2009-07-29

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.

Az elmúlt héten volt a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozó. Több mint 2500 fiatal vett részt a negyedik ilyen találkozón Fadd- Domboriban. Jó volt ott látni a sok fiatalt, most végre nem kellett keseregnünk, egy kicsit büszke is voltam. Hangképeket hallhatunk majd a találkozóról, és egy igehirdetést. Hallhatjuk majd Dér Zsoltot és Horváth Zoltánt a Crescendo Színházból, Hidán Csaba történészt, Levente Péter előadóművészt és fiatalokat. Mindannyian vallanak arról, amiről a találkozó szólt: Honnan veszed a bátorságot?

Gyermek: Kifestem a lovamat.

Vörös Virág: Mihez kell nektek ez a ló?

Gyermek: Ahhoz, hogy lovagok legyünk.

Gyermek 2: A szüleink egy koncerten vannak.

Vörös Virág: Mikor érkeztetek?

Gyermek: Én ma jöttem először.

Gyermek 2: Én már tegnap. Fogunk focizni is.

Fiatal lány: Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a csoportos foglalkozás. Én a 48-as számú kiscsoportban vagyok. Tudom, hogy reggel lesz egy közös áhítat, utána pedig arról fogunk beszélgetni a kiscsoportban.

Fiatal fiú: Az SDG befogadó-kávéházában dolgozunk körülbelül 20-an az ország minden tájáról. A Soli Deo Gloria ifjúsági csoporthoz tartozunk, és azt vállaltuk a Csillagponton, hogy működtetünk egy kávézót, ahol nem csak jó kávét lehet inni, hanem jókat lehet beszélgetni is. Szeretnénk segíteni mindenkinek beilleszkedni.

Fiatal lány 2: Ezzel a kávéházzal próbáljuk népszerűsíteni ezt a diákmozgalmat.

Fiatal lány 3: Egyébként is szoktam ide járni strandra, mert a Duna holtágánál fekszik ez a tábor. Esténként mindenféle filmvetítések vannak, beszélgetések, előadások. Ezeket látogatjuk.

Fiatal lány 4: Jó egy ilyen társaságban lenni, nagyon jó a közösség.

Egy német önkéntes fiú: Németországból jövök, de egy évig Magyarországon dolgoztam gyerekekkel, Siklós mellett egy kis faluban.

Vörös Virág: A Csillagponton mit csináltok?

Egy másik önkéntes fiú: Van egy sátrunk, ahol szívesen mesélünk a programunkról és az Önkéntes Diakóniai Évről.

Vörös Virág: Egész héten itt leszel?

Fiatal lány 5: Igen, sőt még utána is itt maradunk nyaralni.

Zene

Horváth Zoltán: Ott tértem meg, ahol először elkezdtünk foglalkozni ezzel a darabbal.

Fekete Ágnes: Mit jelent számodra a megtérés?

Horváth Zoltán: Hogy hiszek Istenben. Egy nem hívő családból jövök. Iszonyú megdöbbenést váltottam ki belőlük. Előbb kezdtem el színházban dolgozni, és ennek sok olyan velejárója van, ami az embert be tudja mocskolni. Inkább úgy mondom, hogy van rá lehetőség, hogy az ember bemocskolódjon. Ha ezt most le akarom fordítani a fiatalok nyelvére, akkor azt mondanám, hogy azzal a szöveggel, hogy én színésznek tanulok, nagyon jól lehet csajozni. Gyakorlatilag semmi mást nem kell tenni, csak ezt a mondatot el kell hinteni, megrázni a hajunkat, és minden működik. Ennek a mámorában éltem, de nem voltam rosszindulatú ember, legalábbis úgy gondolom. De a megtérésemtől kezdve teljesen más értékek kerültek előtérbe.

Fekete Ágnes: Az első darabban egy öregembert alakítottál, a másodikban pedig egy sántát. Ebben a részben áldottá váltál.

Horváth Zoltán: Így van. A szereplő, akit játszom, szintén megtér.

Dér Zsolt: Az ember szerencsétlenkedhet jobbra, balra, szenvedhet, néha sikerülhet neki valami, és néha elbukhat, de soha nem lehet biztos a maga sikerében, és az állandó lóversenyben sem nyerhet mindig, ha nem adja oda valakinek. A hit arra biztat, hogy adjuk oda Istennek. A történet lényege, hogy van egy sziget, amin van egy kút, és ha valaki abból a kútból iszik, örökké fog élni. 50 éve ott egy öregember, akinek egyszer sem sikerült innia ebből a vízből. Megérkezik a hős, a szupersztár, aki az élet vizét keresi. Neki sem sikerül elérnie, mert a Sólyom Asszony rabja lesz. Választhatjuk azt, hogy egész életünkben várunk a csodára, és közben elmegy mellettünk az élet. Hajszolhatjuk az élet élvezetét is éppen anélkül, hogy akár egyetlen pillanatra megállnánk megnézni a csodát, ami az élet vize. Egyik sem éri el, de egyik sem bukik el, mert észre sem veszik, hogy elbuktak. Mindenki éli a saját életét, és nem jut eszébe, hogy azon kívül mással is foglalkozhatna. A másik darab két archetípusról, a vak és a sánta koldusról szól. Elmennek a szenthez, akitől kérhetnek bármit, mert állítólag teljesíti. Az egyikük azt kéri, hogy visszanyerje a látását, a másik pedig azt kéri, hogy áldott legyen. Az áldott elkezdi látni a szentet, aki eddig láthatatlan volt, míg az, aki "csak" látást kért, bár látni kezd, de az igazán lényeges dolgokat nem látja. Látását arra használja például, hogy megveri társát, aki azelőtt meglopta. Nagyon szeretem a darabban, hogy a nehezen érthető mitologikus szöveg mögött összesűrített emberi irónia, gúny, önirónia és élettapasztalat jelenik meg.

Egyszer betörtek a lakásunkba, és mi tudtuk, ki az elkövető. Amikor hazaértem, láttam, hogy az ajtót leszakították, a lakótársam pedig rettenetesen dühös volt a szomszédra, akiről gyanítottuk, hogy elkövette a betörést. Mondta, hogy menjünk át hozzá, és verjük szét a fejét. Engem is felhergelt, de azt javasoltam, hogy várjuk meg, amíg kijózanodik, és majd akkor menjünk át hozzá. Annyira belelovaltam magam a bosszúba, hogy fogtam egy konyhakést, és azzal aludtam el, a párnám alá raktam. Ötpercenként felébredtem azon az éjszakán, előkaptam a kést, mert azt hittem, hogy ott van a szobánkban. Mindenhol az árnyékát láttam annak az embernek, és nagyon féltem. Másnap reggel már éppen fentük a kést, mielőtt átmentünk volna, és megmutattuk volna neki, hogy velünk nem érdemes kikezdenie, amikor megjött a nővérem. Elmeséltük neki, hogy mi történt, mire ő azt mondta, hogy nagyon jó, hogy hozzánk tört be és nem máshoz, ahol nagyobb bajt okozhatott volna. Abban a pillanatban kihullott a kezemből a kés, és nagyon elszégyelltem magam, de nem is ez volt a legerősebb érzés bennem, hanem az, hogy már nem féltem.

Csak azt tudom a bátorságról elmondani, hogy amíg az ember nem erővel fordul a másik irányába, nem agresszív erővel, addig sokkal többet kap a másik oldalon.

Dér Zsolt: A Crescendo Színház társulatának szinte valamennyi tagja játszik más színházban is, de nem jellemző ránk a rivalizálás. Nem arra figyelünk, hogy jobb-e a másik vagy sem, hanem arra törekszünk, hogy legyen jobb a másik. Nyilván egymásra is vagyunk utalva, mert sok a testi játék. Én például Olivér hátán töltöm a második egyfelvonásos darab szinte egészét. Kölcsönösen vigyázunk egymásra, amit a közöttünk lévő barátság is elősegít. Nekem ugyan nem sok esélyem van vigyázni rá, mert csak lógok rajta folyamatosan. Sokszor foglalkozunk színészként azzal a dilemmával, hogy van-e értelme annak, amit csinálunk. Nem érzékeljük, hogy mi csapódik le az emberekben a munkánk következményeképpen. Nehéz olyan visszajelzést kapni, amiből biztosak lehetnénk abban, hogy amit csinálunk jó és értelmes, mert nincs anyag, amiben ez megszülethetne. Nem tudjuk, hogy lesz-e a munkánknak gyümölcse. Az egyetlen szerencsénk, hogy ezt a kérdést szinte nap-nap után feltesszük.

Most elárulok egy titkot. Minden előadás előtt közösen, kézenfogva imádkozunk, azután kezdődik a darab. Amikor a legelső darab elején ketten ott vagyunk a lepel alatt három-négy percen át, tovább imádkozunk.

Zene

Fekete Ágnes: Neked mit jelent a bátorság?

Horváth Zoltán: Egyszer Zsolték elindultak Erdélybe pénz és előre lefoglalt szálláshely nélkül, elfogadva előre is azt, ami majd történni fog, imádkozva szállásért és élelemért. Éppen a Hargitáról sétáltak le egy templomba menet, amiről azt hallották, hogy lehet ott aludni, már két napja nem ettek. Elkezdtek arról beszélni, hogy mit ennének. Az egyikük sajtot, kenyeret és paradicsomot kívánt, a másikuk házikenyeret spenóttal, a harmadikuk pedig egy kis adag rántott csirkét tudott volna enni. Amikor elértek a templomhoz, nagy szeretettel fogadták őket, és szabadkoztak, amiért kevés étel volt otthon, csak egy kis házikenyér és sajt, paradicsom, egy kis spenót tegnapról, meg rántott csirke. Csak ültek ott, és még elmagyarázni sem tudták, hogy miért látnak neki az evésnek. Szerintem, az ilyen életmód velejárója a bátorság. Szerintem, így kellene élnünk, mert Isten tudja, hogy mi a jó nekünk, merre kellene mennünk. Túl sok problémát csinálok saját magamnak feleslegesen. Várunk, mint a darabban a kútnál, a csodára, holott a csoda megtörténik, csak nem látjuk. Mindig meg akarjuk magyarázni a csodát a véletlennel. Szerintem, nyitott szemmel kellene járni, és bízni. Ez az igazi bátorság.

Hidán Csaba: Mi a bátorság? Amikor az ember meri vállalni a hazáját, nemzetét, hitét, önmagát, és ki mer állni ezekért.

Fekete Ágnes: Számodra, gondolom, a bemutatók ezt jelentik, nem?

Hidán Csaba: Minden bemutató egy hadjárat. Nem tudom, hogy kinek volt nehezebb dolga: Bocskaiéknak, Rákóczi kurucainak vagy nekünk. Hiszen ők elveszítették az életüket, de senki nem nevetett rajtuk a saját hazájukban. Ha valaki meghalt, a gyermekét a közösség felnevelte. A hajdúk biztosan tudták, hogy nem hiába halnak meg. Ma zűrzavaros a helyzet. Ők hősök voltak, és ennek megfelelően kezelték őket. A média nem próbálta befeketíteni vagy nevetségessé tenni őket.

Fekete Ágnes: Milyen bemutatók voltak?

Hidán Csaba: Az első Szent László korát mutatta be, személyét, szerepét a magyar történelemben, az akkori fegyverviseletet. A második Bocskai koráról szólt, a reformációról és Erdélyről. A harmadik pedig Rákóczi korát hozta közelebb hozzánk.

Fekete Ágnes: Milyen volt a fogadtatása?

Hidán Csaba: Először csodálkoztak, utána pedig nagyon sokan jöttek, és nem csak táborozók, hanem a partról is összegyűltek vendégek, és részt vettek a bemutatón. A 21. század leggonoszabb terméke a társadalmi cinizmus. Ha valaki valamit vállal, lesajnálják. Az érdeklődés minden egészséges gyermekben megvan, csak a liberális média igyekszik ezt mindenkiben elfojtani.

Fekete Ágnes: Az óvodában az én gyermekeim is mindig magyar zászlót rajzoltak maguktól.

Hidán Csaba: Ez természetes, főleg a kisfiúknál. Példaértékűek számukra a nemzeti hősök, a legendás személyiségek. Ha csak János vitézre gondolunk, aki küzd a boszorkánnyal. Nem hódító, mint ahogy Hunyadi János sem volt az, sem Rákóczi, sem Bocskai. Ugyanaz a kuruc, aki védte a saját városát, nem akart önnön nemzete hóhérja lenni. Kiálltak a hazáért, a nemzetért.

Levente Péter: Van egy olyan érték, amit bátorságnak nevezünk. Háromfajta bátorságot találunk a raktár szabad polcain. Őseinknek azért csókolunk kezet, és emelünk kalapot, mert nekik köszönhetjük, hogy itt ülhetünk.

Fekete Ágnes: Az ő bátorságuknak?

Levente Péter: Persze, a lelki, szellemi és fizikai bátorságuknak. Nekünk semmivel nem nehezebb, mint az őseinknek volt, mégis pánikban élünk állandóan. Milyen gazdasági válságról beszélnek? Nem ez a fő probléma, hanem a lelki válság. Aki a mindennapi kenyérben gondolkodik, annak biztosan nincs szellemi válsága vagy gazdasági válsága. Vagyis a bátorság ebben a szemléletben micsoda? A kockázat, hiszen ha csak a mindennapi kenyeret kérem, azt kockáztatom, hogy csak azt kapom meg, és már nem mondhatom Istennek, hogy nem kellett volna szóról szóra vennie az imádságom. "Egy kis zsír vagy lila hagyma jó lett volna még!" Mondhatjuk azt, hogy csak a mindennapi kenyeret kértük, és ehelyett mi volt a Csillagponton? Gulyás. "Köszönöm! Köszönöm, hogy megint felette adtál, Istenem!" És ha csak a mindennapi kenyeret adja, akkor sincs nagy baj, mert már úgyis volt három kiló felesleg rajtam. Édesapámnak volt bátorsága, mert a kommunista párt helyett a puritán presbitériumot választotta, pedig édesanyám perelt vele, hogy miért nem imádkozik otthon, miért provokálja a hatalmasokat. Segédmunkás lett belőle, mert nem tudott két úrnak szolgálni. Anyámnak azt mondta, hogy ha lesz olyan nap, amin nem lesz meg a mindennapi kenyér, szóljon, és másnap belép a pártba. Nem kellett belépnie 86 éves koráig. Édesanyám is bátor volt, csak másképp. Ő elviselte apámat, apám prófétai alkatát. A bátorság tapasztalatom alapján: kockázat. Izgalmas kockázat, érdemes csinálni.

Zene

Fekete Ágnes: A Csillagpont egyik igehirdetője, Dani Eszter, a samáriai asszony történetét magyarázta János evangéliuma 4. fejezetéből.

Dani Eszter: Egyre nagyobb volt a déli forróság. Sikár városa lecsendesedett. Az emberek házaikba, az állatok pedig az árnyékba húzódtak. S ekkor, a nap legforróbb órájában, egy asszony alakja tűnik fel a poros úton. Napi rendszeres útját teszi a kúthoz akkor, amikor senki nem jár arra. Nem hiányzik neki, hogy újjal mutogassanak rá, vagy hogy összesúgjanak a háta mögött. De ő maga érzi lelkében a bélyeget. Kudarcot vallott, megvetett, kiközösített lett. Valamikor ő is ugyanazokkal a vágyakkal indult, mint minden más fiatal. Álmodozott a nagy szerelemről, a szép esküvőről, gyerekekről, boldog családi életről. Ez már a múlté. Férjhez ment, még az esküvő is szép volt, de a házasság nem sikerült. A férje elküldte, kudarcot vallott, kevés volt. Újra férjhez ment, de ez a házasság sem sikerült jobban, és nemsokára megint apja házában találta magát. Álmai összetörtek, a valóság sivár, siralmas. Mi a baj vele? Őt nem lehet szeretni? Miért nem tud boldog kapcsolatban élni? Miért nem kell a férfiaknak? Miért nem tud megnyugodni egy mellett? Az elutasítottság, magány, kielégítetlen szeretetvágy, értéktelenség érzése egyre erősebb lett az egymást követő válások után. Az emberek megvető tekintete még mélyebbre nyomta. De az igazi fájdalom belül rágta a lelkét. Lehet engem szeretni? Van értékem? Vagy teljesen értéktelen csődtömeg vagyok? Én is megvetem, utálom magam. Olyan fájdalom ez, ami belülről feszíti az embert.

Sokan megtapasztalják ezt valamilyen formában. Amikor gyerekként biztonságra vágyik valaki a szülei karjaiban, de kiszámíthatatlan, hogy mikor jön a csóközön, és mikor jön az ordítozás, a verés, hiába küzdesz, nem vesznek észre. Nem vagy elég. Szerelmes vagy, de a másik leráz, esetleg még meg is aláz. Az elutasítás üzenete hamis üzenet, amely azt sugallja, nekem nem jár, soha nem fog sikerülni. Engem nem lehet szeretni, én sem szeretem magam.

Következésképpen inkább délben megyek a kúthoz. Mit nekem a hőség? De ez a mai napi út máshogy alakul, mint a többi. Szokatlan kép tárul a szemei elé, ahogy a kút felé néz. Egy férfi van a kútnál, már látja messziről. Nem izgul, hiszen a férfi zsidó, látszik az öltözetén. Idegen, nem ismerheti őt. Férfiak nőket egyébként sem szoktak megszólítani, a zsidók különben sem állnak szóba samáriaiakkal. Ez az idegen azonban megszólította, és vizet kért tőle. Mikor kértek tőle valamit udvariasan és kedvesen, nem pedig parancsoló és megalázó módon? Jólesik ez a viszonyulás. A férfi idegen, nem tud róla semmit, most egy kicsit úgy viselkedhet, mint akivel minden rendben van. Eljátszhatja, hogy ő egy kedves asszony. Van merítőedénye, valóban tud adni vizet a szomjas, fáradt vándornak.

Ki ez a férfi, aki élő vízről beszél? Lehetetlen, bolond ötlet, de kedves tőle, hogy akár neki is adna. Milyen jó is lenne olyan vizet inni, ami után soha nem szomjazik meg az ember. Lelke mélyebb szomjára nem is mer gondolni. Szerette őt egyáltalán valaha valaki igazán? Élő víz, ami mindent átjár, mindent megtisztít, élettel telít? Jó lenne. De nem, akármilyen kedves is ez az idegen, inkább kicsit bolond, mert ilyen víz nincs. Micsoda? Idehívni a férjét? Férj is kellene hozzá? Az pont nincs. Itt a szomjúság legfájdalmasabb pontja, rátapintott, nincs férje. Ez a nagy szégyene: volt öt, mind elzavarta. Az a férfi, akivel most él, már csak kihasználja. Elveszi tőle, ami neki kell, de azzal sem tiszteli meg, hogy a nevét adja neki, hogy feleség rangra emelje. Ő pedig nem mer szólni. Örül a fedélnek a feje fölött, inkább tűri a megaláztatásokat, befelé nyelve a könnyeit. Úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Ez a fájdalmas valóság.

Kedves idegen! Ki vagy te? Ki ez az ember, aki pontosan tudja a történetemet? Ez ijesztő. A gyors témaváltás mutatkozik a legjobb megoldásnak. Isten prófétája lehetsz, vitassunk meg hát valamilyen vallásos témát, ami sokkal általánosabb, ami nem rólam szól! Hol kell imádni Istent? Lélekben és igazságban. Az általános elméleti kérdés is személyessé válik. Őszintén? Felvállalva az igazságot, bármi is az igazság? Most olyan egyszerűnek tűnik Isten előtt felvállalni a fájdalmakat, a hiányokat, a bűnt, a kudarcot. Ha majd eljön a Messiás, minden más lesz. Lélekben és igazságban. Te Isten embere vagy, talán tudsz róla valamit. Én vagyok az, aki veled beszélek. Hihetetlen! Elképzelhetetlen! Mégis, az asszony lelke mélyén tudja, hogy ez az ember igazat mond. Isten megígért szabadítójával beszélt. Lehetetlen, és mégis igaz. Még mindig itt áll előtte, és közelségében valami egészen új történik a lelkében. Ez az a bizonyos élő víz? Mindent tud róla, de nem ítéli el. A szeretet, ami a lényéből árad, egészen mélyen érinti. Fontos valakinek, aki nem csupán valaki, hanem a csoda. A várva várt Isten Fia.

De hiszen akkor most mennie kell. Itt a város szélén a megígért Messiás, a többieknek is találkozniuk kell vele! De éppen ő legyen a hírnök? Akivel tegnap még szóba sem álltak az emberek? Ez most már nem számít, mert az üzenete fontosabb, mint a múltja. Jézus jelenléte fontosabb, fontosabb, hogy mások is találkozhassanak Vele, mint a bélyeg, a skatulya, amivel eddig azonosult. A Jézussal való találkozás után bosszút sem akar már állni. Olyan egyértelmű, hogy meg kell bocsátania, ahogy Krisztus is megbocsátott neki. Ő a hírnök, akit Isten maga szólított meg abban a férfiban. A megvetett nő csodálatos üzenet hírvivője lett. Új szerepe lett a városban.

Ne a régi dolgokat emlegessétek, mert én újat cselekszem! Majd megtudjátok!
Ámen