2008-05-28

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Amint arról beszámoltunk, most zárult be a Szent István könyvhét számos egyházi könyvújdonsággal. A hivatalos könyvhéten, június elején is megtalálhatjuk majd az egyházi kiadók sátrait Budapesten, főként a Ráday utcában. Az egyik új könyvet mutatjuk most be. Különös páros a szerző, egy református szerkesztőnő, Naszádi Kriszta és egy jezsuita szerzetes, Nemes Ödön. Vallomásunk szerint éppen a különbségek nagy erőt adtak, ahhoz hogy beszélgető könyvük megszülessen. Nemes Ödön az élettörténetét beszélte el a Harmat Kiadó szerkesztőjének – Szabadon, örömmel, szeretettel.

Nemes Ödön: Egy este a lelki vezetőnk elmondott egy történetet, amiben elhangzott egy mondat, ami megváltoztatott. Egy 14 éves, nemesi családból származó lengyel fiú mondta ezt a mondatot. Bécsben tanult, ahol a nemesek meglehetősen erkölcstelen életet éltek. A fiú rájött, hogy ha nem lép ki abból a világból, akkor semmi nem lesz belőle. Megrázott ez a mondat: "Ha nem megyek ki a világomból, nem lesz semmi belőlem." Akkor elkezdtem gondolkodni, és rájöttem, hogy én is más ember lennék, ha kijönnék a saját kultúrámból. Szerettem volna a saját bőrömön megtapasztalni, hogy a názáreti Jézus Krisztus élő személy-e vagy sem. Nekivágtam a világnak annak ellenére, hogy abban az időben nem adtak útlevelet. 1949. februárjában átvágtam a szögesdrótot.

Fekete Ágnes: Ezt hogy kell érteni?

Nemes Ödön: Magyarország és Ausztria között akkor egy három méter magas szögesdrótkerítés feszült. A menekülésben egy idős bácsi segített, aki jól ismerte az utakat. Japánba kerültem, és az ottani kalandjaimat meséltem el a Harmat Kiadó szerkesztőjének.

Naszádi Kriszta: A könyv egy része arról szól, hogy Ödön rákos volt, és hogy hogyan küzdött meg a rákkal. Ez sokat fog mondani az embereknek.

Nemes Ödön: 17 éves koromban másodszor is megoperálták a tüdőmet. Tüdőbajos voltam. A műtőasztalon feküdtem még, amikor hallottam, hogy két orvos rólam beszél, ők azt hitték, hogy alszom. Azt mondta az egyik a másiknak: "Ez a fiú soha nem fog meggyógyulni." Így kezdődött ez a beteges időszak. Később rákos lettem. Amikor ismét kórházba kellett feküdnöm, akkor bevittem magammal egy könyvet, amiben a következő gondolat állt: Egy betegséget, nagy nehézséget, szenvedést nem problémának, hanem misztériumnak kell tekinteni. Ha problémának tekinti az ember, akkor meg akar szabadulni tőle, ha misztériumnak, akkor egy olyan mélységes titokkal áll szemben, amit teljesen nem lehet megérteni, de bizonyos mértékig igen. Ezen elgondolkodva arra próbáltam meg rájönni, hogy mi az értéke a ráknak az életemben.

Fekete Ágnes: Milyen daganat volt?

Nemes Ödön: A vastagbélben volt. Az a jó a rákban, hogy az ember nem hal bele rögtön. Ha az orvosok a műtét során úgy ítélik meg, hogy reménytelen a helyzet, egy-két hónapig még akkor is el lehet vele élni. Amikor megtudtam, hogy rákos vagyok, akkor rájöttem, hogy ez egy lehetőség arra, hogy felkészüljek a hosszú útra. Egy jó ideig nem is foglalkoztam a gyógyulással, csak a készüléssel. A fordulat a következőképpen állt be: Japánban azok, akik a szívükön hordják egy beteg ember sorsát, összejönnek és imádkoznak a betegért. Hogy kihez imádkoznak, az nem világos, de imádkoznak, és közben selyempapírból kis darukat hajtogatnak, a darukból pedig egy fürtöt fűznek. Egyik fürt a másik után érkezett a kórházba. Szemmel láthatóan sokan imádkoztak azért, hogy én meggyógyuljak. Akkor rádöbbentem arra, hogy ha ezek a nem keresztyén emberek imádkoznak a gyógyulásomért, akkor talán nekem is imádkoznom kellene. Akkor kezdtem el azon is gondolkodni, hogy miben segít engem a rák. Rájöttem, arra nem vagyok szabad, hogy én döntsem el, van-e rákom vagy nincs, de arra igen, hogy eldöntsem, hogyan viszonyulok hozzá. A szenvedés lehet az igazi szeretet jele. Jézus Krisztus is azért szenvedett, hogy megmutassa, mennyire szeret bennünket. Egy anya is örömmel szenved a gyermekéért, ha látja, hogy bajban van. Én sok bajban lévő japánt ismertem. A kórházban, ahova a betegségem miatt kerültem, nagyon sok japán beteggel igazán mély beszélgetést tudtam folytatni. Amikor meggyógyultam, híres lettem a gyógyulás miatt. Az embereket érdekelte, hogy mitől gyógyultam meg. Biztos vagyok benne, hogy azért gyógyultam meg, mert meg tudtam barátkozni a rákkal. Jó barátom lett, mert annyi mindent kaptam tőle, ami egyébként soha nem lett volna az életem része.

Fekete Ágnes: Meg tudja fogalmazni, hogy miket?

Nemes Ödön: Ha valamilyen megváltoztathatatlan, nehéz helyzetbe kerülök, akkor szabadon tudok viszonyulni hozzá. A körülményeket, az embereket nem tudom megváltoztatni, de hogy hogyan viszonyulok egy-egy nehézséghez, az az én szabad döntésem függvénye. Össze is törhet, de jobb emberré is tehet.

Fekete Ágnes: Innen jön a címbe a "szabadon" szó? A szabadságot a ráktól kapta? Ez érdekesen hangzik.

Nemes Ödön: Igen. Rájöttem, hogy az én magatartásom, viszonyulásom a szabad döntésem eredménye. Annyiféleképpen viszonyulhatunk…

Fekete Ágnes: Hogyan gyógyult meg?

Nemes Ödön: Azt nem tudom.

Fekete Ágnes: Egyszer csak közölték, hogy meggyógyult?

Nemes Ödön: Nem, ezt soha nem mondják. Két éven át injekciókkal kezeltek.

Fekete Ágnes: Gondolom, nagy élmény volt ez a beszélgetés.

Naszádi Kriszta: Nagy várakozás volt bennem a közös munka kezdetén, mert már korábban is dolgoztunk együtt. Ödön nagyon gyakorlatias, sokszor máshonnan közelíti meg a dolgokat, mint én. A könyv azzal foglalkozik, hogy hogyan lehet mindent szabadon nézni, mindenhez szabadon viszonyulni, örömmel vállalni mindent, ami az életben szembejön, és szeretettel viszonyulni az emberek irányába. Három egyszerű szó… A kérdés, hogy tudok-e örömmel, szabadon, szeretettel élni. Ennek az életnek a titkát akartam megtudni, és ez tényleg nagy élmény volt. Amikor elvont dolgokról kezdtem el beszélni, azt Ödön nem hagyta. Az elvont kérdéseimre nem adott választ. Ennek az az oka, hogy a saját tapasztalatai alapján mondja el mindazt, ami közelebb vitte az Istenhez és az emberekhez.

Nemes Ödön: Ennek a módszernek a gyökere Japánban keresendő. A japán embereket nem érdeklik a teóriák, számukra minden a tapasztalatban gyökerezik, abból indul ki. Nem magyaráznak meg semmit, hanem megtapasztalásra ösztönöznek. A kezedbe adnak egy nyilat, és arra bátorítanak, hogy próbáld ki. Először persze azt sem tudod, hogy hogyan húzd ki, de nem szólnak semmit. Japánban azt mondják, hogy amit bizonyítani kell, az gyanús. Az igazság ugyanis mindenki számára nyilvánvaló, ezért nem is kell bizonygatni. Ha felismered valaminek az igazát, akkor az igaz.

Fekete Ágnes: Milyen volt beszélgetni Krisztinával?

Nemes Ödön: Azt gondolom, hogy egy ember mélységét azon keresztül lehet felismerni, hogy milyen kérdéseket tesz fel. Ő nagyon jó kérdéseket tett fel. Örömöt okozott az, hogy 82 évesen visszatekinthettem az életemre, és láthattam azt a sok kincset, ami benne van. Engem elszomorít az, hogy amikor lemegyek a metróba, csak savanyú arcú embereket látok magam körül. A kérdés, hogy miért nem képesek örömmel kibontakozni abban, amit tesznek. Számomra ez mindig nagy kérdés volt. Meg vagyok győződve, hogy hitünk egyik jele, hogy öröm van az életünkben. Állandó öröm. Egy-két nap persze lehet kivétel, amelyek azonnal fel is hívják a figyelmet az öröm hiányára. Ezek azért adatnak, hogy az ember utánanézzen, hogy miért nincs öröm. Azért nincs öröm, mert nem helyes a hozzáállás. Nem a körülményekkel van a baj, hanem a hozzáállással. Az is zavart, amikor visszajöttem Magyarországra, hogy sok a morgás. Nem értem, hogy miért kell állandóan olyasmin morogni, amin nem tudunk változtatni. Nem találtuk meg a körülményekhez való helyes hozzáállást. A Távol-Keleten megismertem egy jezsuita szerzetest, aki több mint 20 évig volt magánzárkában, Kínában. Ép elmével szabadult ki börtönéből, ott folytatta a munkáját, ahol korábban abbahagyta. Ő megtanulta a hozzáállást a körülményekhez.

Fekete Ágnes: Ha jól értem, akkor a szabadság az alap, és ha valaki megtalálja a szabadság útját, akkor megtalálja az örömöt is.

Nemes Ödön: Így van. És akkor tud valaki szeretettel viszonyulni bármihez is, ha szabad és öröm van az életében, különben nincs szeretet. Az igazi szeretet ingyen van, nem vár viszonzást.

Fekete Ágnes: Ökumenikus párbeszéd most már két könyvében is megjelent. Talán nem véletlen.

Nemes Ödön: Én soha nem éreztem ellentétet más keresztyénekkel szemben. Most már több éve dolgozom az ökumenikus lelkigondozói továbbképzésben, ami szintén segített az együttmunkálkodás megtanulásában, de ellentétem azelőtt sem volt senkivel. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy nem akarok semmit sem bizonygatni.

Naszádi Kriszta: Ha két tradíció találkozni tud, és a legjobb részt tudják összeadni, az nagy gazdagodást eredményezhet. Mindenki tudja, hogy a múltban voltak a felekezeteink között nehézségek. De ha azt vizsgáljuk, hogy mi az, ami megtermékenyíti a gondolkodásunkat, akkor észre kell vennünk, hogy ha mindig csak saját magunkat hallgatjuk, akkor nem tudunk továbblépni, mert nem érnek új kihívások. A kérdésfeltevés is vihet előbbre. Egészen biztos vagyok abban, hogy a reformátusok számára is sokat jelenthet, ha meg tudják nyitni magukat a másik ember gondolatai előtt. Az is fontos, hogy ne félelemmel tegyük ezt, mert a félelem rossz tanácsadó. Ha valaki biztos a saját értékeiben, akkor azok megállnak minden körülmények között, nem kell félteni őket. Ha csak a félelem tartja meg őket, akkor nem voltak igazi értékek.

Nemes Ödön: Én is megtapasztaltam, hogy a félelemkeltés soha nem visz előre. Ha valaki úgy prédikál a templomban, hogy félelmet kelt, az ássa el magát! Pont arra nem jut el így, amire el kellene jutnia. A félelem nem szül értéket. Ha nincs szabadság, szeretet és öröm, akkor nem születik érték sem az életben. A katolikusok is belátták, hogy rengeteget kell reformálni az életükben. A lelkigondozói továbbképzésben hat évig dolgoztam, most kezdődik a hetedik év. Ott soha senki nem gondolta úgy, hogy meg kellene térítenie a másikat, inkább tanulni akartunk egymástól. Ha mélyre megyünk akármiben – ez történt most kettőnk között -, akkor ott találkozunk.

Fekete Ágnes: Valószínűleg az, aki azzal küszködik, hogy a katolikusok mások, hogy nem megy igazán mélyre.

Nemes Ödön: Az egyik probléma kétségtelenül ez. A másik pedig, hogy a spiritualitás szempontjából soha nincs baj, de ha dogmatikai vitákba megyünk bele, akkor hamar baj lesz. Magyarországon még nem ismert, de például Angliában már előfordul, hogy gyümölcsöző együttműködés alakul ki a mély lelki életre való segítés kapcsán.

Naszádi Kriszta: Az embereknek arra van szükségük, hogy bizonyos élethelyzetükben valaki segítse őket. Sokszor megvan az emberekben a megoldás, csak nem találják meg magukban. A protestáns tradícióban a prédikálás a domináns, aminek meg is volt a helye valamikor. Most azonban egy másik irányba kellene elmenni. Az embereknek arra van szükségük, hogy meghallgassák őket, még akkor is, ha egy lelkész nem mindig éli át azokat az élethelyzeteket, amikben az emberek benne vannak. Azt nagyon megtanultam Ödöntől, hogy nem az a szeretet, hogy én rád tukmálok valamit. Sokszor érzem azt, hogy a protestáns mentalitás úgy foglalható össze a legjobban, hogy "tudom, mire van szükséged, odamegyek azzal hozzád, ha kell, elfogadod, ha nem, akkor nem". Ödön lelkiségéből megtanulhatjuk, hogy ha elfogadjuk a másik embert, akkor ezzel együtt meg is erősítettük az életét.

Fekete Ágnes: Ma, a hónap utolsó szerdáján egy istentiszteletre látogatunk el. Bustya Dezső, marosvásárhelyi lelkész a Fasori templomban elhangzott igehirdetéséből hallhatunk.

A tanítványok elhívásának története Márk evangéliumában így kezdődik:
"Azután felment Jézus a hegyre, és magához hívta, akiket akart." (Márk 3,13)

Bustya Dezső: Amikor kirándulunk, és egy folyó mentén vissza gyaloglunk, akkor látjuk, hogy a kisebb patakokat elhagyva egyre inkább szűkül a hegy és a völgy, és egyszer csak eljutunk a forráshoz. A Küküllő forrásánál tett kirándulás mindig emlékezetes marad, ugyanis a Küküllő mentén születtem. Ahogy látja az ember, hogy hogyan lesz a kicsiny patakból egyre nagyobb folyó, hogyan folyik össze a két Küküllő, majd a Marosba, a Tiszába, a Dunába, végül a tengerbe, az egyház története juthat az eszébe. Jézus az, aki elindítja ezt a csodálatos folyamot azért, hogy az egész világot átitassa, behálózza, hogy kiemelje a nyomorból, hogy megitassa az élet vizével.

Úgy kezdődik ez a történet, hogy azután felment a hegyre. Milyen sokszor megfeledkezünk arról, ha egy nagy vállalkozásba kezdünk, hogy először leboruljunk Isten előtt. Még az emberi természetet magára vett Isten Fia is szükségét érezte annak, hogy Atyjával megbeszélje ezt a nagy vállalkozást. Ha kirándulni megyünk, akkor itt hagyjuk ezt a füstködös nagyvárost, elmarad mögöttünk a szenny, a romlott levegő, ami miatt fulladozva járunk, és ott csend, balzsamos légkör vesz körül, a tüdőnk kiszellőzik, és mintha egészen megújulnánk. Nem hiába építették a templomokat magaslatra az eleink: nem csak azért, hogy messziről láthatóak legyenek a tornyok, vagy azért, hogy ha az ellenség rátört a völgyre és elpusztította a lakosságot, akkor az, aki megmenekült, az erős várfalak mögött menedékre találjon. Azért építették magaslatra őket, hogy mindenkit emlékeztessenek arra, hogy itt van Isten köztünk, lehajol, és magához emel bennünket.

Mi után történik az, hogy Jézus kiválasztja a tizenkettőt? Amikor a választott nép vezetői csődöt mondtak. Ha Márk evangéliumát az elejétől kezdve olvassuk, akkor láthatjuk, hogy Jézus megkeresztelése után nyomban munkához lát. Betegeket, köztük egy szárazkezű embert is gyógyított, ráadásul az ünnepnek, a szombatnak a napján is. Mi volt erre a felelet? Az, hogy az örök ellenkezők, a főpapok, a nép vénei, a Heródes-pártiak összeszövetkeztek ellene, hogy végezzenek vele. Jézus azt mondta Lelkében, hogy ezekkel nem tud már mit kezdeni: Heródessel, az árnyékkirállyal, sem a világi helytartóval, sem a hivatásos vezetőkkel. Egy új csoportra van szükség. Ezért hívta magához azokat, akit akart. Hatalmas sokaság vette körül Jézust, csak úgy tódultak hozzá az emberek, és ebből a nagy sokaságból, amelyet jórészt a félelem vagy a szükség hajtott Jézushoz, azokat hívta magához, akiket akart. Nem úgy van ez napjainkban is, testvéreim, hogy az embereket a félelem vagy a szükség hajtja Jézushoz? Tegnap repülővel érkeztem, és ki nem gondol ilyenkor arra a régi mondásra, hogy zuhanó repülőn nincsenek ateisták. Ott mindenki egy szempillantás alatt megtanul imádkozni.

Ebből a nagy sokaságból Jézus azokat hívja, akiket Ő akar. Mert nem az lesz Jézus munkatársa, aki maga ajánlkozna. Valaki úgy fogalmazta meg a stréber és a próféta közötti különbséget, hogy a stréber állandóan nyújtogatja az ujját, ha van egy üres szék elől, ahol ülhet, vagy hely, ahol állhat, Jézus pedig rendszerint a hátulsó sorokból hívja magához a világ erőtleneit, hogy megszégyenítse általuk az erőseket. Ez az Ő csodálatos munkamódszere. Még csak nem is arra tekint, hogy kiben milyen alkalmatosságot talál. Nem azért választja ki Lévit, mert ő kiváló pénzügyi szakember, megtanulta a vámszedői asztalnál, hogy hogyan kell a pénzzel bánni, így ő lehet majd a tanítványok pénztárosa. Nem azért választotta Pétert, mert Péter kiváló halász volt a társaival együtt, és ez már előiskolát is jelentett volna arra, hogy akkor majd embereket is fog halászni.

Azt olvassuk, hogy akiket hívott, azok hozzá mentek, pedig sok félelem és szorongás lehetett az ő szívükben is. Aki eljön a templomba, abban mindig egy döntés megy végbe előbb, hiszen egy vasárnap délelőttön is mennyi minden kínálja magát. De a mi hívásunk Jézustól van, nem akármilyen céllal, nem egy baráti társaság szervezése kapcsán, nem is azért, hogy vándor-hippik módjára kalandozzanak együtt az országban, hanem munkatársi közösséget akar.

Azok közül, akiket magához hívott, akárhányan is voltak, 12 embert választott ki. Miért pont tizenkettőt? Mert valamikor a választott nép 12 törzsből állt. Igaz, hogy Jézus korában ezekből már csak egy létezett: tizet fogságba vittek, egy beolvadt egy nagyobb törzsbe, így már csak Júda törzse maradt. Ennek megfelelően Júdának vagy Júdeának nevezték az országot. Jézus azzal az igénnyel jött, hogy Istennek elszéledt népét összegyűjtse, helyreállítsa az országot. Nem úgy, ahogy a tanítványok gondolták, nem Dávid leomlott királyi székét, hanem az Isten Országát.

Miért volt Jézusnak szüksége arra, hogy mások is vele legyenek? A megváltás nagy művét egyedül vitte véghez a keresztfán, nem volt szüksége segítségre. Amikor a Gecsemáné kertben gyötrődött, a tizenkettő közül a három legbizalmasabb tanítványát vitte magával, hogy vigyázzanak és imádkozzanak Vele együtt. Még erre sem voltak képesek: elnehezedett a szemük, és alva találta őket az Úr. Nem azért, mintha Neki szüksége lett volna rájuk, vagy szüksége lenne ránk. Nekünk van szükségünk Rá.

Testvéreim! Olyan könnyen kimondjuk, hogy velünk az Isten, és olyan könnyen ebben a hamis hitben ringatjuk magunkat, amikor valami általunk szépet gondolunk ki, valami hatalmasnak tűnőt, és azt kérjük az Úrtól, hogy üsse rá a pecsétet. Szentesíteni akarjuk Istennel a mi emberi gondolatainkat. És még az egyháztörténelem is a segítségünkre siet: a nagy fejedelem, amikor már szólni nem tudott, akkor papírra vetette le bizonyosságát. "Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki nincsen, bizonnyal senki." És volt egy birodalmi hadsereg, amely a katonák derékszíjára is rávésette a feliratot: Velünk az Isten. Aztán tudjuk, hogy mi lett a vége. Könnyű azt mondani, hogy Isten velünk van. A kérdés az, hogy mi Vele vagyunk-e.

Testvéreim! Ha valamit kérek még ősz fejjel a magam számára, akkor azt kérem, hogy ne szép szavakat mondjak, hanem szép életet éljek. Megélni azt, hogy Isten él énbennem, és én Általa élek! Ezt jelenti Krisztussal járni, Vele lenni, és akkor megtapasztaljuk hatalmát. Milyen csodálatosan tudott Péter és János a betegséggel szemben állni! A pünkösdi Lélek vétele után olvassuk a történetet. Hatalmat adott az ördögök kiűzésére. A modern ember gyakran hallja, bárhol is van, hogy a lelkipásztor egy, a múltból itt maradt relikvia, aki másról sem tud beszélni, mint ördögökről és angyalokról. Micsoda elmaradottság! Mondhatjuk modernebbül is: mi egy démoni, zárt világban élünk! Ebben a világban a pénz démona uralkodik, a kapzsiság, a testiség az úr, a hatalom ördöge fertőz. Látjátok, hogy miért van szükség Jézus tanítványaira?

Ebben az igeszakaszban Márk felsorolja a 12 apostol nevét. Furcsa névsor. A 12 tanítvány annyira különböző emberek közössége! Nem olyan régen olvastam egy érdekes könyvet: Leonard Franck regénye, Jézus tanítványai. Ebben a regényben arról van szó, hogy 25 perc alatt a földdel teszik egyenlővé a Majna menti Würzburg városát. A lakosság a pincékben keres menedéket, 11 gyermek pedig elindul azzal az elhatározással, hogy ebben az igazságtalan világban ők majd megvalósítják az igazságot. Az történik, hogy ahol egy meleg takaró, egy pár lábbeli, egy rúd kolbász vagy pár konzerv eltűnik, ott mindenről találnak egy elismervényt. "Átvettük, Jézus tanítványai." Azok, akik ezeket az ajándékokat kapják, szintén kapnak egy üzenetet, amelyen ez áll: "Jézus tanítványaitól". Nagyon romantikus történet, csak egy baj van vele: nincs közöttük megváltó, nem tudják megváltani környezetüket, sem önmagukat. Így vagyunk sok emberi kezdeményezésekkel: nemes csoportosulásokban nincs hiány.

Nekünk az az örömünk, hogy Jézus Krisztus magához hív bennünket, és általunk másokat is meg akar találni. Ebben segítsen bennünket az Úr!
Ámen