2006-09-20

Fekete Ágnes: E heti műsorunkban kitekintettünk a nagy (keresztyén) világba, azonban ehhez mégsem tettük ki a lábunkat a hazánkból. Budapesten tartották ugyanis az Európai Protestáns Egyházközösség konferenciáját, valamint a Református Világszövetség nagygyűlését is. A rendezvényekkel kapcsolatban Elisabeth Parmentier, Dr. Fazakas Sándor, Gottfried Locher és Dr. Szűcs Ferenc nyilatkozott a Református Félórának.

Fekete Ágnes: Nehéz meg szólalni ezekben a napokban. Az utóbbi idők összevisszaságainak számomra egyik legmegdöbbentőbb része, hogy a szavak tisztaságáról nem esik szó. A legtöbb ember nem érti a politikát. Nem értjük, hogy valójában mi történik. Ki tudja, kinek és micsoda érdekei szítják itt a tüzet? Most hadd szólaljon meg bennem a család. Miközben a lehető legszigorúbb tekintettel nézek kislányomra, ha a testvérére azt mondja, hogy hülye, most azt kell magyaráznom neki, hogy mit jelentenek az ország főméltóságának trágár szavai, pedig nálunk nincs tévézés. Nem tudunk úgy elmenni úszni, hogy az út szélén álldogáló félpucér hölgyek kilétét ne kellene megmagyaráznom a gyerekeknek. S ha Budapesten járunk, az erotika kiállítás plakáton található meztelenségekre kell választ adnom. Miért nem öltöztek fel azok a nénik? Korábban a tévében is letakarták azokat a szavakat, amik nem valók egyébként senkinek, de gyerekeknek semmi szín alatt sem. Most ez a legtermészetesebb. A stílus az ember, mondják. Mégis, még az egyházi nyilatkozatok sem emelik ki azt a tényt, hogy egy olyan stílus kezd elharapózni közöttünk, ami teljes mértékben demoralizáló. Hadd ne érdekeljen, hogy ki mikor és miért káromkodott. Legyenek határok. Persze családi körben az embernek szabadabb a szája, de ne mondjanak ilyeneket a közmédiumokban sehol! Nagyon remélem, hogy az egyházi közösségek minden nehézségeikkel együtt is egy olyan nyelvi és emberi állapotot őriznek, amelyik kiveszőben van, de amelyiket hiszem, föl lehet támasztani. Mert az egyház jel. Minden szempontból sziget, valami külső és belső egységet élhetünk meg benne. Az elmúlt hét nemzetközi konferenciái számomra ezt mutatták. Nagyon megkapó volt, hogy a rongyrázásnak még az árnyéka sem volt jellemző ezekre az egyébként nagyszabású összejövetelekre. Az egyszerűség és a megértés légköre volt érezhető. Először a Leuenbergi Egyházközösség, azaz az Európai Protestáns Egyházközösség konferenciájára látogatunk el, Elisabeth Parmentier-rel beszélgetünk, aki a Közösség elnöke, egyúttal francia evangélikus.

Az Európai Protestáns Egyházközösség konferenciája: "Fontos hogy az egyház jel legyen"

Elisabeth Parmentier: A mai világban és különösen Európában nagyon fontos, hogy az egyház jel legyen. Nem a széthúzás, hanem a megbékélés jele. Ne a vitatkozás, hanem az egység legyen a legfontosabb. Ez nem azt jelenti, hogy most már mindenben egyet kell értenünk, hanem azt, hogy meg kell keresnünk a keresztyén üzenetben az egységet. A különbségek megmaradhatnak egészen addig, amíg a lényegtől nem választanak el. Egyre jobban az üzenet lényegére kell koncentrálnunk, és nem arra, ahogyan ezt kifejtjük, ahogyan megfogalmazzuk. Ami bennünket, evangélikusokat és reformátusokat szétválasztott, az a történelmi hagyományokból, a különböző nemzeti kötődésekből adódik. Most nekünk ezeken a történelmi és kulturális hagyományok fölött kell megtalálnunk az egységet. Az evangélium szívét kell megkeresnünk.

Fekete Ágnes: Tehát az ökumenikus gondolkodás egyfajta koncentrációt igényel. Azt, hogy ne vesszünk el a részletekben.

Elisabeth Parmentier: Sokszor elfelejtjük, hogy például református identitásunk egy kész csomag, amit kaptunk, amin semmi nem változik. A mai evangélikus egyház nem olyan, mint a 16. században, a mai református egyház sem ugyanaz, mint a 16. századbeli. Azok a különbségek, amik akkor szétválasztottak minket, ma már nem elkülönítők. Persze élnek ezek a különbségek, de nem ugyanazzal az erővel. Az identitás legnagyobb kérdése ma a szocio-kulturális identitás. Skandináviában evangélikusnak lenni egyáltalán nem azonos azzal, mint Dél- Franciaországban. Ezek a körülmények egészen szétválasztóak is lehetnének, mégis azonosnak érzi magát ez a két közösség. A társadalmi és kulturális adottságok fölé tudnak emelkedni. Ezt a felülemelkedést sokszor nehéz megértetni evangélikusok és reformátusok között.

Fekete Ágnes: Hogyan történt ez Elzászban?

Elisabeth Parmentier: Elzászban és Mozelle-ben ez a folyamat több, mint 20 évig tartott. A legtöbb gondot az okozta, hogy van egy többségi protestáns egyház, az evangélikus, – körülbelül 230 ezer taggal -, és egy egészen kicsi egyház, a református körülbelül 15 ezer taggal; ugyanakkor mindkettő együtt is kisebbségben van. Nyilván a református egyháztól jött az ellenállás: el fogunk tűnni, elveszítjük az identitásunkat! Most közös bizottságban döntünk, de külön-külön egyházi testek vannak. Ez egy állomás az ökumené útján.

Fekete Ágnes: Ezek az egyesült egyházak tagjai a lutheránus és a református világszövetségnek is?

Elisabeth Parmentier: Az egyesült holland egyházak kérték először a tagságukat a lutheránus világszövetségbe. Így ez az első egyház, amelyik többségében református, mégis tagja ennek az evangélikus szervezetnek. Ugyanez igaz a Református Világszövetségre. Ezt egy jó folyamatnak tartom, mert ezek az egyházak kihívást jelentenek a világszervezetek számára, hogy együtt fejlődjenek, és ne külön-külön, mint eddig.

Fekete Ágnes: Hogyan lett Ön ennek a szervezetnek az elnöke?

Elisabeth Parmentier: 1994-ben Bécsben volt egy ugyanilyen konferencia a Leuenbergi Egyházak számára. Oda delegált engem az egyházam, mivel szükség volt fiatalokra és nőkre. Személyemben, azzal hogy nő vagyok és egy nagyon kicsi egyház képviselője, a protestáns egyházak jelet is akartak adni. Meg akarták mutatni a protestantizmus sajátos színét az európai ökumenében.

Fekete Ágnes: Érdekes, hogy az európai protestantizmus azzal akarja megmutatni az arcát, amit egy nő és egy kisebbségi egyház tud elmondani? Vajon milyen ez az európai arc?

Elisabeth Parmentier: Azt hiszem, nagyon sokak számára a protestantizmus azonos a szabadság lelkével. Az állam és az egyház szétválasztása számunkra fontos eszme. Nem az egyház a politikus, de belekeveredik a politikába. Az egyház vitatkozzon a politikával, mert szava van az igazság, a szociális kérdések és a béke ügyében, sok más ügy mellett. Több kérdés volt, amiben világosan hallattuk a hangunkat. Például az iraki háború kérdésében az egész európai protestantizmus, az egész európai keresztyénség kritikusan emelte fel a hangját. A többi kontinensen ez nem volt egyértelmű. Itt Európában van egy közös keresztyén tradíció, mivel átéltük a háborút, átéltük a totális államot, az egyház önkritikus. A múlt, az önkritikus lét, példa lehetne mások számára. Nem tudom, hogy az Egyesült Államok egyházai meghallják-e az európai keresztyéneknek ezt a hangját? Az a kontinens nem élte át a háborút, és azt a sok szenvedést, amit itt Európában láttunk, ezért ott mások a prioritások. Itt Európában a megbékélés, a kiengesztelődés a nagy feladatunk. Amerikában talán a dialógust érzik a legelső feladatuknak.

Fekete Ágnes: A konferencia egyik résztvevője volt Dr. Fazakas Sándor teológiai tanár, debreceni rektor.

Az Európai Protestáns Egyházközösség konferenciája: Szabadon a világ minden kényszerítő hatalmával szemben

Dr. Fazakas Sándor: A Leuenbergi Egyházközösség 1973-ban alakult Leuenbergben volt az a konferencia, ahol a református, evangélikus és az úgynevezett egyesült egyházak aláírták a konkordátumot. Ennek a megegyezésnek az a lényege, hogy kölcsönösen úrvacsorai és szószékközösséget biztosítanak egymásnak és kölcsönösen elismerik az egyházi tisztségeket. Egészen gyakorlati szinten ez azt jelenti, hogy mondjuk egy református gyülekezetben megválasztható egy evangélikus lelkipásztor, és egy evangélikus gyülekezetben pedig református lelkész is.

Fekete Ágnes: Magyarországon ez nem igy van.

Dr. Fazakas Sándor: A gyakorlatban még nem, de a közös úrvacsorázás elfogadása már bevett és gyakorlott. Azóta 105 egyház írta alá a Leuenbergi Konkordátumot.

Fekete Ágnes: Ennek a közösségnek Európában komoly hivatása lehet.

Dr. Fazakas Sándor: Egy olyan világban, ahol mindenki a vizualitásra áll rá, és az elektronikus média olyanná tette a társadalmunkat, hogy a látványosság, a vizualitás, a média-kompatibilitás számit, ennek alapján osztályozzák a közösségeket, a protestáns egyházaknak is meg kell keresniük azt a profilt, ami alapján láthatóbb lesz. A közös bizonyságtételnek a mai világban nagyon nagy ereje van.

Fekete Ágnes: Mi lehet a református identitás üzenete mindebben?

Dr. Fazakas Sándor: Gazdasági, politikai összefüggések és különböző vélemények igényt tartanak az abszolút igazság megjelenítésére, akkor nekünk szabad hangsúlyoznunk azt, hogy az igazság nem egy elvont eszme, hanem egy személyhez, nevezetesen Jézus Krisztushoz, Isten kijelentett igéjéhez van kötve. Ez ugyanakkor fel is szabadit, mert ha valljuk azt, hogy Krisztus az igazság, akkor szabadok vagyunk a világ minden kényszerítő hatalmával, minden ideológiai manipulációjával szemben. Ennek az évnek a tavaszán a Közösség etikai bizottsága előkészített egy állásfoglalást a háború és béke kérdéséről, illetve a szabadságról és a média szabadságáról, hiszen éppen a Dániában kirobbant karikatúrák kapcsán érezte magát kényszerítve a Protestáns Egyházak Közössége, hogy nyilatkozzon. Vállalnunk kellett, és meg kellett fogalmaznunk, hogy a sajtószabadság nem jelenti azt, hogy mindenfajta visszatartó erő nélkül be lehessen avatkozni egymás kulturális identitásába, vallási meggyőződésébe. Tehát a vallás nem privát ügy.

Fekete Ágnes: Az elmúlt héten szintén Budapesten tartották a Református Világszövetség nagygyűlését. Az útiköltségek és egyéb kiadások csökkentése érdekében egy időben tartották ezt a két konferenciát. A Református Világszövetség Európai Szekciójának elnöke dr. Bölcskei Gusztáv püspök lett. Vele két hete beszélgettünk. Most a volt elnököt hallhatják.

A Református Világszövetség nagygyűlése: Minél jobban hallatszani

Gottfried Locher: Jelenleg a Református Világszövetség alelnöki tisztét töltöm be, és én voltam az európai csoport eddigi elnöke. Ezt vette át most dr. Bölcskei Gusztáv.

Fekete Ágnes: Sok szó esett az első és a harmadik világ közötti különbségről, de vajon Amerika és Európa között mi a különbség?

Gottfried Locher: Teológiailag nagyon közel állnak egymáshoz, hiszen a reformáció Európában született, és így került Amerikába. Például az óceán mindkét partján Kálvin-szemináriumok vannak. Sok a közös tradíció. A kultúrák lehetnek különbözőek. Különböző a történelmünk, a társadalmunk, de ugyanabban a hitben osztozunk. S ezt az egységet szeretnénk most megerősíteni.

Fekete Ágnes: Mégis, milyen sajátos üzenete lehet az európai keresztyén tradíciónak?

Gottfried Locher: Mi, európaiak nagyon komolyan vesszük gyökereinket. Az amerikaiak ezt másként teszik. Európában a szekularizáció nagy gond. Azt akarják, hogy az egyház vonuljon ki a közösségi életből. Mint lelkész mégis azt gondolom, hogy el kell mondanunk azt az üzenetet, amit ránk bíztak, csak ennek meg kell találni a módját. Európában, szemben Amerikával, sok helyen államegyházak működtek, ezért a hivatalos egyház sokáig nagyon erős és védett volt. Az Amerikai Egyesült Államokban viszont ez másképpen történt.

Fekete Ágnes: Azt mondta, hogy a Református Világszövetség vezetői mostantól a helyi egyházak vezetői lesznek. Vajon nem fogja-e ez csorbítani az egyház demokratikus hagyományait?

Gottfried Locher: Ez teljes mértékben az a probléma, amire állandóan gondolnunk kell. A mi egyházunkban mindenki elmondhatja a véleményét, és nem a hierarchia dönti el, hogy mit tesz az egyház. Erre nagyon figyelnünk kell az új struktúrában. Végül is minden egyházi vezető demokratikusan megválasztott vezető. Azért gondoltuk, hogy hasznosabb, hogy ha az egyházi vezetők lesznek a világszervezetben is a vezetők, mert akkor jobban tudjuk hallatni a hangunkat a közvéleményben.

Fekete Ágnes: Sok szó esett az európai keresztyén hivatásról, az amerikai keresztyénséggel való összehasonlításban. Vajon hogyan látja ezt a kérdést az a teológus, aki sokat járt Amerikában? Dr. Szűcs Ferencet, a Károli Gáspár Református Egyetem rektorát hallják.

Nem naivitás az ideális közélet…

Dr. Szűcs Ferenc: Maga az amerikai reformátusság is sokszínű. Több nemzetiség vitte oda a maga kontinentális reformátusságát, például a holland vagy az angol presbiteriánus hagyomány, hogy a magyart ne mondjam. A döntő különbség talán az, hogy Amerika kezdeteinél a református szövetségi teológiára épült. Magában az Egyesült Államok alkotmányában ezt többen kifejtették nyomon követhetőek azok az elvek, amelyek a református gondolkodásból következnek. Az Egyesült Államok gyökereinél ott van a református puritán hagyomány, ami korántsem azonos azzal a vallási sokszínűséggel, amelyik jellemzi az Egyesült Államokat. Magyarországon vagy általában Európában nagyon egyoldalúan ismerjük Amerikát. A nagyvárosnak, a metropolisznak a hangulatát sugározzák a filmek általában. Vagy épp a nagyon gazdag emberek életmódját mutogatják nekünk. Azonban az igazi átlag amerikai a kisvárosok középosztálya, amelyik családcentrikus gondolkodású, amelyik bizonyos hagyományokat ápol, amelyeket, legalábbis én úgy tapasztaltam, egy bizonyos Európa-tisztelet is jellemez. Ha egy európai ember jelenik meg akár az iskolában, ezt magam is tapasztaltam, tisztelettel beszélnek vele.

Fekete Ágnes: Ez biztos igy van, de nekem az a benyomásom az amerikai emberekről, hogy könnyen befolyásolhatóak. Ám nem akarok negatív lenni, tényleg…

Dr. Szűcs Ferenc: Inkább a bizalmatlanság alacsonyabb szintjét emelném ki. Az európai embert már rengetegen becsapták politikusok, politikai rendszerek. Az Egyesült Államok politikai rendszere már kétszáz éve folyamatosan él és egyfajta fejlődést mutat. Európában az úgynevezett fejlődés és haladás gondolata a XX. század elején megtorpant. Különösen az I. világháború mutatta azt, hogy erkölcsileg egyáltalán nem halad a világ, hanem olykor-olykor vissza is fejlődik. Ők ezt egy kicsit később élték meg, és éppen ezért a csalódások is egy kicsit mindig látványosabbak. Például erkölcsi értelemben az elnökeikben való csalódások a XX. század végének a termékei. Korábban sokkal inkább az az elvárás fogalmazódott meg az amerikai elnökkel kapcsolatban, hogy a magánéletében is egyfajta mintaadónak, példaadónak kell lennie. Az egyik elnökükkel kapcsolatban fogalmazta meg az egyik amerikai egyháztag: Hogyan lehet hűséges az egyházához az, aki a feleségéhez nem hűséges? Európában már nem annyira jellemző gondolkodásmód, mert szétválasztjuk a magánéletet és a közéletet. Az átlagos amerikai még ezekkel az elvárásokkal tekint a közélet képviselőire: legyenek megbízhatóak, példaadó személyiségek.

Fekete Ágnes: Ez egyfajta naivitás, nem? Nem is akarják észrevenni a világot.

Dr. Szűcs Ferenc: Egyfajta naivitás, másrészről viszont egyfajta idealizmus. Ők valahol az ideális államot, az ideális közéletet képzelik el és tartják szemük előtt, ami tulajdonképpen nem létezik, és ezért mindig bekövetkezik egyfajta csalódás is. Nem tartanám feltétlenül negatívnak, hogy valakinek a XXI. században is van még elgondolása arról, hogy milyennek kellene lennie az ideális politikusnak, hogy milyen az ideális közélet, és igy tovább. Ez nyilvánvalóan azokból a hagyományokból táplálkozik, amit az amerikai gondolkodás egyfajta vallásos és erkölcsi gondolkodással itatott át.

Fekete Ágnes: Lehet azt mondani, hogy erősebb a szekularizáció Európában, mint Amerikában?

Dr. Szűcs Ferenc: Egyértelműen, mégpedig azért, mert az amerikai közélet, kulturális élet sokkal inkább az egyházakhoz kötődik, mint Európában. Egy jól menő gyülekezet a saját tagjai számára nemcsak vasárnap tart istentiszteleteket és utána szeretetvendégségeket, hanem a hét minden napjára szinte minden korosztály számára valamilyen lehetőséget nyújt. Vagy a pinceklubban van valamilyen sportlétesítmény, vagy a jobb módú gyülekezeteknek vannak már sportuszodái. Tehát az egész élet, a kikapcsolódás, a szabadidő is sokkal inkább kötődik a gyülekezetekhez, mint Európában. Ez odakapcsolja a fiatalokat és általában az embereket az egyházhoz. Mindenki kitölt egy kis jelenléti ívet az istentiszteleten, amit összegyűjtenek a végén, és ha látják, hogy valaki hiányzott, azt rögtön felhívják. Az Európára általában nem jellemző, hogy számon tartanak valahol engem. Pedig ez egy nagyon fontos dolog az elidegenedés világában, nem szólva arról, hogy rengeteg szociális munkát végeznek. Amerikában mindig lehet gyűjteni, jó célokra még mindig meg lehet mozdítani az embereket.

Fekete Ágnes: Talán azért van ez, mert az egyház eleve is egy közösséget jelent. Aki magát egyháztagnak tartja, az nem elsősorban reformátusnak tekinti magát, hanem az adott közösséghez tartozónak. Ha átköltözik egy másik városba, akkor abba a gyülekezetbe megy, legyen az baptista, metodista, ahol jól érzi magát. Tehát a "jól érzem magam" motívum az erős az egyházhoz tartozásban.

Dr. Szűcs Ferenc: Egyrészt a "jól érzem magam", másrészt a helyi közösséghez való kötődés. Nem véletlen, hogy a legnépszerűbb újságok a helyi lapok, mert mindenki azt olvassa el először, és csak azután kezd el érdeklődni, hogy mi történt a nemzetközi szintéren. Számára az a legfontosabb kérdés, ami ott, a közösségében történt. Elég nagy ország ahhoz Amerika is, hogy mindenki egy részében legyen csak otthon benne. Persze a lelkészek és a teológusok hangsúlyozzák azt, hogy az egyetemes egyház részei vagyunk, és tartják a világ-úrvacsorai napot, amit nagy meglepetésükre csak ők tartanak, pedig azt hiszik, hogy ez az egész világon elterjedt. Ebben azt fejezik ki, hogy az úrvacsorában, az úr asztala közösségében a világméretű keresztyénség, az una sancta ecclesia találkozik. Ugyanakkor az kétségtelen, hogy a felekezeti kötődés nem olyan erős, mint Európában. Sokkal könnyebben vált valaki felekezetet a protestáns egyházakon belül, mint Európában. A szimpátia alapján, vagy ha máshol jobban érzi magát. A választék is nagy, és jobban oda is figyelnek ezekre az igényekre. Nem olyan ridegek, nem olyan személytelenek, ha valaki először jelenik meg a templomban. Ha valaki idegen, akkor kitölti a lakóhelye szerinti kis ívet, amin van egy olyan kérdés, hogy szeretné-e, hogy a gyülekezet felkeresse őt. Véletlenül egyszer én is beikszeltem egy ilyet, és másfél óra múlva ott volt egy hölgy, aki érdeklődött a hogylétem iránt, hogy minden rendben van-e, szükségem van-e segítségre.

Fekete Ágnes: Ez az amerikai egyházi kultúra is már egyre közelebb van hozzánk. S ugyanolyan erővel, mint a popzene, a média és még sorolhatnám. Milyen világ közeledik ezzel az elképesztő erővel?

Dr. Szűcs Ferenc: Ha a családiasság jön, a törődés jön, az erőteljesebb közösségi kötődés, akkor az jótékony hatású lehet a szekularizált Európára. Ha az individualizmus jön, és az a fajta gyökértelenség, akkor az új szituációt, és új kihívásokat jelent, és azokhoz alkalmazkodni kell. Ennek lehetnek veszélyei. Sokkal inkább befogadó gyülekezetté kellene válni, sokkal inkább jó értelemben vett családias gyülekezetekké, ahol jól is érzik magukat az emberek. Az általam ismert amerikai gyülekezetekben ott a kötődés és van egy bizonyos kultúra is. Kétségtelen, hogy más, és a hagyományok tekintetében nem ilyen elkötelezett. Számomra nagyon fontos a református hagyományban, hogy mindig katolikusnak mondta magát a református reformátorok többsége. A XVI. századi hitvallásaink például egyértelműen azok. Még ha csak 20 lelkész jött össze, akkor is mindig az egyetemes egyház nevében nyilatkoztak és fogalmazták meg a hitvallást. Tehát egyszerre lenni otthon valahol egy kisebb közösségben, és ugyanakkor mindig tudni, hogy egy nagy, globális család tagjai vagyunk.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Jakab levelének 3. fejezetéből az 1-3 verseket:
”Atyámfiai, ne legyetek sokan tanítók, tudván azt, hogy súlyosabb ítéletük lesz. Mert mindannyian sokféleképpen vétkezünk, de ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét megzabolázni. Vajon ugyanabból a forrásból csörgedezik-e édes és keserű? Ugyanabból a szájból jön-e áldás és átok. Atyámfiai, nem kellene ennek igy lenni”

Az iskolában lelkes szülőként elvállaltam, hogy összegyűjtöm az anyukák címét, telefonszámát. Felírtam a lap tetejére – ahogyan szokták: név, cím email cím, de zárójelbe írtam a gyerek nevét. A következő anyuka már nem követte az én mintámat, és a második embert követve végig össze-vissza volt olvasható: hol a gyerek, hol a szülő neve. Egy valaki elrontotta a sort, és attól kezdve mindenki ezt a mintát követte, nem nézte az első beírást. Valahogy így van ez sokszor az életben is. Ha divatba jön az, hogy barokkos körmondatokban fogalmazva beszélünk mellé, akkor mindenki átveszi. Ha alpári stílusban beszélnek sokan, akkor mindenki így fog beszélni. Ismerjük azt a mondókát, hogy egy szög miatt leesett a lóról a patkó, emiatt elesett a ló, és végül elveszett az ország. Azt hiszem, nekünk nem a másikra mutogatásban kell elől járnunk, hanem abban, hogy a mi szánk ne terjesszen semmi szennyet. Óriási felelőségünk van. Tegyük a szívünkre a kezünket! Hányszor van az, hogy az autóban ülve felhúz egy rossz sofőr, és magunk is megdöbbenünk azon, honnan jött elő ennyi indulat belőlünk. Miért nem mondhatta ki Isten népe Isten nevét? Mert a kimondott név erőt jelent, akit megnevezek, az az enyém is egy kicsit. Pszichológusok is mondják, mennyi jó erő származhat abból, ha kimondom a bűnömet, ha megnevezem azt, ami bennem rossz. Nem a másikét. A szó erő. Hiába gondoljuk ebben a szószátyár világban, hogy nem számít az, amit kimondunk. Minden szó olyan, mint a víz, ahogyan Jakab apostol is mondja. Kérdés, hogy milyen forrásból, milyen víz fakad. Adja Isten, hogy mi a magunk felelőssége szerint a jót terjesszük.
Ámen