2010-04-21

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Azt hiszem nincs olyan ember, akit meg ne indított volna a vasárnapi lengyel gyász. A kisnemzetek tragédiái, a mai kor minden visszássága és egy egész ország mély meghajlása volt a gondolataimban. Egy olyan református, közéleti emberrel beszélgettem, akinek egyik szülője magyar, a másik lengyel, arról, ő miként élte át a lengyel gyászt. Szesztay Ádámot hallják.

Szesztay Ádám: Nekünk, akik két, a történelemben sok szempontból összefonódott nemzethez tartozunk, csak egy hazát adott az Isten, ami két államiságban testesül meg.

Fekete Ágnes: Hogyan működött ez nálatok? Otthon lengyelül beszéltetek?

Szesztay Ádám: Az az igazság, hogy mivel együtt laktunk a nagymamámmal, aki lengyelül nem tudott, mindig magyarul beszéltünk. Édesanyám persze mindent megtett azért, hogy ilyen körülmények között is megtanuljak lengyelül, de igazán az egyetem lendített nagyot a lengyel tudásomon.

Fekete Ágnes: Mennyire jelent meg a két kultúra otthon?

Szesztay Ádám: Nem tapasztaltam két, egymástól jól elkülöníthető kultúrát, inkább úgy mondanám, hogy az a közeg, amiben élünk magyar is és lengyel is volt, nincs a kettő között határ. Nem olyan bonyolult, mint amilyennek tűnik, hiszen a két nemzet egymással összefügg.

Fekete Ágnes: Beszélgettem édesapáddal, amikor a pápa meghalt. A házasságuk édesanyáddal nem csak egy lengyel-magyar házasság volt, hanem ökumenikus is, és ez sem tűnt számomra bonyolultnak.

Szesztay Ádám: Azt szoktam mondani, hogy a reformátusságomat II. János Pálnak, pontosabban Karol Wojty³a-nak köszönhetem, hiszen amikor a szüleim összeházasodtak, a reverzális még hivatalosan és a gyakorlatban is a házasság feltételei közé tartozott, de ő mentesítette a szüleimet ez alól. Talán még nem is beszélgetett túl régóta édesapámmal, csak ránézett, amikor azt mondta, hogy látja rajta, hogy a gyerekei is keresztyének lesznek, az pedig, hogy ez melyik felekezetben történik majd, nem olyan fontos. Szerintem, nagyon sokat elmond a katolicizmus lényegéről az, amit akkor Karol Wojty³a az édesapámnak elmondott. Nekem nagyon sokat jelentett. Nem csak a lengyel és magyar kultúra egy a számomra, hanem a két felekezet is. Egy egyház létét érzem a világban. Mindenki, aki Krisztusban testvér, az testvér.

Fekete Ágnes: Gondolom, hogy ezzel az identitással nagyon szörnyű élmény volt az, ami az elmúlt napokban történt.

Szesztay Ádám: Így van. Nem kell sokat az együttérzésről beszélnem, hiszen a magyar nép szívből jövő, őszinte és mély együttérzésről tett bizonyságot most is.

Fekete Ágnes: Megrázó, hogy pont a Katyn-i megemlékezésre mentek, és bizonyos szempontból ugyanaz történt, mint akkor.

Szesztay Ádám: Igen.

Fekete Ágnes: Sokan mondják, hogy ez nem volt véletlen. Bennem is felvetődött sok ilyen kérdés.

Szesztay Ádám: Érdekes teológiai kérdés, hogy vannak-e véletlenek, de én inkább arra szeretnék kitérni, hogy megrendítő volt látnom a temetést nézve, hogy a lengyel társadalom milyen emelkedettséggel élte végig ezt a megpróbáltatást. Talán az is benne van ebben az emelkedettségben, hogy ez a katasztrófa Lengyelországot történelmének egy kiemelkedő pontján érte, ez egy optimista, sikeres szakasza a lengyel államnak. Mai magyar fejjel nehéz elképzelni, hogy mit jelent felemelkedő nemzetnek lenni, de remélem, hogy lesz olyan időszak, amikor tragédiák nélkül is el tudjuk képzelni az életünket. Lengyelország történelmének egyik csúcspontján van.

Fekete Ágnes: Miben tudnánk ezt megragadni?

Szesztay Ádám: A leginkább földhözragadt gazdasági, növekedési adatoktól az Európai Unión belül betöltött pozíciókig minden azt mutatja, hogy fejlődésben, növekedésben élnek a lengyelek. A magyar politikai életben is észrevették ezt, és Lengyelország mintaként áll sok tekintetben Magyarország vezetői előtt. A lengyel társadalom gyászát nézve azt éreztem, hogy ez nem hogy nem akasztja meg ezt az egyre öntudatosabbá, a problémáit egyre inkább megoldani képessé váló nemzetet a további fejlődésben, hanem még azoknak is segít saját maguk fölé kerekedni, akiknek eddig ez nem ment. Azon a repülőgépen nagyon sokféle nézetű ember utazott együtt, akik életükben és cselekvésükben sokszor megosztották a nemzetet, a halálukban azonban egyesítették.

Fekete Ágnes: Egy evangélikus tábori lelkész is volt a repülőn.

Szesztay Ádám: Kevesen tudják, hogy Lengyelország déli részén egy elég erős, körülbelül százezer főt számláló evangélikus közösség él. A társadalom elveszítette a hadsereg vezetőit, az államelnököt, az országgyűlés alelnökét, a tábori lelkészét.

Fekete Ágnes: A hited nem ösztökél arra, hogy válaszok után kutass, hogy választ adj?

Szesztay Ádám: Inkább arra hajlok, hogy sok minden, ami történik, Isten akarata ellenére történik a világon. Nem biztos, hogy abban kell keresni az akaratát, ami megtörtént. Az viszont biztos, hogy gondviselő szeretetébe minden belefér. Nem biztos, hogy csak a lengyelekről kell beszélnünk e tragédia kapcsán. Talán kevesek tudatában van benne, hogy közép-európaiak vagyunk, pedig valamilyen módon bennünket is érint, ami történt, közvetlenül befolyásolja a sorsunkat. Szerintem, nem csak Lengyelországra nézve kell feltennünk a kérdést: mit kell kiolvasnunk abból, hogy a sorsunk, a személyes és a nemzetünk sorsa is, Isten kezében van. A magyaroknak különösen fontos lenne ezen elgondolkodni, mert gyengéje a magyar keresztyénségnek, hogy szinte mindig csak a személyes sorsunkat tudjuk Isten kezében. Egy repülőgép szerencsétlenség vagy egy természeti katasztrófa egy pillanat alatt gyökeresen beavatkozik a történelembe. Nem úgy tenném fel a kérdést, hogy mi volt Isten akarata ezzel, hanem azt mondanám, hogy ezek az események mindenképpen hordozzák azt az üzenetet, hogy imádságban hordozhatjuk saját népünk és a környezetünkben élő népek életét, gondolkodását.

Fekete Ágnes: Történelmi sebek gyógyításában is nagyon nagy szerepe van az imádságoknak.

Szesztay Ádám: Igen. Nagy kérdés, hogy az orosz-lengyel kapcsolatot hogyan befolyásolja ez az esemény. Ez a tragédia felkiáltójel abból a szempontból is, hogy erkölcsi kényszer mindkét oldal számára ezt a kérdést lezárni. Nem az idő gyógyítja be a sebeket, egy közös, mély reflexióra van szükség. Jó lenne a begyógyítatlan sebek mélyére nézni. Nem csak emberi eszközökkel lehet ezeket begyógyítani. A számunkra érzelmileg is fontos szomszédsági kapcsolatok sorsa sem csak a mi kezünkben van. Rengeteget gyötörjük magunkat azzal, hogy vajon mit rontottunk el. Ha elmondjuk a bajunkat, azt érezzük bajnak, ha nem mondjuk el, akkor pedig azt, hogy nem mondtuk el. A magyar keresztyénségnek tudatosítania kell ezeket magában, mert bár kisebbségben él a magyar társadalmon belül, mégis ő tudja a megoldáshoz vezető utat. Merjünk az Úristenhez fordulni! Volt már itt olyan, hogy magyar és szlovák keresztyének közösen könyörögtek Istennek egy politikai találkozó keretén belül. Fontos, hogy ne csak látványos eseményként, hanem őszintén vigyük oda a megoldatlan problémák sorát Isten elé, hogy bölcs megoldást kérjünk. Fontos, hogy bölcsen viselkedjünk. Adjon Isten olyan vezetőket minden nemzet számára, akik ezt a fajta bölcsességet bírják.

Fekete Ágnes: Lengyelországban tényleg emberek tömegeit indította meg hitükben, érzelmeikben, életükben ez a tragédia.

Szesztay Ádám: Természetesen. Attól tartok, ha nálunk egy ilyen esemény bekövetkezne, a magyarságot a letargiába kergetné. Az erősödne meg, hogy már megint nem sikerült valami. Fontos lenne azt a lelki alkatot itt is a magunkévá tenni, hogy még a tragédia is felemel. Az egész temetésen uralkodott egy "mégis". Ez a "mégis" egy nagyon fontos szó. Sokszor eszembe jut történelmi helyzetekről az a pillanat, amikor egy borús időben repülő gép áttör a felhőkön, és kiemelkedik a ragyogó kék ég felé. Ilyen a történelmünk is. Afelett, amit borúsnak, felhősnek, esősnek látunk, ott a kék ég. Ez a "mégis".

Fekete Ágnes: A lengyel nép maga is átélte a határok állandó tologatását, a nagyhatalmak packázását, ami a magyar sors is. Következő beszámolónk ebbe a témába vezet minket. Vajdaságban megrendezték az első ökumenikus Háló találkozót. A budapest-svábhegyi gyülekezet gondnoka, Konkoly Elemér beszél a találkozóról, de először Schön Györgyöt, az egyik szervezőt hallhatják a katolikus Háló mozgalom részéről.

Schön György: Megdöbbentő volt egy néni vallomása, aki egyébként egy vegyes faluból származik, ahol bolgár és bukovinai székely katolikusok élnek egymás mellett. Klári néni szlovák, a férje bolgár. Gyönyörűen beszél magyarul Klári néni. A férje a negyvenes években Nagybecskereken járt a magyar gimnáziumba. Azt a vallomást tette a mondandója végére, hogy a férje szerint Isten csak magyar lehet. Azt a mondatot, hogy Isten magyar, bolgárul mondja a férje. Ő maga is bolgárul mondta el, amit sajnos most nem tudok idézni. Nagyon megerősítő volt ez a vallomás. Magyarországon tudatában kell lennünk annak, hogy felelősek vagyunk a határon túli magyarokért, mert ott még van egy olyan világ, amiről mi talán már lemondtunk, de az ottaniak még nem.

Fekete Ágnes: Sokan nem tudják, hogy Délvidéken egy nemzedék alatt nyelvváltás történt. Egyik határon túli területen sem ment ez ilyen gyorsan.

Schön György: Így van. A vészharangokat folyamatosan kongatják minden olyan helyen, ahol szórványban él a magyarság. Sajnos Délvidéken a szórvány és a tömbmagyarság közötti szakadék egyre jobban mélyül. Ezeket a kapcsolatokat kellene megerősíteni. Ott közelebb vannak egymáshoz az emberek. Nem csak a személyes kapcsolatokat kell erősíteni, ahogyan a Háló azt teszi, hanem nagyobb figyelmet kell fordítanunk az oktatásra.

Konkoly Elemér: A Torontálvásárhelyen megrendezett ökumenikus Háló találkozó volt az első a sorban. A Háló mozgalom katolikus hátterű, leginkább katolikus felekezetűek kapcsolódtak be a programjaikba. Délvidéken több, mint 30 településről érkeztek a találkozóra katolikusok, és rajtuk kívül voltak még reformátusok is. Torontálvásárhely, amely helyet adott ennek a találkozónak, szinte teljesen református, bár van katolikus gyülekezete is a falunak. A lakosok az 1700-s években érkeztek erre a földre Szeged, Makó, Hódmezővásárhely és Csongrád környékéről. Azelőtt ez a hely egy katonai, felvonulási terület volt. Érdekes struktúrája van a falunak: négyzethálós. Katonai hadmérnökön tervezték meg az utcaszerkezetet. Minden egy ház és utca azonos, így könnyen el lehet benne tévedni. Nagyon érdekes, mert nem az alföldi faluszerkezetet mutatja. A Találkozó menete a következő volt: első nap reggel érkeztek meg az emberek, mindenki kapott egy névtáblát, amin a keresztneve és az általa képviselt falu neve szerepelt. Rögtön a dolgok sűrűjébe csöppentek az emberek, mert két előadással vette kezdetét a program. Az egyik arra a kérdésre kereste a választ, hogy mit jelent az, hogy valaki keresztyén és magyar. Az európaiak mindig furcsának találják, hogy a templomainkat zászlókkal ékesítjük, amelyek között a nemzeti lobogó is jelen van. Főleg akkor furcsa ez nekik, ha a templom ráadásul még nem is Magyarországon található. Magyarul imádkoznak sokan a határainkon túl, mert imádkozni mindenki a saját anyanyelvén imádkozik. A másik előadást egy lazarista szerzetes tartotta, és a Vatikáni Zsinatra hivatkozott amikor azt mondta, hogy az ökumené jegyében a különböző felekezeteknek közeledniük kell egymáshoz, mivel a különbség nem igazán abban érhető tetten, hogy milyen módon imádják az Istent. Ebben a gyülekezetben minden reggel fél nyolckor egy félórás áhítatot tartanak az emberek munka előtt.

Fekete Ágnes: Ezen a találkozón mi volt a legnagyobb élmény?

Konkoly Elemér: Az, hogy olyan emberek ismerhették meg egymást, akik szétszórtan, apró falvakban élnek, most pedig összegyűltek és megismerték egymás életét, tapasztalatait. Nagyon érdekes volt.

Fekete Ágnes: Honnan jött az öltet, hogy Torontálvásárhelyen legyen ez a találkozó?

Schön György: A Háló mozgalom találkozókat szervez szerte a Kárpát-medencében, és már 15 éve működik a Délvidéken is. Sok helység sorra került már, és most Torontálvásárhelyre került a sor. Számomra evidens volt, hogy erre a találkozóra a svábhelyieket is meghívjuk, hiszen ők a torontálvásárhelyi gyülekezetnek testvérgyülekezete. Kedves barátom, Elemér, kapva kapott az alkalmon, és ők is csatlakoztak. Két autóval utaztunk. Egy úgynevezett katolikus autóval, amelyben az előadó és néhány katolikus barátunk utazott, és egy református autóval, amelyben a svábhegyiek és jómagam utaztunk.

Fekete Ágnes: Mi volt a nagy élmény Torontálvásárhelyen?

Schön György: Azt lehet mondani, hogy a helyzet nagyon szomorú, mert szinte egy emberöltő alatt vész el a magyar nyelv és öntudat, és ahol eddig még nem veszett el, ott is kiveszőben van. De azok az idős emberek, akikkel találkoztunk, a lelkükben még egy olyan világot őriznek, amelyről majdhogynem azt mondhatjuk, magyar világ.

Konkoly Elemér: Vallomásszerűen áradt ki belőlük a kapcsolatuk Istennel. Látszott, hogy teljes életű emberek. Nagyon sok mindenen keresztülmentek, és mindig tudatában voltak annak, hogy Isten velük van. Nem volt közöttük olyan, aki fél lábbal állt volna a világban.

Schön György: Mi a Hálóban szentmisével szoktuk befejezni a találkozót, amit most elhagytunk, és közös istentisztelettel ünnepeltünk a református templomban, amelyen hat lelkész és négy római katolikus pap vett részt. Koronája volt a Jézus Krisztus nevében való összegyülekezésünknek a közös istentisztelet, amelyen elmondhattuk a közös imádságainkat, és amelyet a nemzeti Himnusszal zárhattunk le. Ennek a fajta együttlétnek csíráját és magvát sikerült a lelkészekben is elültetni. Talán ők is szerveznek majd hasonló találkozókat.

Fekete Ágnes: A Károli Gáspár Református Egyetem egy kéthetes kurzust szervezett a Tempus és az Erasmus Irodával közösen holland, spanyol, portugál és magyar diákok részvételével. A téma nemzetek, birodalmak és egyház volt. A külföldi diákok arról beszélnek, hogyan látják Magyarországot és saját hazájukat.

Rosie (spanyol lány): Azt hittem, hogy Magyarország a nyugati államok számára egy elfeledett ország – de most rádöbbentem, itt emberek élnek, akik sokáig szenvedtek. Ez érdekes, mert ez részben a mi történelmünk is, különösen a demokrácia szempontjából. Két külön ország vagyunk, de mindkettőnknek olyan történelme van, amiből sokat tanulhatunk, sokat megoszthatunk egymással. Ezt nem tudtam, mielőtt idejöttem.

Luc (holland fiú): Hollandiában nem tanulunk sokat a magyar történelemről, csak egy kicsit a Habsburg Monarchiáról , úgyhogy érdekes volt róla megtudni valamit. A portugál és spanyol történelemmel is foglalkoztunk, amiről már többet tudok, mint némely magyar tanuló, vagy akár mint a hollandok.

Pedro (portugál fiú): A vár különösen tetszett, mert amikor oda mentünk esett a hó. Portugália északi részén vannak ugyan hegyek, amelyek be vannak havazva, de soha nem láttam még havat hullani az égből. Elmondhatom, hogy az első alkalom az életemben, amikor havat láttam, Budapesten volt. Ez nagyon egyszerűnek tűnik, de olyasvalami, amit mindig is látni akartam. Tudom, hogy nem túl gyakori, hogy márciusban havazik, úgyhogy úgy érzem, ezt külön nekem szánták.

Rosie: Az egyik legfurcsább dolog az volt számomra, hogy milyen büszkék a magyarok. Én is szeretném olyan büszkének érezni magam a spanyol történelemre, mint a magyarok a sajátjukéra.

Luc: Hollandiában sok lengyel vendégmunkás van, akik olcsón dolgoznak. Sok holland úgy gondolkozik, hogy a lengyelek ellopják előlük a munkát, és elfoglalják Hollandiát, de szerintem ez butaság. Ők is európaiak és egész Európában utazhatnak.
Érdekes volt meglátogatni egy országot, ami húsz évvel ezelőttig diktatúra alatt volt. Nem igazán láttunk vagy értettünk belőle semmit mostanáig, vagy hogy hogyan befolyásolta ez az embereket akár a mai napig. Érdekes vagy inkább fura volt látni, hogy az emberek itt zárkózottabbak az utcán: Hollandiában, ha rámosolyogsz valakire, az visszamosolyog. Itt az emberek – hát lefele éppen nem néznek-, de nem mosolyognak vissza. Ez talán az előző rezsim öröksége. Ha ilyen embereket látsz, akik sokat szenvedtek, sokkal megértőbb tudsz lenni velük – emberekkel, akiket valójában alig ismersz.
Ahogy Maxima hercegnő mondta, nem létezik vérbeli holland ember vagy igazi holland identitás. Nem igazán van olyan, amire büszkék vagyunk, mert a legnagyobb hőseink tulajdonképpen kalózok – 17. századi bűnözők. A második világháború még mindig téma nálunk. Két igazi nemzeti ünnepünk van, amit megtartunk – a királynő napját kivéve – május 5-e, a felszabadítás napja, és május 4-e, amikor a háború alatt meghalt emberekre emlékezünk. Ez nagyon különbözik Magyarországtól, ahol az emberek 1848-at ünnepelik, és nagyon büszkék rá. Jó volt látni a zászlókat és a trikolort a kabáton.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg híreinket!

Van-e egy hely a te asztalodnál elnevezéssel tartanak börtönmissziós világ-imahetet ezen a héten. A református börtönmisszió munkatársai kérik a gyülekezeteket, hogy közösségi alkalmaikon imádkozzanak az elítéltekért, családjaikért, az áldozatokért és a börtönmisszióért.

A református drogmisszió induló rádióműsorához önkéntes műsorvezetőket és telefonlelkigondozókat keres. A jelentkezésről a műsor után egy órán keresztül szerkesztőségünk telefonszámán érdeklődhetnek.

A XVII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál holnap kezdődik és vasárnapig tart a Millenárison. A Kálvin Kiadó és a Magyar Bibliatársulat a Jövő Házában, a 22-es standnál várja az érdeklődőket.

Zenés istentisztelet keretében koncertezik a Deésis zenekar április 28-án, 19 órától Budapesten, a Magyar Tudósok körútja 3. szám alatt.

Sepsy Károly ad orgonahangversenyt az épülő újszegedi református templom javára április 25-én, 18 órától Szegeden, a Honvéd téri református templomban.

Remény és bizalom Haitin és a Kárpát-medencében címmel számol be Pál Sándor, a református Szeretetszolgálat kuratóriumának elnöke és munkatársai a Szeretetszolgálat tevékenységéről április 27-én, 18 órától Budafokon, a Demjén István u. 2. szám alatt.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Jakab apostol levele 2. fejezetének 12. verséből!

Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni. (Jak. 2,12)

Tegnap egyfajta látomásban volt részem. Nemrég óta látogatok valakit a börtönben, egyfajta egyéni pasztorációt végzek. A látogatás előtt szépen odaadtam a szabályok szerint az iratokat, mindent kibogarásztam az asztalra. Átvizsgáltak egy sípoló szerkezettel, olyan zsebeket is felfedeztek a kabátomon, amikről nem is tudtam. Majd hazamentem, és telefonon megbeszéltem még egy riportot, de kiderült, hogy az illetővel az Országházban kell találkoznunk. Elmentem a Kossuth térre. Leparkoltam, beléptettek, szépen kitettem az irataimat, átbogarásztam a zsebeimet, a sípoló szerkezettel ismét átvilágítottak, és már bent is voltam. De hol is? Ez nem a börtön. Ki, kit és honnan zár ki? – merült föl bennem óhatatlanul a véletlen egybeesés miatt a kérdés. A két kép azonossága döbbenetes volt. Milyen világban is élünk? Egy olyanban, ahol a demokrácia nagy eszménye mellett a valós szabadság nem az igazi kérdés már. Börtönöket gyártunk magunk köré. Félni kell mindenkitől, ezért önként mondunk le szabadságunkról. Önként rácsozzuk körbe házainkat, riasztóberendezések garmadát szereljük föl, mert cudar világ van, és szeretnénk túlélni, megmaradni. Ez fontosabb a szabadságnál. Én is, mindannyian ebben a folyamatban élünk.

Vannak azonban dolgok, amik nem működnek, egyszerűen nem képesek létrejönni szabadság nélkül. Ilyen például a szerelem. Ha nincs benne szabadság, akkor elvegetálhat egymás mellett két ember, de nem jöhet létre valódi szerelem. Éppen a szerelem képe mutatja meg, mi is a valódi szabadság. Nem szabad az az ember, aki a másikkal szabadságáért harcot vív. Én vagyok az, akinek több tér, több idő kell, és közben összes energiám elmegy erre a küzdelemre, és nincs időm valóban élni. Nem szabad az az ember, akinek több jut, hiszen ezt a többet egyfolytában hasonlítgatja, vizsgálja, félti, és minden energiája arra megy el, hogy ezzel a többel foglalatoskodjon, így nem tud igazán élni. Nem szabad ember az, aki hatalmat szerez, és dönt mások feje fölött, mert féltenie kell magát, megsértődik, és kicsinyes csatákba kell belekerülnie.

Akkor ki a szabad ember? Csak egyetlenegy útja van a szabadságnak, és ezt éppen az evangéliumokból tudjuk meg. Az szabad, aki önmagát odaadja. Csak az önmagunk odaadása lehet életünk egyetlen szabad tette. Ezért jó példa a szerelem, mert abban éppen az a jó és a szép, hogy odaadhatom magam a páromnak, nem kicsinyeskedem, nem harcolok, hanem futok érte, szeretem őt, ő az enyém, én a tied… Ez a szabadság törvénye. Az a törvényszerűség, hogy egyetlen szabad tettünk lehet, ez pedig önmagunk odaadása. Nincs más út.

Ha úgy tetszik, ez az út az önmegtagadás útja. Annyival leszek több, amennyit leteszek magamból. Annyit érek, amit nem sajnálok önmagamból. Az embernek az önmegtagadásról mindenféle sanyargató eszközök juthatnak az eszébe, emberek, akik magukat csapdosták csalánnal, és mindenféle irtóztató öngyötrést hajtottak végre. Ez egy nagyon rossz és helytelen út. Az önmegtagadás a szabadság törvénye. A régiek ezt egy képpel magyarázták. Kétféle tűz van: az egyik az emésztő tűz, a felbőszült hatalom tüze, erre sokszor mondták, Isten az, aki emésztő tűz. Van azonban egy másik tűz is, amely az elsőnél nagyobb és hatalmasabb, ez az önmegtagadás tüze, az áldozat tüze. Az első tűz csupán meleget ad, a második világít is.

Isten minden tette arról szól, hogy Ő Önmagát adta. Vállalta a szabadság törvényét, megosztotta Önmagát először is a teremtésben, majd különösen is abban, hogy elküldte Fiát közénk. Az emésztő tűzből mindenképp világító és önfeláldozó tűz lett. Mai világunkban, amelyben kívül belül börtönök vannak, gondoljunk a szabadság tökéletes törvényére, amely ma is törvény: annyik vagyunk, amit magunkból oda tudunk adni. Így szóljunk és így cselekedjünk! Ámen