2007-09-19

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Van néhány olyan református személyiség, akit a magyar közélet ismer. Ilyen volt Ravasz László püspök. Emlékszem, amikor középiskolában politikai eligazításra eljött hozzánk egy ember, megkérdezte, vajon mi volt a neve a két püspöknek, akik a régi rendszert vissza akarták állítani: Ravasz és Ordas – ilyenek ezek az evangélikus és a református püspökök. És mindenki nevetett. Valami rettenetes érzés volt bennem, utána igyekeztem ellenálló hozzászólásaimmal – egyébként a legkevésbé sem bölcsen – ellensúlyozni ezt a mondatot. Ezt lehetett akkor Ravasz Lászlóról tudni. Ő volt a kikiáltott antiszemita, a konzervatív, és sorolhatnám. Valós képet talán ma sem tudunk róla festeni, születésének 125. évfordulóján mégis igyekszünk közelebb kerülni Ravasz László személyiségéhez. Balatonszárszón, az értelmiségi konferencián róla emlékezett meg Bogárdi Szabó István püspök, Juhász Tamás kolozsvári professzor és Bibó István iskolaigazgató, Ravasz László unokája. Rajtuk kívül Fogarasi Zsuzsát hallják majd, aki egy kiállítást rendez Kecskeméten, a Ráday Múzeumban róla. Tudományos ülés is lesz Budapesten a Ráday utcában, könyvbemutató Leányfalun szeptember 22. és 24. között Ravasz László évfordulója alkalmából.

Bogárdi Szabó István: Ravaszra jellemző megállapítás: "1000 igazi pásztor és 12000 presbiter többet jelent magyar reformátusságunk számára, mint 1 millió hold földbirtok és 10-szeres arany valorizált államsegély. Ravasz 1921-ben került a Dunamelléki Egyházkerület élére, erdélyi hagyományokat, habitust és jelentős egyház-igazgatási tapasztalatot hozott magával. Püspöki székfoglalójában évtizedekre meghatározó programot hirdetett meg mintegy jelszószerűen: az egyház missziósítása – a misszió egyháziasítása. Ravasz egyik vitathatatlan és múlhatatlan érdeme, hogy a Budapestre vidékről feláramló reformátusság számára kitűnő munkatársakkal, például a Budapesti Egyházmegye megszervezésével, a missziót végző egyesületek integrálásával szervezett, gyülekezetekben folyó egyházi életet tudott biztosítani.

Juhász Tamás: Teológiai hallgató voltam, és mint fiatalnak odaadták a pálinkásüveget, hogy kínáljam végig őket. Maksai Albert akkor 67 évesen a legfiatalabb volt ebben a körben, a többiek mind 80 év körül voltak. Ravasz László és Maksai Albert elfogadták, Gönczy Lajos, Imre Lajos és Székely János elutasította a pálinkát mondván, ez erős ital, nem kérnek belőle. Ravasz azt mondta: "Töltsél, öcsém! Az öregek – úgy látszik – nem bírják." Azok az öregek akkor 5-6 évvel fiatalabbak voltak nála. Jóízűen itta meg az erős erdélyi pálinkát.

Egy másik jellemző történet: Ravasz László Mátraházára ment kirándulóként, tarka, nyári öltözetben, térdnadrágban, ingujjban. Nem tudta, hogy Mátraházán éppen akkor a Borsodi Egyházmegye lelkészei értekezletet tartottak. Amikor megérkezett az üdülőhöz, mindannyian kivonultak a köszöntésére. Ez az ötvenes években történt, Ravasz akkor már nem volt püspök. Kiszállva az autóból megdöbbenve látta, hogy 70 feketeruhás pap várja őt. Az esperes már előre jelezte nekik, hogy aznap érkezik, és a fogadására szépen felöltöztek. Látta, hogy a lelkészek is meglepődtek azon, hogy ő viszont nem feketében van. Azt mondta az esperesnek: "Esperes Úr! Nyugodjanak meg, belül én is éppolyan fekete vagyok, mint a nagytiszteletű urak!"

Református vezető emberek a kolozsvári református körökből – Vásárhelyi Boldizsár, Makkai Sándor – mind megjárták a szabadkőművességet, mert az erdélyi páholyokban a szabadkőművesség nem jelentett mást, mint hogy valamilyen értelmiségi klubnak a tagja, amelyben a világ megjobbításának a szándékát hasonló gondolkodású emberek megbeszélik. Nem voltak sem titkos, sem a gazdasági életet befolyásoló, még kevésbé nemzetáruló vagy vallásellenes hangok ebben. Jóérzésű emberek klubja volt, maga Ravasz is ilyen értelemben írt róluk. De mihelyt észrevette, hogy a nemzet ügyét már nem tekintik elsőnek, mihelyt felfedezte, hogy a vallással nem szimpatizáló embereket is bevettek, sőt olyanokat is, akik a valláson gúnyolódtak, akkor ő azt elhagyta. Egészen sokáig szabadkőműves volt ő maga is. Ebből csak annyi hátránya származott, hogy budapesti püspökké választásakor az ellenpárt fel akarta használni ellene ezt a tényt. Arra hivatkoztak, hogy nem alkalmas püspöknek, mert a zsidó szabadkőműves-páholy tagja.

Fogarasi Zsuzsa: A kiállítás kapcsán az ember sokféle gyűjteményt felkeres. Amikor kimondtam a nevét, ajtók nyíltak meg előttem. Rendkívül hosszú ideig volt püspöke az egyházkerületnek (27 év). Mindig az jut eszembe, hogy ahogy Gogolról mondják, hogy az orosz irodalomban mindenki Gogol Köpönyegéből lépett elő, ugyanígy vagyunk mi is: Ravasz László palástjából bújtunk ki. Nagyon sok mindennek ő adott formát. Az ő elgondolásai nyomán próbáljuk ma is az életünket élni.

Fekete Ágnes: Miért vált ő ilyen nagy formátumú emberré?

Fogarasi Zsuzsa: Régen élt, annak is jó ideje már, hogy meghalt, azt gondoljuk róla, hogy konzervatív személyiség volt. Pedig ő egyáltalán nem volt konzervatív. Hitetlen küzdelmeket folytatott a konzervatívokkal, és éppen ellenükre formálta át az egyház képét szellemileg, szervezetileg. Ravasz előtt nem volt például bibliaóra a református egyházban. Templomi istentiszteleteket tartottak persze, de bibliaórák, evangelizációk, ifjúsági alkalmak, és ezekhez hasonlók nem kerültek megrendezésre. Neki ez nagy küzdelme volt. A saját esztétikai ízlésének felvállalása is vívódással járt: az, hogy ő Áprilyt szerette és becsülte bizonyos konzervatív református körökből felháborodást váltott ki. Modern és korszerű volt.

Fekete Ágnes: A tehetséggondozás olyan szinten folyt az egyházban, ami innen visszanézve irigylésre méltó.

Fogarasi Zsuzsa: Az emlékirataiban ír hosszasan arról, hogy mennyire fontos volt azoknak a szellemi társaknak a megtalálása, akikkel ezt a nagy munkát el tudta végezni. Gondolkodott azon, hogy a segédlelkészi feladatokat hogyan érdemes átalakítani, mit érdemes a képzésükön megváltoztatni. Megkerülhetetlen az, amiről Ravasz Lászlót a felekezeten kívül ismerik: az igehirdetései. Azzal, hogy vizitátorként végigjárta az egész kerületet, nagyon sok helyen kétszer-háromszor is megfordult, személyes példát mutatott, és odafigyelt a vizitáció során mindenre. Rendben kellett lennie a dolgoknak.

Fekete Ágnes: Ennek megvannak a nyomai?

Fogarasi Zsuzsa: Igen. A vizitációs jegyzőkönyvek fellelhetők.

Fekete Ágnes: Mindenkire odafigyelt – ez a titka?

Fogarasi Zsuzsa: Ez és a hihetetlen műveltsége. Életének utolsó két esztendejéből fennmaradt két olvasmánynapló. Az egyik Bulgakov Mester és Margarita című könyvének első kiadásáról szól. Precízen vezetett mindent.

Fekete Ágnes: Ami kérdés bennem: miért jött el Erdélyből?

Fogarasi Zsuzsa: Van is az erdélyiekben egy kis sértődöttség emiatt. Döntően fia kezeltetése miatt jöttek el Magyarországra, aki akkor már igen beteg volt, a beszédkészsége is sokat romlott. Nyilván nem volt könnyű a számára Erdélytől megválni. Más oldalról megközelítve, feltehetjük a kérdést: ki bújt volna ki akkor a palástból.

Fekete Ágnes: Azért az antiszemitizmus kérdését nem lehet kihagyni, hiszen szinte zászlóra is tűzték, hogy Ravasz volt az egyik első, aki megszavazta a zsidótörvényt.

Fogarasi Zsuzsa: Rengetegen kritizálták emiatt jobbról és balról is. Hogyan lehetett volna ez ellen egyáltalán tiltakozni? A második törvény esetében már ismert volt az ellenállása.

Fekete Ágnes: Rám nagy hatással volt a Püspök kertje című film. Annyira jól bemutatja ezt a vívódást a zsidótörvényekkel kapcsolatban. Ennél hitelesebben én még soha nem hallottam vagy láttam ezt a harcot, ami tényleges harc volt.

Fogarasi Zsuzsa: Kapott köszönőleveleket és gyalázkodó leveleket is, összegyűjtötte őket. Egész életében hibáztatta magát az ebben a kérdésben betöltött szerepe miatt. Nem tudtam arról, hogy a gyászjelentését önmaga fogalmazta meg. Tetteit majd odafenn fogják megítélni. Mindig arra gondolok, amikor erről olvasok, hogy nagy teherként élte meg.

Ének

Fogarasi Zsuzsa: Készül egy dokumentumfilm is a kiállításra, amiben a család arról beszél, hogy milyen volt Ravasz családjában és ugyanakkor Bibó családjában élni. Ők nem érzékelték a két gondolatrendszer közötti ellentétet, mert békésen tárgyaltak mindenről. Szeretetben élt az após és a vő.

Fekete Ágnes: Amíg a Bibó család egy abszolút baloldali gondolkodású család volt, addig ő teljesen jobboldali. Az, hogy ez egy családban békében megfért – mai szemmel visszanézve is -, nagy teljesítmény.

Fogarasi Zsuzsa: Mozgófilmek keretében Forgách Péter két filmjét vetítjük le: A püspök kertje és a Bibó Breviárium: A püspök és a filozófus. Ez utóbbi boncolgatja kettejük kapcsolatát. A mát, azért is, mert olyan korszakot élünk, megosztja ez a két film, ami a két személyiséget azonban nem osztotta meg.

Fekete Ágnes: És miért nem osztotta meg vajon?

Fogarasi Zsuzsa: Mindkettőnek volt egy olyan eszmerendszere, ami alapján gondolkodtak. Mindkettejükben volt nyitottság és el tudták fogadni a másikat, ami szerintem az értelmiségi lét velejárója. Az új generációban vannak olyanok, akiknek ez teljesen újdonság: Ravasz feje Bibó István volt. Tárgykölcsönzések kapcsán találkoztam a fiatal generáció tagjaival, huszonévesekkel, akik folyamatosan kérdéseket tettek fel kettejük kapcsolatáról. Nagyon jól megfértek egymással ők ketten.

Bibó István: Mai nézőpontom kialakulása egy frissen megtért kamasz eszmélésével kezdődött 1956-57-ben. Ezt a kamaszt, aki én voltam, egyszerre érte a megtérés és ’56. Az ötvenes évek végén fogtam fel nagyjából véglegesen és szinte ugyanabban az időpontban, hogy ki az apám és ki a nagyapám. Az ő személyében az én ébredési jellegű hitemnek teljesen megfelelő, hiteles embert fedeztem fel magamnak 1957 – meglehetősen depressziós – nyarán, akinek a személyes hite viszonylag gyorsan példává és támasszá vált számomra. Szerepet játszott ebben az is, hogy bármikor bármivel fordulhattam hozzá, az neki is és nekem is jó volt. Velem együtt tudott imádkozni, amivel én most nem hencegni akarok, csak jelezni, hogy nagyon személyes volt a kapcsolat ezen a téren.

Gyakran jöttek hozzá a legkülönfélébb látogatók, tisztelők és rajongók, csöndesek és hangosak, rokonszenvesek és ellenszenvesek, bejelentéssel és bejelentés nélkül. 1957 őszén, talán éppen a születésnapján, szeptemberben, egy nagy családi összejövetel közepette jött el tiszteletét tenni a püspök úrnál egy 55-60 körüli teljesen ismeretlen úr, akit én a pár héttel azelőtti, Tahi ébredési konferenciáról már ismertem. Ott mondta is nekem, hogy készül meglátogatni a nagyapámat. A nagynéném férje, aki debreceni lelkészgyerek, egyházi körökben jogász létére meglehetősen járatos volt, és ezeknek a köröknek a tökéletlenségeit szerette gunyoros modorban kifigurázni. Ő már messziről – művészettörténeti szakkifejezéssel élve: stíluskritikai alapon – felismerte, hogy ez a bácsi csakis bethánista lehet, és amikor kiderült, hogy Jóska bácsival ismerjük egymást, akkor a nagybátyám sejtése bizonyossá vált. Amikor a rosszkor jött vendég, akire a bejelentetlen megjelenése miatt a szokottnál is könnyebben lehetett ráhúzni a bethánistákkal kapcsolatos előítéleteket, félrevonult kettesben beszélgetni a nagyapámmal, akkor a nagybátyám a következő rigmussal fordult hozzám: "Jött egy vendég bethánista, rúgjuk ki tán, Pista." Ebből én 15 évesen megtanultam, hogy az a kifejezés, ami az engem megtérítő ébredési közegben egyértelműen pozitív értelmű volt, az nem mindenki számára az. Sőt vannak olyanok, akik kifejezetten nem szeretik a bethánistákat. Hamarosan alkalom adódott arra, hogy négyszemközt megkérdezzem a nagyapámat, hogy kik a betánisták, és mit gondol ő róluk. Mondanom sem kell, hogy az ő eligazítása az érintettekkel szemben sokkal megértőbb és objektívebb volt, és én ezt nyugodtan el tudtam fogadni.

Fiatalkori eszmélésem és felnőtt életem nagyapám életét átfedő szakasza 34 éves koromig tartott. Ebben az időben ő már végig félretett, támadott, elszigetelt, belső emigrációba szorított ember volt. Nagyon sok oka lehetett volna arra, hogy igaztalanul vádoltnak érezze magát, hogy sértett emberré váljék, a helyzete tele volt olyan lélektani faktorokkal, amelyeknek evidensen torzító hatása lehetett volna. Ezzel szemben én állandóan egy derűs, szuverén módon gondolkodó személyiséget láttam, olyan embert, aki semmilyen vonatkozásban nem veszítette el belső egyensúlyát, és aki ezekben a késői években talán fel is múlta aktív püspök korában elért gondolati teljesítményét, bár ennek megítélésére nem feltétlenül én vagyok kompetens. Mindennek az oka és alapja – ezt viszont meg tudom állapítani – a saját személyes, autentikus hite volt. Ez akkor vált világossá számomra, amikor megtapasztaltam, hogy hajdani kérdéses döntéseinek újragondolásakor sem az önigazolás vagy az önfelmentés, a védekezés mechanizmusai léptek működésbe, hanem a valódi önkritika, a szembenézés magatartása. Amikor Vezér Erzsébet az Ady-kérdés kapcsán interjút készített vele, a beszélgetés a zsidó-kérdésre terelődött. Az interjú készítője később megrendülten mondta, hogy számára, aki a kérdésben a másik oldalról volt érintett, mennyire hiteles volt Ravasz László önkritikája és bűnbánata. Pedig az a helyzet nem lehetett könnyű nagyapám számára, aki nagyon szenvedett az említett rosszhiszemű vádakat tartalmazó, marxista, primitív félremagyarázásokkal bőven megspékelt könyvekkel kapcsolatban attól, hogy a nyilvános válaszadás lehetőségétől reménytelenül el van zárva.

A valódi minőséget mindig támogatta, hivatali hatáskörében mindenfajta boszorkányüldözést azonnal leállított.

Az első tulajdonképpen családi példa: nagyapám és apám tiszteletteljes és harmonikus kapcsolata, egy családban léte. Ma történészeket, publicistákat, tévéseket izgatja ez a kérdés: két külön politikai glóbuszon éltek. Ebből a szempontból egyik sem hatott a másikra, sok feldolgozni való ezen a kapcsolaton igazából nincs. Persze az a csodálkozó felkiáltás, hogy két ennyire különböző ember hogyan fér meg egy családban, nagyon is érthető. Ma olyan világ van Magyarországon, amelyben az a természetes, hogy két különböző ember nem hogy egy családban, de egy megyében sem tud együtt élni gyűlölködés, veszekedés vagy legalább is rideg feszültség nélkül. Azt azonban nagyon is érdemes leszögezni, hogy létezik olyan emberi minőség, vagy szellemi és erkölcsi nívó, amely mellett ez a kérdés fel sem merül. Hasonlót mondhatnék Ravasz László és Molnár Ferenc lánya, Sárközy Márta ismeretségéről is, vagy arról, hogy nagyapámat egyházpolitikai ellenfeleiről soha nem hallottam ádázul vagy keserűen nyilatkozni. Annál többször hallottam viszont pozitív tulajdonságaikat emlegetve. Nem volt reflexszerű a csak negatív értékelés.

Dokumentumokból ismerhető Ravasz László és a tőle nagyon eltérő alkatú és felfogású Füle Lajos kapcsolata. A két világháború közötti időre esik. Mindenki tudja, hogy a Baranyában élő Füle önhibáján kívül zengővárkonyi lelkészként szinte évente került nehéz vagy megoldhatatlannak látszó helyzetbe. Helyi intrikáktól a nedves parókiáig, anyagi gondoktól a betegségekig megjárt mindent. Ravasz László minden kérdésben azonnal intézkedett. Imre Sándorról ő maga írta emlékezéseiben, hogy azután alkalmazta az egyházmegye tanügyi előadójául, hogy államtitkári székéből "Klebelsberg kultuszminiszter kimozdította, mert klerikális oldalról kifogásolták szabadelvűségét". Itt nyilván a Katolikus Püspöki Karra kell gondolnunk.

Mik tehát Ravasz László utolsó évtizedeinek mai szemmel és mai érvényességgel megfogalmazható tanulságai? Az első talán az, ami számomra nagyon sokat jelent: az ember önmagával való azonosságát nem az önigazoló, hanem az önkritikus, az önvizsgáló magatartás őrzi meg igazán. Ez nem csak személyekre, hanem közösségekre is érvényes. A másik az, hogy az emberi minőség érzéke és megbecsülése, megtartása nem közömbös kérdés az egyház szempontjából. Ez nem csak az igehirdetés hitelességének, az egyházon belüli szolgálatnak vagy az egyházi intézmények működésének a területén, hanem a világot, a társadalmat megszólító missziói munka szempontjából sem közömbös. Ha a református értelmiség, amelyről ma annyi szó esik az egyházban, egyúttal nem minőségi értelmisége az egyházat körülvevő társadalomnak is, akkor a létjogosultsága válik kérdésessé. A belső emigráció az egyházban lehet akár termékeny is, lásd Ravasz László késői termését: az emlékezéseket, a bibliafordítást, és még sorolhatnám. Ma, amikor az egyház nem külső politikai nyomás kényszere miatt kényszerít egyeseket belső emigrációba hűséges fiai közül, ez egy fontos tanulság lehet. Az ő személyisége hívja fel a figyelmünket arra is, amire elsősorban az egyházi közvélemény alakítása vagy nevelése szempontjából nagyon nagy szükség van: valódi tekintélyekre van szükség, hogy rájuk lehessen felnézni. Nem csak az a baj, hogy ilyen tekintélyt ma ritkán találunk, hanem az is, hogy a fiatalabb nemzedék már azt sem tudja, hogy hogyan kell és miért jó valakire felnézni. Nagyon sokszor tapasztalom diákok között, hogy az ember hiába próbálja mondani: a tisztelet nem annak jó, akit tisztelnek, hanem annak, akinek van kit tisztelnie.

A hit, mint megingathatatlan belső alap mellett, azzal összekapcsolódva, értelmi, erkölcsi és ízlésbeli kvalitások is vannak. Ez az a színvonal, ami a mai közéletünkből nagyon hiányzik, bár ez a színvonal sem a teológia, sem az egyházpolitika, sem a világi közélet vagy politika területén nem garantál tévedhetetlenséget. Viszont más fontos dolgok mellett jelenti az igényt, az erőt és a képességet a tévedésekkel való szembenézésre, amire Ravasz László öregkorában egyértelműen példát mutatott. Nekem ez is nagyon sokat jelent. Sajnos ez akkor csak szűk körben válhatott ismertté. E nélkül az egyház sem tudja megszólítani igazán a társadalmat, és nem tudja betölteni azt a konkrét feladatot sem, amelyre a mai Magyarországon ugyancsak szükség volna. Ravasz László nem csupán igazoló vagy legitimizáló húzás, hanem mérce lehetne. Köszönöm szépen a figyelmet!

Ének: Siess keresztyén lelki jót hallani

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvből, a 23. fejezetből:

"Amikor pedig Pál eszébe vette, hogy az egyikük szadduceus, a másik pedig farizeus, felkiáltott a tanács előtt. "Atyámfiai, férfiak! Én farizeus vagyok, farizeus fia. A halottak reménysége és feltámadása miatt vádoltatom én." Amint pedig ezt mondta, meghasonlás támadt a farizeusok és a szadduceusok között, mert a szadduceusok azt mondják, hogy nincs feltámadás. Nagy kiáltozás támadt. Az írástudok a farizeusok pártjából felálltak mondván, semmi rosszat nem találunk ebben az emberben. Mikor pedig hasonlás támadt, félt az ezredes, hogy Pált szétszaggatják. Ezért a sereg előjött, kiragadták őt, és elvitték a várba. A következő éjszakán pedig melléállt az Úr, és ezt mondta: "Bízzál Pál, mert amiképpen bizonyságot tettél rólam Jeruzsálemben, úgy kell bizonyságot tenned Rómában."

Az oszd meg és uralkodj elvét mostanában erőteljesen gyakorolja környezetünk. Ha valakinek nincs véleménye, nem akar gondolkodni, ha csak eszik, iszik és a testi életen kívül más nem érdekli, azt persze nem kell és nem lehet megosztani. Aki azonban bárkit szeret, az tudja, hogy banánhéjjakkal van tele az út egymás felé. Elcsúszunk, mert nem úgy gondolja egyik, mint a másik, és az apró, megosztó különbségek óriásira nőnek. Egyik ember, vagy embercsoport győz, a másik pedig veszít ezekben a meccsekben.

Gyakran előfordul velünk, hogy vesztesként siránkozunk sorsunkon: miért történt ez meg velem? A magyar népben alapvetően van egy ilyen nézet: mi vagyunk a szerencsétlenek, akiket mindig bántanak, mi ártatlanul nézzük, ahogyan a gazok széttipornak minket, mert nem tehetünk mást. Talán sarkítottak ezek a szavak, de érezzük valóságtartalmukat. Hiszen minden emberi történet azért történhet meg, mert több szereplője is van, és minden szereplő valami módon részese a bajnak is.

Pál apostol itt nagyon furcsa módon az oszd meg és uralkodj elvét maga vetette be ellenségeivel szemben. Nem várta ártatlan bárányként a vesztét, hanem kitalált valamit, ami megoldja a helyzetet. Azonban okoskodásában nem mondott hazugságot. Nem kiabált kígyót-békát a másikra, csupán megállapította, hogy Krisztus feltámadása, az örök élet reménysége miatt van itt. Látta, hogy egy felajzott társaságban van, mintha nem is lennének teljesen normálisak, és csak így tud karmaik közül megszabadulni.

Pál apostol pontosan felmérte, hogy kikre számíthat és kikre nem. Képes volt elfogadni, hogy a saját vérére a legkevésbé sem építhet. Ugyanakkor képes volt még az ellenségei előtt is azt mondani: elnézést, amikor kiderült, hogy a főpapra mondta: "Te kimeszelt fal!" Mert akármilyen az a főpap, a tisztét becsülni kell. Tehát nagyon valóságosan el tudta magát helyezni ebben a helyzetben. Kesergés helyett cselekedett. Okos volt, mint a kígyó. Átlátta, hogy itt magasztos érvek semmit sem hatnak. Most nem a maga igazát és jogi tudását kell ecsetelnie, hanem valahogy innen kiszabadulnia.

A mai "oszd meg és uralkodj" helyzetekben vajon van-e annyi értelmünk, hogy a javunkra fordítsuk mások haragját? Családi és bármilyen természetű feszültségekben tudunk-e okosan megoldásokat találni? Vagy csak lövöldözünk, amíg van töltényünk, vagy kesergünk magunkban?

Pál apostolt egy cél hajtotta, az evangélium. Isten éjjel mellé állt, és ebben erősítette meg: az életednek célja van, el kell jutnod Rómába az evangéliummal. Ha van olyan célunk, amely nem a puszta létről szól, akkor lesz erőnk okosan küzdeni. Ha látjuk, hogy Isten nagyobb ügyek szolgálatára állított, akkor a legnehezebb válságon is kegyelmével túljutunk.
Ámen