2008-02-27

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Mostanában a hírekben sokszor hallhattuk a Református Egyház állásfoglalását. Az egyház elég határozott kijelentéseket tett az egészségbiztosítás kérdésében. Különösen azt hangsúlyozták, hogy a pénz nem lehet fő irányító elv. Ezekről a kérdésekről beszélgettem Dr. Bölcskei Gusztávval, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnökével.

Dr. Bölcskei Gusztáv: Ha körülnézünk, azt láthatjuk, hogy számos területen hatalmas illúzióvesztést él át a magyar társadalom.

Az egyik illúzió az volt, hogy létre lehet hozni a jóléti társadalmat -mert a rendszerváltozás után ez volt a "nagy ígéret". Most azt látjuk, hogy a reformnak nevezett intézkedéscsomag egy szisztematikus forráskivonás az oktatásügy, az egészségügy és a kultúra területéről. Ez sok ember számára elérhetetlenné tette azt, amiről azt gondolta, hogy ő is részesedhet abban. Sok magyar ember eladósodott, felélte a jövőjét.

A másik illúzió elveszítése most történt: a Parlament szavazása az egészségbiztosításról, ez a demokratikus intézményrendszerbe és a jogállamiságba vetett bizalom megrendülése. Ha a Kormány azt közvetíti, hogy az elképzelésein túl nincs más alternatíva, az a társadalmi párbeszéd semmibevételét jelenti, és számomra ez a legmélyebbre süllyedés pontja. Egy kis túlzással azt mondhatjuk, hogy -ha a Házszabály megengedte volna-, akkor elég lett volna, ha csak a pártok frakcióvezetői mennek be az ülésre.

Fekete Ágnes: Akkor ők mindent megszavaznak.

Dr. Bölcskei Gusztáv: Ők minden megszavaznak. Az emberek azt láthatják, hogy az a személy, akit ők megválasztottak, annak hiába mondják el nyugtalanságaikat, félelmeiket, azt nem közvetíti, nem beszél róla, hanem inkább a frakciófegyelmet tartja magára nézve kötelezőnek. Hiszen nem engedik meg a képviselőknek, hogy a saját lelkiismeretük szerint szavazzanak. Elszomorító, hogy büntetést érdemel az, aki "nem lép egyszerre". Ez megint egy illúzió elvesztését okozta.

A harmadik illúzió a magyar-magyar kapcsolatok terén alakult ki Antal József miniszterelnök úr bejelentése nyomán. Ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. A politika azonban sajnos semmi másra nem képes, mint a saját belső megosztottságát kivetíteni, rákényszeríteni a Kárpátaljai, Erdélyi, Vajdasági, Felvidéki magyarságra. Az illúziók kora lejárt, ezt sajnos meg kell állapítanunk.

Tavaly májusban levélben fordultunk a Parlament elnökasszonyához, amelyben a közbenjárását kértük a schengeni határok miatt hátrányos helyzetbe kerülő magyarság helyzetének javításában. Bizonyos intézkedések megtörténtek: a költségvetésben elkülönítettek egy összeget, de a rendszer mégsem működik. Éppen ma délelőtt hívott fel valaki, aki egy nőszövetségi találkozót szervez Beregfürdőn, és elmondta, hogy a kárpátaljai nőszövetség tagjai nem tudnak jönni, mert vízumra van szükségük, a vízumhoz pedig pénzre és meghívólevélre. Hiába próbálunk interveniálni újra és újra, javaslataink nem találnak kellő fogadtatásra. Ha a Kormány a szülőföldön maradást ajánlja, akkor ildomos lenne egy bizonyos -a magyar költségvetés számára elhanyagolható- összeget biztosítani, hogy a határon túli magyar gyermekek az otthonukban maradva saját anyanyelvükön tudjanak tanulni.

Ebben a helyzetben az egyháznak végig kell gondolnia, hogy mit jelent ez az illúzióvesztés, és hogyan lehet ebben józanságra jutni. A kérdés az, hogy hogyan tudunk reménységet felmutatni és átadni. Ennek az istentiszteleten kell elkezdődnie, ami az egyház életének központi eseménye. Az istentiszteleten nem történhet meg az, hogy valaki feleslegesnek, töltelékárunak érzi magát, nem szorulhat ki semmiből. Ma sokan kiszorulnak a minőségi oktatásból, egészségügyi ellátásból. Fényévnyire távolodott attól, hogy egy kiszámítható, nyugodt jövendőt, életpályát lásson maga előtt, vagy a gyerekei, unokái előtt. Az istentisztelet az a közösség, amiben újra és újra meg kell szólalnia annak az üzenetnek, hogy minden ember drága és értékes az Isten számára. Komolyan kell venni azt, hogy az istentiszteletre otthonról jönnek az emberek, és onnan hazamennek! A józanságban és az iránymutató reménységben kell megtalálnunk ebben az évben a kapaszkodókat.

Fekete Ágnes: Most sokan "világvége" hangulatban élnek.

Dr. Bölcskei Gusztáv: Igen. Azzal nem segítünk, ha mi is beállunk a világvégét jövendölők, apokaliptikus víziót felvázolók sorába. Jézus azt mondja, hogy: "Ti pedig emeljétek fel a fejeteket, mert közel van megváltásotok órája!" Az apokaliptikus könyvből, a Jelenések könyvéből választottuk a Biblia Évének jelmondatát: "Boldog, aki olvassa." Az ijesztgetés nem feladata az egyháznak, de a dolgok nevén nevezése, az ellenállóképesség erősítése, amely a hagyományos közösségeinkben – a falvakban, családokban, más emberi viszonylatokban – meggyengült, nagyon is annak tekinthető. Azzal is megpróbáljuk ezeket a foszladozó közösségeket abban is erősíteni, hogy teret biztosítunk nekik. Biztosan sokan felkapták a fejüket arra, hogy szakszervezeti vezetők és a Magyarországi Református Egyház vezetői tanácskozást tartottak egymással. A magyar társadalom egy olyan válaszúthoz érkezett el, ahol le kell ülnie és közösen végig kell gondolnia, hogy mit lehet szólni, mit lehet közösen tenni.

Fekete Ágnes: Egy kísérletre is sor került, amely arra irányult, hogy a Magyarországi Református Egyház is szerepet vállaljon az egészségbiztosításban. Hogyan történt ez pontosan?

Dr. Bölcskei Gusztáv: Nagyon fontos, hogy pontosan fogalmazzunk ebben az ügyben is, mert sok félreértés történt az eset kapcsán. Írtunk egy levelet az Egészségügyi Minisztériumnak, amelyben szó szerint a következőt írtuk le: "Szeretnénk, ha az egyházi szakértőink is hozzájuthatnának azokhoz az információkhoz, feltételekhez, amelyekkel egy egészségbiztosítási pénztár működhet, kizárólag nonprofit alapon." A válasz erre a megkeresésre az volt, hogy a Magyarországi Református Egyház nem szerezhet tulajdont. Bennünket csak az érdekelt -mert hisszük, hogy van ilyen alternatíva-, hogy mi módon lehet nem nyereség alapú pénztárat létrehozni, de erre nem kaptunk választ.

Fekete Ágnes: Miért nem szerezhet az egyház tulajdont?

Dr. Bölcskei Gusztáv: A törvény előírásai kizárják az egészségbiztosítási pénztárak működtetéséből azt, akinek egészségügyi intézménye van.

A következő kezdeményezésünk arra irányul, hogy a majdani szereplőkkel párbeszédben jöjjön létre egy etikai kódex, amelyben lefektetésre kerülne az a minimum, amit az egészségbiztosítási pénztárak vállalnak. Kiderülhetne, hogy vannak-e olyanok a jövőbeni szereplők között – akikről nem tudjuk, hogy kicsodák!-, akik bizonyos etikai normákat magukra nézve a náluk biztosítottak szemben kötelezőnek tartanak és érvényesíteni kívánnak, vagy pedig azt mondják, hogy ilyen kötelezettségvállalásban ők nem érdekeltek.

Veszedelmes és káros lépésnek tartjuk egy ilyen törvény bevezetését és alkalmazását, és mint egyház, nem látunk más lépést, amelyet megléphetnénk ezen kívül. A világvége hangulatot nem kell gerjeszteni, de fontos, hogy rámutassunk arra, amit rossznak, gonosznak, ártalmasnak gondolunk. Hiszem, hogy a felelősségre és a lelkiismeretre apellálnunk kell, erről soha le nem mondhatunk.

Fekete Ágnes: Ebből a döntésből már nem lehet visszatáncolni?

Dr. Bölcskei Gusztáv: Minden variációra fel kell készülnünk, ezt diktálja a Biblia is számunkra. Nem mondhatjuk azt, hogy ha most nem így döntenek, akkor megharagszunk, később pedig feltartott kezekkel kérünk bocsánatot azért, mert megharagudtunk. Ez felelőtlenség lenne.

Fekete Ágnes: A Magyarországi Református Egyháznak egy kórháza van, a Bethesda Gyermekkórház. Óriási erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy működőképes maradjon. Dr. Velkei Györgyöt, a kórház igazgatóját hallják.

Dr. Velkey György: Tavaly áprilisban jött létre egy rehabilitációs és egy fekvőbeteg osztály. Átépítettük a kórházat, és betegeink is vannak. Akár rendszer működésének sikertörténe is lehetne a miénk, a minisztérium és a kórház egymásra találása, de azóta sem tudjuk elérni azt, hogy ehhez a rendszerhez járóbeteg szakorvosi óra is társuljon. Számos beadványt készítettünk, de minden hiába. Azért van szükség járóbeteg szakorvosi órára, mert csak ott lehet segédeszközt felírni, ott lehet előjegyezni a betegeket a fekvőbeteg-osztályra, ott lehet utánkövetni. Járóbeteg szakorvosi óra nélkül működésképtelen a rendszer. Mindösszesen egy adminisztratív döntést kellene az illetékes hivatalnak meghoznia, hiszen nem plusz befogadást kérünk, hanem a saját szakorvosi szakóránk terhére kérünk egy járóbeteg szakorvosi órát.

Fekete Ágnes: Beszélgettünk arról, hogy az orvosok egy része részben lelkesedésből dolgozik ebben a kórházban. Az anyagi érdekeltség és a munka nem direkt módon függött össze ebben a kórházban.

Dr. Velkey György: Az egészségbiztosítási törvény átalakulásakor az egyik legnagyobb dilemma az volt, hogy az egészségügyben dolgozókat milyen állapotban éri a változás. Indokolatlanul és méltánytalanul sok szó esik arról, hogy a paraszolvencia gazdaggá teszi az orvosokat. A valóságban az orvostársadalom egy szűk rétege, 10-20 %-a kapja a paraszolvancia 80-90 %-át. Gyakran elismételt vád, hogy a paraszolvencia megmérgezi a rendszert. A mindennapokban arról van szó, hogy egy nagyon alulfizetett és megalázott asszisztensi, ápolói és orvosi társadalmat ér most el ez az új törvény. Nem tudom megmondani, hogy hogyan fog ez a társadalom arra reagálni, hogy ettől kezdve a munkájukból valaki hasznot húz. Eddig úgy éreztük, hogy a beteg javára vált a munkánk, amit örömmel vettünk még akkor is, ha ennyi pénzért más szférákban a kisujjukat sem mozdítják meg az emberek. Mostantól kezdve az orvosok profitot termelnek valaki számára a túlmunkájuk által. Szerintem ezt sokan nem fogják elfogadni. A probléma az, hogy a társadalom nem tudja, hogy az egészségügyi rendszert ez tartja majd fenn.

Fekete Ágnes: A népszavazás arról fog szólni, hogy bevezessék-e a vizitdíjat. Ez egy nagyon szűk szelete a problémának.

Dr. Velkey György: Arról a kérdésről van szó, hogy ezt az önrészt ilyen körülmények között bevezetve el tudja-e fogadni a a társadalom. Abban a társadalomban, amelynek egy jelentős része elszegényedett, egy ilyen mértékű napi- és vizitdíj az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést gátolja. Én, a magam részéről nem tartom sem igazságosnak, sem jónak, és ezért el is utasítom. Ez a kérdés azonban a most elfogadott törvénnyel csak indirekt kapcsolatban áll. Mostanában leginkább azt halljuk, hogy a háziorvosi praxisok finanszírozása majd annyival kevesebb lesz, amennyivel a lakosság a vizitdíjon keresztül hozzájárul. A háziorvosi praxisok finanszírozása megváltozott a vizitdíj bevezetésével egyidőben, de megváltozott sok más szabály is. Mindezek oda vezettek, hogy a vizitdíj és a napidíj az aktuális rendszerbe beépült. Az intézményeknek és az orvosoknak már szükségük van rá a fenntartáshoz, a működéshez.

Fekete Ágnes: Magyarul ezt a részt kivonták.

Dr. Velkey György: Így van. A kórházak, rendelők, orvosok helyzete tehát nem lett jobb általánosságban nézve. Elképzelhető, hogy az egészségügy egy-egy szegmensében jobb lett, de másnak ugyanakkor rosszabb lett.

Fekete Ágnes: Én, mint egyszerű laikus, azt érzem a legördögibbnek, hogy állandóan a pénz körül forog a világ. Az ember bemegy egy kórházba, befizeti a pénzt, és egyébként is mindenhol azt lehet hallani, hogy pénz, pénz, pénz. Ugyanakkor ha nagyon nagy baj van, akkor az ember mégis a klinikán köt ki, nem pedig egy magánkórházban, mert a szakmai csúcs mégsem ott van, ahol a pénz van.

Dr. Velkey György: Az egészségügyet fel lehet fogni iparágként, szolgáltatásként, üzletként. Az egészségügyet igénybe vevők igényei szerint is sokkal inkább egy szolgálat ez. A rendszer nagyon rossz irányba megy akkor, amikor mindent pénzre váltunk át, amikor mindennek pénzben kiszabott ára van. Az ország érdeke egészen más: leromlott testi és mentális egészségben élő nemzet lettünk. Nem tudom azt a szemléletet sem elfogadni, miszerint egy szervezetet hatékonyságra csak a profit ösztönözhet.

Fekete Ágnes: Ma a hónap utolsó szerdája van, így adásunkban egy istentiszteletre látogatunk el. Az elmúlt évben sajnos elköltözött tőlünk Csiha Kálmán erdélyi püspök. Élete egyik utolsó szolgálatát hallhatják, melyet a fasori gyülekezetben mondott el. Az irgalmas samaritánus példázatát magyarázta.

Csiha Kálmán: Egy ember megy alá Jeruzsálemből Jerikóba. Jeruzsálem magyarul azt jelenti, hogy békesség városa. Jerikó pedig illatos várost, illetve a pálmafák városát jelenti. Ha ezt a példázatot teljesen magyarra fordítanánk, akkor azt úgy hangzana, hogy egy ember elindult a békesség városából az illatos város felé, az úton rablók törtek reá, kifosztották, megsebesítették és magára hagyták félholtan. Ebben a példázatban benne van az egész emberi élet. Úgy is mondhatnánk, hogy volt egyszer egy nemzet, amely elindult a békesség városából az illatos város felé. Mint ahogy az emberiség és minden ember szeretne elindulni a békesség városából a vágyak, álmok, tervek illatos városa felé, de rablók törtek reá és kifosztották és az úton hagyják félholtan. Hol úgy hívták a rablókat, hogy tatárok, hol úgy hogy törökök, hol úgy, hogy osztrákok, hol úgy hogy oroszok, hol úgy hogy elvesztett szabadságharcok, hol úgy hogy elvesztett világháborúk, hol úgy hogy kisebbségi sors, hol úgy hogy diktatúra. Annyi rabló tört reánk az úton!

Volt egyszer egy nemzet. Vagy most is van egy nemzet, amely ott fekszik kifosztva és félholtan az úton? Ettől a nemzettől annyi minden elraboltak, volt amikor leöldösték, volt amikor a területeit vették el. De most ennek a nemzetnek elrabolták a rablók a lelkét. Ott hagyták a kirabolt, anyátlanná vált anyákat félholt lélekkel az úton. Kirabolták az egymáshoz való tartozását, a hűségét, a becsületét, és otthagyták félholtan az úton.

Volt egy ember is: egy asszony vagy egy férfi, aki valamikor elindult. Ha kegyelmes volt hozzád az Úristen, akkor neked is volt békességvárosod, hogyha szép gyermekkorod volt, hogyha édesanyád szemén át Jézus szeretete melegített. Neked is volt egy álmod, terved egy illatos város valahol a lelkedben, hogy ki leszel, mi leszel, aztán rablók törtek reád az úton. Nem ismerem a rablóidat, mindegyikünk csak a saját rablóit ismeri. Betegség, szerencsétlenség, gond -mi öregebbek megéltük-, amikor elvették a házunkat, annyi rabló járt az úton!

Valahol Csíkszereda és Székelyudvarhely között, a Hargitán vagy egy tető, úgy hívják "Tolvajos-tető". Azért hívják úgy, mert a 18-19. században ezt a tetőt még fenyőerdő borította, és egy szekérút vezetett át rajta. Ezen a tetőn tanyáztak a rablók, és általában mindenkit kiraboltak, aki arra ment. A gyermekednek is át kell mennie egyszer a "Tolvajos-tetőn". Élet nincs "Tolvajos-tető" nélkül.

Emlékszem, a diktatúra idején amikor kijöttünk a börtönből, akkor voltak emberek, ismerősök, akik szembe jöttek az utcán de úgy tettek, mintha nem vettek volna észre, átsurrantak az út túloldalára, hogy ne kelljen velünk találkozni, mert az akkor nagyon kompromittáló dolog volt. Voltak mások, akik a túlsó oldalról átjöttek, és megöleltek bennünket. A "Tolvajos-tetők" a nagy szűrők ideje: amikor meglátszik, hogy ki a testvér, a barát, és ki az áruló és hűtlen. Megmutatkozik, hogy ki tud szeretni, és ki érdekember, kit igazgat csak a félelem, és kinél nagyobb a Lélek, mint a félelem. Életünk annyi "Tolvajos-tetőjén" vajon mivel fog átmenni a nemzetünk, amit nem lehet elrabolni tőle?

Arra jött egy pap. Ez az ember biztos úgy gondolta, hogy a papja segíteni fog rajta, hiszen az ő papja, hozzá tartozik. De a pap elkerülte. Biztosan meg is tudta magának ez a zsidó pap magyarázni hogy miért kerülte el a hívét, hiszen ószövetségi törvény volt, hogy ha a pap halottat érint, akkor 48 óráig nem szolgálhat. Elkerülte azért, hogy el tudja végezni az Istennek tetsző szolgálatot. Talált magyarázatot, mert az ember mindig talál magának magyarázatot, amikor arról van szó, hogy elkerüljük egymást, pedig minden elkerülés fáj. Hogy fájt nekünk is! Amikor mi úgy néztünk valamikor Magyarországra, hogy egy anyaország, amely szeret bennünket és amely megsirat, ha kell, mert mi is megsirattuk, ha kellett… És vajon mi kiket kerültünk el?.

Csak egy valaki van, aki nem kerül el. A földön fekvő embert elkerülte a papja is, elkerülte a lévita is, aki mondjuk olyan kántor szerű volt. Duplán fájhatott neki, hogy egy messziről jött, egy samaritánus, akit nem is szerettek a zsidók, idegennek, ellenségnek tartották, amikor ő meglátta ezt az embert, megesett a szíve rajta. Van egy Mennyei Samaritánus is: meglátott és megsajnált bennünket. És higgyétek el, hogy meglátta és megsajnálta a mi szerencsétlen, rablókat szívében hordozó magyar népünket is, és elindult, hogy magához öleljen és meggyógyítson minket!

Meglátta, nem csak nézte. Mert más csak úgy rápillantani valakire, aki az út mentén fekszik és más meglátni. Nem tudom, hogy meglátod-e kedves férfitestvérem a feleséged szeme sarkában a könnyet, vagy egy-egy elharapott mondata mögött a fájdalmat, vagy csak elsiklasz felette, és nem látod meg. Nem tudom, kedves asszonytestvéreim, hogy meglátjátok-e néha, hogy mikor kellene azt a keményhangú férfit megsimogatni kedvesen és egy meleg szót szólni hozzá? És nem látjátok meg a férfi szívet ott belül az -esetleg durva- szavak mögött, és elfelejtitek megsímogatni. Nagy dolog nem csak nézni, hanem látni is.

Odajött ez a áldott Mennyei Samaritánus hozzánk is, amikor mindenki elkerült bennünket: elkerült a szabadság, a hűség, az anyaország, mindenki elkerült, csak Jézus nem került el. Odajött hozzánk. Miért tudtunk mi megmaradni kétszeres kisebbségi sorsban, kétszeres koporsóba zárva? Miért tudtunk megmaradni úgy is, mint nemzet 1100 esztendőn keresztül? Mert amikor már ottmaradtunk volna kifosztva és kirabolva félholtan az úton, akkor szembejött Jézus, és meglátott bennünket. A rablók nem űzhették el Őt, mert nem félt a rablóktól. Ő szembe jött a rablókkal is. Nem lehetett államosítani, kizárni a börtönből, kitiltani, bezárni, cellába rakni. Jött velünk, akárhova mentünk, mindenhol megtalált és megtalál bennünket romániai "Tolvajos-tetőkön", magyarországi, rablók járta úton. Úrvacsora borával mossa ki sokszor lelkünk sebeit: drága mennyei olajjal mossa ki és kötözi be. Ezért jó templomba jönni. Nem csak arról van szó, hogy harangoznak és egybegyűlűnk, énekelünk és beszél egy ember a szószéken. Itt sokkal többről van szó:itt jár egy Mennyei Samaritánus, látja azt a sok sebet, amit rablók ütöttek rajtad, lát egy kirabolt lelkű, tönkretett nemzetet. Látja a kisebbségi sorsban vergődő életünket.

Itt "gy van, hogy "feltette a tulajdon barmára", de az eredeti szövegben úgy szól, hogy "feltette a saját szerzeményére". Sokkal többet mond, mert mi tudjuk, hogy mi az Úr Jézus szerzeménye: az értünk való szenvedése a golgotai kereszten elhoz bennünket a vendégfogadó házba. Halálraítélt kicsi falvakban, rohanó városokban minden templomunk Isten magyar vendégfogadó háza. Azért tudtunk mi megmaradni, mert Jézus szembejött, mert kimosta mindig a sebeinket, amikor már éppen elpusztultunk volna. Gyógyít bennünket kis erdélyi szórványokban, meg Szabadkán, Kárpátalján, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Budapesten és még ki tudja hol. Azt mondja: vigyázzatok egymásra. Kötözzétek be egymás sebét, mossátok ki egymás sebét!

Az Úr Jézus amikor elmondta ezt a példázatot, akkor megkérdezte a végén a következő kérdést: "Ki volt azért annak a felebarátja a három közül?" A farizeus pedig azt felelte erre a kérdésre, hogy az, aki segített rajta. Jézus pedig erre azt mondta, hogy: "Eredj el, és te is így cselekedjél!" Eredj el, mert ott fekszik az úton! Lehet a társad boldogsága, vagy egy kirabolt ország. Eredj el! Egy gyávává lett országban merd átölelni azokat, akiket kiraboltak! Legyél Jézus keze, Jézus szeme és Jézus szeretete! Eredj el! Isten segítsen meg bennünket, hogy Vele tudjunk járni az úton és vad "Tolvajos-tetők" fájdalma változzék át a boldog találkozás, megmenekülés örömévé!
Ámen

Böjti gondolat

"Amíg a tanítványok a földön vannak, nem kell szégyenkezniük, hogy mennyei Atyjuktól kérjék a földi élet javait. Aki a földön élő embereket teremtette, megtartani és óvni akarja testüket. Nem akarja, hogy alkotását megvessék. Közös kenyér az, amit a tanítványok kérnek. Senkinek nem csak a maga számára kell megkapnia. Azt is kérik, hogy Isten a földön élő minden gyermekének megadja a napi kenyeret, mert test szerint testvéreik ők. A tanítványok tudják, hogy a földből növő kenyér felülről jön. Egyedül Isten ajándéka. Ezért nem magukhoz veszik a kenyeret, hanem kérik. Mivel Istentől való kenyér, ezért megkapják. Nem tartalékot kérnek, hanem Isten napi ajándékát ma, amely által életüket Jézus közösségében tölthetik, és amely fölött Isten kegyes jóságát dicsérik. ‘A mi mindennapi kenyerünket add meg ma’ – ez a kérés a tanítványok hitének a próbája." (D. Bonhoeffer: Követés)