2009-12-30

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Nemcsak évforduló határán vagyunk, hanem sokszor azt érezzük, világkorszakok határán is. Vajon mi jön 2010-ben? Az emberben nem vágyakozás, inkább félelem keletkezik ennek a kérdésnek a hallatán. Mai műsorunkban úgy szeretnénk ezt a félelmet eloszlatni, hogy nem álmot, hanem valóságos és megélt gondolatokat teszünk közzé.
A tatai Kenderke Református Művészeti Iskolába látogatott el Vörös Virág, és az általuk bemutatott, globalizációról szóló darabról beszélgetett Kun Katalin igazgatóval és táncosokkal.

Kun Katalin: Mérhetetlenül el voltam keseredve 2002-ben a globalizációtól. Akkoriban kezdtük el ízlelgetni ezt a kifejezést, lett némi fogalmunk a tartalmáról. Úgy éreztem, hogy el kell mondanom valamit, pedig nem vagyok az az ember, akiből csak úgy kibuknak a művek. Ez a darab az egész életről alkotott felfogásomnak az esszenciája, nem bírtam magamban tartani. Persze ez nem azt jelenti, hogy rövid idő alatt készült el, hanem azt, hogy a mondanivaló nagyon hamar kialakult a fejemben.

Azt gondolom, hogy a zsarnokság, az elnyomás minden korban megjelent, és legfőbb jellemzője, hogy az embereket sémába kényszeríti. Elvárás, hogy a zsarnokság által adott minta szerint gondolkodjon az ember. A forrás felé című táncjátékban ezt a gondolatot táncoljuk el. Az első tétel a globalizáció, a második a keskeny út, a harmadik pedig a forrás felé címet kapta. Kormorán szerzeményekre készült a darab.

Azzal veszi kezdetét a táncjáték, hogy mindenkinek megvan a saját egyénisége, öröme, színe, a hatalom pedig egyenként kiszemeli magának az áldozatait, és jellemétől függően különböző módszerekkel vonja be hatalmába őket. Mindenkit beállít a hadrendbe. Az első tétel végén a közönség felé fordulnak a szereplők, akik között már nincs egyetlen szabadon gondolkodó ember sem, megtámadják a nézőket, és kiutasítják őket egy kézmozdulattal, amelynek az az üzenete, hogy ők következnek.

A következő tételben megjelenik az új generáció, a gyermekek tiszta szíve. Ők új életet hoznak, szabadok a varázstól. Beindul egy nagy játék, amelynek hatására a felnőttek elkezdenek azon gondolkodni, hogy mi a megoldás. Elindul egy útkeresés, amely maga a keskeny út. A keskeny út végére már mindenki odaáll, ott pedig a hit, a család és a templom található.

A forrás felé című tételben azt szerettük volna elmondani, hogy össze kell fogni, és együtt kell elindulni a tiszta forrás felé. Ha az emberek megtalálják a hitüket, megkapják a színes világot, a szép életet és a helyes gondolkodást. Az összefogásban a nemzet is magára talál.

Ez persze egy utópisztikus darab, de szeretném hinni, hogy mindaz, amit ábrázol, egyszer bekövetkezik. Hogy képesek-e erre az emberek, nem tudom, de hinnem kell, hogy van ilyen út, és van megoldás. Mindenképpen szerettem volna a nézőknek kapaszkodót adni, és megmutatni, hogy errefelé kellene menni.

Súlyos problémát jelez az, hogy a nőknek sokszor a férfiak helyébe kell lépniük. Ezzel nem pótolnak valamit, ami hiányzik, hanem a saját szerepükből kilépnek. Mint egy dominó, omlik össze minden, ha senki nincs a saját helyén. Ezt tanítjuk a gyerekeknek.

A tánc azért fontos, mert jól megtanítja őket a saját nemi identitásukra. A férfi legyen mindig gondolkodó, irányt mutató, a nő pedig az egésznek az összetartója, feldíszítője. A magyar néptánc kiválóan alkalmas arra, hogy ezt megértsék anélkül, hogy mi ezt különösebben magyaráznánk, mivel páros tánc és rendkívül gazdag improvizációs lehetőség van benne. A mozgás is nyelv, a néptánc pedig egy anyanyelv. A fiú az, aki az improvizációt kitalálja, és a rendelkezésére áll számos eszköz arra, hogy a lánnyal ezt közölje. A nő díszíti és követi a fiút. Szokták mondani, hogy aki énekel, az kétszer imádkozik. Halkan teszem ehhez hozzá, hogy aki pedig táncol, háromszor, hiszen az egész testét beleviszi. A léleknek le kell tisztulnia és fel kell emelkednie ahhoz, hogy a tánc működjön.

Vörös Virág: A gonosz ebben a darabban az uniformizált világ és életstílus megjelenítője?

Kun Katalin: A mai életben érthetjük ezt is alatta, de igazából bármelyik történelmi korszakba behelyettesíthetőek ezek a jelenségek. Nem véletlenül globalizáció a címe ennek a tételnek.

Vörös Virág: Ez akkor tulajdonképpen egy ciklikus folyamat.

Kun Katalin: Igen. Mindenkinek szembe kell néznie azzal a kérdéssel, hogy javul-e a világ. Én úgy gondolom, hogy ha a lelkünket nem tesszük rendbe, akkor nem javul. Itt kell elkezdeni. Én azért lettem pedagógus, és azért csinálom, amit csinálok, mert hiszek abban, hogy a gyerekeink többek lehetnek, mint mi, és mi tudunk nekik ebben segíteni. Az egyéni boldogulásuk is annak a függvénye, hogy a mernek-e színesek lenni, önmagukat vállalni.

Vörös Virág: Mit fejeztetek ki az előbbi tánccal?

Táncos: Egy bárkát jelenítettünk meg, amelynek én voltam a feje.

Vörös Virág: Miféle bárkáról van szó?

Táncos: Arról, amely egy új és jobb világba vezet.

Vörös Virág: Mert a régi rossz volt?

Táncos: Igen, mert senkinek nem volt saját gondolata, az emberek ugyanazt csinálták, elnyomták őket.

Vörös Virág: Ezt hogyan lehet eltáncolni? Meséld el, kérlek!

Táncos: A ruha is segít ebben. A lányokon először színes szoknyák voltak, és amikor jött a sötét úr, és átállította őket a zsarnokság oldalára, komor lett az arcuk. Amikor kiszemelt magának valakit, arról levette a színes szoknyát, és onnantól az áldozat a többi áldozathoz hasonlóan fekete harisnyában és farmernadrágban táncolt tovább.

Vörös Virág: Kati néni mesélte, hogy mindenkit egy kicsit másképpen kerít a hatalmába. Téged hogyan?

Táncos: A gonosz először Kristófot állította át, és engem azzal ragadott meg, hogy a barátommal akartam tartani egy jó kis balhé reményében. Nekem is mennem kellett, ki kellett próbálnom, bele kellett vágnom.

Táncos: Amikor észrevettem, hogy a páromat elviszi a gonosz, először nem értettem, miért történik. Megpróbáltuk visszacsalogatni őket, de már nem lehetett, így hát mi is beálltunk a másik oldalra.

Táncos: A keskeny út című tételben a színpadon sorban állunk és kacskaringósan haladunk, majd kis köröket és kaput alakítunk. A keskeny útról nem szabad letérni, egy templomba vezet.

Táncos: Nekem az első tételben az tetszik, amikor engem is átállítanak a rossz oldalra, mert a tanárunk egy kedves és mindig nagyon vidám úr, ebben a darabban viszont sikerült eljátszania a gonoszt. Tetszik, hogy komor is tud lenni.

Táncos: Nekem is az a kedvencem, illetve a darab legeleje, amikor rendes néptáncot táncolhatunk. A feladat, hogy a boldogságot a táncunkkal fejezzük ki, nagy örömöt okoz.

Vörös Virág: Mert a magyar néptáncot ennyire szereted?

Táncos: Igen.

Táncos: A második tételből a kezdést szeretem a legjobban. Emberek állnak megmerevedve, és felszabadítják őket.

Táncos: A globalizáció következtében mindenki sablonos lett, és ugyanazokat a gondolatokat vallotta. De a gyerekeknek volt saját elképzelésük, és egy színes világban éltek, boldogságot vittek a felnőttek szürke hétköznapjaiba. Ők szabadították fel a felnőtteket.

Vörös Virág: Már ti is átéltétek egyszer-egyszer ezt, mondjuk, ha egy felnőtt fáradt és agyonhajszolt? Vagy ez csak játék?

Táncos: Amikor otthon ebédelünk, sokszor észreveszem, hogy mindenki a maga bajával van elfoglalva, ilyenkor hiányzik az igazi együttlét érzése.
Saját gondolatai mindenkinek vannak, de ezek nem mindig jutnak a felszínre, sokszor nem érvényesülnek. Nagyon sok jó kezdeményezés azért nem valósul meg, mert valami rajta kívül álló ok akadályozza.

Vörös Virág: Ez a zsarnokság szerinted?

Táncos: Szerintem, igen.

Táncos: Valaki kitalál valamit, ami aztán az egész társadalomra vonatkozik, kihatással lesz minden emberre. Szerintem, ez nem jó, mert így a legtöbb embernek nincs beleszólása abba, hogy mi történik az országban.

Táncos: A globális jelző a nagy kiterjedésre, hatalmas méretekre utal. A globalizáció, szerintem, azt jelenti, hogy minden emberre rákényszerítik ugyanazt a gondolkodási sémát, és aki ezt nem akarja elfogadni, azt a perifériára szorítják.

Vörös Virág: Szerintetek ez rossz?

Táncos: Igen, mert nincs két egyforma ember, így két egyforma gondolat sincs, tehát nem lehet két embernek ugyanaz a véleménye.

Táncos: Nem jó, de mindig is voltak olyanok, akiknek nem volt önálló véleményük, és voltak olyan időszakok, amikor nem is lehetett saját véleménye az embereknek. Az ilyen időszakokat mindig egy jobb kor váltotta fel. A művészetben is megfigyelhető ez a változás: volt, hogy név nélkül alkottak a művészek, utána pedig elláthatták műveiket saját névjegyükkel. Minden nehéz idő után könnyebb idők jöttek, és szerintem, így lesz ez most is.

Vörös Virág: Szerinted, most melyik korszakban vagyunk?

Táncos: Az eléggé elnyomott időszakban, bár sokan nem veszik észre.

Vörös Virág: Te honnan tudod?

Táncos: Nyitott szemmel és füllel kell járni a világban.

Vörös Virág: Milyen jelei vannak az elnyomásnak?

Táncos: Például a tüntetések megakadályozása, hiszen ha az emberek valamivel nem értenek egyet, ezzel az eszközzel fejezhetik ki. Ha ettől megfosztják őket, elnyomják a más véleményűeket.

Kun Katalin: Játékkal neveljük a gyerekeket. Arra tanítjuk őket, hogy együtt, közösségben tudnak csak boldogulni. Közösségben lenni és egymást szeretni a legfontosabb és legalapvetőbb. Körben kell állni, ez a világ legszebb formája, és úgy kell helyezkedni, hogy mindenki egyformán vehessen részt, és ha valaki elmozdul, mindenki alkalmazkodhasson.

Fekete Ágnes: Ma az év utolsó református adása van, így egy istentiszteletre látogatunk el most együtt. Körülbelül 30 éve hangzott el Farkas József igehirdetése, akinek 10 éve éppen a karácsonyi istentiszteleten állt meg a szíve. Ézsaiás könyvének 38. részéből olvasott fel.

Abban az időben Ezékiás halálosan megbetegedett. Ézsaiás próféta, Ámóc fia elment hozzá, és ezt mondta neki: Így szól az Úr: Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradhatsz életben! Ekkor Ezékiás arcát a fal felé fordítva imádkozott az Úrhoz, és ezt mondta: Ó, Uram, ne feledkezz meg arról, hogy én híven és tiszta szívvel éltem előtted, és azt tettem, amit jónak látsz!
…Bizony, javamra vált a nagy keserűség. Hiszen megmentettél az enyészet vermétől, és hátad mögé dobtad minden vétkemet. (Ézs 38.)

Farkas József: Az év utolsó napjai alkalmat nyújtanak számunkra, hogy mérleget készítsünk. Mindenki maga ismeri a saját dolgait, ahányan vagyunk, annyiféle lesz a számadás, de nyújthatunk egymásnak segítséget.

Én most abban szeretnék segítséget nyújtani Nektek, hogy felállítok egy normát, és arra kérlek Benneteket, hogy mérjük meg ezen a normán az elmúlt esztendőt, mit mondhatunk el róla a végén. Hajlamosak vagyunk arra, hogy hamis mérleggel mérjünk, mert bizonyos események súlypontivá lettek, és hajlunk arra, hogy ezekhez igazítsuk az esztendőt. Valaki azt mondhatja: "mennyit bántottak, pedig ártatlan voltam". Másvalaki: "mennyit dolgoztam, és nem méltányolták, nem kaptam meg érte az elismerést". "Milyen sokat imádkoztam, és a legfontosabbat mégsem kaptam meg Istentől." Ezek hamis mértékek, szempontok, föléjük kell emelkednünk, és igei normát kell találnunk, hogy ahhoz mérhessük az életünket, az elmúló esztendőt.

Ebben az Igében egy jó norma áll előttünk: "javamra vált a nagy keserűség". Végül is áldás lett azokból, amik történtek. Nem egyszerűen az a feladatunk, hogy az eseményeket időrendi sorrendben összegyűjtsük, hanem számba kell vennünk a feldolgozásukat is. Emlékezzünk hát vissza azokra, amelyek az elmúlt évben történtek, és vizsgáljuk meg, hogy javunkra váltak-e mindezek! Mert akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra van, minden a javukra válik. Nem automatikusan, hanem egy, az Istentől kapott képességgel úgy tudják feldolgozni az eseményeket, hogy az a javukra váljon. Egy új értelmezési rendszert kapnak, amelynek segítségével az élet különböző eseményei a javukra válnak. Tehát nem burkot kapnak Istentől, amely megóvja őket betegségtől, bajtól, bánattól, veszekedéstől, hanem egy értelmezési rendszert.

Erre jó példa előttünk ez az ószövetségei történet. Egy zsidó királyról van szó, akinek a próféta megmondta, hogy a betegsége halálos kimenetelű lesz. Ő erre hátat fordított az embereknek, az arccal a fal felé kifejezés ezt jelenti: elkülönült az emberektől, a saját, személyes ügyének tekintette. Istenhez fordult, Hozzá könyörgött, és Ő megkönyörült rajta, meghosszabbította életét. Rossz hírt kapott, beteg lett, és elfordult az emberektől Istenhez, imádkozott, és javára lett. A végén feljegyezte mindezekről, hogy javára vált a nagy keserűség.

Ezzel a normával érdemes az év eseményeit megvizsgálni, szerintem. Mi lett velem ebben az esztendőben? Hogyan dolgoztam fel az eseményeket?

Szeretnék elmondani egy konkrét példát. A napokban került a kezembe egy könyv, amelyben a következő történetet olvastam. Egy Dávid nevezetű ember súlyos autóbalesetet szenvedett. 37 öltéssel varrták össze az arcát, hogy ismét emberi formát nyerjen. Sok csontja eltört. 12 óra múlva tért magához. Az orvosok megkérdezték, hogyan érzi magát, mire teljes meggyőződéssel mondta: nagyon jól. Az orvosok szinte elnevették magukat ezen a válaszon. Napokig várták ennek a súlyos balesetnek a biológiai következményeit, de nem történt semmi. Csodálkoztak az orvosok, hogy elmaradtak az ilyenkor szokásos következmények, mire Dávid azt mondta: "Értsék meg, én összetörtem, nem vagyok beteg!" Összetörettetését Istentől vette, és már a betegágyon elkezdett az életén, a viselkedésén töprengeni. Isten elé vitte ezeket. A naplójába azt írta le: "Úgy vettem észre, hogy egy szelídítési folyamaton mentem át." Fel is jegyezték róla, hogy onnantól kezdve egészen más lelkülettel tárgyalt, harcolt, tett bizonyságot. A nagy harcosból szelíd, megértő embert formált Isten.

Nem veszed észre, Testvérem, hogy Isten egy ilyen szelídítési folyamaton akar Téged is átvinni? Azt mondja Jézus: "Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok." Szelídebb ember vagy-e az esztendő végén, mint voltál az elején? Ha igen, akkor nem volt hiábavaló ez az esztendő, és akkor mindegy, hogy fájdalmakon, próbákon, megaláztatásokon vagy kitüntetéseken, előléptetéseken át vitt az út, mert a végső cél Jézus Krisztus arcának a kiábrázolása. Jézus arca ebben a durva, agresszív világban valóban szelíd arc, a szeretet arca. Bizony, Isten sok esztendőt szán arra, hogy különböző élményeken, fájdalmas tapasztalásokon bennünket átsegítve durva életünk, akaratunk, természetünk lassan átminősüljön Jézus Krisztus szelídségére.

Vannak olyan emberek, akik azonnal robbannak, a szelídítési folyamat után pedig szemmel láthatóan késik a kitörés, vagy teljesen el is marad. Az ilyen pukkancs embereknél nagyon látványos a szelídítési folyamat eredménye. Nehezebb azoknál, akik befelé robbannak, akik megtanultak fegyelmezetten élni és viselkedni. Semmi nem látszik kifelé, más emberek felé, de belül a nagy keserűség omlasztja az egész belső világukat. A keserűség gyökerei mélyen vannak, és megrontják az egész életet. Az Úr Jézus Krisztus szelídítési folyamaton akar átvezetni. Ez az egy norma elég.

Ha ezt elkezdjük alkalmazni, még három kérdés vetődik fel.

Javadra váltak-e a szenvedések? Biztosan mindannyiunk életében volt ebben az évben is valamilyen szenvedés. Emlékezz vissza rá! Ismered-e azt a technikát, amit Ezékiás is alkalmazott: az emberektől elfordulni, és csak Istennel beszélgetni. A szenvedések, a betegségek, a megaláztatások, a rágalmak áldásodra voltak-e? Merem állítani, hogy a keresztyénség számára az egyik legnagyobb áldás az, hogy Isten a rosszat jóra tudja fordítani. A keserűségből győzelmet, lelki megújulást, katarzist tud előhozni. Persze ez nem az önfegyelem gyakorlásának a kérdése, hanem Isten ajándéka. Jézus szeretete körülölel, és másként nézem azt, ami ártott nekem.

A második kérdés nehezebb, mint az első. Áldásul volt-e az, hogy megszűnt a betegség, a szenvedés? Érdekes, hogy a betegség inkább az áldásunkra van, mint a gyógyulás. Miután meggyógyultunk, az életünk gyakran visszatér a régi kerékvágásba. A betegségben kisgyerekekké válunk, hallgatunk, a fal felé fordulunk, vagy oda, ahonnan segítségre számítunk. A legnagyobb szomorúságot Istennek a gyógyulásunk táján szoktuk okozni. A egyetlen leprástól, aki a gyógyulás után visszatért hozzá, megkérdezi Jézus, hogy a másik kilenc hol van. Eszükbe sem jutott, hogy megköszönjék, csak elkönyvelték a gyógyulásukat, és visszatértek régi életükhöz, a bűneikhez. Áldásul volt-e a gyógyulás? Ez a második kérdés.

És a harmadik kérdés szintén nehéz: áldás volt-e számodra a siker, a győzelem, az előmenetel? Ez megint egy olyan pont, ahol el szoktunk bukni. Istent arra kényszerítjük, hogy fájdalmas eszközökkel csöndesítse el hetvenkedő énünket. A megszentelődésnek igen magas foka az, amikor a jó van áldásunkra. A másik ember szeretete, az előrejutásunk, mások elismerése, gyengédsége, a jó testvérek kevesebbszer vannak áldásunkra, mint a szenvedés. Állati természet van bennünk: önző, erőszakos, mindenen áttörő, csak önmagára gondoló természetünk van. Isten Jézus Krisztus természetére akar vezetni bennünket. Azt gondolom, ez jó norma.

Aki ezen kérdések mentén készíti a mérleget, az Isten szempontjainak megfelelően készíti. Legyen áldott Isten, ha Ezékiással együtt mondhatjuk: javamra vált a nagy keserűség. Ha amikor meggyógyulunk, nem csupán a magunk számára gyógyulunk meg, hanem elmegyünk a betegekhez, hogy vigasztaljuk őket, áldásul volt a betegség, a gyógyulás, a siker.

Kérjük Istent, hogy alkalmat adjon arra, hogy Krisztus arcával arcunkon érkezhessünk meg mennyei hazánkba! Ámen

Köszönjük Urunk, hogy annyi megértés van a szívedben. Köszönjük, hogy irgalmas vagy, amikor nem sikerül bennünk megvalósítanod Önmagadat. Türelmesen újrakezded, és mindig újrakezded. Áldj meg Bennünket, hogy legalább a számadás idején, az emlékezés órájában meglássuk azt, amit az év forgatagában nem láttunk! Hadd lássuk meg, hogy valóban a kezedben volt az életünk, munkálkodtál! Engedted, hogy lázadjunk, és csöndesen győzted le, vagy akartad legyőzni a lázadozásunkat. Bocsásd meg Urunk, ha nem jutottál annyira, amennyire szerettél volna jutni! Segíts, hogy türelmesebbek legyünk, többet adjunk, kevesebbet követeljünk önmagunknak! Kérünk, hogy szelídítsd meg világszerte népedet, vigyázz kicsiny népünkre, hogy szeressük egymást, értsük egymást! Értsük azt a vihart, amelyben mi is hányódunk. Kicsinyhitűségeink közepette is hűséges Istenünk voltál: légy áldott ezért örökkön-örökké! Ámen