk. Vannak olyan gyülekezeti tagok, akik akkor boldogok, ha a lelkészük minden vasárnap politikai prédikációt mond. Mások már akkor is kiszaladnak az egyházból, ha tíz évben egyszer elhangzik egy ilyen. Testvérek, tényleg ilyen rettenetesen nagydolog van a politikában? Minden ezen múlik, hogy ízlésesen, jól és intelligensen csináljuk ezt a dolgot? Ki emlékszik arra, amit a politika öt, tíz, tizenöt, húsz éve tett? Nagyon nehéz dolog, mert az emberek telítettek. Bekapcsoljuk a televíziót, két politikus vitatkozik egy műsorvezető jelenlétében, és alul beúsztatják a beküldött sms-eket. Ez rettenetes illúzió. Mintha a tévénéző az sms- eivel részt vehetne a döntéshozásban. Ilyenné lett a világ? Megértem, hogy eltelnek ezzel az emberek, és a gyülekezet közösségében szeretnének valami mást is kapni. De hát tegyük a szívünkre a kezünket: Hát nem mást kapnak valóban? Nem szabadna ennyire finnyásnak, ennyire hisztérikusnak lenni, időről-időre ezekben a kérdésekben meg kell szólalni.

Fekete Ágnes: Nyilván nehéz a középutat megtalálni, és egy hisztérikus világban nem hisztérikusnak lenni. Ez aztán igaz mindenre. Nagyon sok ember ugyanakkor rémesen elkeseredett, ömlik belőlük a panasz, hogy ez szörnyű, ennek rossz vége lesz.

Dr. Szabó István: Mért rossz az emberek közérzete? Mert probléma van a családban, mert a gyerekek nem úgy élnek, ahogy a szülők erkölcsi meggyőződése diktálná. Mert valaki hosszú évek óta állástalan és nincsen semmi kilátása arra, hogy munkához jusson. Mert csúszik lefelé anyagilag minden, a család is. Mert beköszöntöttek a betegségek és az orvosok csak vonogatják a vállukat. Mindenkit eltölt szépen lassan az egyetemes szorongás, hogy úgy sem tudjuk a természetet legyőzni. És ha visszakapcsolunk megint oda, hogy politika, véleményem szerint bűnös módon, ötven-száz évvel ezelőtt azt ígérte, hogy mindent megoldunk, megváltunk benneteket. Természetes, hogy most rettenetesen idegesek az emberek, és azonnali, gyors megoldásokat várnak. Az tud ebben a zűrzavarban, kavalkádban jól megállni, aki felnyitja az életét az isteni felé, akinek van egy transzcendens vonatkoztatási pontja. Azt hiszem, először még idegesebbek leszünk, már-már szinte apokaliptikus képzeteink támadnak, másrészt elrendeződnek körülöttünk és bennünk is a dolgok, minek hol a helye. Szerintem, ma egy olyan világban élünk, ami talán ahhoz hasonlítható – tudom, hogy ez most fájdalmas hasonlat -, ahogy a dél-ázsiai tengerpart néz most ki a szökőár után: semmi nincs a helyén. Lehet, hogy több nemzedék munkájába kerül mindent visszatenni a helyére.

Fekete Ágnes: Kérdés, hogy az egyház mindebben mennyire tud paradigmát, példát adni? Ez az év a család éve lett, a Zsinat és a katolikus egyház nyilatkozata szerint. Mennyire tudunk mi előre menni, irányt mutatni, hogy körülbelül merre kell haladni?

Dr. Szabó István: Nagyon sok példás keresztyén családi életet lehet az emberek elé állítani, amelyek követésre méltóak, ahol a szülők, a gyerekek, a nagyszülők nem kis harcok, hanem nagy küzdelmek, nem kis lemondások árán – mert sokszor ez lemondással jár -, de mégis nagyon szép életet élnek. Természetesen a dolog másik fele, ami miatt ez nehéz, hogy a keresztyén családok sem mentesek eltévelyedésektől, bűnöktől, megromlásoktól, törésektől. Meg kéne nézni, hogy azok a belső szellemi értékek, amelyekhez egy keresztyén család ragaszkodik, tartós értékek-e. Ha probléma van, akkor azt látom, hogy mintha maguk a keresztyének is meghasítanák az életüket; mi keresztyén család vagyunk, a családon belül, de ha elmegyünk síelni, akkor polgári család vagyunk. Vasárnap elmegyünk templomba, de már a viseletünkön az látszik, hogy nem ünneplőben, hanem szabadidőruhában vagyunk. Nagyon apró dolgok, de azt a tendenciát mutatják, mintha engednének ennek a hamis megosztásnak, hogy itt van a Lélek, itt van a világ, és a kettő között nincs átmenet. A család évében a gyülekezetekre vár a legnagyobb feladat, olyan gyülekezeti közösségek megszervezésében, amely közösségekben a generációk találkozni tudnak. Több gyülekezetet ismerek, ahol nagyon jó felismeréssel rétegalkalmakat szerveznek a gyerekeknek, a fiataloknak, a kiskamaszoknak, a nagykamaszoknak. Mi lenne, ha nem csak Karácsonykor tudna a gyülekezetben megjelenni a több nemzedékes család, mint család. Együtt lennének a korosztályok, ha a gyülekezet szervezne családos hétvégéket, családi táborokat. Nagyon nehéz. Rengeteg munkával, nem kis anyagi erőfeszítéssel jár. Ezen a területen van a legtöbb teendőnk.

Fekete Ágnes: Hallottuk, mennyire fontos odafigyelni a családokra az egyházi életben. A mi egyházunknak külön ereje, néha nehézsége, hogy a lelkészek is családos emberek. A bőrükön érződik minden, ami ebben a világban folyik. Most egy házaspár vallomását hallják, ahol a feleség a lelkész, a férj kertész. Hogyan küzdenek együtt a szolgálatban, hogyan látják a vidéki gyülekezetek sorsát? Magyar Lászlót és Magyarné Balogh Erzsébetet hallják.

Magyar László: Elég szokatlan volt, hogy parókián lakunk és a feleségem a gyülekezet lelkipásztora Miközben én voltam a családfő, a gyülekezetnek, aminek tagja vagyok, a feleségem a lelkipásztora. A gyülekezet annak idején, 17-18 évvel ezelőtt, nagyon nehezen tudta elfogadni, hogy egy nő vezető lelkipásztor legyen. A férfiak számára ez nehéz szituációt teremtett. Én úgy éreztem, hogy a női lelkészségnek van egy olyan előnye, hogy a presbitériummal nagyon jól tud együttműködni.

Magyarné Balogh Erzsébet: Megpróbáltam Laciról levenni azokat a terheket, hogy azt kelljen átélnie, hogy osztoznia kell rajtam és a gyülekezeten. Próbáltam én magam megharcolni az ő harcait is, egy kicsit leválasztani a gyülekezetet a családról, aztán rá kellett jönnöm, ez így nem működik. Hagyni kell, hogy ő is megküzdje a harcait ebben a dologban, és vállalhassa ezt az egyházközséget, ahol szolgáltunk. A presbitériummal tényleg jó volt a kapcsolat, éppen azért, mert tudatosan próbáltam feleség lenni – biblikus értelemben, és ez áttevődött a gyülekezetre is. Nem azonnal és rögtön akartam végig vinni, amit elhatároztam, próbáltam segíteni, hogy ők is elmondhassák a véleményüket, hogy közös döntéseket tudjunk hozni.

Fekete Ágnes: Ezek szerint értékelték, hogy nem a nagytiszteletű úr kijelentései határoznak meg mindent.

Magyarné Balogh Erzsébet: Eleinte nehezen szólaltak meg. Mikor rájöttek, hogy ez jó dolog, akkor már sokkal egyszerűbben ment minden, tényleg közös ügyünk volt a járda építésétől kezdve, különféle döntéseket hozni.

Fekete Ágnes: Mi volt nehéz?

Magyar László: Az, hogy úgy munkálkodjunk a parókián, a gyülekezetben, mintha a sajátunk lett volna. A parókia kertjét szépítve egy fasort ültettem. A szomszédasszony megreklamálta a távolságot és a presbitériummal kétszer kellett átültetni, mire mindenkinek jó lett.

Fekete Ágnes: Nem csak a saját ízlés, meg a szomszédé, hanem még egy harmadik is számításba jött.

Magyar László: Igen, de ugyanakkor nagyon kedvessé vált számomra a gyülekezetben élés. A Bibliában van megírva, hogy Uram, add, hogy egész életemben, a templomban lakhassak. Ez teljesült, és amikor távolabb kerültem szeretett gyülekezetemtől, nagyon nehéz volt megszokni.

Fekete Ágnes: Hogy szólítottak?

Magyar László: Abban a faluban, abban a közösségben, ahol mi éltünk, akit szerettek, mindenkit becéztek. A TSz elnöktől a polgármesteren keresztül mindenki Imrike, Józsika volt, engem Lacikának hívtak.

Fekete Ágnes: Akkor "nagytiszteletű urazás" nem volt?

Magyar László: Nem. A feleségem számára azért mindig kijárt a nagytiszteletű vagy tiszteletes asszony megszólítás, de örültünk is ennek a közvetlenségnek. Azért ha a kéregetők jöttek, akkor én voltam a tisztelendő úr.

Fekete Ágnes: A női lelkészek megszólítása még érdekesebb.

Magyarné Balogh Erzsébet: A társ-egyházközségünkben Jakabszálláson nagy katolikus közösség él. Ott tényleg kuriózum volt, amikor megjelentem, mint női lelkész, amikor jöttek temetéseket és egyéb dolgokat megbeszélni az egyébként római katolikus családtagok, akkor megpróbálták azt a terminológiát használni, amit a saját felekezetükben. Így szólítottak engem is tisztelendő anyának és atyanőnek is. Ezeket nehéz volt időnként mosolygás nélkül kibírni.

Magyar László: Kertészmérnök a foglalkozásom. Volt egy olyan mondásom, hogy minden lelkész kertész, de nem minden kertész lelkész. A lelkészek voltak azok, akik tanították a gyülekezetek tagjait arra, hogyan lehet korszerűen gazdálkodni. Most ugyan nincs jó ázsiója a magyar mezőgazdaságnak – épp olvastam az újságban, hogy nagyon sokat csökkent a nemzetgazdasági mutatója a mezőgazdaságnak a nyugati országokhoz hasonlítva. Miközben ott emelkedett más, egyéb ipari szolgáltatási szférának a nemzeti jövedelemhez hozzáadott része. Nálunk ezt úgy érték el, hogy ebben az évben a gyümölcsök, mezőgazdasági termékek ára a felére csökkent a tavalyi évhez képest. A bruttó árbevételek annyira visszaestek, hogy a mezőgazdaságban dolgozóknak a léte forog most kockán.

Fekete Ágnes: Mi ennek az oka?

Magyar László: Úgyis meg lehet közelíteni, hogy nem érdekelt abban az ország felsőszintű vezetése, hogy a vidék népességmegtartó szerepe ilyen úton erősödjön. Ez szerintem hibás döntés, mert a népességmegtartó szerepre nagyon vigyázni kell. Ha beözönlik ez az elszegényedett embertömeg a városokba, rendkívül súlyos problémákat fog okozni. Nyugaton ezt felismerték, ezért nagyon komoly támogatásokat kapnak a német, francia, olasz, spanyol parasztok.

Fekete Ágnes: A súlyos kérdés ma az, hogy a református egyház még mindig faluban él leginkább. A lelkészek többsége falun él, az elszegényedő, nincstelenné váló emberek között. Óhatatlanul látjuk, ahogy az országban járunk, hogy minden pénzt a városokba visznek. Az egyháznak ehhez – úgy érzem – valahogy viszonyulnia kell.

Magyar László: A Bács-Kiskunsági Egyházmegye gazdasági bizottságában látom a számokat. Sorozatban maradnak alul a vidéki gyülekezetek, nagyon alacsonyak a fizetések és a fiatalok, akik magasabb keresetűek, nem a református egyházban élik meg a lelki életüket, hanem más, olyan új típusú gyülekezetekben, ahol az ő érdeklődési területüknek úgy érzik, megfelelőbb hangnemet találnak.

Fekete Ágnes: Az értelmiség például eljön a faluból, de a lelkész ott marad.

Magyarné Balogh Erzsébet: Így van, és azért jó, hogy a lelkész ott marad. Két dolgot hadd mondjak ehhez. Az egyik, hogy a férjem, mint vállalkozó sokat küzd a mezőgazdaságban dolgozva, együtt élve látjuk a mindennapos problémákat. Ő is sokszor elkeseredik, mert kilátástalannak látja a küzdelmeit, ilyenkor mindig az jut az eszembe a Szentírásból, hogy Isten szőlősgazda. És mindig azt mondtam, hogy ha Istennek a szőlősgazda kép megfelel, akkor bízzunk abban, hogy ő, mint szőlősgazda- nekünk is szőlőink vannak -, megbecsült lehet az Isten előtt. Ez Lacit nagyon sokszor lelkileg erősítette. Ugyanakkor, pedig a gyülekezetben láttuk, hogy elszegényedtek a szőlősgazdák, elcsapták a földjeiket, szőlőiket, nem volt már értelme művelni. Kiöregedtek, a gyerekeik elköltöztek a faluból, de nem lehetett azt mondani, hogy annak a hatvan-hetven évnek, ami mögöttük van, ne lett volna értelme. Mégis abból nőttek ki a gyerekeik, akiket taníttatni tudtak, akiknek a városban lakást tudtak vásárolni. Erre emlékeztetni kellett ezeket az embereket. Sajnos, már nem tudtak előre nézni, és igazából már én sem tudtam azt mondani, miért nézhetnének előre, de visszanézve tudtak hálát adni a megtett útért. Ez sokat jelentett nekik.

(Ének a kenyérről és a borról)

Magyar László: Az a véleményem, hogy aki ma Magyarországon vállalkozó, jobb lenne, ha azzal kezdené, hogy megtérne, és az Úr Istenhez imádkozna. Nagyon sok a rizikó faktor, mert nagyon bizonytalanok és kiszámíthatatlanok a rendeletek. Vállalkozni úgy kezdjen valaki, ha erősen reménységre alapozza az életét. A reménység nem szégyenít meg, Isten nagyon sokszor átsegített bennünket már a nehézségeken.

Fekete Ágnes: Jó, de ha az ember országos méretekben gondolkozik, mi lesz itt? És ennek egyházi vetülete is van.

Magyar László: Csak az lehet a mi református népünk számára is nagyon fontos, hogy egységben, közösségben kell gondolkozni, és összefogásra kell, buzdítani egyháztagságunkat, a gyülekezeteinket. A mezőgazdaságban dolgozó, fáradozó emberek számára is ez a lehetőség marad, hogy tömörülniük kell olyan típusú érdekszövetségekbe, amelyekben közösen, komolyabb árbevételt tudnak elérni. Nem szívesen mondom ezt, hisz az én szüleim kolhoz-parasztok voltak, és nagyon keserű tapasztalataik születtek ebből. Ezt el kell felejteni, és olyan új típusú szövetkezeteket kell – úgy érzem – létrehozni, amelyek az ő érdekeiket képviselik. Van ez az út és van az egyéni út, ahol a kicsik föl fogják adni, és a kis halat megeszi a nagy hal, ahogy ezt tanultuk. Nagyon kellemetlen ez, mert emögött emberi sorsok, tragédiák vannak, és a nagyok is belefuthatnak abba, hogy amit előállítanak nem rentábilis. Például a magyar üvegház, a meleghajtatás az Európai Unió létrejöttével a tönk szélére került, a magyar görögdinnye ebben az évben tragikus sorsra jutott. Nagyon meg kell nézni, hogy mivel lehet foglalkozni, és én hiszek abban, hogy a magyar nép eddig is megtalálta a helyét az évszázadok viharaiban, most is meg fogja találni a boldogulás útját. Most krízis helyzetben vagyunk, de ebből jót fog kihozni az Úr Isten a számunkra. A magyar nép földhöz való kötődése olyan rendkívül erős érzelmi szál, amely nem számok alapján határozható meg. Ugyanígy ahogy az egyházukhoz való ragaszkodásban erőn felül vállalkoznak a vidéki, egyszerű nénik és tényleg az özvegyasszony két fillérjét teszik a perselybe. Egy kis faluban, ahol kisebb közösség van, több mint hétezer forint egyházfenntartói járulékot fizetnek, hogy megtartsák a lelkészüket. Nem mondhatni, hogy ez nagyon a realitások talaján álló dolog, a magyar emberben nagy szeretet van.

Magyarné Balogh Erzsébet: Még többet kell menni, még többet kell utazni, vállalni azt, hogy a tanyákon maradottakat, a szétszórtságban lévőket gondozzuk. Bács-Kiskun megye vonatkozásában el tudom mondani, hogy összeadva minden egyes szórvány települést, ahol reformátusok élnek, 1400 kilométert tesz ki az a távolság, amit azért kellene megtenni, hogy minden egyes olyan településre eljussunk, ahol reformátusok élnek. Tizenöt-tizenhat kilométerenként van – mondjuk – négy ember. Ebben őrlődni meglehetősen nehéz, én is sokszor elmentem a falugondnokkal és körbejártam azokat a helyeket, embereket, ahova gyógyszert, élelmet, tiszta ruhát vittek. Kell az összefogás.

Magyar László: Sokat tud segíteni egy lelkész, aki – sok esetben – a vidék értelmiségét képviseli, akihez oda mernek menni az emberek a kérdéseikkel. Nagyon fontos, hogy a lelkész képben legyen, nem teheti meg, hogy azt mondja: ó, kérem ehhez én nem értek. Az hitelesíti a magyar református lelkészt, hogy családban él, érzi a gazdasági nehézségeket, és mivel tudja, hogy a férje, felesége az iskolában, a vállalkozási szférában, a munkahelyén milyen nehézségekkel küzd, érzékeli a gyülekezetet, érintő problémákat, az Igéből is azokat a bíztató irányokat tudja kiragadni vasárnapról vasárnapra, amelyek az embereket foglalkoztatják. Ha nem kap a gyülekezet igazi válaszokat, előbb-utóbb nem is fog kérdezni. Semmi szín alatt nem szabad szemet hunyni a fölött, hogy a gazdaságot hogyan tudnák erősíteni, arról nem beszélve, mennyire fontos, hogy lelkesítse az embereket, buzdítsa őket a napi kitartásra. Én mindig azt hallottam a feleségemtől, mint lelkészemtől, hogy mi reformátusok nem a meghátrálás emberei vagyunk.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a 69. Zsoltárból:

"Segíts meg Istenem, mert nyakamig érnek a vizek. Feneketlen iszapba süllyedtem, nincs hol megállnom! Ti Istent keresők, éledjen szívetek! Dicsérje őt az ég és a föld, a tenger és minden, ami bennük mozog!"

E zsoltár első szavai voltak a Dorcas Segítő Szolgálat felhívó levelében. Valóban megdöbbentően szól ez a zsoltár most hozzánk, akik láttuk és átérezzük a tengeri katasztrófát. "Segíts meg Istenem, mert nyakamig érnek a vizek!" Állítólag magas rangú egyházi vezetők szájából is elhangzott azonban a kérdés: Hogy tehette ezt meg Isten? Sok emberben dübörgő gondolatot tükröztek vissza azok, akik a nyilvánosság előtt ezt mondták. A Biblia sokat foglalkozik ezzel az ős, emberi kérdéssel: Miért vannak az embert elsöprő természeti katasztrófák? Jób könyvében azt olvashatjuk, hogy Isten a kétkedő, kérdéseket feltevő, szenvedő ember mellé áll, és megszégyenülnek azok a barátok, akik észérvekkel próbálják megmagyarázni a szerencsétlenség okát. Az emberek, pedig általában két úton indulnak el, amikor egy-egy ilyen eseményről gondolkodnak. Vagy az Istent okolják, vagy az emberi bűnre mutogatnak. Jézushoz is odamentek a farizeusok egy vak emberrel: Mondd meg, ki vétkezett? Ez az ember, vagy ennek szülei, hogy vakon született? Jézus válasza: sem ez, sem a szülei nem vétkeztek. Mi mindenképpen bűnbakot keresünk. Hihetetlenül sok embert megbénít a bűntudat, hogy ő a vétkes gyermeke, szülei, családja sorsáért. Vagy ha nem akar bűntudatban élni, akkor a sors, az Isten a körülmények és más távoli dolgok sötétednek el. Olyan nehéz az embernek megértenie, hogy nincs bűnbak. Sem az égben, sem a földön. A világ nem ilyen. Más milyen ez a világ, mint aminek az ember felfuvalkodottságában gondolja. Ezeken a gondolatokon keresztül jut el a zsoltáros oda, hogy magasztalja Istent a tengerért, a hatalmas vízért, ami elsodorta őt. Furcsa gondolat. Assisi Szent Ferenc jut az eszembe, akinek a leírás szerint, amikor öregkorában megbetegedett a szeme, a kor szokása szerint kiégették a szemgolyóját. Amikor készült erre a rettenetes beavatkozásra, elkezdte énekelni himnuszát: Áldott légy, Uram, testvérünkért, a Napért, a holdért és így tovább, majd tűz testvérünkért is hálát adott. Hihetetlen szabadság és erő volt ebben az emberben! Olyan tisztán engedte át magán Isten fényét, amire kevés ember jut el. Ha nem is ilyen mértékben, de adja Isten, hogy mindannyian átengedjük Isten világosságát magunkon és a mi személyes panaszzsoltárunk is, Isten dicsőítésébe torkolljon! Adja ezt meg Isten
Ámen

(Ének: Szelíd szemed, Úr, Jézus, tekintsen rám, ha roskadok…)

Énekajánló – Vízkereszt utáni vasárnap

Az újév utáni vasárnapok a karácsonyi ünnepkör lezáró része, tematikájuk a vízkereszt ünnepéhez kapcsolódva Krisztus istenségének bizonyságairól beszélnek, erre utal vízkereszt eredeti neve epifánia – megjelenés. Ebből kiindulva a januári vasárnapokat az egyházi esztendő beosztása szerint vízkereszt utáni – névvel illetjük. (Vízkereszt ünnepének énekei a XVIII. század végéig megtalálhatók az énekeskönyvekben, azóta nálunk elmaradt ez a szép evangéliumi tartalmú ünnep.) Az első vasárnap evangéliumi történetében (Lukács 2,41-52.) a gyermek Jézus bölcsessége és Mennyei Atyjára utaló kijelentései tanúskodnak istenfiúságáról. Az epistola (Róma 12,1-5.) mint már máskor is láttuk, személyes üzenetet hordoz: Jézushoz hasonlóan odaszánod-e magad az ő szolgálatára, az igaz istentiszteletre, az ő megismerésére, az odafelvalókkal törődésre? E vasárnapok énekei főképpen a Fiú Istenről szólnak, melyre a 286. és következő énekek a legalkalmasabbak.

Énekek Vízkereszt utáni vasárnap igéihez:

Fennálló ének: (bevezető igék: Zsolt. 19,15.) 119,1,4. Az oly emberek nyilván boldogok / Hálát adok néked teljes szívből, vagy 84,1. Ó Seregeknek Istene

Főének: 286,1-7. (8-9.) Jer dicsérjük az Istennek Fiát

Igehirdetés előtti ének: 294,1. Jézus, vígasságom

Ráfelelő ének: 472,4. Adj éjt, napot, add át erődet

Záró ének: 197. Hálaadásunkban rólad emlékezünk