2008-12-17

Adventi gondolat
Valaki jön – de te nem veszed észre! Valaki közeledik hozzád – de te bezárkózol! Valaki kopog nálad – de te átalszod látogatását! Valaki belép hozzád – de te házon kívül vagy! Valaki nálad lakik – de te kidobod őt! Valaki feltárulkozik – de te a szavába vágsz! Valaki vár rád – de te hátat fordítasz neki! Valaki segítséget kér – de te megkeményíted szívedet! Valaki ajándékot ad neked – de te elásod azt! Valaki végtelenül ráér – de veled sosem lehet beszélni. Valaki nyugalmat hoz – de te szétszórt vagy! Valaki jön – de te csak magadat látod! Amíg csak jön – mindig megváltozhatsz!

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Szokták mondani, hogy Karácsony a szeretet ünnepe. És ez így is van. Csak azon nem gondolkodunk el, hogy mi a szeretet. Nemrég olvastam, hogy a szeretet és az idő nagyon összekapcsolódó fogalmak. Hiszen arra, akit szeretek, időt szánok. Mi is a szívünk mélyén arra vágyunk, hogy legyen a másiknak ideje ránk. Hogy végre a fontos dolgok elé helyezzen minket. Talán ez karácsony lényege is. Ő, A Fontos mennyei dolgok elé helyezte az embert, és eljött, időt szánt az emberiségre. Első beszélgetésünkben teológus diákokat kértünk arra, hogy az év végi zárthelyis időszakban egy kis időt szánjanak ránk, és meséljék el, hogyan készülnek a karácsonyra. Az ő életünkben különös esemény, hogy Karácsonykor legációba mennek. A legátusok, magyarul küldöttek, egy-egy kollégiumból mentek az egyházközségekbe prédikálni, és pénzt gyűjteni a gimnázium és a teológia számára. Ezek a gyűjtések biztosították évszázadokon keresztül az élet egy részét. A legáció szokása ma is él, bár mára csak a teológiákon. A budapesti teológiai fakultás három hallgatója, Imre Zita, Dányi-Nagy Márió és Mészáros Kata mondják el Vörös Virágnak, hogyan indulnak a legációba.

Imre Zita: Azok a gyülekezetek, akik szívesen fogadnak egy teológust, jelzik ezt egy bizonyos időpontban, és egy későbbi napon minden teológus egyszerre összejön, és kiválasztják, hova mennének szívesen.

Dányi Nagy Márió: Én idén Ócsára fogok menni, ami a Délpesti Egyházmegye része. Engem kikértek, ami azt jelenti, hogy ha egy gyülekezet egy konkrét személyt látna szívesen legátusként, akkor jelezheti. Az a név is felkerül a táblára ugyan, de megcsillagozva, hogy az már le van foglalva. Ilyen is létezik.

Vörös Virág: Ez jól esik az embernek, nem?

Dányi Nagy Márió: Nem olyan nagyon nagy dolog, de azért jólesik az embernek, igen. Ez mindenkivel megesik egyszer-egyszer a tanulmányai során.

Mészáros Kata: Én Magyaralmásra és Csákberénybe megyek. Ez a Mezőföldi Egyházmegyében van. A falumtól nem messze lévő két kis gyülekezetről van szó, amiket ismerek. Ez a harmadik alkalom, hogy legációba megyek. Most vagyok másodéves.

Vörös Virág: Hogyan készülsz rá?

Mészáros Kata: Megtanulom a prédikációt, az első és másodéveseknek ugyanis egy adott prédikációt kell megtanulniuk.

Vörös Virág: Izgulsz?

Mészáros Kata: Már nem annyira, mint tavaly, de azért mindig benne van az emberben az izgalom.

Vörös Virág: Az eddigi legációk hogyan sikerültek?

Mészáros Kata: Eddig jól. Bár fizikailag igen megterhelők ezek az alkalmak, miután lejövünk a szószékről teljesen ki vagyunk fáradva, pedig csak egy órát voltunk fönt.

Vörös Virág: Ti is idegeskedtek?

Imre Zita: Izgalom szerintem mindenképpen van, de minél többször éli át ezt az ember, annál jobban tudja kezelni. Nekem a felkészülés a nehezebb, karácsony előtt ugyanis éppen véget ér a vizsgaidőszak, tehát sok mindent kell teljesíteni az egyetemen is. Magának az időnek a beosztása és a gondolatok koncentrálása elég sokszor megy nehezen.

Dányi Nagy Márió: Amikor az ember prédikációra készül, az teljesen más, mint bármi egyéb fajta tevékenységet végzése. Más munkákban mindig megteheted, hogy picit oda figyelsz, picit nem, de amikor prédikációt ír az ember, abba a teljes lényét bele kell adnia. Az idejét, az érzelmét, a tapasztalatait, mindenét, és emiatt a prédikálás egy sokkal intenzívebb jelenlét, mint bármilyen más beszéd tartása. Ez is lehet az oka szerintem annak, hogy annyira leterhelő. Ezen felül pedig még az is közrejátszik, hogy általában nem egy istentisztelet van egy nap, hanem van reggel és délután, Úrvacsoraosztások vannak, sok szórványba el kell menni, olyan is előfordul, hogy valaki ötször is prédikálhat egy nap. Az már azért nagyon sok.

Vörös Virág: Van valami jelentősége annak, hogy a legáció éppen Karácsonykor van?

Mészáros Kata: Nem csak Karácsonykor van, hanem Húsvétkor és Pünkösdkor is.

Imre Zita: Egyrészről a legáció a gyülekezetek részéről egy fogadó gesztus, de én szeretem úgy is látni ezt az alkalmat, hogy a teológusok segítenek a lelkésznek. Mivel nagy ünnepekkor a lelkészeknek nagyon sok szolgálatuk van, azt hiszem, ez így praktikus.

Mészáros Kata: Azért is megyünk legációba, hogy gyakoroljunk.

Imre Zita: Szerintem mindenképpen ad pluszt, hogy karácsonykor megyünk legációba. A legtöbb olyan diák, aki lelkésznek készül, az ünnepeket nem a családja közelében fogja tölteni. Ezt most a szülőkből, nagyszülőkből, testvérekből álló családra értem. Nem feltétlenül a család áll az első helyen. Azt nem mondom, hogy ez mindig jó és könnyű. Nekem is volt már olyan, hogy összeszorult a szívem, mikor egy legációs helyre elindultam. Karácsony első napján mentem egy legációs helyre, de ezt otthonról nem tudtam megközelíteni, s emiatt Pesten töltöttem a Szentestét. Egy barátom meghívott magához, aki éppen nem volt karácsonyi hangulatban. Egy nagyon rendetlen lakásban töltöttük a Szentestét, nem volt mint ennünk… Ez nem volt ünnepi hangulat, de utólag visszagondolva mégis volt valami célja vagy értelme. Minden közösség ünnepének megvan a saját arculata, és ha egy másik közösség ünnepét ismeri meg az ember, akkor az ünnepnek egy újabb arculatát ismeri meg, és rácsodálkozik arra, hogy mennyire sokféleképpen lehet ünnepelni.

Dányi Nagy Márió: Elsőben és másodikban egészen sokkoló élmény volt, hogy nem lehetek otthon, de az a szemléletváltás, hogy a karácsony most már nem rólam szól, hanem más emberekről, ad valamit. Szerintem, az emberek sokszor pont azzal rontják el a Karácsonyt, hogy arra koncentrálnak egyfolytában, hogy karácsonyi hangulatuk legyen, hogy mindent jól megcsináljanak otthon, s hogy minden szuper karácsonyi legyen. Eközben, ha elvonatkoztatunk saját magunktól, akkor lehet, hogy sokkal inkább karácsonyi lenne az az ünnep. Lehet, hogy nekem személy szerint nem lesz akkora karácsonyi hangulatom, de más embereknek szebbé teszem az ünnepet. A teológián kicsit úgy éreztem, hogy részben munkává alakul a Karácsony.

Imre Zita: Erdélyben voltam legátus, kikért egy gyülekezet, akikkel egy nyáron ismerkedtem meg. Már maga az út is és a megérkezésem is eléggé ünnepietlen volt, a lelkész és a családja is teljes erőbedobással dolgozott. Úgy éreztem, hogy eléggé el fog veszni a Karácsony "hangulata". Lementek az istentiszteletek – nagyon sok helyen voltunk, sok kis gyülekezetnek hirdettük az Igét. Ez sem volt rossz, de számomra akkor kezdődött valóban a Karácsony, amikor az ünnep első napján a gyülekezeti tagok összejöttek, elmentünk a faluban minden házhoz, és ott karácsonyi dalokat énekeltünk az utcán. Kijöttek a háziak, beszélgettünk. Én akkor ott teljesen át tudtam élni a Karácsonyt.

Dányi Nagy Márió: Gyakran mondjuk, hogy a Karácsony a szeretet ünnepe, de ez valójában nem a szeretet ünnepe, hanem A Szeretet ünnepe. Ez Isten szeretetének az ünnepe, és nem pedig a mi szeretetünk megünneplése. A Karácsonynak ezt az újraértelmezését minden évben meg kell tenni, minden alkalommal, s minden éven találunk benne valami újat.

Vörös Virág: Tehát akkor a Karácsonyra való készülés valójában munkával telik?

Mészáros Kata: Szeretnénk, ha nem így lenne, de az egész hét tele volt zárthelyi dolgozattal, sőt a jövő hét is tele lesz vele, ami elég nehéz, ezért nem nagyon tudok úgy készülni, ahogy szeretnék. De lesz még egy hetem.

Imre Zita: Éppen Kata és a szobatársa indítottak el egy kezdeményezést itt a teológián, hogy vasárnap esténként üljünk össze, és egy picit próbáljunk meg együtt várakozni, a gondolatainkat megosztani egymással, imádkozni az ünnepért és az üzenetért, amit majd továbbadhatunk a gyülekezeteknek. Ez azért fontos, mert ha valaki nem tud személyesen készülni a karácsonyra, az érezhetővé válik.

Dányi Nagy Márió: Ha 24-én távol vagyok, akkor átrakjuk 23-ra a Karácsonyt a családban.

Vörös Virág: Akkor 23-án este van gyertyagyújtás?

Dányi Nagy Márió: Igen, eljátsszuk, mintha 24-e lenne. Hihetetlen hosszú Karácsonyok kerekednek ebb?l néha. Amikor 23-án otthon karácsonyozok, de még 26-án is prédikálok, akkor már egy kicsit sok, és azt mondja az ember, hogy jöhetne a Szilveszter…

Vörös Virág: A családotok mit szól mindehhez?
Mészáros Kata: Mikor először mentem, az édesanyám kicsit meghatódott, hogy nem leszek otthon, de eszébe jutott, hogy el is kísérhetne, ezért eljött a családom fele az igehirdetésre, úgyhogy együtt voltunk. Jó volt.

Imre Zita: Az én édesanyám a vártnál sokkal jobban viseli ezeket az alkalmakat. Most fordult elő először, hogy mikor elmondtam neki, hogy hol kell és hányszor istentiszteletet tartani, akkor megjegyezte, hogy "akkor most sem leszünk sokat együtt". De mindig megértette, hogy én ezt a hivatást választottam, és ez azzal jár, hogy Karácsonykor egy gyülekezetben vagyok.

Vörös Virág: Ma reggel beszélgettem valakivel, aki azt mesélte, hogy Nyíregyházán látott egy plakátot, Karácsony a vásárlás ünnepe felirattal…

Imre Zita: Nyilván vannak olyan körök, akiknek az az érdekük, hogy azzá váljon. Elég sokan együtt is működnek ezekkel a körökkel. Én ilyen értelemben egy kicsit pozitívnak fogom fel azt, hogy az idén – többek állítása szerint – kevesebb pénze van az embereknek arra, hogy vásároljanak. Ez lehet a gazdasági válságnak vagy a szegénységnek egy pozitív kihatása, hogy legalább megpróbálunk más utakon ünnepelni, és nem feltétlenül abban, hogy megvásároljuk a DVD lejátszót. Lehet, hogy egy kicsit idealista vagyok, de úgy gondolom, hogy bár sokan hiszik, hogy a vásárlás betölthet valami űrt az életükben, azonban nincsenek olyanok, akik ezt valóban megtapasztalták és meggyőződtek volna róla.

Dányi Nagy Márió: Ez a felirat engem nem háborít fel, mert – szerintem – csak kimond valamit arról, ahogyan viselkedünk. Tükröt tart az emberek elé, és azt kérdezi, hogy tényleg a vásárlás ünnepe a Karácsony? Szerintem nagyon kevesen gondolják azt, hogy a Karácsony tényleg a vásárlás ünnepe, de mégis úgy cselekednek, mintha az lenne.

Mészáros Kata: Nem biztos, hogy tükröt tart az emberek elé, szerintem inkább sajnos még jobban elhitetik az emberekkel azt, hogy ez tényleg arról szól, hogy mennek és vásárolnak, és amit csak tudnak megvesznek, hogy boldoggá tegyék a szeretteiket. Azt gondolják, hogy tárgyi ajándékokkal lehet bebizonyítani a szeretet, és nem azzal, hogy megölelem, akit kell, azt mondom, hogy szeretem, és úgy is viselkedek vele.

Dányi Nagy Márió: De ezzel Te is azt mondod, hogy nem a vásárlást tartják az ünnep lényegének az emberek, hanem a szeretetet meg az adást, csak ezt nem tudják hogyan kifejezni a vásárláson kívül.

Vörös Virág: Szerinted, akkor miről szól a karácsony?

Mészáros Kata: Arról, hogy megszületett Jézus Krisztus, és ezt ünnepeljük.

Dányi Nagy Márió: Az ajándékozásról szól, csak nem a mi ajándékozásunkról, hanem arról, hogy Isten saját magát ajándékozta nekünk. Azt hiszem, ezt kellene ünnepelnünk, nem a magunk ajándékozását.

Fekete Ágnes: Karácsony egy kicsit a zene ünnepe is, hiszen soha nem hallgatnak az emberek annyi zenét, mint ilyenkor. Talán már csömöre is lesz némelyeknek a szent énekekből. Hétfőn egy érdekes történelmi zenés istentiszteletet tartottak a budapesti teológián, 16. századi liturgia keretében hangzott el egy korabeli igehirdetés, Papp Anette vezetésével. A zenéről, a hitről faggatta Vörös Virág.

Papp Anette: Már az ókori görögök is tudták, hogy nem mindegy, milyen zenét hallgat az ember. Ahhoz, hogy jó állampolgár váljék valakiből, jó zenét kell hallgatnia.

Vörös Virág: Milyen a jó zene?

Papp Anette: Ez egy nagyon nehéz kérdés. Leszűkíteném arra, hogy milyen a jó istentiszteleti zene. A jó istentiszteleti zene imádság. Énekelt imádság. Kortalan, vagyis a 16. századi és a 20. századi embernek is imádságként szólal meg az ajkán.

Vörös Virág: De egy 16. századi embernek más az imádság, mint egy 20. századinak.

Papp Anette: Ó, szerintem ez nem ennyire bonyolult! Ha például a zsoltárok szövegét vesszük, azok éppúgy imádságok voltak sok ezer évvel ezelőtt, mint most is. Azt gondolom, hogy az ember túl sokat nem változik. Szeretnénk, ha így lenne, de ez illúzió. Én azt hiszem, hogy a problémáink tegnap, ma és holnap ugyanazok lesznek. A zene mindenképpen rendelkezik azzal a plusszal, ami a hétköznapi élettől elválaszt bennünket. Cicero mögött áll egy rabszolga hangsíppal a kezében. Mert az nem egy hétköznapi beszéd, az egy emelkedett stílust követel meg. A zene nem hétköznapi. Az istentiszteletnek is azért fontos eleme, mert elragad bennünket a Földről. Közelebb visz Istenhez.

Vörös Virág: Mi a helyzet a rossz zenével?

Papp Anette: A rossz zene – mondja Luther – az ördögnek egy nagyon kedves kerítőeszköze.

Vörös Virág: A magyar népzenének nagyon gazdag gyűjteménye a karácsonyi énektár. Ezek kezdenek kikopni.

Papp Anette: Az nyilván a mi felelősségünk, hogy mit adunk tovább a következő generációnak: egy szép hagyományt, folyamatosságot, vagy azt mondjuk, hogy ó, hát ezen már úgyis lehetetlen változtatni. Ez egy szekularizált világ, nincs a népszokásoknak helye, nincs meg a templomi élet helye, sosem érünk rá, futunk mindig, jobb, ha ebbe bele is törődünk. Ezt nem hiszem egyébként.

Vörös Virág: Azt látod a tanítványaid körében, hogy erre van igény?

Papp Anette: Hogyne. Egy fiatalt az értékek különösen vonzanak. Egy egyetemista ungot-berket bejár, hogy minél több értéket megtaláljon. Az ember életéhez ősidők óta a zene is hozzátartozik, az ünnepekhez is és az istentiszteletekhez is. Ez azért nagyon fontos, mert amikor a 16. században a reformáció új ágat bont az egyház testén, akkor nem a semmiből kell építkeznie: nyilván van egy addig felépült hagyomány, ami a mi hagyományunk is. Ehhez tette hozzá a saját hagyományát is. Azt hiszem, hogy valóban mindennél gazdagabb anyagunk lehet. Nem csak ünnepi időre, de az ünnepi időkben mindenképpen. Azt hiszem, hogy sokkal közösebb volt az anyag a 16. és 17. században, de aztán mindenki elkezdte egy kicsit a saját útját járni.

Vörös Virág: Mi az, ami ma a református énekekben más?

Papp Anette: Ebben a félévben volt egy szemináriumunk, aminek Huszár Gál karácsonyi liturgiája volt a témája. Ez a liturgia azért olyan jelentős, mert a 16. században egyetlen olyan teljes úrvacsorás liturgiaként maradt fenn, amit zenével és mindennel együtt írásban rögzített valaki. A diákoktól származott igazából az ötlet, hogy ne csak beszéljünk róla, a lehető legtöbbet akkor tudnánk tanulni ebből, ha meg is csinálnánk. Így jött az ötlet, hogy ezt a 16. századi liturgiát tanulmányi célokból megpróbáljuk rekonstruálni. Aztán jött a következő kérdés: de milyen ruhát húzzunk mindehhez? Sorolhatnám még milyen mélységeit jártuk be ennek a készülődésnek. Most a prédikáció is 16. századi lesz, egy Huszár Gál kortárs prédikációt fog elmondani egy ötödéves teológus. Hihetetlen értékeket fedeztünk fel a keresgélések közben is. Persze nagyon izgulunk, mert a 16. századi istentisztelet a mai ember számára nagyon furcsa. Nincs orgona, ez már önmagában is nagyon furcsa. Van viszont kórus, amely csak egy szólamban énekel. Ezen kívül nem csak a kórus, hanem a lelkész is énekel, akit abban a korban miniszternek, azaz szentegyházi szolgának hívtak.

Vörös Virág: Most is így lesz megszólítva?

Papp Anette: Így igaz. Huszár Gál utasítása szerint az úrvacsorai liturgiában a "Miatyánkot egyszersmind térdre esvén s kezeiket felemelvén mondják el ájtatos szívvel az Úrnak." Próbáltam puhatolózni a diákoknál, hogy na de most akkor mi lesz? Ők pedig néztek rám, hogy mi ebben a kérdés? Térdre borulunk. Ez egy tanulmányi célú istentisztelet. Nyilván nem azt jelenti, hogy itt most minden vasárnap térdre kell borulni. De ha egyszer azt tűztük ki célul, hogy megnézzük, hogy folyt ez a 16. században akkor járjuk ezt végig.

Vörös Virág: Érdekes, hogy a katolikusoknál ez így zajlik. Lehet, hogy akkor még a két tő közelebb volt egymáshoz?

Papp Anette: Ez teljesen így van. A reformáció arról szól, hogy azt hagyták el az istentiszteletből, amivel nem tudtak egyetérteni, de mindaz, amiről úgy gondolták, hogy jó, továbbvitték.

Fekete Ágnes: Szintén a zenéről beszél Nagy Csaba, aki 15 református éneket dolgozott fel egy most megjelent CD-n. Ő a Debreceni Zeneművészeti Egyetem tanára, egyben egyházzenész. Életéről, hitéről is vall.

Nagy Csaba: Egy alkalommal énekkari darabra volt szükség. Válogattunk, válogattunk, de folyton olyanokat találtunk, amit már énekeltünk, vagy olyat, ami nehezen ment volna. Így szűkült a választék, míg egyszer csak ott volt előttem egy üres kottalap, és elkezdtem írogatni. Én sem gondoltam, amikor nyolc-tíz évvel ezelőtt az első ilyen feldolgozást elkészítettem, hogy ebből ez lesz. Ezek egyrészt ismerős énekek. Ha a gyülekezet olyat hall, amit már ismer, arra sokkal könnyebben ráhangolódik. Másrészt pedig, ha annak a személynek, aki írja és előadja, megszólaltatja az énekeket, Isten több, mint egy filozófiai tényező, egy személyes tapasztalás, akkor ezt az érzetet adja tovább. Ha én beszélek valakiről, mondjuk egy hölgyről – férfi lévén -, ezt többféleképpen megtehetem. De ha a feleségemről beszélek, akkor nem zárom ki, sőt nem is akarom kizárni azt, hogy őt szeretem, ő az egyetlen, akivel az életemet le akarom élni. Ez pedig rányomja a bélyegét arra, ahogy és amit mondok róla. Ugyanez vonatkozik Istenre is: ha Isten számomra egy személyes valóság, akkor úgy fogok Róla beszélni, úgy énekelek Róla, mint ami számomra személyes valóság. Ez a hallgató számára is sokkal jobban fogható lesz.

Vörös Virág: A zenének ön szerint mi a szerepe a hitben?

Nagy Csaba: Kodály Zoltán mondta azt, hogy a zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér. Például ennek a CD-nek is, de az egyházzenének is egyik fontos feladata az, hogy az istentisztelet előtt, a prédikáció előtt előkészítse a talajt Isten Igéjének a befogadására, az igehirdetés után pedig elmélyítse annak üzenetét. Lelkészgyerek vagyok, tehát az anyatejjel együtt szívtam magamba a templomi környezetet, hitet, Bibliát, de meg kellett tapasztalnom, hogy a szüleim hite, az ő hitük, tapasztalatuk, az ő tapasztalatuk, és nem az enyém. Az embernek saját magának kell átélnie azt, hogy találkozik Istennel, de ezt az élményt nehéz megmagyarázni. Az én élményem mögött egy három napos szerelmi bánat volt. Gyerekfejjel éltem át, és úgy éreztem, vége a világnak, kiugrok a föld színéről, itt már nem lehet tovább élni. Megkerestem a barátaimat, és elmondtam, elsírtam nekik, hogy mi a bajom. Mondták, hogy ők tudnak egy áldott orvost. Mivel – mint már említettem – lelkészgyerekként nőttem fel, ezeket a szent szlogeneket nagyon jól tudtam, és elmondtam nekik őszintén, hogy igen, tudom, hogy van, létezik, de most valahogy mégis becsődölt a dolog. De ők csak erősködtek, hogy próbáljuk ezt imádságban elmondani. Amikor elkezdtünk imádkozni, csodálatos valami történt. Ezért mondtam az előbb, hogy a hit Isten ajándéka, mert én tudtam mindent arról, hogy Jézusnak mi áll a hatalmában, de amit ott tapasztaltam, sem akkor, sem azóta nem tudom megmagyarázni. Egyszerűen felfoghatatlan volt, nem tőlem jött.

Vörös Virág: Említette, hogyan született meg ez az igény a feldolgozásokra, de az igényt?l a megvalósulásig hosszú a folyamat…

Nagy Csaba: Adva van egy kórus, akik szeretnek énekelni, és szépen is énekelnek. Adva van egy hangszer együttes, akikkel napi kapcsolatban vagyok a főiskolán. Elég gazdag a zenekar összeállítása: oboák, fuvolák, kürtök, vonósok, fagott. A tanítványaimat kértem meg arra, hogy jöjjenek segíteni. Nagy örömmel jönnek. Ráadásul a Józsai Gyülekezetért Alapítvány, ahol szintén vezetem a kórust, azzal a megtisztelő ajánlattal jött hozzám, hogy az általam írt darabokat nyomtatásban megjelentetné. Így a kettő találkozott egymással, hogy ha már megjelenik nyomtatásban, akkor jó lenne hozzá egy hangzó anyagot is adni. Egyrészt azért, hogy a kórusvezetők hallják, hogy ami kottában van, azt hogy gondoltuk megvalósítani. A próbák rendben folytak, de a felvétel nehéz volt. Féltem is tőle, mert oboistaként több felvételen is játszottam már, és tudtam, hogy az első nap még megy, de a második napon már elképzelhető, hogy a madzag beszakad. Hála Istennek nagyon szépen ment a felvétel, de a vége felé szinte rendszeresen az történt, hogy mikor a hangmérnökkel visszahallgattunk, vagy megbeszéltünk valamit, többen a szó szoros értelemben lefeküdtek a padlóra, mert annyira fáradtak voltak.

Vörös Virág: Önnek személyesen mi a hit és a zene kapcsolata?

Nagy Csaba: A hit egyedüli kapaszkodás abba, hogy az életnek van értelme, hogy nem csak úgy vagyunk a világon, hanem célunk van, az életnek célja van: az Istennel való találkozás a legfőbb beteljesedése. Ebben segít a zene. Ez egy olyan ajándék, amit Isten adott, és ha megfelelően használja az ember, akkor nagyszerű dolgok születhetnek meg belőle. Olyan, mint az atom. Lehet bombát csinálni belőle, de lehet erőművet is.

Vörös Virág: A zenéből lehet bombát csinálni?

Nagy Csaba: De még mennyire! A zene rettentő romboló hatású tud lenni. A Walt Disney rajzfilmekben sokszor megesik az, hogy Nímand professzor, az egyik negatív főhős, azzal éri el a negatív céljait, hogy olyan zenét tesz be, aminek a hatására az emberek másként kezdenek el viselkedni. Szokták mondani, hogy könnyűzene, komolyzene, jó zene, rossz zene, de ezek nem állnak ilyen egyértelműen szemben egymással. Szerintem a zene akkor jó, hogyha a lelket felemeli, nemesíti. A könnyűzenében is van olyan, ami a lelket nemesíti, és a komolyzenében is van olyan, ami romboló hatású tud lenni. Ez pszichológiailag kimutatható tény. Ételben is van olyan, ami után az ember azt érzi, hogy jó volt, felfrissültem, és olyan, ami után azt érzi, hogy ólom van a gyomromban.

Vörös Virág: Azért döbbenetes, hogy a zenének ekkora ereje van.

Nagy Csaba: Igen, valóban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát János evangéliuma 1. részéből, a 14. verset: "Az Ige testté lett."

Nemrég betelefonált egy hallgatónk, hogy neki ne idézgessünk az Ószövetségből, mert neki az nem Bibliája, és elege van az egész zsidó történelemből. Aztán még egy valaki betelefonált hasonló gondolatokkal… Nagyon megdöbbentett. Mert tetszik, nem tetszik, Jézus egy adott helyen, egy adott időben jelent meg. Nyilván számos bírálat él az emberben, de azért nem írhatom felül a történelmet. Ma annyira közkeletű az időtlenség érzülete. Talán ez is a keleti filozófiák népszerűségének az oka: csak úgy ellebegünk a dolgok között, mítoszok és legendák válnak jelenvalóvá, sőt valósabbá, mint a történelem. A múltból ideológiák születnek, akár kommunista, akár másmilyen. A történelemben pedig mindig kérdések vannak. A múltat kutatva kérdezzük, az ideológusok azonban kijelentenek. Ott is egészet alkotnak, ahol töredékeket látunk csupán. Karácsony üzenetének a lényege, hogy az időtlen megjelenik az időben. Ez az európai kultúra lényege. A mi örökségünk az, hogy a térben képes megjelenni az, ami határon túli. "Az Ige testté lett." Érdemes forgatnunk magunkban ezt az örökséget, úgy kóstolgatnunk ezt a gondolatot, mint valami jóízű falatot. Számunkra az idő nagyon fontos. Az idő hordozhat időtlent. A testben jelen van a lélek, az isteni benne lehet az emberiben. A testünk nem kastély, de nem is fölösleges rongydarab. A testünk, az időnk és mindenünk lehetőség arra, hogy valami sokkal többet hordozzon önmagánál. A lábunk elmehet a világ másik végére, testünk része, teszi a dolgát, de mehet valami sokkal magasabb cél után. Tehát minden kicsiben, minden cseppben benne rejlik a nagy lehetősége. Minden betegség lehet erőforrás mások számára. Minden kudarc lehet a megoldás kulcsa, előrevivő megértés. A gyenge test hordozhat egyáltalán nem gyenge dolgokat, sőt hihetetlen reményt. Karácsony titka igazából ez a felismerés, a törékenyben megjelenhet a törhetetlen – bármennyire is elképzelhetetlen ez. Sőt, végül is nem ez a szeretet titka? Ahogyan mondtam is, a szeretetnek a lényege, hogy időt szánok a másikra. A karácsonyi szeretet az időben és térben megjelenő szeretet. Ma nagy divatja van annak, hogy a szeretetről, mint valami szentimentális valóságról beszéljenek. Úgy készítik a karitatív gyűjtésre ösztönző filmeket és minden karácsonyi szeretetakciót, hogy az embernek csöpögjön a könnye. Valójában a szeretet ünnepe döntésre ösztökél bennünket. Arra a döntésre, hogy ne magam mellé tegyem le a voksomat, hanem a másik ember mellé. Itt és most megállok, és melléd állok – ez a szeretet ünnepe. Az európai kultúrának különös öröksége a szeretetről való ilyen időbeli gondolkodás. Tehát mi nem elmerülünk a szeretetben, nem szűkítjük le lelkünk mélységeire a szeretetet, hanem az az örökségünk, hogy a szeretet megjelenik az időben, magyarul tettekben áll a szeretet. Így kívánok mindenkinek áldott és tartalmas karácsonyi készülődést!
Ámen