2005-09-07

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Az ember könnyen elfeledkezik arról, ami akár néhány hónapja történt. Nem mindenki. Amikor adásunkban meghirdettük, hogy a bánáti árvíz sújtotta reformátusoknak gyűjtünk, több százezer forint adományt juttattak el e felhívás nyomán. A lelkipásztor egy nagyon kedves köszönőlevelet juttatott el nekünk, melyben megírta, várják, mikor kezdhetik el az építkezést Sajnos hasonló helyzetben vagyunk, mert most a székelyföldieket érte a csapás. Kevesen ismerik a Johannita Szeretetszolgálatot, amely most azt határozta el, hogy szivattyúkat vásárol 60 családnak, akiknek a házában tönkrement a vízrendszer. Bánffy Miklóst hallhatják, aki a johannita lovagrend egyik fontos tisztségviselője. Számos segítséget szervez különösen Erdélybe, amellett, hogy hét gyermek apja, Leányvár polgármestere és a Dorog vidéki gyülekezet főgondnoka. Először arról faggattam, mit jelent számára az, hogy egy ilyen nagy múltú család sarja.

Bánffy Miklós: Ha a legenda érdekli elmondhatom, hogy azóta nem esküszünk a szőnyegen, mióta Bánffy Dénest kivégeztette Apafy Mihály. Ha a lojalitás érdekli Tomaj Dénest említem, aki IV. Béla védelmében elesett a mohi csatában a tatárok ellen. Ha az ország újkori történelme érdekli; Bánffy Dezső dédapám miniszterelnök volt a millennium idején, ha az irodalom, akkor Bánffy Miklós keresztapám, akiről sokan azt mondják, hogy dilettáns volt, mindenesetre írt, festett, politizált, és egész jól csinálta, gyakorlatilag az ő politikai tevékenységének volt köszönhető, hogy Kolozsvárt nyílt várossá nyilvánították a II. Világháborúban, és ezért nem pusztult el. Ugyancsak a II. háború idején apám tevékenységéről is beszélhetünk, aki az összes háborús kormányban miniszter volt 1944-ig. Ő is tett valamit azért, hogy Erdély és Magyarország valahol fenn maradjon.

Fekete Ágnes: Ebből az egészből logikusan következik a polgármesterség és a Johannita Lovagrend.

Bánffy Miklós: A polgármesterség azért, mert úgy gondoltam 1989-ben, hogy valamit talán tenni lehet és kell a belpolitikában. Ebből lett 1991-ben a felkérés, hogy induljak el polgármesterként. Megbeszéltem feleségemmel, hogy ennek az ódiumát ő is vállalja, hiszen neki kell a hátországot biztosítania a gyermekek mellett, ő ezt vállalta és ennek az alapján vállalhattam el én is ezt a munkát. Ez már a negyedik ciklus, amit csinálok. Ami pedig a Johannita Rendet illeti, az is családi örökség végeredményben.

Fekete Ágnes: A Bánffy család hagyományosan a Johannita Lovagrend tagja volt?

Bánffy Miklós: Amikor Magyarországon megalakult a Johannita Lovagrend magyar tagozata, azóta vannak johannita Bánffyak.

Fekete Ágnes: Ez mikor volt?

Bánffy Miklós: 1924-ben. Johanniták azelőtt is természetesen II. Géza király óta éltek és nagyon sokat ügyködtek itt Magyarországon, visszanyúlhatunk újra a Mohi csatához: ők menekítették ki IV. Bélát azzal együtt, hogy majdnem mindenki ott pusztult a johanniták közül. Utána ellaposodott a török időkben Magyarországon a Johannita Rend, és 92-ben megtörtént újra a diplomáciai kapcsolatfelvétel a nemzetek fölötti Johannita Rend és a magyar állam között, és ugyanabban az évben Magyarországra visszaköltözött a magyar tagozat.

Fekete Ágnes: Hol van ennek a központja?

Bánffy Miklós: Annak idején, amikor a protestáns hitet választó johannita lovagok leváltak a katolikusoktól – Észak-Európiai származású lovagok voltak -, őket a brandenburgi választófejedelem fogta össze. Az ő vezetésével tartották meg a német kisállamok gyülekezetében a rendet. Ugyanakkor már volt egy módosulás VIII. Henrik miatt, aki mindenben le akart válni a katolikus egyháztól; ott is indult egy új rend, az "Order of Saint John", most is önálló az angol nyelvterületen. Futott a német brandenburgi központtal a protestáns johannita lovagrend, amiből később két ország kivált, mert a hollandok és a svédek sem igazán szerették a németeket, ők is alapítottak egy-egy sajátot.

Fekete Ágnes: Szintén "János" néven alapították?

Bánffy Miklós: Természetesen az is "Order of Saint John" a holland, illetve "Szent János lovagjai" a svéd, de ezek protestánsok. Most egy Alliance-on belül találkoznak a Szent János Lovagrendek. Érdekes ebben a magyar tagozat helyzete, ugyanis benne vannak a Máltai Lovagrend, az angol és a holland "Order of Saint John", a svéd Szent János Lovagrend, illetve a brandenburgi Johannita Lovagrend, aminek a német tartományokon kívül francia, finn, svájci, osztrák és magyar tagozata van. A lényeg, hogy ennek az Alliance-nak állandó tagja a magyar tagozat is, a többiek meg nem.

Fekete Ágnes: Hogy alakult, hogy a hadviselés lemaradt a lovagságról, és gyakorlatilag egy karitatív szervezetté alakult át?

Bánffy Miklós: Ez eredetileg is karitatív szervezet volt, ugyanis a Szentföldi nagy zarándoklatok idején az olasz kereskedőknek üzlet volt a Szentföldön tartózkodni, hiszen a zarándokok ott tőlük vásároltak. Rájöttek, hogy ez akkor igazán üzlet, ha egy bizonyos formában segítik is őket, mert akkor elterjed a jó híre zarándokok megsegítésének, illetve pozitív hangvételű lehet a zarándokokról szóló mindenféle monda, legenda, hiszen őket ott segítik is, ha bajba kerülnek. A dél- olasz Amalfi város kereskedői alapítottak először egy ispotályos házat, ami még nem Keresztelő, hanem Alamizsnás Szent Jánosról neveztek el. 1099-ben Gerardusz testvér vezetésével egy segítő renddé alakult. Azután jöttek a nagy keresztes háborúk, amikor is kiderült, hogy baj van. Vince pápa azt mondta, hogy azok a rendek maradhatnak a Szent Földön, akik meg is tudják magukat védeni. Ettől a pillanattól kezdve egy csomó szerzetesrend eltűnt onnan, maradt a Szent Sír Rend – gyakorlatilag a Szent Sír védelmében, ők felfegyverezték magukat. A Templomos Rend a templom védelmében, és maradt a Johannita Rend a rászoruló betegek, szegények védelmében. A két utóbbiból komoly haderő is vált, és ezek meghatározó szerepet játszottak a keresztes háborúk idején, de egy idő után kiszorultak a Szent Földről, először Ciprusra, azután az Oszmán Birodalom onnan is kiszorította őket. Rhodosra kerültek. Óriási védelmi rendszert építettek ki. A törökök szájában ez azért nem igazán tudott sokáig működni. Főleg azért nem, mert kellő pimaszsággal még az ottani török kereskedő hajókat is megvámolták. Nagy támadást indított ellenük az Oszmán Birodalom. Véres harcokkal, de kitakarította őket Rhodosról. Egy darabig kóvályogtak a világban, majd Málta szigetét adta nekik V. Károly császár hűbérbe. A feladat az volt, hogy a Földközi tenger felől megvédjék az Ibériai félszigetet az esetleges török támadás elől. Kicsi volt a hűbér ezen túlmenően, mert csak egy adásforma kellett évente fizetniük érte. Ekkor jött az előbb már említett egyházszakadással a rend szakadása. Délen működött elsősorban a Máltai Lovagrend, illetve a protestánsok maradtak Johannita néven.

Fekete Ágnes: Akkor a protestánsság szétszóródott? Innentől kezdve tehát nem volt már központ, meg hadakozás sem?

Bánffy Miklós: Így nem volt. Sokáig csak névleges maradt. A múlt századtól kezdődött a karitatív tevékenység, amire egyre inkább szükség van. Oda kell figyelni, hogy vízfej ne legyen belőle, ne a működési költségek vigyék el a nehezen "összekoldult" támogatásokat.

Fekete Ágnes: Most sajnos erre jó példa ez az árvíz. Ahogy mondta már, volt is kint. Mit tapasztalt?

Bánffy Miklós: Akik ott különösképpen tevékenykedünk a segítőszolgálaton belül, mindegyikünknek megvan a maga feladata. Az enyém, miután haza járok, Erdély. Amikor meghallottuk ezt a gyászhírt, mert ez igazából másnak nem nevezhető, azonnal megbeszéltük a segítőszolgálat elnökével Lacival, hogy segíteni kell, először körül kell nézni ott helyben és felmérni, hogy mi is az, amit lehet és kell tenni. A hétvégén ott tudtam lenni, beszélgettem emberekkel. Nagyon érdekes dolog történt. Azok az emberek, akik károsultak, azok nem sírtak. Ahogy elvonult a szerencsétlenség nagyja, ez nagyon gyors volt, mert mintegy három óra alatt lezajlott az egész katasztrófa, akkor nem ültek le sírni, hanem elkezdtek dolgozni, újraépíteni, helyreállítani, takarítani. Csodálatos volt. Amikor megkérdeztük tőlük, miután ők vannak ott, milyen segítséget látnak a legszükségesebbnek, két lapátdobás között annyit mondott az egyik férfi, hogy: "Imádkozzanak, hogy legyen elég erőnk és lelki energiánk újra építeni!" Nem azt mondták, hogy pénzt kérünk vagy ételt kérünk vagy akármit, hanem azt, hogy imádkozzunk, hogy legyen lelkierejük és energiájuk újra felépíteni azt, amit elveszítettek. Ez csodálatos, az ilyen embereknek érdemes segíteni. A héten megyek újra vissza egy kis készpénzzel, amivel tudok ott helyben segíteni. Jelenleg a készpénz a fontos, amivel helyben lehet megoldani dogokat. Teljesen értelmetlen innen vinni egy lapátot, ha ott alapjában véve megvehetem a boltban is, mert elvitte a víz a lapátját.

Fekete Ágnes: Azt hallottam, hogy szivattyúkat szeretnének vásárolni.

Bánffy Miklós: Így van. A falvak jórészében nincs vízvezeték, mindenki a maga kútjából hidroforral oldotta meg házának a vízellátását, már ahol meg volt oldva. Ezeknek a pótlásában gondolkodunk. Nem egész falvakat takarított el a víz, hanem csak a falvak közepén egy sávot. Ezek a falvak általában patakvölgyekben helyezkednek el, de fölfutva a domboldalakra. Fél méter mély és egy-két méter széles patakok váltak tíz perceken belül három-öt méter mély és ötven-száz méter széles patakokká. De elmosott könyvtárat is, illetve az orvosi rendelő ablakán át behatolt a rendelőbe. Szombatfalván egy patakvölgyben lévő fűrésztelepet mosott el a víz, és annak a rönkállományát bevitte a településre, ahol ezek a rönkök úgy viselkedtek, mint a faltörő kosok: egyik oldalon bementek az ablakon és a másik oldalon kitörték a kaput, a falat. Óriási erővel zúdult a víz. Szükség lesz még egy csomó fertőtlenítő szerre is. Például a máltai barátaink nagyon jól meglátták az első pillanatban, hogy az illemhelyeket – tipikus falusi illemhelyek – teljesen elmosta, betöltötte iszappal, hordalékkal a víz, az épületeiket, a bódéikat mind elvitte. A Máltaiaknak – ezt látva – az első dolguk volt, hogy rendeljenek száz illemhely bódét, hogy a lakosoknak ne a bokorba kelljen járni, és még növelni ezzel a fertőzés veszélyt. Ennek a megoldása is egy remek dolog volt. Ilyeneket is látni kell.

Fekete Ágnes: Aki szeretne adakozni, hogyan teheti ezt meg?

Bánffy Miklós: A Johannita Segítő Szolgálat számlájára kérünk, ha egy mód van rá, támogatásokat. A számla száma: 11705008-20410322-00000000 (OTP számlaszám) Miután a Segítő Szolgálat közhasznú szervezet, adóigazolással tudunk szolgálni akár cégek, akár magánszemélyek felé. Aki adakozik, kérjük, hogy megjegyzésként jelölje meg, hogy "özönvíz Erdélybe". Ez nem árvíz volt, ez özönvíz volt. Egyik pillanatról a másikra keletkezett és nagyon hamar elment. Viszont amit maga után hagyott, az borzasztó.

Fekete Ágnes: Azért ajánljuk szívesen ezt az adakozást, mert egészen konkrét célra gyűjtenek, olyan embereknek adják, akik a helyszínen látják a szükséget, hiszen az erdélyi gyülekezettel karöltve szervezik a szivattyúk megvásárlását. Aki adakozni szeretne, hívhatja a 06-30- 400-23-48-as számot. Következő riportunk szintén Erdélybe vezet. Dinnyés József énekmondó egy Bocskai ünnepségen énekelt.

Dinnyés József: Négyszáz évvel ezelőtt, amikor is fejedelemmé választották Bocskai Istvánt, egész Erdély ünnepelt, ugyanúgy, mint a magyar lakosság, hiszen függetlenség, béke jött el. Letelepítették a hajdúkat, jött a rendelet, templomot építhettek. Volt egy kis elégedetlen csoport, akik végül is Újfehértón kötöttek ki. Ezek szerb származású, görögkatolikus, tehát bizánci hívők voltak. Eredeti vallásukat igazából el is hagyták. Ennek a településnek is nagy ünnepsége volt a 400. évforduló. A református templom falára elhelyeztünk egy domborművet, a község testvértelepülése is ott volt, Árpástó mellett egy Décse nevű település lakossága, lelkésze megérkezett polgármesterestől, mindenestől. A település Árpástó, a Szamos közelében Dés település mellett van, ők pedig Magyarországon olyan testvértelepüléseket kerestek, amelyeknek a nevében a "tó" szerepel. Így találtak Újfehértóra tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt, ők pedig büszkék arra, hogy jegyzetekben, nyomokban föllelhető, hogy Bocskai hajdúi a faluból származnak. Így azután Bocskaihoz egy kicsit jobban kötődnek, és az ünnepségen kérték, hogy hasonmás emléktáblájukat a saját templomuk falára elhelyezhessék. Ennek volt az ünnepsége az új kenyér ünnepén. Ehhez hozzá kell tenni, hogy egy héttel később tartják az új kenyér ünnepét Erdélyben, hiszen egy héttel később kezdődik az aratás hegyvidéken. Azért is, hogy elkerüljék a Chausescau-féle történelmi augusztus 23-át, mert néha bizony egybeesett a hétvégi ünnepség, a kenyér ünnepség, a Szent István napi megemlékezésekkel. Ezért azután "jobb a békesség"-alapon hadd legyen külön a magyar nemzet ünnepe, az új kenyér ünnepe. 1300 lakosból közel ezren voltak a templomban. Az újfehértói lelkipásztor hirdetett igét, én pedig vittem a hangszerem, és történeti énekeket adtam elő.

Fekete Ágnes: Amennyire hallottam, igencsak kedvre derítette a sokaságot, hiszen nem szokták meg, hogy gitárral énekelnek a templomban.

Dinnyés József: A történelmi ismeretterjesztés kategóriájába eső, zenés üzenet volt, amit én előadtam. Több nemzetiség három felekezetének prédikátoraink verseiből, korabeli költeményeiből idéztem az eredeti dallam kíséretében, de nem korabeli hangszeren, hanem egy lantpengetésű gitár nevű hangszeren kísértem ezeket. Bízom benne, hogy az az élmény, amit nyújthattam nekik, megújítja az istentiszteleti szokásaikat, hiszen még aznap este utolértek telefonon, mert sajnos rögtön el kellett utaznom, és elmondták, hogy a falu vezetése és a presbitérium összeült és szeretnének negyedévenként meghívni, hogy magyar történeti énekekkel egy művelődéstörténeti sorozatot adjak elő.

Fekete Ágnes: Bocskai személyes hitéletéről mit tudhatunk?

Dinnyés József: Sokat tudunk, hiszen bűnvalló végrendeletet ír. Mélyen hitt abban, hogy ha bűnvallással intézzük el a jövendőre utaló javaslatainkat, akkor talán nem ejtünk annyi hibát. Mélységes hitről tett bizonyságot minden írásában, minden körlevelében.

Ének

Fekete Ágnes: Említettük, hogy a budapesti erdélyieket összefogó gyülekezet igyekszik azokat is segíteni, akik otthon maradtak. Többek között egyik első támogatója a nagyváradi cigánymissziónak, akiket most egy táborra hívtak meg. A táborozók között csángó gyerekek is voltak, akik elmesélték a nemrég őket sújtó árvizet.

XY: Nagyon lassan esett és reggel három órakor már elkezdte nagyon tölteni a vizet, nagyon erősen. Egy pillanat alatt bedőlt a víz a házba. Rengeteg sár volt, az állatokat is elvitte az ár, a csirkéket, a könnyű állatokat. Harminc csirkét vitt el.

Marosvásárhelyről vagyunk, Víg Józsefnek hívnak, ő a testvérem, Víg Attila – 17 éves. Dolgozom, nem járok iskolába.

XY: Voltunk a Dunán hajókázni, a Várban, a Margitszigeten. Fagyiztunk is egyet.

Tóbiás Lacika vagyok. Most megyek ötödikbe. A központba járok, ott csináljuk meg a leckéket. Játszunk, tanulunk, komputerezünk.

Fekete Ágnes: Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?

Tóbiás Lacika: Szakács.

Malán Katalin: Malán Katalin tanítónő vagyok Nagyváradról. A Református Cigánymisszió délutáni programját vezetem. A rendes tanítási órák után a gyerekek odamennek és a házifeladatok elkészítésében segédkezem. Tanítjuk őket másra is. Az asztalnál lévő viselkedésre, illetve arra, hogy ha elmegyünk vendégségbe, hogyan viselkedünk. Kézimunkáztatjuk őket, felmérjük a képességeiket. Műhelymunkák vannak. Igyekszünk irányítani a gyerekeket a továbbtanulás felé. Első osztályban az osztálylétszám 18 fős. A nyolcadik osztály végére a 18-ból alig marad 4-5 gyerek, aki befejezi az általános iskolát. Igyekszünk megmagyarázni és megmutatni nekik, hogy milyen életük lehet, ha iskolázottak.

Fekete Ágnes: Azért ez borzasztó nehéz feladat lehet. Hogy került bele ebbe az egészbe?

Malán Katalin: Állami iskolában is cigánygyerekekkel foglalkozom. Egy olyan kerületben, ahol egy nagy cigánykolónia él, és ezekből a gyerekekből van egy csoport, akik a misszióba járnak. Sajnos náluk a tudás a legutolsó helyen áll a fontossági sorrendben. Ezek a gyerekek zömmel a negyedikből nem lépnek ki. Tehát a várost, ahol laknak, nem ismerik.

Fekete Ágnes: A gyerekek sokkal motiváltabbak, mint a felnőttek.

Malán Katalin: Sokkal, sokkal. Nagyon szeretnek a misszióban lenni. Olyan erős közösség alakult ki.

Fekete Ágnes: Elképesztő munka lehet, nem? Délelőtt, délután ezt csinálni – egész álló nap?

Malán Katalin: Igen, ez nagyon nehéz, de szép munka. Annyira látszik ezeknél a gyerekeknél, hogy formálódnak. Ezeknél a gyerekeknél a felügyelet és a nevelés annyiból áll, hogy adnak egy darab kenyeret a kezükbe és kihajtják őket az udvarra, meg az utcára, és neveli őket az utca. Nagyon szeretetre éhesek és meghálálják.

Fekete Ágnes: Hogyan sikerül őket megtanítani írni-olvasni? Más módszerek kellenek ehhez?

Malán Katalin: Nem is annyira más módszerekkel. Első félévben én az óvodai anyagot tanítottam meg nekik. Például a színeket nem ismerték, nem tudták megfogni a ceruzát, kiesett a kezükből. Most a második félévben elkezdtem tanítani az ABC betűit, nem fejeztük be. Marad a második osztály első félévére a fele, de amit megtanítottam, azt tudják. A cigánygyerekek számára egy új tantervet fogunk kidolgozni, ami talán már jövőre használható lesz.

Fekete Ágnes: Ez azért érdekes, mert Magyarországon nagyon sokan ellenállnak annak, hogy a cigánygyerekeknek külön oktatás legyen, hanem mindig az integráció, integráció…Most ez a főirányzat.

Malán Katalin: Nálunk is. Azt mondják, hogy diszkrimináljuk. Igen. Tényleg diszkrimináljuk, de pozitívan.

Nagy József Barna: Nagy József Barna, diakónus vagyok. A református missziós központot Nagyváradon 2002-ben nyitottuk meg hathatós magyarországi támogatással. Nagyváradon, a Kolozsvári úton, a Velencei negyedben, ahol cigányok is élnek. Sikerült létrehozni. 2002 óta rendszeresen jár egy gyerekcsapat a missziós központba. 18 gyerek általában, este hat- hét órakor mennek haza.

Fekete Ágnes: Ez önkéntes jelentkezés alapján történik? Tehát, akinek van kedve, jön?

Nagy József Barna: Természetesen. Vasárnap istentiszteletet tartunk a missziós központban. Ügyes-bajos dolgaikban segítjük a romákat, segítünk beszerezni nekik az őket illető szociális segítséget, eljárunk hozzájuk a nagytiszteletű lelkipásztor urakkal.

Fekete Ágnes: Mik a tervek?

Nagy József Barna: Nagy telken fekszik. Mindenképpen szeretnénk egy 21. századi szellemnek megfelelő épületet építeni erre a telekre.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol Filippi levelének 2. részéből a 15. verset:
"Fényletek, mint a csillagok az égen."

A gyerekek nagyon szeretnek csillagokat rajzolni. Csillagpöttyös korona, vagy ruha, de lánykánk nemrég egy különösen édes rajzot ajándékozott nekem, koncentrikus körökön kívül pici pontszerű csillagocskák, és belül egy szív által összefogott két csillag.

Miért teremtette Isten a csillagokat? A Föld is keringhetne egyedül az üres űrben. Ő mégis így látta jónak. Legyenek pici fények körülöttünk, érezzük, hogy milyen nagy ez a világ, mennyire pompás, milyen cseppek vagyunk benne. Minden szónál többet beszél az, ha valaki felnéz éjjel az égboltra.

Mert milyen a csillag? Nem hasznosítható erővel, csak egy kis jellel adja át nekünk a fényt. A mi szemünk kívánsága az elmúlt száz évben megváltozott. Régen a gyertyafény hozott világosságot, később a petróleumlámpa, most pedig a százas égő is halványnak tűnik egy nagy szobában. A hatékony fény a cél, amelyik pótolja a napsugarat.

A csillag jel. Az evangélium elején elvezeti a királyokat Betlehembe, míg a végén Jézus kezében van a hét csillag. A Biblia utolsó szavai közé tartozik, amit Jézus mond: "Én vagyok ama fényes hajnali csillag." Az a biztos kicsi fényecske, amelyik mindig ugyanott van, amelyik a legkorábban látható az égen, és sosem változtat helyet.

Vajon merünk-e csillagok lenni? Nem neonfények, hanem olyan pici világítótestek, amiket lehet észre venni és lehet elkerülni. A tisztaság nem hatékony rövid távon. De olyan erő van benne, ami eltaposhatatlan. Amikor találkozom egy tiszta emberrel, olyannal, aki igyekszik szeretettel élni, látom, hogy ez élteti, akkor mindig arra gondolok, amíg ő így él, és világít, addig nincs baj. Vannak eltaposhatatlan dolgok. Vannak a lelkünkből kitéphetetlen értékek. Ezek a csillagok.

Ezek a pici éjszakai fények sose győzik le a sötétséget. Sőt, csak az éjszakában van értelmük. Csillaglétünk e világkorszak éjszakájában lesz igazán jelentős. A csillag-élet ezért nem sopánkodás, nem e világ fölötti károgás, hanem az ebben való világítás.

Egyik rokonunk daganatos beteg volt. Lakásukhoz közel, gyermekük egyik osztálytársát atrocitás érte. Nem tudott aludni, mindig arra gondolt, hogy ez az ő gyerekével is megtörténhetett volna. És ezekben a napokban kezdett romlani az állapota. Vajon, belegondolt-e az a zsivány ember, hogy mennyi embert ütött meg azzal a gyerekkel együtt, hogy hány emberre hat az ő bűne. És mi vajon belegondolunk-e, hogy tetteink, szavaink, idegességünk vagy éppen szeretetünk és fényünk hogyan terjed és mennyi erőt ad ismeretlen embereknek is.

"Legyetek feddhetetlenek és tiszták, Isten szeplőtelen gyermekei, … mint a csillagok az égen."
Ámen

Írás annak kapcsán, hogy a "Csillagpont" találkozó végén, az ünnepi istentiszteleten pólóban prédikált a lelkész….

Egyházunk ifjúsági és missziói munkájának egyaránt kiemelkedő vállalkozása a Csillagpont ifjúsági találkozók beindítása. Ennek keretében egyrészt az egyházhoz szorosan kapcsolódó fiatalok élhetik meg hitüket olyan körülmények között, amelyek sokuk számára vonzóbbak, mint a hagyományos egyházi élet keretei, másrészt vannak fiatalok, akik ilyenkor találkoznak első ízben közelebbről egyházunkkal, egyáltalán a keresztény hittel.

Mint minden új kezdeményezés, ez is számos kérdést vet föl, hiszen a szervezők járatlan úton indultak el. A nyilvánvaló siker mellett egyes vonatkozásokban óhatatlanul kritika is megfogalmazódik. A legutóbbi, debreceni nagy találkozó kapcsán sokan fejcsóválva, sőt egyenesen megbotránkozva látták a tévéközvetítésben, hogy a záróistentiszteleten Igét hirdető lelkész nem lelkészi szolgálati öltözékben prédikált. Úgy gondolom, ennek kapcsán fontos kérdéseket kell átgondolnia egyházunknak – nem csak a lelkészeknek, hanem a világiaknak is.

Mindenek előtt az tisztázandó, hogy valóban fontos kérdésről van-e szó. Feltehetőleg sokan gondolják azt, hogy bár különbözőképpen lehet vélekedni a lelkészi öltözék funkciójáról, szükségességéről, azért ez nem igazán kardinális kérdés. Végül is csak formáról, szokásokról van szó, nem pedig a lényegről, a tartalomról.

A magam részéről elsőként éppen azt kívánom hangsúlyozni, hogy igenis lényegbe vágó, tartalmi kérdésről van szó. A lelkészi öltözék viselése ugyanis teljesen más jelentéssel bír, mint az, amikor bizonyos alkalmakra "kiöltözünk", amikor a hétköznapinál jobb ruhát veszünk fel, mert például színházba megyünk, vizsgázunk, vagy vendéget fogadunk. A lelkészi öltözéknek ugyanis alapvető teológiai üzenete van. A szolgálathoz a lelkipásztor nem valamilyen elegáns ruhát ölt, hanem kifejezetten szolgálati öltözéket, gyakorlatilag egyfajta egyenruhát. Olyan ruhát, amelynek az a funkciója, hogy túlmutasson a személyen, hogy kifejezze azt a szent kötelességét, hogy Isten üzenetét közvetítse. Ez az öltözék alázatot fejez ki. Azt a törekvést, hogy a lelkész ne a saját – esetleg okos, érdekes, izgalmas, szép stb. – gondolatait mondja el, hanem Isten Igéjét közvetítse. Mert hitünk szerint a gyülekezetnek, bármely gyülekezetnek, sőt bármely embernek erre van szüksége. A mai kommunikációs körülmények között könnyű hozzájutni mások gondolataihoz. Bármikor olvashatunk, hallhatunk figyelemre méltó emberi gondolatokat. Akár a legkiemelkedőbb szellemi kapacitású emberekét. A lelkész nem ezzel verseng, hanem Igét hirdet. Nem magára, hanem Istenre mutat. Pontosan ezt fejezi ki a lelkészi öltözék.

Ezek a gondolatok feltehetőleg egyesek számára meggyőzőek – mások számára pedig nem. Vannak, akik más megfontolások alapján úgy gondolják, helyesebb az, ha nem – vagy legalábbis nem szigorúan – ragaszkodunk a lelkészi szolgálati öltözékhez. Nem lenne-e helyes e kérdés eldöntését az egyes lelkészekre bízni? Nem természetes-e, hogy vannak konzervatívabban gondolkodó lelkészek és vannak formabontóbbak? Miért ne dönthetne mindenki saját legjobb meggyőződése alapján? Bármenyire is vonzónak – mai módon, toleránsan vonzónak – tűnik ez a gondolat, megvalósíthatatlan. Ugyanis lelkészi öltözék csak akkor létezik, ha azt minden lelkész viseli. Ha személyes véleménytől függően egyesek hordanák, mások pedig nem, akkor az megszűnne lelkészi öltözék lenni. Akkor már ugyanis nem azt fejezné ki, amit fentebb próbáltam fejtegetni, hanem pusztán személyes véleményt. Akkor elveszítené a lényegét; többé nem túlmutatna az emberen, nem Istenre utalna, hanem legfeljebb azt jelezné, hogy illető lelkész személy szerint milyen ízlésű, felfogású.

Úgy gondolom ezzel az egész kérdés új dimenziót nyer. Ugyanis itt világossá válik, hogy a lelkészi öltözéket mellőző lelkész nem pusztán a maga nevében, saját magára vonatkozóan dönt, hanem rám és minden más magyar református lelkészre nézve is. Nem csak ő nem veszi fel a lelkészi öltözéket, hanem egyúttal elveszi az enyémet is. Mert megváltoztatja a jelentését. Még élesebben fogalmazva: megakadályozza azt, hogy én – ilyen módon is, a lelkészi öltözék felöltésével – Istenre mutassak. Isten és közém. Isten és a gyülekezetem közé áll. Ez nem túldimenzionálása a kérdésnek. Ezek az összefüggések az egyháznak mint közösségnek és sajátosan a lelkészi közösségnek a természetéből fakadnak.

Persze lehet hivatkozni arra, hogy ebben az esetben egy egyedi és sajátos alkalomról volt szó. Senki nem javasolta azt, hogy szüntesse meg az egyház a lelkészi szolgálati öltözéket. Ez az érv sem állja azonban meg a helyét. Már csak azért sem, mert a dolgok természetéből fakadóan, ha elfogadottá válik az ilyen kivétel, akkor az először csak a nagyon sajátos és kivételes esetekben érvényesül, azután fokozatosan az egyre kevésbé sajátos és kivételes alkalmakkor is.

Valóban érdemes azonban elgondolkodni a konkrét eset sajátosságain is. Nem hiszem, hogy a lelkészi öltözék mellőzésének oka pusztán az lett volna, hogy túlzottan meleg volt, vagy hogy otthon maradt a fekete öltöny. Lehet egy ilyen döntés mögött tudatos elhatározás. Elsősorban a gyülekezetszerűségre törekvés dicséretes szándéka. Az a megfontolás, hogy olyan fiatalok számára, akik esetleg most először találkoztak közelebbről az egyházzal, furcsa, sőt elidegenítő hatású lehet máskülönben "normális", "természetes" körülmények között a "papi öltözék". Miért ne alkalmazkodhatnánk ilyen formai dolgokban a mai világ elvárásaihoz, ízléséhez? Erre válaszként visszakérdezni szeretnék. Miért ez a kishitűség? Miért a rettegés attól, hogy egyesek furcsállani fogják az öltözékünket? Nem hisszük, nem érezzük, hogy az, amit mondunk, az, ahogy viselkedünk, az, amit sugározni próbálunk, az hatástalanítja ezeket a "furcsállásokat"? A konkrét esetben: azok a fiatalok, akik hiteles, Istentől ajándékba kapott órák, sőt napok részesei lehettek, vajon azért fognak mégis elidegenedni az egyháztól, mert nem elég mai, fiatalos öltözékben prédikál a lelkész? Aligha. Csak azok esetében jelenthet ez problémát, akiket amúgy sem érintett meg semmi abból, ami történt. Merjünk jobban bízni Isten erejében – sőt még a saját hitelességünkben is!

És végül: ez a kérdés egyúttal egyházjogi kérdés is. Egyházi törvényeink rögzítik azt, hogy "a lelkész egyházi szertartás végzésekor fekete ruhát, fekete palástot köteles viselni". Joggal fölvethető, hogy ez a törvényi hely nem elég egyértelmű. Aligha feltételezhető, hogy a jogalkotó szándéka értelmében például bibliaórákat, áhítatokat is palástban kellene tartani. Az azonban kétségtelen, hogy erre a konkrét esetre – úrvacsorás istentiszteleten történő igei szolgálat végzésére – vonatkozik a jelzett előírás. Persze erre nézve is lehet bárkinek az a véleménye, hogy ez szükségtelen, megváltoztatandó. Jelenleg azonban ez minden lelkészt kötelez. Azokat is, akik nem értenek vele egyet. Mint ahogy minden bizonnyal számos olyan pontja van egyházi törvényeinknek, amelyekkel sokan nem értenek egyet. De egyéni döntés alapján nem lehet azokat felülbírálni.

E határozottan kritikus gondolatok után azt is hangsúlyozni kell, hogy mindez nem érvényteleníti azt a sok jót és áldást, amiben kétezer fiatalnak lehetett része e program keretében. És a méltányosság megköveteli annak hangsúlyozását is, hogy ilyen problémák leginkább éppen ott és akkor vetődnek fel, amikor újat kezdenek. Olyan újat, ami az itt felvetett és más vonatkozásokban is kritizálható és jobbítható lehet, amelynek értékeiről azonban bárki meggyőződhetett még a tévéközvetítésből is – jelen sorok írója pedig ezen túlmenően saját lányának lelkesült beszámolójából.

Dr. Zalatnay István

Énekajánló – 2005. szeptember 18.

A Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap igéi – Lukács 14,1-11. és Efézus 4,1-6., ami az elmúlt vasárnapi szakasz folytatása – a Krisztusban való közösségről és ennek egységéről tanítanak. A téma meghatározója – a szakasz folytatólagos jellege miatt – inkább az epistola és ehhez csatlakozik az evangélium Jézusnak az alázatosságról szóló tanításával.

Énekrend a Szentháromság utáni 17. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 133. Ímé mily jó és mily nagy gyönyörűség

Derekas (fő) ének: 378. Adjunk hálát mindnyájan

Igehirdetés előtti ének: 119,53. Óránként fáklyám nékem szent igéd

Ráfelelő ének: 395. Isten szívén megpihenve

Záró ének: 196. Mondjatok dicséretet