2010-07-14

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat! Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Nemrég adták át a Magyar Örökség Díjakat. Ezt azok kaphatják, akik a magyar kultúra fennmaradásáért tesznek valami kiemelkedőt. Az egyik díjazott egy nyugalmazott református lelkipásztor Hegyi-Füstös István. Az egyházi szolgálata mellett évtizedeken át gyűjtötte a magyar nép kincseit és ezekről különféle újságokban, rádióban tudósított. Életéről, munkásságáról, hitéről vall most.

Hegyi-Füstös István: Egyszer egy temetésen – a legnagyobb csodálkozásomra – a hátam mögött megszólalt egy cigányzenekar. Csodálkoztam, mert tudtommal nem cigány volt az elhunyt. Elhúzták a Lehullott a rezgő nyárfa… kezdetű dalt és más ehhez hasonlót. Amikor megfordultam rám nézett az egyik zenész és ezt mondta: „Pista, te vagy az? Hát te pap vagy? Soha nem gondoltam volna! – Pedig gondolhattam volna!” A rádió zenekarában játszott és járt kisegítő szolgálatokra. A rádiónak, az írott és elektromos sajtónak több mint fél évszázadon keresztül voltam munkása. Volt egyszer egy író-olvasó találkozó, amikor ujjhegyre szedtük, hogy milyen lapokba írtam. Hatvanhárom újságot számoltunk össze és az még nem is volt a teljes, de soha, egyetlen pillanatra sem tettem le a palástot. A legfontosabb számomra mindig Jézus Krisztus ügyének a szolgálata volt. Kezdettől fogva a famíliánkban, az istenhit, a zsoltáréneklés, a bibliaolvasás volt a fontos. Ebben a légkörben nőttem fel és a református elemi iskolában csak megerősítették azt, amit a családban kaptam. Imádság, ének a lélegzetvételem. Olyan környezetbe kerültem, ami gazdagította a hitemet, a tudásomat és elkötelezettségemet is. Nemcsak a szakrális néprajz – a pünkösdölés, ádventjárás, kántálás, az ünnepkörök népszokásai – hanem a magyar nép népi kincsei is érdekeltek. Az volt a célom, hogy megmentsem a feledéstől azt, amit még meg lehetett. Németh Lászlótól kezdve a szentkirályszabadjai cigányokon át, – akik nem hegedültek, hanem hárfáztak – egészen a göcseji mesemondó idős néniig. Abban az időben a Muzsikáló képeslapok című műsor miatt jártuk az országot a rádió csapatával. A göcseji tájtól kezdve Kelet-Magyarországig végigbarangoltuk szép hazánkat és gyűjtöttük azokat a népdalokat, elbeszéléseket, meséket, amik annak idején nem kerültek Kodály, Bartók se Lajta László figyelmének körébe. Aztán hosszú ideig szerkesztettem az Egy falu egy nóta című műsort, ami néprajz és irodalom is volt. Ez jó alkalom volt arra, hogy a feledésbe merült népdalok és a mellőzött kisemberek – akik nagy emberek voltak mégis – a figyelem előterébe kerüljenek.

Talán a dévaványai Kádár Feri bácsit, a Népművészet Mesterét emlegettük a legtöbbet, aki nemcsak megszólaltatni tudta az összes elképzelhető és elképzelhetetlen népi hangszert – a büröksíptól kezdve a dudáig –, hanem sajátmaga is készített ilyen hangszereket. Akkor került a figyelmem előterébe, amikor egyik riporter barátom azt mondta, hogy Dévaványán járt és ott Kádár Feri bácsi felnyúlt az eresz aljára, kivett egy nádszálat, éles bicskával faragott rajta egyet-kettőt és az elkészült nádsípból olyan csodálatos dallamokat csalt ki, hogy az stúdióképes, előadásra alkalmas, nagyszerű hangversenydarab volt.

Kádár Feri bácsi, kérésünkre eljött Jászberénybe és ott az addig megszólaltathatatlannak hitt Lehel kürtjét megszólaltatta. A kürt elefántagyarból van faragva és azt gondolták, hogy nem lehet rezonáltatni ezt a tömör anyagot. Ráadásul meg is volt repedve. De Kádár Feri bácsi leleménye áthidalta a problémát. Méhviaszt kért és a repedést szépen betömítette, és így – ahogy mondta: „nem suttyant ki a levegő”. Így lett a Rádiónak becses, archív hangemléke, a Lehel kürtje. Olyan gyönyörűen szól, mint az érchangú trombita. Pásztorember volt, juhász, öregkorára pedig temetőcsősz. Olyan faragványai voltak, hogy néprajzi múzeumok őrzik.
Vörös Virág: Említette, hogy mind emellett mégiscsak a hit volt a legfontosabb és a Jézus Krisztusban való szolgálat. Hogy tudta ezt megjeleníteni a munkáiban?
Hegyi-Füstös István: Amikor én úgynevezett világi írást tettem közzé, vagy előadást tartottam, tulajdonképpen az mind textus nélküli igehirdetés volt. A mélyben, a mondatok mögött ott volt mindig a bizonyságtétel. Nem szóval, hanem a cselekedetek pantomímjével próbáltam bizonyságot tenni. Egyetlen példa most a sok közül: Említettem a szentkirályszabadjai hárfázó cigányokat. Amikor készítettem a felvételt, akkor kiderült, hogy őket is elhurcolták az auswitzi időkben. Néhányuknak azonban sikerült visszajönni és az elhagyott pincékben húzták meg magukat és kimustrált autóbusz karosszériákban laktak. Amikor az összekötőkötő szövegeket írtam mindig rámutattam arra, hogy mit érdemelnének ezek az emberek, hogy milyen értékes kultúrát képviselnek és milyen méltatlan körülmények között vannak. Ezt jól kihegyeztem. Rövidesen fordult a sorsuk, mert a régi uradalmi szolgálati lakásokba vitték be őket, tehát méltóbb körülmények közé kerültek. Erről én akkor szereztem tudomást, amikor Németh Lászlóhoz mentem Sajkodra, egy kis kitérőt tettem, hogy meglátogassam a hárfázó cigányokat. Elszorul a torkom, amikor felidézem, hogy amikor megálltam az egyik ajtóban egy idős cigányasszony így fogadott: „Hegyi-Füstös István, a Jóisten áldja meg magát! Mert amikor maga megírta a mi dolgainkat, akkor fordult a mi sorsunk jobbra, és akkortól kezdve van ilyen jó dolgunk.”
Akik ellene vannak, vagy mellőzik a népdalokat, a népi kultúrát, a népi irodalmat, azok nem ismerik igazán. Én elsősorban nem muzeális, archiváló szempontokat tartottam szem előtt, hanem azt hogy a napjainkat mennyiben teszi kellemessé, érdekessé, értékessé a népi kultúra. Egy-egy népdal, a népi gyógymódok, ételek elkészítése, a természet ismerete, szeretete, a paraszti kultúrában és a diák folklórban megjelenő dolgok mind olyanok, amikre érdemes odafigyelni és gyűjteni, menteni kell.

Fekete Ágnes: A Magyar Örökség Díjat nemcsak személyek, hanem szervezetek is megkaphatják. Az egyik szintén most díjazott szervezet, az úgynevezett Hangya Szövetkezés, ami a komoly múltra visszatekintő Hangya Szövetkezet nyomdokaiba próbál lépni. Ennek a mezőgazdaságot fellendítő szövetkezetnek a múltjáról, jelenéről hallunk most. Tudjuk, hogy számos lelkész, egyházközösség nagyon tevékenyen vett részt annakidején a Hangya Szövetkezet szervezésében. Varga Sándor presbiter gyermekként végigélte, ahogy Tordason felvirágzott a gazdasági élet a Hangya segítségével. Őt és a falu alpolgármesterét Teszár Tamást hallják.

Teszár Tamás: A kiegyezés után válságba került a magyar mezőgazdaság. A jobbágyság felszabadítása után a földbirtokosok munkaerő nélkül maradtak. A jobbágyok kisterülettel, értékesítési tapasztalatok, beszerzési tapasztalatok nélkül. Az egész mezőgazdaság kezdett széthullani. Ebben a közegben akkoriban liberális gazdaságpolitika volt, ami hasonlított a mostanira. Megjelent még a „globalizmus” is, hiszen Amerikából megindult a gabona, kukorica beszállítás, az itteni termelési költségekhez képest, jóval alacsonyabb áron. Kritikus helyzet volt a falusi emberek számára. Országos szervezet volt a Hangya Szövetkezet, országos hatáskörű szövetkezeti rendszerként alakult, meg a termelési és fogyasztási szövetkezet. Volt kefegyár, szappangyár, téglagyár itt-ott, és emellett elsősorban a mezőgazdasági termények feldolgozására konzervgyárak. A Hangya Szövetkezet azt csinálta, hogy megtermeltette az árut és azt el is adta. A termelő a lehető legnagyobb pénz kapta, hogy meg tudjon élni belőle. A vevő pedig a lehető legolcsóbban tudta megvenni, hiszen csak az üzlet fenntartásához szükséges néhány százalék haszon került a termék árára. Nem települt rá ez a sokszor többszáz százalékos haszon, ami most megint jellemző, mert a külföldről hozott mezőgazdasági termékeket kell fogyasztani és a nagy globális üzletláncok látnak el minket áruval. A szövetkezetben az volt a fontos, hogy nem azoktól kell felvenni hitelt, akik túljárnak az egyszerű parasztember eszén, mert az csődhöz vezethet és akkor tényleg nem marad más, mint kitántorogni Amerikába. A másik oldalon a boltosnak kellett megvenni mindenféle terméket, amit egyébként meg is lehetne termelni. A települések jórészén nyílt egy saját bolt. Megalapítottak biztosító szövetkezeteket megint csak összefogással. A kis pénzecskéjét mindenki betette és ha valaki bajba került egy belvíznél, annak megtérült a kára az összefogás révén.

Tordas 1939-ben lett szövetkezeti mintafalu. Akkor kezdték építeni azokat az építményeket, amiket jellemzően ma is használunk. A Hangya Szövetkezet akkori vezetője az a Wünscher Frigyes volt, aki 1934-ben a csődközeli állapotból hozta ki a szövetkezetet. Akkor ezt ő elvállalta és nagyon komoly munkával rendbe szedte. Az ő első könyve, ami a legjobban szemlélteti a Hangya Szövetkezet lényegét, annak az volt a címe: A keresztény erkölcs és nemzet gondolata a gazdasági életben. Ha lerövidítjük, akkor keresztény nemzeti gazdaság.
Varga Sándor: Szarvason már élő Hangya Szövetkezeti mozgalom létezett. S mivel Podhraczky János, az akkori evangélikus lelkész szarvasi származású volt, magával hozta azokat az ismereteteket, amik szükségesek ahhoz, hogy egy településen egy ilyen Hangyaszövetkezési formát ki tudjanak alakítani. Az evangélikus lelkész járandóságát biztosító földje 30 vagy 40 kataszteri hold terület volt, amit a Hangya Szövetkezet rendelkezésére bocsátott, hogy ezen a területen kialakítsák ezt a mintagazdaságot és elkezdhessék ezen a nagyobb területen a szövetkezeti gazdaságot. Hozzákezdtek egy falusi tejbegyűjtő helynek a létesítéséhez is. A tej tartósítását úgy oldották meg, hogy a hűtőberendezésen, – ami jeges, hideg víz volt – keresztülfolyatták, aztán jeges tárolókba rakták bele a nagy kannákba begyűjtött tejeket és naponta kétszer szállították el a községből a vasútállomásra és onnan a budapesti tejfeldolgozóba. Ez minden nap így történt. Akinek fölösleges teje volt, az bevitte a tejcsarnokba, ott felírták a bevitt mennyiséget és egy hónapban kétszer a folyó árnak megfelelően megkapták ennek az ellenértékét. Hamarosan eljutottak odáig, hogy Tordason a Hangya mozgalomnak a vezetőit képző iskolát alakítottak ki.
Vörös Virág: Ezeken ön személyesen részt vett?
Varga Sándor: Akkor én már tizenéves gyerek voltam. Eljutottak odáig, hogy a falu jó nagy százaléka nemcsak az ezüst, hanem az aranykalászos gazda minősítést is elérte a Hangya Szövetkezeten keresztül.
Vörös Virág: Ez a szép virágzó dolog a háború után nagyon hamar lehanyatlott.
Varga Sándor: A háború után még két évig, 1948 elejéig működött, mint Hangya Szövetkezet. Aztán, amikor az államosítások 1948-ban megtörténtek, akkor nagyon gyorsan ezt egy tollvonással keresztülhúzták. Odáig jutott Tordas akkor, hogy a saját építkezéseikhez megpróbálták a téglát a saját területükön kiégetni. Itt a kertünk végében csináltak egy nagyon kezdetleges téglaégetőt. A magyar mezőgazdaság felemelkedésének a csírája az kell legyen, ami akkor elindította ezt a folyamatot.

Teszár Tamás: A száz évvel ezelőtti példa a mai világban is a kivezető utat jelentheti, hiszen pont ugyanazok a bajok. A falvakban legyen Hangya Szövetkezeti üzlet, amit vagy építenek, bérelnek, vagy vesznek. Erre ma is adott a lehetőség. Országszerte legyen egy nagy erős Hangya Szövetkezet, amely termeltet és a termelőket összefogja. A termeléshez szükséges beszerzéseiket együtt intézik a tagok, piacra viszik a termékeiket. Nem egy nagykereskedelmi hálózatba viszik a termékeiket, ahol több lépcsőn keresztül kerül a piacra, hanem egyenesen ellátják a Hangya Szövetkezet boltjait. Ez reálisan járható ma is. Négyszáz tagszövetkezet van az országban és harmincezer tag.

Fekete Ágnes: A jelenben is komoly hagyományőrzés folyik, amelynek egyik motorja egy református házaspár, akik évtizedek óta a népi hagyományokat adják át a gyerekeknek Tordason. Néptáncot oktatnak, együttest vezetnek, közösséget teremtenek. Erről a munkáról beszél most a feleség Németh Ildikó és Pápai Áron citerás.

Citerazene
Vörös Virág: Mi volt ez?
Pápai Áron: Elindultak a cigányok kapálni… Ez egy erdélyi dal.
Pápai Áron: Itt a suliban már volt Parázs zenekar, Tűz lángja zenekar és Anikó néni és a csapat úgy döntött, hogy valaminek égni is kell így mi lettünk a Tüzifa citerazenekar.
Vörös Virág: Hány évesek vagytok, akik odajártok.
Pápai Áron: Tizennyolctól kezdve lefele.
Vörös Virág: Szoktatok koncertet adni?
Pápai Áron: Kísérni szoktuk a Pillikék második csoportját. Rengeteg fellépésünk volt. Kecskeméten is mi kísértük őket.
Pápai Áron: Rengetegféle dalt lehet megtanulni citerán is.
Pápai Áron: Legjobban Magyarbődön terjedt el. Ma Szlovákiában található, a régi Magyarország területe volt.
Vörös Virág: Ilyeneket is szoktatok tanulni?
Pápai Áron: Igen.
Vörös Virág: Van citeraórád külön?
Pápai Áron: Hétfőn citera, kedden tánc, csütörtökön tánc, pénteken szolfézs, citera.
Vörös Virág: S emellett hagyományos iskolába is jársz?
Pápai Áron: Igen.
Vörös Virág: Mit szeretsz a néptáncban?
Pápai Áron: Jó hangulat és társaság van. Új emberekkel is meg lehet ismerkedni.
Németh Ildikó: Elvállaltuk a martonvásári Százszorszép táncegyüttest huszonnégy éve. Azóta is ezt csináljuk. Alakítottunk itt Tordason egy iskolát. A tordasi Pillikék tulajdonképpen egy művészeti iskola. A martoni iskola kihelyezett szakaként indult tizenegy éve. S most már három éve, hogy csak ide tartozunk Tordasra. Az együttessel lettünk népszerűek, ami már ötszörösen Kiváló együttes. Sok nemzetközi fesztiválon voltunk velük Kanadától kezdve Egyiptomig. Európában is sokfelé voltak, most éppen Horvátországban vannak egy fesztiválon. Ez egy tudatos hagyományápolás vagy hagyományátadás. Kapják a zenét, a táncot, a folklór ismeretet.
Vörös Virág: Ezek szerint ti csináljátok az együttest, és az összes többit a művészeti iskolában kapják meg a gyerekek oktatás formájában?

Németh Ildikó: Igen. Megpróbálunk olyan hagyományt megalkotni és átadni, hogy majd saját maguknak tudjanak megszervezni például egy húsvéti bált. Erre jönnek a kicsiktől a felnőttekig, mert több rétegben tanulnak. Tanulnak az iskolában, a Százszorszép együttesben, ami ifi korosztály és még van egy tánckörünk is, ami a szülőkből és a régi táncosokból áll. Egy karácsonyi vagy húsvéti bál már spontán kialakul ezekből a körökből. Az ő igényük is lesz, hogy együtt táncoljanak, a hatéves és a nyolcvanéves. Tanítottunk ilyen idős embert Amerikában, neki akkor jutott eszébe, hogy milyen jó ez a magyar néptánc. Nagyon sok embert meg tud fogni a tánc. A magyar néptánc és zene egyedülálló a világon, teljesen egyéni. A zene az megkapó, nagyon sokféle. Egy élet sem elég, hogy megismerd. Közösséget alkotni ma, főleg néphagyománnyal nagyon nehéz dolog. Régen adta magát a falusi életben. Aztán az ötven-hatvan év ezt kimosta és ez most egy újrahagyományozódás.
Vörös Virág: Nekem úgy tűnik, hogy a néptánc és a néphagyományőrzés lett a ti életformátok.
Németh Ildikó: Törekedtünk mindig arra, hogy viseletet gyűjtsünk. Amilyen tánccal foglalkozunk, azt komplexen próbáljuk megismerni. Fölmentünk az Akadémiára, kikértük a filmeket a leírásokat és átnéztük azokat. Úgy mentünk ki mindig gyűjteni is, hogy tudtuk, hogy kihez megyünk, ki az, aki él még az akkoriak közül, így próbáltuk a szálakat összeszedni. Például Szabó Teri nénit Mezőkölpényben megismertük az utcán, mert a filmen már láttuk. Mezőkölpény és a saját együttesünk olyan kapcsolatot épített ki, hogy testvértelepüléssé lett, ami élteti ezt a pici települést, ott Székelymezőségen.
Vörös Virág: Ezek szerint a tánc rengeteg mindent hoz magával?
Németh Ildikó: Igen. A parasztemberek azt mondták, hogy az ügyes táncosok, mindenben ügyesek. Lehetett látni, hogy valakinek ég a keze alatt a munka vagy nem. Amilyen volt a munkában, olyan volt a táncban is.
Vörös Virág: Mennyire járja át ezt a hagyományőrző munkát az Istennel való kapcsolatod?

Németh Ildikó: Én a parasztemberektől és a férjemtől kaptam a hitemet. Reformátusok vagyunk mindketten. Engem Gyökössy Endre keresztelt meg felnőttkoromban. Akkor volt a fiamnak és a középső lányomnak a keresztelője, amikor nekem. Azóta konfirmáltam felnőttként és a gyerekeim is konfirmáltak és reformátusok lettek.

Itt a gyúrói közösséghez tartozunk. Pici kis közösség, de jó hogy van, mert kell ez a háttér. Szükség van a hitbéli hovatartozásra. Ezt most értettem meg felnőttkoromban és ezt nem szégyellem. Nagyon sok vívódáson keresztül jut el az ember oda, hogy hinni kezd. Ez nem megy olyan egyszerűen. Viszont nagyon sok példa volt előttem. Parasztasszonyok sora, rengeteg ember, aki másképp nem tudja elképzelni az életét, mert így nevelődött és így hagyományozták. A férjem Bandi bácsihoz járt az Édesapjával, aki presbiter is volt. Ő a családból hozta a hitet és így tudtam belekóstolni. A tánc által jutottam el oda, hogy milyen jó ez a közösségi háttér. Most legutóbb a tordasi gyerekeket és a szüleiket kivittük Csíksomlyóra. Hihetetlen élmény volt látni és hallani őket. Negyven kilométert tettek meg gyalog Csíksomlyóig ott voltak két napot és gyalog mentek vissza Gyimesig. S ott a templomban úgy imádkoztak, hogy sokan zokogtunk a megrendültségtől. Ezek után nem kell magyarázni semmit.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Folytatódik a Sukorói Zenei Nyár programja. Balog Zsolt csemballóművész és Kertész Ágnes hegedűművész hangversenye július 19-én, 19 órakor kezdődik a református templomban.

Veszteség feldolgozó hittantábort tartanak 7-12 éves gyermekek számára augusztus 9. és 13. között Hejcén.

A Református Fiatalok Szövetsége segítségével Ifjúsági Evangelizációs Hetet szervez a Csetényi Református Egyházközség július 20. és 25. között a csetényi Holitscher-kastély udvarán.

Nyári önkéntes programot hirdet a Magyar Református Szeretetszolgálat, melynek keretében segíteni lehet egyházi intézményekben beteg és fogyatékos személyek gondozásában, konyhai vagy kerti munkákban. A szolgálati lehetőségekről adásunk után érdeklődhetnek.

Országos Református Ifjúsági vezetőképzés indul szeptembertől Budapesten. A tíz alkalommal tartó képzésre olyan 18. évüket betöltött fiatalok jelentkezését várják, akik hivatást éreznek a gyülekezeti ifjúsági misszióban való részvételre.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Lukács evangéliuma 10. fejezetéből.

„Hálát adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől és a kisdedeknek megjelentetted. Igen Atyám, mert így volt kedves előtted.” (Lukács 10:21.)
Egyszer autókáztunk a családunkkal, s gyermekeinknek sikerült összeveszniük életre-halálra, azon a kérdésen, hogy kinek van jogosultsága az ülés karfájára tenni a kezét. Mert egyiké az ülés, viszont a másiknak nincs karfája. Az ember ilyenkor azt érzi, hogy anyai és emberi mivolta mélyére zuhan. Először jön a szép szó, aztán az ígérgetés, a fenyegetés, majd a valós fenyítés. Mind a négy teljesen eredménytelenül. A gyerek ilyenkor nem magasztos és nem példaképe az ember életének. Valójában a gyerekeket két véglet veszi körül: vagy kis felnőtteket látnak bennük, vagy kis bálványt. Vagy olyan dolgokat várunk el, amire képtelenek, vagy pedig kicsiségüket alaptalan emelvényre állítjuk.
Jézus korában a gyermek a mai értelemben vett gügyögő, kis csodaként nem létezett. A gyerek a leendő munkaerő volt. Ezért rettenetes volt a szigor. A gyereknek nem volt szava. Régi képeken is ugyanaz a gondolat fedezhető fel, hisz törpe felnőttként ábrázolták a kicsiket. Ma viszont a gyerek eszköz a reklámra és a fogyasztásra. A két véglet eltérő módon, de végülis ugyanazt teszi: tárgyiasítja a kicsinyeket. Nem ők maguk a fontosak. A túlságos szigor és a túlságos elkényeztetés mind ugyanarról szól.
Jézus arra hív, hogy magát a gyereket nézzük! Ha olyanok nem leszünk, mint ők, nem mehetünk be a mennyek országába. Gyerekké lenni egyfajta kommunikációt jelent. Az evangélium itt arról szól, hogy Jézust bántották, elutasították. És akkor a mondanivalóját imába foglalta. Ezáltal ő is gyermekké vált. A mennyei Atya gyermekeként odaszaladt hozzá és elmondott mindent. A gyerekek tudják pontosan, hogy ami bennük van, azt ki kell adni, hisztiben, rajzban vagy veszekedés formájában. De a gyerekben nem marad benne az, ami benne megszületett, mint a kimívelt felnőttekben. Közismert Gyökössy Endre mondata: „vannak helyzetek, amikor vagy kiborulsz, vagy leborulsz” Képtelenség úgymond normálisan, ésszel megoldani a dolgokat. A gyerek mozdulata a veszélyben, odaszaladni apjához, anyjához, átkarolni a lábát. Ott lenni a házban. És mi más az imádság? Nem kimódolt mondatok sokasága, nem rítus elsősorban, hanem ez az ölelés. Atyám odamegyek hozzád, egyedül nem tudom megoldani. Annyi minden feszít. Kérlek, ölelj át! Fogadj vissza! Hadd legyek gyerek, kicsi gyerek az öledben! A Jézus szerinti gyermeki lét ezt jelenti: visszakerülök abba a viszonyulásba, abba a kapcsolatrendszerbe, amiben az anyaméhben lehettem.
Ezt olvastuk: „Elrejtetted a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek kijelentetted.” Ez a mondat azt a kérdést veti fel számunkra, hogy vajon képesek vagyunk-e mi, valami idő előtti korba visszatérni? Jézus egy pici csecsemőről beszél, aki még gügyög. Mi mindig az eszünkkel próbáljuk elérni Istent. Létrákat állítunk az ég felé, keressük az első mozgatót, felmérjük a dolgokat. Jézus pedig ilyen pici gügyögő gyermekként imádkozik és visszahív minket, ebbe az ősi létállapotba. Vajon merünk-e kisgyermekké lenni és így beszélni Istenről? Ráhagyatkozni, elengedni magunkat. Adja meg Isten, hogy képesek legyünk rá! Ámen.