2006-04-19

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Húsvét ünnepe él még a lelkünkben. Emellett a választások miatt aggódunk. Számos embernek éppen az okoz gondot, hogy az élet végső igazságai mellett nehezen helyezi el a körülöttünk, a földön levő részigazságokat. Kedves ismerősöm mesélte, hogy egy egyházi kiránduláson buszoztak, amikor egy számára kedves néni mondta neki: Maguknak jó, mert értik ezt az egészet. De mi nem értjük. Azt mondták a templomban, hogy arra a pártra szavazzunk, amelyik az egyházat támogatja. De mi ezt az egészet nem értjük. Meg is értem ezt az asszonyt, mert annyira bonyolulttá vált a politika, hogy sokan azt mondják, nem értem a dolgokat, nem politizálok. Érthető. Mégis azt mondja a demokrácia törvénye, hogy nekünk kell bedobnunk a szavazatunkat az urnákba. Ezért érdemes érdeklődnünk. Kérdezzük meg lelkészeinket, azokat az embereket, akik megbízhatóak, hogy hogyan alakultak például a hittanórák az elmúlt időszakban. Szemérmesek vagyunk, és az jó, hogy így van. Előttem vannak arcok, akik kollegáim voltak, és azt mondták, ők ingyen is szívesen végzik ezt a szolgálatot, hiszen évekig így tettek. Ez a szemérmesség az egyik oka annak, hogy az emberek nem értik a dolgokat. Mégis inkább örülök, hogy ez így van. De érdemes a dolgoknak utána járni. Zsinatunk elnöksége mindenkit buzdít arra, hogy menjen el vasárnap hazánk 5. szabad választására. Hiszen az ember a hite mellett gondolkodik is. Még a legkevésbé megragadható dolgokhoz is képes az ember az értelmével eljutni. Nemrég a Jesenius Társaság egy kerekasztal-beszélgetést szervezett Jézus feltámadásának a valószínűségéről. Egy angol filozófus, Richard Swinburne ugyanis tudományos módszerrel állította, hogy 98 százalék valószínűsége van annak, hogy Jézus feltámadt. Mezei Balázs filozófust hallják.

Mezei Balázs: A teljes valószínűség a gyakorlati életben nagyon ritkán fordul elő, ez az 1. Az eldönthetetlen valószínűség 0,5. Nem is kellett nagyon bonyolult matematikai műveletekbe bocsátkozni ahhoz, hogy eldöntse azt, hogy a teizmus valószínűsége, vagyis az, hogy van Isten, abban az értelemben, mint az általunk ismert világ, beleértve saját magunkat, föléje megy-e a 0,5-nek, tehát valószínűbb-e, mint sem?

Fekete Ágnes: És ezt hogy lehet kiszámolni?

Mezei Balázs: Ezt ki lehet számítani. Logikai jelekkel, szimbólumokkal dolgozunk. Meg lehet állapítani, hogy mekkora valaminek a valószínűsége. Ha van egy hipotézisünk, ki lehet számolni, ha hozzávetőleges értékeket tulajdonítunk ezeknek a faktoroknak. Mi is jól tudjuk, hogy bizonyos tényleges előfordulások a világban valószínűek-e, inkább valószínűek-e vagy kevésbé valószínűek. Értékeket tudunk ehhez rendelni. A swinburne-i érvelés lényege nem csak az, hogy a valószínűségszámítást használja, hanem az is, hogy végül is oda jut, hogy Isten létezése az előbb említett hipotézis értelmében nem megy 0,5 fölé, csak akkor, ha a háttértudás faktorai közé beszámítjuk a vallási tapasztalatot. A vallási tapasztalatok azonban meglökik a valószínűséget és jelentősen 0,5 fölé kerül Isten létezésének hipotézise.

Fekete Ágnes: Magyarul: ha templomban vagy bárhol tapasztaltam Isten létezését, úgy éreztem, hogy jelen van, akkor nagy különbség van köztem és a között, aki ezt nem tapasztalta. Tehát két táborra oszlik az emberiség, ha lehet ezt így mondani.

Mezei Balázs: Így van. Abból indulunk ki, hogy a világra és saját magunkra vonatkozó ismereteink jelentős része a meggyőződéseinken alapul. Ha nincs meggyőződésünk, akkor az ismereteink sem léteznek, vagy pedig külsődlegesen használhatatlanul léteznek. Ha ki akarok menni ebből a szobából, akkor meggyőződésem az, hogy van ajtó, hogy az ajtó kinyitható, és ahogy kilépek nem egy szakadékba esem bele, hanem feltehetően, tehát nem teljesen biztosan, folytatódik az épület ott is, és kijutok a folyosóra. Itt vannak belső meggyőződések, amelyek ismereteink óriási részére vonatkoznak. Például az, hogy ma reggel 6-kor keltem, kávét ittam vagy reggeliztem, kevesen tudják rajtam kívül. A vallási tapasztalatok ilyen jellegű meggyőződések formáját öltik. Az emberek meg vannak győződve arról, hogy amikor Istenben hisznek, akkor valóban Istenben hisznek, amikor imádkoznak, akkor valóban Istenhez imádkoznak, Istentől válaszokat kapnak, az életüket Isten irányítja. Az embereknek egy igen nagy része meg van győződve erről, és hiába mondják egyesek, hogy Isten nem létezik, az emberek nem tudnak szabadulni ezektől a meggyőződésektől. Az emberiség ebben a tekintetben nem oszlik két részre. Volt a Gallupnak egy millenniumi felmérése 2000-ben, mely szerint az emberiség 98 %-a így, vagy ehhez hasonlóan gondolja. Az emberek 70 %-a úgy gondolja, hogy létezik Isten és személyes, kb. 20 % úgy gondolja, hogy létezik, de azt hogy személyes, nem lehet eldönteni, de valamilyen spirituális, szupraszenzorikus, vagyis az érzéki világ felett álló jóindulatú hatalomról van szó. Mondhatjuk tehát, hogy az emberiség nagyrészt meg van győződve arról, hogy az Isten létezik és az emberi életet döntően meghatározza, befolyásolja. Ha ezt a tényt beszámítjuk az előbb említett valószínűségszámítás faktoraiba, mint egy evidenciát, akkor az Isten létezésének hipotézise döntően 0,5 fölé emelkedik. Ez volt Richard Swinburne eredeti állítása, melyet aztán sokféleképpen elismételt, és nem csak iskolát, hanem filozófiatörténeti fejezetet teremtett ezzel. A konferencián is elmondtam: óriási hatást ért el, amelyet nagyon jól mutat Anthony Flew deista gondolkodónak a története, aki Swinburne műveit tanulmányozza a ’70-es évek középétől. A ’80-as évek végére arra a meggyőződésre jutott, hogy ezek annyira meggyőzőek, hogy kénytelen feladni ateizmusát. Most 84-85 éves. Felismerte, hogy ezeket az érveket nem lehet félresöpörni. Isten létezése ezen érvek alapján annyira valószínű, hogy nem lehet kitérni előle.

Fekete Ágnes: Hogy jutott el Jézus feltámadásáig? Az egy konkrétabb esemény, ráadásul a legkétségesebb. Bultmann is itt állt meg: hit, amivel elmegy Jézus sírjáig, és oda már nem tud bemenni.

Mezei Balázs: Amennyiben létezik Isten, amennyiben olyan, amilyennek mi el tudjuk gondolni, tehát személyes, gondviselő, mindentudó, mindenható, az embert a saját képére formálta, ha mindezt feltételezzük, akkor annak a hipotézise, hogy Isten testet öltött, emberként jelent meg az ember üdvösségéért, meghalt és feltámadt, nagyon közel került, az 1-hez, vagyis a teljes valószínűséghez. Testet öltése is nagyon valószínű, a világ jelenlegi állapotát hozzávéve, nagyon erős a valószínűsége annak, hogy megölik, ezt már Szókratész is így gondolta nagyjából. Azt a filozófust, aki visszatér a barlangba, azok, akik le vannak kötözve, ha tehetik, meg is ölik. Azt, aki egy másik világból jön és az igazság fényét közvetíti számukra. Tehát nagy a valószínűsége, hogy elintézik azok, akik rosszindulatúak. Ennek megfelelően materiális hatalommal is bírnak, mert a kettő mindig együtt jár ebben a világban. Isten létéből, és az előbb említett tulajdonságaiból következik az, hogy Isten nem hagyja ezt annyiban, hanem hatni fog, hogy ezek a negatív erők vereséget szenvedjenek, és ennek legbiztosabb útja az, hogy feltámad halottaiból. Itt azonban szeretném kiemelni, hogy a teljes valószínűség is csak valószínűség. A hit nem valószínűség, ez a görög-keleti keresztyéneknél egy mondás. Ők Húsvét hajnalán azzal köszöntik egymást a liturgia után, hogy "Krisztus feltámadt!", amire a felelet így hangzik: "Valóban feltámadt". Ennek a "valóban" szónak, az "igazán" szónak a jelentése visszavezethető a héber alapokra, az "ámén" szó jelentéskörére. "Bizony, bizony mondom nektek…" – ez azt jelenti, hogy igazán mélyen, személyesen, egzisztenciálisan meg vagyok győződve arról, hogy ez így van. Ez a történeti forrása, de ez nem valószínűségi formáció. Ez egy mély, a hétköznapi valószínűségeken messze túlmenő bizonyosság. Szeretnék hivatkozni Max Scheler, a XX. század elején élt zseniális gondolkodóra, aki nagyjából úgy érvelt, hogy a valódi gondolkodás nem válik addig lehetővé, amíg az ember nem adja át magát annak, ami a valódi gondolkodásban történik, nem nyílik meg magára a létre.

Fekete Ágnes: Kinyílni a létre? Valami ilyesmi a hit?

Mezei Balázs: A magam részéről úgy fogalmaznék, hogy megnyílunk a valóságra. A valóságról csak vallani vagyunk képesek, róla beszélni nem elég.

Fekete Ágnes: Az ember gyakran azt érzi, hogy a hit a valóságtól elhúz.

Mezei Balázs: Igen. Nagyon sokféleképpen használjuk a szavakat. A valóság szabadon jön létre, egy végső valóságot szabadon alkotó forrásból, aki a szó igazi értelmében Valóságosnak nevezhető.

Zene

Fekete Ágnes: Ebben az évben ünnepeljük Gárdonyi Zoltán születésének 100. évfordulóját. E hétvégén Kecskeméten lesznek ebből az alkalomból koncertek, előadások. Két programot emelek ki: Szombaton délután 4 órától hallható egy ünnepi koncert, majd vasárnap délelőtt a debreceni kántus énekli Gárdonyi műveit az istentiszteleten. A neves zeneszerző lánya Magyarországon járva beszélt édesapjáról.

Gárdonyi Hajnal: Négy-öt éves koromból emlékszem, hogy édesapám esténként zongorázott. Nagyon megszerettem Mozartot, mindig ezt kértem tőle: "Azt játszd, amit a Mozart bácsi írt!" Ez a családban szállóige lett. Sikerült meglepnem a diplomakoncertemen, nem mondtam el szüleimnek, hogy szeptember végén fogok vezényelni. Csak a programban látták, hogy aznap este én vezénylek majd. Nagyon örült, de ezt mindig nagyon csendesen mutatta. Édesanya volt az, aki temperamentumos volt, és ki tudta mutatni az érzéseit, de apám inkább érezte őket. Amikor már nagyon beteg volt, próbáltam minden hétvégén meglátogatni. Kérdezgettem, hogy hogyan érzi magát, mire mindig azt mondta, hogy most, hogy itt vagy, már jól.

Fekete Ágnes: Milyen volt egy zenészcsaládban, mellette felnőni?

Gárdonyi Hajnal: Olyan természetes volt, mint a lélegzés. Előbb hegedültem, mint iskolába jártam, nem emlékszem olyan időkre, hogy ne hegedültem volna. Édesanyám már születésem előtt elhatározta, hogy hegedülni tanítanak majd, és igaza lett. Nekünk tényleg azzal telt a gyerekkorunk hegedűórára, zongoraórára és szolfézsórára jártunk. Mindennap gyakoroltunk, iskolába jártunk, a nyár elején tényleg eltűnődtünk rajta, hogy mit fogunk egész nyáron csinálni. Megszoktuk a játékot. Nem éreztük úgy, hogy stresszes lenne, vagy be lennénk szűkítve, nekünk ez volt a normális. Én úgy terveztem, hogy matematikát és fizikát fogok tanulni, mert nagyon szerettem ezeket, és a matematika szeretete meg is maradt a mai napig. De a sors beütött és zene lett belőle. Elvégeztem a középiskolai énektanár-képzőt, zongora szakkal, és külön a szaktanárképzőt hegedűn. 30 évvel ezelőtt elkezdtem kurzusokat tartani, kamarazenét: vonósnégyest, zongorás ötöst, fúvósokkal keverve és zenekari heteket szerveztem. Ebben találtam meg a legnagyobb örömömet: zenekart vezényeltem. Brahms-műveket vezényelhettem, rajnait és még sorolhatnám. Nekem ez volt a világ öröme, mondjuk így. Zsolt mondta éppen a napokban, amikor Székesfehérváron voltunk, hogy a zenészség nem pálya vagy hivatás, hanem életforma.

Fekete Ágnes: Azért egy elég szigorú élet volt otthon, nem?

Gárdonyi Hajnal: Igen. Édesanyám amúgy is elég jól nevelt minket. 13 éves koromban egy kicsit lázadoztam a hegedű ellen is, megköszöntem és le akartam tenni, és anyám volt olyan jó pszichológus, hogy nem beszélt lelkemre hónapokon át, hanem rám hagyta és kijelentett a zeneiskolából. Légüres teret éreztem magam körül és magamban, és rövid időn belül rájöttem arra, hogy folytatni kell. Jól oldotta meg ezt a problémát, és ment tovább minden a maga útján. Zsolt 15 éves korában rakta le a csellót és elkezdett orgonálni. Ez az ő kívánsága volt.

Fekete Ágnes: Tehát a hangszerek közötti vándorlás volt a lázadás.

Gárdonyi Hajnal: Igen. De végül megmaradt a hegedű is.

Fekete Ágnes: És a hit hogy volt ezekben otthon?

Gárdonyi Hajnal: Este mindig tartottunk áhítatot, imádkoztunk. Persze étkezések előtt is, de az természetes. Vasárnap váltakozva látogattunk evangélikus és református istentiszteleteket. Édesanyánk evangélikus volt. Ezen a téren is volt lázadás. Istennek nincs unokája. Csak a gyermekei lehettünk, a hitet nem lehet átörökíteni. Vagy megkapod ajándékként, vagy nem. Persze elő lehet készíteni a gyerekeket, de mindenkinek személyesen kell Isten gyermekévé válnia. Ez valakinél bombaszerűen üt be, másoknál lassabban alakul ki. Én az utóbbi körhöz tartozok.

Fekete Ágnes: Az áhítatok milyenek voltak?

Gárdonyi Hajnal: A német nyelvű Neukirchener Kalendert olvastuk este.

Fekete Ágnes: Miért németül?

Gárdonyi Hajnal: Mert mindketten németül tanultunk a gimnáziumban. Apám Németországban doktorált, édesanyám is nagyon jól tudott németül. Teljesen magyarnak vallotta magát, mert sok generáció élt már előtte Magyarországon, de németországi származású volt eredetileg. Nála vadabb magyart nem lehet elképzelni. A németekre mindig azt mondta, hogy betonfejűek. Mindenki a saját szavaival is imádkozott ezeken az esti alkalmakon, és a végén együtt mondtuk el a Miatyánkot. Ez volt az esti áhítat. Édesanyám anyukája, az ómama, mindig elküldött bevásárolni és miután elmondta, hogy mit vegyek, mindig hozzátette, hogy hozzon Isten jó egészségben. Ezt nagyon szerettem, mert szívből jött, áldásszerűen.

Fekete Ágnes: Így, utólag visszatekintve, mennek a rituális imádságok, a megszokott dolgok, de ezek mégis lecsapódnak valahogy.

Gárdonyi Hajnal: Hát, édesapám nem volt a szavak embere. Ő a hitét szerintem a kompozícióiban élte meg, fejezte ki. A műveiben viszont annyira megnyilvánul, hogy egyértelműbben, világosabban nem is lehet kifejezni azokat. Ahogy említettem, édesanyám temperamentumosabb volt, többet beszélt. Ő is lázadt. Édesapja lelkész volt, ő kijelentkezett a hittanról, és, azt hiszem, 34 éves volt, amikor valamilyen konferencián, talán Tahiban, őt is megérintette Isten Igéje. Akkor tért élő hitre. Normális beszélgetéshez ez a téma is hozzá tartozott, a hitünk megpróbáltatásai. Amikor édesanyám már idős volt, látogatásaim alkalmával sokszor imádkozva találtam rá.

Fekete Ágnes: a megpróbáltatásokat, nehéz éveket hogyan élték meg? Nehéz idők lehettek, amikor a rádióból ki volt tiltva és az állását is elveszítette.

Gárdonyi Hajnal: Édesapám olyan szerény ember volt, amilyennel azóta sem találkoztam. Soha egy szóval sem panaszkodott. Inkább édesanyám mondta ki, hogy milyen alávalóság az, ami velünk történik. Beíratott minket a Kis Altábornagy utcai tanítóképzőbe hittanra, ahonnan kirúgtak bennünket. Én hatodik osztály után voltam éppen. Az igazgató úgy döntött, hogy aki hittanra jár, az abban az iskolában nem tanulhat. Akkor a Németvölgyi útra kerültünk át. Mindig befogtuk a szánkat és mielőtt bármit is mondtunk volna, körülnéztünk a villamoson, vagy az utcán. Ez nem volt egy jó érzés. Volt olyan osztálytársam, aki Sztálin halálának hírére zokogva ráborult a padjára és vigasztalhatatlan volt. Édesapám elégedett volt azzal, amit csinálhatott. Az egészsége is ép volt. Vacsoránál általában hárman beszéltünk, és ő mindig valahol máshol volt: vagy zenét hallgatott a belső magnóján, vagy valamin gondolkozott. Néha megfogtam a kezét, és próbáltam magunk közé hívni. Én sok mindent mondhattam neki, amit más a családban nem mondhatott: apró szemtelenségeket is, hegyes mondásokat. Ezeket tőlem egészen jól fogadta. Kritizálhattam a műveit, kicsit kifigurázhattam, persze csak bizonyos kereteken belül, de tetszett neki.

Fekete Ágnes: A Németországba való kiköltözés hogyan történt?

Gárdonyi Hajnal: Zsolt 1968-ban kiment egy holland orgonakurzusra, és nem jött vissza. Ennek az volt az oka, hogy nem kapott volna a főiskolán oklevelet, ez volt az utolsó lehetősége. Mi is beadtuk az útlevélkérelmünket, mondván, hogy mi is ki akarunk vándorolni. A kérelmeinket persze újra és újra visszalökték azzal a megokolással, hogy Zsolt jogellenesen tartózkodik külföldön. 1971-72-ben a Marcibányi téren tanítottam, ahol az igazgató helyettes édesapám tanára volt, és kérdezte, hogy ne szóljon-e az érdekünkben valakinek. Vesztenivalónk nem volt: és pillanatok alatt megkaptuk az útlevelet. Hét kofferrel és a hegedűmmel, édesapa írógépével felszálltunk egy repülőre és elmentünk Düsseldorfba, ahonnan Zsolt vitt el minket

Fekete Ágnes: Milyen érzés volt?

Gárdonyi Hajnal: Mi nagyon szoros kapcsolatban vagyunk, egyrészt mert ketten vagyunk, másrészt mert csak egy év és hat hónap van közöttünk, és a szakmánk is ugyanaz. Négy év után nagyon jó volt vele találkozni, együtt lenni. Amikor édesanyánk is meghalt, akkor mondtam neki, hogy rendezzünk minden évben egyszer árvagyerek-találkozót. Édesapám inkább itt maradt volna, ide húzott a szíve, nem annyira szívesen költözött el, de nem volt más lehetőségünk arra, hogy a család együtt lehessen. Ezért megtette, és végül is jól érezte magát.

Fekete Ágnes: Erről nem beszélt?

Gárdonyi Hajnal: Nem panaszkodott, de lehetett érezni rajta, hogy nem szívesen van ott. Édesanyám, mielőtt elutaztunk, felvetette, hogy menjek én egyedül, de ahhoz nem voltam elég bátor, inkább hármasban akartam menni, mint egyedül. A magyar szíve miatt maradt volna ő is szívesen, de nem tudom, hogy akkor mikor találkoztunk volna egyáltalán négyen.

Fekete Ágnes: Az édesapja még Németországban is komponált?

Gárdonyi Hajnal: Igen, sokat. Cikkeket is írt és a Liszt összkiadást is készítette egy ideig az egyik kiadónak. Nem is nagyon emlékszem rá másképp, mint otthon ülve az íróasztalnál, a hátát mutatva felénk. Arra, hogy leült volna csak úgy olvasni, tévét nézni, (bár nem is volt tévénk, csak egy évig, mert rájöttünk, hogy nem fér be az időkeretünkbe), nem emlékszem.

Fekete Ágnes: Annak, hogy Németországba költözött, az lett a következménye, hogy nagyon kevesen ismerik őt Magyarországon.

Gárdonyi Hajnal: Ez tényleg szomorú. Nagyon hirtelen tűntünk el a képből. Ráadásul ő nem is volt az az ember, aki egy szót is mondott volna magáról. Inkább édesanyánk menedzselte a dolgait, felőle az íróasztalán is maradhattak volna a művei. Nem harcolt magáért soha.

Zene

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliuma 7. részének 15. verséből:
"Őrizkedjetek a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok."

Húsvét jelképe a bárány. Ez az állat egyszerre az erő és a gyengeség jelképe. Szelíden megy a vesztébe, de másokért teszi ezt. A pásztor azért növelgeti, hogy egyszer odaadja. Azért az övé, hogy megossza. Már ebben a jelképben ott van a kettősség, mert a szeretet sohasem egyoldalú. Megtart és megoszt. Véd és elenged.

Azt is nehéz megélni, hogy szeretetünk nemcsak védelem és ölelés. De azt végképp nehéz elfogadni, hogy vizsgálódásra is szólít Isten. A szeretet végtelen bizalmat hív elő belőlünk, és mintha a lényegét fojtaná meg az, ha a bárány bőre alá nézegetnénk. Pedig azt olvassuk, vannak báránybőrbe bújtatott farkasok. Sőt, manapság mintha még farkasbőrt is dobnának néha a bárányokra. Álarcokkal találkozunk, és nem tudjuk, ki mögött mi van. Mindenüvé arcokat ragasztgatnak ki, és az ember igazán nem tudja, melyik mit rejt. A média korában olyan befolyásolhatók lettünk, annyira elhisszük azt az antipatikus képet, amit valakiről lefestenek, és azt a szimpatikus álarcot, amit valakire rátesznek. Van ebből kiút? A Bibliának két válasza van erre a kérdésre.

Az egyik, hogy Isten az értelmünket használja, és megadhatja nekünk azt a gondolatot, amelyik különbséget tud tenni a valódi bárány és a hamis között. Mert valahol mindig kibújik a szög a zsákból. A józan parasztész sokat segít eldönteni a dolgokat. Persze sokan nemigen hajlandóak gondolkodni. Ugye, "a látszat a legfontosabb." Ha van egy biztos pont az életünkben, ha tudjuk, hogy Isten tartja kezében a sorsunkat, akkor nem kell félnünk attól, hogy kiderül egy bárányról, hogy farkas.

A Biblia másik üzenete, hogy az emberi álruhákról csak távlatosan lehet gondolkodni. A hamis prófétákról akkor derül ki, hogy kicsodák valójában, amikor nem telesedik be a szavuk. A mai kor minden üzenete sajnos a perc- embereknek szól. Itt és most jó legyen neked. "Nekem már úgyis mindegy." – mondják az emberek a választások kapcsán. Nemcsak pillanatok vannak. Ha merünk hitben, nemzetben, életben hosszú távon gondolkodni, akkor egyrészt örülhetünk, mert akik most azt ígérik, hogy adnak egy jó pillanatot, sehol nem lesznek, amikor a mi unokáink – reméljük – élvezik azt, amit rájuk hagytunk. Isten rendet fog tenni ebben a világban, mert a jövő az övé. De remélhetünk azért is, mert a maga idején minden ki fog derülni. A fa lehet tetszetős, de majd nyáron megtudjuk, milyen gyümölcsöt ízlelünk róla.
Ámen