2008-10-29

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Tegnap egy gyönyörű hangversenyt hallottunk, régi, bélhúrral felhúrozott hangszereken. Az előadás úgy kezdődött, hogy egy hosszú hajú hölgy, mint valami szebb korból előjött hírnök, körbejárt a hegedűjével, és megadta az Á hangot minden hangszernek. Mindenkihez jó közel ment, hogy biztosan meghallja, és így egyre több és több hangszer szólaltatta meg a tiszta Á hangot. Számomra ez a Reformáció. Ma is ez. Odamenni az emberekhez, és átadni a tiszta hangot. Erre a felhangolásra ma is szükség van. Első beszélgetésünk egy ilyen átvitt értelemben felhangolódott emberrel készült. Vörös Virág Csókai András idegsebésszel beszélget.

Csókay András: A megtérés mindig egy folyamat, amely életünk végéig tart. Nálam tíz évvel ezelőtt, 1998-ban kezdődött ez a folyamat, amikor is mélyen elgondolkodtam arról, hogy miért vagyok itt a Földön, mi a célja egy emberi életnek. Ehhez az is kellett, hogy azelőtt az életvitelem igen rossz volt sajnos elég sokáig, legalább tíz évig. Az ember a saját erejéből élve is tud jó dolgokat produkálni, vagy legalább pozitív szaldóval élni a mindennapjait, de egy idő után, ha nem kapaszkodunk felfele, az önerő kifullad. Nekem legalábbis nem sikerült önerőből az úton megmaradni, se a magánéletemben se a szakmai életemben orvosként. Nagy bűnökkel terhelve tengettem a mindennapjaimat. A lelkiismeret viszont élt bennem, ahogy mindenkiben. Ezt el lehet nyomni, vagy be lehet sarazni, de teljesen elhallgattatni sosem. A környezetnek pedig fontos szerepe van abban, hogy az adott esetben szunnyadó lelkiismeretet élesztgesse. Velem is így tett az én környezetem, feleségem, szüleim, gyerekeim így aztán lassan elérkeztem egy ponthoz, mikor nem halogathattam tovább és szembenéztem önmagammal. Térdre hullottam a kereszt előtt Krisztus segítségét kérve. Ha ez ember idáig el tud jutni, biztos számíthat az Isten segítségére, kegyelemre.

Vörös Virág: Miért érezte elérkezettnek az időt arra, hogy odatérdeljen a kereszt elé?

Csókay András: Családfői mivoltom, illetve a keresztény orvoslás elleni vétkek terheltek. Sok mindent tettem, amit ma már nem tennék. Elnéztem például a passzív eutanáziát.

Vörös Virág: Aktív is történik?

Csókay András: Ez csupán a szavakkal való játék kérdése. Nálunk nincs szükség aktív eutanáziára, mert az utóbbi két év iszonyatos forráskivonásai megteszik a magukét. Visszatérve az előbbi kérdésre: zavarodott, kapkodó, összevissza életmódot folytattam, és rosszul éreztem magam benne. Például otthagytam a családomat fél évre, de attól is szenvedtem. Egyre több inspiráció jött, hogy forduljak vissza a gyermekkorom vallásos neveltetéséhez. Fontos, hogy az ember eljusson oda, hogy létezik felállás, és ne a minél rosszabb annál jobb dekadens elvét kövesse. Az igaz, hogy amíg eljut odáig, hogy elgondolkodjon, hogy miért megy minden rosszul, miért boldogtalan mindenki körülötte önmagát is beleértve, nem kevés idő telik el. Ezt nyilván meg is kell előznie valaminek. Én Kis Ferenc világhírű anatómus professzor úrnak az Üdvösség útján címet viselő könyvecskéjét olvasgattam. Ebben a következő kérdés van feltéve: melyikhez akarsz tartozni a kereszt alatt álló három féle ember típusból? A farizeusokhoz, a pogányokhoz vagy a tanítványokhoz? Akárhonnan is közelítettem meg a kérdést, számomra mindig a legutóbbi tűnt a válasznak. Aztán valahogy megindult a folyamat: elkezdtem visszajárni gyermekkorom templomaiba, elkezdtem újra imádkozni, újra ilyen témájú könyveket olvasni stb. Nehéz eligazodni a mai világban, mert tele van hamis üzenettel. Senki nem beszél arról például, hogy a ma annyira divatos önmegvalósításhoz éppen egy kis önmegtartóztatáson keresztül vezet az út. Pedig ehhez nem is kell nagy elmélyültség, csak egy kis józan ész. Vegyünk egy egyszerű példát! Ha előttem van tíz karéj nagyon finom szalámis kenyér, mi az okosabb? Magamba tömni mind, vagy csak annyit enni, amennyi szükséges? A válasz azt hiszem nyilvánvaló. Ez természetesen egy bizonyos szempontból lemondással jár, mert jó lenne még élvezni az ízeket. De ahhoz, hogy meg tudjam valósítani önmagam, vagyis ne tunyuljak, hízzak el, bizony kicsit vissza kell fognom magam és az ötödik szeletről már lemondani. Ez kell ahhoz, hogy megvalósítsam, amire hívva vagyok. Mindig azt a kérdést kell feltenni, hogy mit tenne Jézus a helyemben. Ha tíz alkalomból hétszer eltalálom az már jó. De ez természetesen más dolgokra is érvényes, például arra dilemmára, hogy hunyászkodjak meg, vagy mondjam ki a sokszor előnytelen igazságot? Ez ma az egészségügyben különösen fontos. Nekünk, orvosoknak, nővéreknek legalább kimondani kell az igazságot. Teljesen értelmetlenül havonta több százan halnak meg idő előtt, azok miatt az embertelen intézkedések miatt, amit a jelenlegi kormány fokozottan hozott. Azelőtt sem volt csodás a helyzet, sosem volt csodás, de ami ma folyik egyszerűen égbekiáltó bűn. Ezt ki kell mondani. Bizony indirekt módon az egészségügy szándékos rontásán keresztül, az elvándorlásra való buzdításon keresztül a népesség túlélési ösztöne sokkal erősebbé válik a szaporodási ösztönénél. Minden abba az irányba mutat, hogy a magyar népesség csökkenjen.

Vörös Virág: Nincs olyan, hogy már túl késő van?

Csókay András: Nem. Sosincs késő.

Vörös Virág: Az egészségügyben sincs?

Csókay András: Nem. Mindig van visszaút. Nem értek egyet Kornai János professzor úrral, aki szerint az egészségügyet már nem lehet visszahozni. Dehogynem, hogyne lehetne? Bármikor! Minden van hozzá, pénz is. Nem értek egyet még a közgazdászokkal sem, igenis van pénz az országban, csak az elosztása förtelmesen igazságtalan. Ezzel jó, ha tisztában vagyunk, s bár nem a politikán múlik az életünk, hanem a spiritualitáson: egy jó spirituális irány bizonyos politikai irányt is feltételez. Ha mélyen hitben élő ország lennénk, egyszerűen lehetetlen lenne, hogy ilyen alávaló gazságok történhessenek.

Vörös Virág: Csakhogy ehhez sajnos túl nagy zűrzavar van a fejekben.

Csókay András: Igen, itt van a probléma. Nem a politika síkján kell keresni a megoldást, hanem a spiritualitás síkján. Azt a felhívást, miszerint menjetek, és hirdessétek az Evangéliumot, nem csak a 12 apostolnak mondta Jézus, hanem annak, aki őbenne hisz. Márpedig vagyunk ebben az országban több százezren, akik mélyen hiszünk az Evangéliumban. Mégis elfelejtjük ezt a dolgot valahogy. Pedig a mi dolgunk, hogy ezeket a mindennapi kis párbeszédeket, tanúságtételeket a munkahelyeken, buszmegállóban vagy vonatkupéban lefolytassuk. Nem elég, ha példamutatóan élünk, meg is kell mondani, hogy ez miért van úgy. Nem szeretem szidni az Egyházat, mert ahhoz képest, amit végig kellett szenvednie az elmúlt ötven ében, csoda, hogy még egyáltalán úgy van, ahogy. Úgy érzem, hogy mi – akár katolikusok, akár reformátusok vagyunk ? megkapjuk a kiképzést az atyáinktól, papjainktól, tiszteleteseinktől, lelkészeinktől. Szerintem a hiba bennünk van. Nem adjuk tovább. Mi ketten, ha hívők vagyunk, nagyon jól érezzük magunkat, csakhogy Jézus nem ezt kéri tőlünk. Nem csak ezt kéri. Meg kell erősítenünk egymást, ez is a dolgunk, de alapvetően tovább kell vinnünk az Evangéliumot. Sokszor volt már, hogy a kirúgás szélén álltam emiatt, s nem tudom, hogy mi vár még rám, de ilyenkor nem kell megijedni. Imádkozik az ember, és majd csak megoldódik. Most a Szent János kórházban dolgozom. Nem itt, még az előző munkahelyemen történt, hogy egy ilyen tanúságtétel után hívatott az igazgató, hogy másnap vigyem be hozzá a munkakönyvem?

Vörös Virág: Ez így megtörtént?!

Csókay András: Igen.

Vörös Virág: Mi történt pontosan?

Csókay András: Írtam egy levelet egy olvasói újságba az egészségügy helyzetéről. Még csak nem is a saját kórházamról írtam, hanem általában, de így is nagyon megharagudtak rám. Fel akarták rögtön függeszteni a munkaviszonyomat. Biztos magukra vették a dolgot.

Vörös Virág: Végül hogy záródott az ügy?

Csókay András: Megbeszéltük a dolgot egy pohár bor mellett, és elsimult a dolog. Mindenkiben fel lehet éleszteni a lelkiismeretet. Jobbá verni nem lehet senkit, csak jobbá szeretni ? így mondja Böjte Csaba atya. Emlékszem, volt egy kollegám, aki feljebbvalóm is volt. Nem igazán volt baráti a viszonyunk, úgy is mondhatnánk, hogy ahol tudtuk ütöttük egymást? Most egy munkahelyen teljesen békésen megférünk egymás mellett. Mindenkinek megvan a maga igazsága. De biztos, hogy van egy olyan igazság, ami felettünk áll és az igazságaink felett áll. Ha mind a ketten abba kapaszkodunk meg, akkor már van egy nagyon erős közös pontunk. Rájövünk, hogy a magunk igazsága a másik igazságának a fényében nem biztos, hogy olyan fontos. Van még egy mindennél nagyobb igazság is: Krisztus igazsága. A Benne élő emberek, még ha érzelmileg egymás ellen is vannak hangolva, vagy óriási veretes véleménykülönbségük is van, mindig át tudják fogni egymás vállát. Ha összecsattan két tenyér, az lehet egy kapcsolat, ahogy a két tenyér egymáshoz ér, de ha kicsit szétnyitjuk az ujjakat, akkor imába kulcsolva fonódnak egymásba ? pedig ellentétes irányból és ellentétes erővel jöttek. Egy nagyobb igazság nyilvánul meg.

Fekete Ágnes: Csókai András beszéde értelmében összeütni a tenyerünket, harmóniában élni, erre nem csupán az élők, de a már elhunytak is megtanítanak. A reménység Szigetén, ahol a magyarországi erdélyi gyülekezet található arra tesznek kísérletet, hogy a halottak napja az életről szóljon. Zalatnay István az ottani lelkész mutatja be azt az emlékhelyet, amelyet most, november 1-jén szentelnek fel.

Zalatnay István: Egy hatalmas, nyolc méteres keresztet láthatunk maguk előtt, és egy templom apszisának megfelelő falrészlet, amit a hátsó részének képzelhetünk el. Ez egy szabadtéri templom. A dombnak az oldalában van 16 emlékhely, amely egy ? egy erdélyi régiónak felel meg.

Fekete Ágnes: Mik ezek a félkör alakú építmények?

Zalatnay István: Betonból készült körívek. Ezekben belülről Erdélyből hozott cserefa gerendákon lesznek az emléktáblák. November elsején helyezzük őket oda. Ezek a táblák részben családi emléktáblák, részben pedig azoknak a jelentős erdélyi személyiségeknek a táblái, akik miatt ez az emlékkert egyúttal egy erdélyi panteon is lesz. Ezek a családi emléktáblák felett elhelyezkedő tíz gerendára kerülnek majd.

Fekete Ágnes: A halottak napja nem igazán jellegzetes református ünnep.

Zalatnay István: Igen, valóban nem számít a protestáns hagyományban ünnepnek hivatalosan, de évtizedek óta folynak ezzel kapcsolatban a teológiai és egyházi viták. Erdélyben is volt erről vita a két háború között. Voltak, akik kifejezetten tiltani akarták, hogy a református hívek kimenjenek a temetőkbe a katolikusok áltan gyakorolt szokásnak megfelelően. Kifogásolták, hogy a hívek ‘világítsanak’ ? így nevezték, amikor elhelyeztek egy ? egy gyertyát a sírokon. Csakhogy kiderült, hogy ezt tiltani nem lehet, hogy mély igény van az emberi lélekben erre. Az ilyen vitáknak az szokott lenni a vége, hogy szabad megülni az ünnepet, de csak akkor, ha helyes szemléletmód alapján tesszük. Az egyházi naptárunk szinte tálcán kínálja ezt a bizonyos helyes szemléletmódot, mégpedig azért, mert közvetlenül a halottak napja előtt van Reformáció napja. Ez a protestantizmus számára az egyetlen egyháztörténeti ünnep. Más ? kelet és nyugati katolikus – hagyományokban az ünnepek nagy része a szentekhez kapcsolódik, akik az egyház történetét jelenítik meg. Nálunk ilyen nincs, hiszen a Reformáció pontosan azt jelentette, hogy vissza kellett verekednie magát az egyháznak azon a rárakódott sok mindenen, amit az egyház története jelentett, és ami egyre inkább elfedte azt a tiszta forrást, amit az Evangélium jelentett. Amin keresztül közvetlenül megjelenik egy református ember számára is az egyház történetisége, az a Reformáció napja. Innen kiindulva lehet a halottak napára nézve is helyesen gondolkoznunk. Mit kell gondolnunk a Reformációról? Természetesen nem azt, hogy egyik vagy másik nagy személyiség ünnepe ez, hanem, hogy ezek a nagy emberek, ezek a tettek, történelmi pillanatok Isten különösképpen világossá váló cselekvései voltak a történelemben. Ezek a nagy emberek csak eszközei voltak az Isten cselekvésének. Ennek megfelelően ez az ünnep természetesen alapvetően hálaadó, mint minden ilyen egyháztörténeti, múltba tekintésen alapuló ünnepünk. Valami hasonló lehet a szemléletmód a halottak napjával kapcsolatban is. Arra lehet törekednie az embernek, hogy kiélezze a hallásást, a figyelmét arra, amit ebben az esetben nem jelentős történelmi személyiségeken, hanem a saját családján, életén keresztül kaphatott az Istentől. Ez nem csak jó dolgokat jelenthet. Adott esetben figyelmezetést is, vagy az emberi létezés mélységének konfliktusokon keresztül való megjelenését illetve az erre adott helyes válaszokat.

Fekete Ágnes: Mondhatjuk, hogy a Halottak napja ünnepe az életről szól?

Zalatnay István: Alapvetően valóban erről van szó. A saját szeretteinkre való emlékezés valós erőforrássá válhat a jövőre nézve és nem pusztán egy nosztalgiát jelent. A saját családunk, a legközvetlenebb hozzátartozóink azok, akiken keresztül a tágabb környezetünkbe is, tágabb történelmünkbe is beleilleszkedünk. A mi gyülekezetünk esetében különösképpen is fontos, hogy azok a kötődések, amik megvannak a néhány évvel, évtizeddel ezelőtt Magyarországra került emberekben, konkrét személyeken keresztül nagyobb közösségekhez kapcsolódjanak. Azért is volt fontos, hogy az emléktáblákon a régiók jelenjenek meg. Ez nem (csak) elvi kérdés, valójában nagyon is gyakorlati. Akik odamennek, és egymásra néznek, sok embernek felcsillan a szeme, hogy a 30 éve látott osztálytársával vagy a nem tudom melyik unokatestvérének a barátjával most találkozhat.

Fekete Ágnes: Kik rendelnek táblát? A jelen és a gyökér viszonylatából nézve: lehet érzékelni, hogy azok rendelnek táblát, akiknek fontos a jelen is?

Zalatnay István: Akik megrendelték a táblákat, azoknak van egy sajátos földrajzi eloszlása. Kiemelkedően legtöbben Kolozsvár és Marosvásárhely régiójából van rendelés. Ez talán azt is jelenti, hogy az onnan származó elsősorban értelmiségi emberek azok, akikben elsőként volt rezonancia ezekre a gondolatokra. Ehhez fog majd kapcsolódni, hogy mások is megnyíljanak ezek felé a gondolatok felé. Minden esetre így vannak a számok, tehát a kolozsvári régió nagyon jól fog kinézni már most november elsején is az emlékhelyen, ugyanakkor vannak olyanok is, ahol összesen egy ? két családi emléktábla lesz elhelyezve. Itt elsősorban a Dél – erdélyi régiókról van szó, ahol mára szinte már elfogyott a magyarság. Tehát ebben érzékelhető az erdélyi magyarság története, időben való változása, térkitöltésének a valósága is.

Fekete Ágnes: Hogyan néz ki a november elsejei program?

Zalatnay István: Az ünnep egész napos. Délelőtt és kora délután erdélyi gyermek és ifjúsági intézmények fognak bemutatkozni. Ezzel is érzékeltetni akarjuk, hogy itt nem nosztalgiáról és múltba tekintésről van szó, hanem ez a jövőt szolgála. Az lenne a legszebb, hogyha akár magánszemélyek, akár intézmények tudnák vállalni a rendszeres anyagi támogatást, ha kisebb összeggel is. Ezek egyébként a Nagyváradi Református Cigánymissziós Központ, a szilágypaniti iskola, a Kallós Zoltán Alapítvány, a Válaszútról, a marosbogáti Emmaus ? ház, a Csibész alapítvány Csíkszeredáról, Háromszékről a Keresztény Diakonisszaközpont, Sepsiszentgyörgy, Kőhalom, Brassó megye, az ottani Szórvány Diákotthon és a Böjte Csaba féle Szent Ferenc Alapítvány legújabb zsombolyai (a román ? szerb határhoz közeli kis város) intézménye által vannak támogatva.

Fekete Ágnes: Az Erdélyi Gyülekezet ünnepe tehát szombaton 10 órakor kezdődik Budapesten, a Gyógyszergyári úton.

Fekete Ágnes: Ma, a hónap utolsó szerdáján egy istentiszteletre látogatunk el. Az említett erdélyi gyülekezetben hangzott el Sánta Ibolya igehirdetése a Gecsemáné kertbeli jézusi imáról Márk evangéliuma szerint:

"Uram, ha lehetséges, múljon el tőlem ez az óra, de ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogyan Te!

Sánta Ibolya: Alapvetően szomorú Jézus képet hordozunk magunkban. Valami komoly, valami állandóan patetikus, tragikus alakét, aki mindig szomorú dolgokkal kellett, hogy foglalkozzon: betegségekkel, halállal, szegényekkel. Akit mindig bántottak, támadtak. Aki tehát nem sok jót kapott ebben az életben már gyerekként sem, és az ilyen emberek általában szomorúak, megterheltek és keserűek. De éppen ez a jelenet a Gecsemáné kertjében, ha szabad a szenvedéstörténet kapcsán ezt a szót használnom ébreszthet rá minket, hogy Jézus egyáltalán nem volt efféle tragikus vagy szomorú alak. Mert itt valójában Jézus, nagyon más arcát mutatja, mint az eddigiek során. Csak néhány képet hadd villantsak fel, hiszen éppen ez a kontraszt, a különbség. Abba Atyám! Minden lehetséges Neked! Vedd el tőlem ezt a poharat! Jézus az emberek számára rendkívüli személyiség. Hatalommal beszél, nem úgy, mint az írástudók, és nem úgy, mint a lelkészek, mérlegelve, finoman, vagy szigorúan, hanem határozott és megkérdőjelezhetetlen állításokat mond. ?Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek.. ? én pedig azt mondom, hogy?". A dühöngő vihart túlkiabálva csendesíti le a tengert. ?Hallgass! Némulj el!". Sokféle az írástudók szemében tabunak számító dolgot felháborító szabadsággal és magától értetődéssel lépett túl Jézus. Másképp értelmezi a tisztasági törvényeket, nem is mindig tartja és tartatja be és másként a szombatot. Jézust semmivel nem lehetett lekötelezni. Sem elismerő szavakkal, ? az egyik legismertebb Nikodémusé, aki így kezdi a beszélgetést: Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél, mert senki nem teheti azokat a jeleket, amelyeket, te teszel, hacsak Isten ereje nincs vele ? sem a szívének kedves társalgási témákkal sem, mikor egy farizeus házában a mennyek országának a témáját hozták szóba. Nem lehet lekötelezni társadalmi ranggal és súllyal – csak gondoljunk Kajafásra vagy Pilátusra! Végképp nem lehet lekötelezni vagy nyomást gyakorolni rá pénzzel. Sokszor olyan érthetetlennek tűnik számunkra, hogy Jézus háromszor is beszél tanítványainak arról, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, átadatnia a pogányok kezébe, meg fog halni de harmadnapra feltámad. Az ember olyan értetlenül áll az előtt, hogy a tanítványoknak nem esik le, hogy ez mit jelent. Több Evangélium leírása szerint, miközben Jézus erről beszél, a tanítványok arról kezdenek el vitatkozni, hogy ki a nagyobb közülük. A tanítványok a mindenkori ember önzésén és vakságán túl az is oka lehet ennek, hogy Jézus bár tudta mi felé megy, egyáltalán nem áradt ki ennek tudata olyan letargikusan és leverően a környezetére, a tanítványokra, mert ők a határozott, a bátor, a minden helyzetben helyt álló Mestert látták benne. Jézusnak ez a kijelentése az ő jövendő sorsáról egyszerűen nem illett ahhoz a Jézushoz, akit a mindennapokban megismertek. Nem valami csendes szomorúsággal csóválja a fejét a templomban. Egyáltalán nem kivételes tett a templom korbáccsal való megtisztítása, ahogyan általában ezt tekintjük kivételesnek és Jézushoz nem illőnek. Úgy gondoljuk, hogy ez az egyetlen alkalom mikor Jézus más, mint amilyen általában szokott lenni. Jézus a templom megtisztításakor pontosan úgy cselekedett, ahogyan mindig is beszélt. Ahol Jézus egészen más, itt a Gecsemáné kertben elmondott vallomása és imádsága. Mert semmi sem következne jobban Jézus viselkedéséből, minthogy emelt fővel és rettenthetetlenül vállalja a sorsát, a kínhalált. Hiszen sokan voltak a történelemben, akik így haltak, s akik ha belülről rettegtek és gyötrődtek is, ennek igyekeztek jelét nem adni. Jézusról pedig három evangéliumban is olvassuk, hogy rettegni és gyötrődni kezdett. Halálos gyötrődésében verejtéke, mint vércseppek hullott a Földre. Hogy mégsem lelki összeomlásról van szó, az Atyának mondott imádság második feléből látszik. ?Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te." Szűkölt félelmében. Ne nézzünk megvetéssel arra sem, hogy félémében csak annyit tudott hajtogatni: ? abba Atyám, ha lehet, múljon el tőlem ez a pohár" ?Istenem, ne engedd!" – mi így szoktunk imádkozni. Mekkora erő és milyen végtelen engedelmesség, áhítat és bizalom kell Isten iránt, hogy hozzátegyük: ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te! Aki olyan erős és bátor volt mindig, arról nem feltételezhetjük, hogy csupán az elfogatás, a bírósági tárgyalás, a megkorbácsolás vagy a kereszt mindössze három órás agóniája rettentette így meg. Mindaz, ami kívülről látható a szenvedéstörténetből azok csak jelek. Hiszen már régen felvetődött a kérdés, hogy miben különbözik Jézus halála más sok száz ember kínos halálától, kereszten kivégzett szenvedésétől? Abban különbözik, hogy azoknak az embereknek a szenvedése akkora volt, amennyi kívülről is látható volt belőle. De valami ott történt láthatatlanul és ez volt az, ami Jézust rettentette. Amit ő maga akár a 22. zsoltár idézésével a kereszten így fogalmaz meg: ? én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem?" Ez a totális Istennélküliség, amit a világtörténelemben még senki nem tapasztalt. ?Abba Atyám, vedd el tőlem ezt a poharat!". Ez a kép a zsidó ember és a tanítványok számára sokkal több volt valami képletes kifejezésnél. Jézus sem annak szánta. Jézus azokra a régi próféciákra utalt ezzel a pohár képpel, amelyek a népek elleni igazságos, teljes ítéletet ábrázolják, habzó, fűszeres, keserű borral teli pohár hirdetésével, amelynek ? így mondja az egyik próféta ? még a cserepeit is rágnotok kell kínotokban. Nemzedékek és milliárdok helyett itta ki Jézus ezt a poharat ? azokét is, akik majd nem hisznek benne. Azokét is, akikért hiába tette meg. Ez láthatatlanul, előlünk rejtve történt. De az az, ami miatt ez a rettenthetetlen Jézus retteg és gyötrődik. Ennek mi leginkább az ellentétét ismerjük. Az a poharat, amit Jézus egy ? két órával korábban vett a kezébe. Az Újszövetség poharát. Mitől retteg Jézus annyira? Egy szóban összefoglalva azt mondhatjuk: a pohárcserétől. Ha elképzeljük, hogy hányan és hányszor ittak, ittunk és fognak inni az Újszövetség, a hálaadás poharából, amelynek minden cseppje az átok és a kárhozat óceánját ellentételezik, akkor talán valami halvány sejtésünk lehet, milyen pohártól is retten vissza Jézus. Mi az, aminek minden külső szenvedés és látható fájdalom csak burka, csak jele. Mi az, ami titokban, igazán történt. Az emberi szomorúság is megjelenik ezen az estén. Éppen az asztalnál, a vacsoránál, ahol Jézus felemeli és felkínálja az ő vérének poharát. De ez jóféle szomorúság. Jóféle szomorúság a mienk is, ha az Újszövetség pohara, ha a szomorúság pohara is az a számunkra. A mindenféle bűn miatti szomorúságé. De jóféle szomorúság ez. Jézus pohara ezeket is ellentételezi. Ezért ő maga, ahogy minden ellenkező összképzet ellenére és minden rá váró szenvedés ellenér nem volt szomorú ember, hanem felemelt fejű, határozott, mégis gyengéd és együtt érző, ezért minket is nem szomorú, nem lehajolt fejű, nem letargikus keresztény életre hív, hanem erős, próbát is vállaló és kiálló, örvendező életre.
Ámen