2010-09-15

Áldás békesség, szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. A szüret idején egyre több helyen rendeznek különféle mulatságokat. Ebben a fesztiválos világban a legnagyobb munkából is valahogy ünnep lesz. Vajon hogyan viszonyuljon a református közösség ehhez a jelenséghez? Számomra egy nagyon megnyerő kísérlet az, amit a budafoki reformátusok tesznek évek óta. Ugyanis ők nem borozgatni mennek ki a budafoki bornapokra, nem is valami furcsa és ott értelmezhetetlen istentiszteleteket tartanak egy missziós sátorban, hanem a gyerekekkel kezdtek el foglalkozni. Szőlőskert gyereksátor néven megjelentek a rendezvény helyszínén, és ez a gyülekezet számára is egy közösségformáló szolgálat, és a budafokiak számára is egy jó ismerkedési lehetőség. Nagy Péter lelkipásztor után majd a különböző résztvevőket, többek között Kollár Attila fuvolistát hallhatják.

Nagy Péter: A Szőlőskert gyereksátorral nem azért vagyunk kinn, hogy a borfogyasztást propagáljuk, hanem a gyerekes szülők nagy örömére. Most már évek óta sok százan jönnek el a két nap alatt, ahol sokféle programunk van. Az utcai jelenlét a gyülekezet aktív részének majdnem az egésze részt vesz benne. Legalább nyolcvan fő. Mindenkinek feladata van a műszaki őrzéstől kezdve a büfén keresztül a kézművességig. Ez azért nagyon fontos, mert maga a gyülekezet meg tud jelenni úgy, egy ilyen kinti, utcai közegben, hogy az ideérkező idegen átélheti, hogy ez egy befogadó közösség és ez egy egységes társaság és nem egy szolgáltatás.
Fekete Ágnes: Itt öt sátor lett felállítva.
Nagy Péter: Van egy nagy központi sátor, ahol elsősorban kézműves tevékenység folyik. Általában öt-hat ága van, és mindegyikhez váltások vannak. Az ovisoknak vannak különböző játékok.

Fekete Ágnes: Pecázás.
Nagy Péter: Igen lavórokból pecázhatják ki a fahalacskákat, amikért pecsétet kapnak és ha néhány pecsétet összegyűjtöttek, akkor egy jelképes ajándékot kaphatnak. Naszádi Gáborék zenekara is jól illeszkedik ehhez a helyzethez. Van egy büfésátor is, ahová a gyülekezeti tagok hoznak süteményeket.
Fekete Ágnes: Akkor ez nem kerül pénzbe?
Nagy Péter: Ha valaki akar, akkor adományt adhat, de nem ezen van a hangsúly. Mi nem az anyagiakat helyezzük az előtérbe. Vannak, akik azzal küzdenek, hogy hogyan lehetne az emberek kezéből a poharat kicsavarni, azok ezt másképpen gondolják azt, hogy az egyháznak jelen kell lenni. Én azt gondolom, hogy a borfogyasztást mi nem befolyásoljuk. Mi nem a bor istenét ünnepeljük, hanem az Isten borára akarunk itt emlékeztetni a gyülekezetünk jelenlétével.
Fekete Ágnes: Ha jól értem, akkor két dolog fontos ezekben a fesztiválos egyházi jelenlétekben. Az egyik az, hogy egy fajta minőséget képviseljen, a másik pedig az, hogy a gyerekeknek szól, tehát ez egy szolgálat.
Nagy Péter: Ez egy családi eseménnyé is válik. És nem arról szól, hogy az apuka elment egy pohárral a kezében és nem találják egész estig Ez óriási különbség.
Fekete Ágnes: Mit pecáztál?
Kisgyerek: Halat és teknősbékát
Fekete Ágnes: És mit kaptál érte?
Kisgyerek: Matricát.
Fekete Ágnes: Hány halat fogtál?
Kisgyerek: Csak hármat.

Dr. Kollár Attila: Már régóta, 1980 óta zenélek, fuvolázom. Hosszú ideig a Solaris együttesben játszottam, most már Invocatio Musicalis néven játszunk.
Fekete Ágnes: Egyre több helyen szerepelnek református zenei eseményeken.
Dr. Kollár Attila: A Református Zenei Fesztiválon rendszeresen fellépünk, és ahova hívnak bennünket istentiszteletek kiegészítő részeként, különböző koncertekre. Hála Istennek, nagyon sokfelé játszottunk már.
Fekete Ágnes: Ez egy eléggé sajátos műfaj: református énekek dzsesszesítve.
Dr. Kollár Attila: Igen. Talán én nem mondanám, hogy dzsesszes, hanem progresszív zenébe hajlanak azok a témák, azok a csodálatos dallamok, amelyek a református énekeskönyvben megtalálhatók. Mind a dicséretek, mind a zsoltárok egy újabb köntösbe felöltöztetve talán másokhoz is eljutnak. Az volt a célunk, hogy ezeket a nagyon veretes és szép dallamokat feldolgozva juttassuk el másokhoz is, akik esetleg ezzel nem találkoznának.
Fekete Ágnes: Milyen orvos vagy egyébként?
Dr. Kollár Attila: Radiológus vagyok. A Semmelweis Egyetem Radiológiai Klinikáján dolgozom. Az orvosi hivatásom mellett ez a zene egy nagyon jó kikapcsolódás. Mindemellett családom is van. Négy gyermekem van. A feleségem is orvos, radiológus. Eléggé sokat jelent a családban ez a zenei légkör.
Zene

Fekete Ágnes: Mi zajlik itt ebben a sátorban?
Dr. Kárpáti Gyöngyvér: Ez a játékdráma sátor. Dr. Kárpáti Gyöngyvér vagyok. A tanult szakmám, orvos. Főleg az utóbbi éveimben a gyerekek mentálhigiénés, lelki egészségéért szeretnék sokat fáradozni.
Dr. Bódi Ildikó: Dr. Bódi Ildikó vagyok. Gyermekorvos.
Fekete Ágnes: Szép ruhákba öltözhetnek föl a gyerekek, amiket ők maguk választanak ki és utána eljátszanak valamit. Ez hogyan segít a gyereknek?
Dr. Bódi Ildikó: A gyerek a problémáját próbálja kijátszani, áttételes, játékos formában.
Dr. Kárpáti Gyöngyvér: Itt, amikor leülünk a gyerekekkel, arra kérjük őket, hogy hozzák az ötleteiket! Kint vannak a jelmezek a sátor előtt, szépen vállfára akasztva és igyekszünk úgy elhelyezni ezeket a jelmezeket, hogy felhívó jellegük legyen. Tehát a szép királynő vagy lovag ruhát előretesszük. A gyereket ez érdekli. Átváltozni, különlegesnek lenni vagy felnőttnek lenni. Mert egy királyi ruhától felnőttnek érzi magát a gyermek legalább egy rövid időre, gondolatban. Bejönnek és azt kérjük, hogy a jelmezhez kapcsolódva mondják el, amit szeretnének elmesélni, megélni, megvalósítani, majd együtt egy közös mesévé formáljuk. Például, ha egy gyerek a hős katona, akkor ő bátor és ezt a bátorságot viszi magával innen a sátorból az első iskolai napokra.
Fekete Ágnes: Tegnap mi történt? Milyen mesék születtek?
Dr. Kárpáti Gyöngyvér: Fantasztikusan sok mese volt. Egészen különlegesek.
Dr. Bódi Ildikó: Volt egy hajós mesénk is, kapitányokkal.
Dr. Kárpáti Gyöngyvér: Nagyon sokáig foglalkoztatta őket a víz, a vízpart…
Dr. Bódi Ildikó: …hogy bele lehet ugrani a vízbe, hogy elvisz a hajó messzire, meg az álmok a vágyak is belekeverednek.
Dr. Kárpáti Gyöngyvér: Vagy az átváltozás. Volt egy olyan mese, amelyben Piroska királykisasszony a vízparton sétált, és a vízbe belebucskázva piros tavirózsává vált. Ez a változásnak a szimbóluma, hogy mikre vagyok én képes, mikben tudok változni. Persze ez mind tudattalan a gyerekekben. Mi semmit nem tudatosítunk, itt nem pszichologizálás folyik, csak játék. Csak felszabadult, spontán játék. De mi azért figyelünk és nekünk ez a nagy örömöt jelent, mert ezekben a kis motívumokban mi többet látunk, és bízunk benne, hogy ezek a gyerekek az életben is tudnak majd változni. Van a jelmezek között egy ápolónőruha is, amiben vöröskeresztes vagy akár doktornéni is lehet a gyerek. Az egyik gyermek azt játszotta, hogy ő a csodálatos doktornő. Itt a gyógyulás vágya van benne. Ahogy játsza, ő át is éli, hogy nem ő gyógyul, hanem már másokat gyógyít. Engem is választottak a gyerekek boszorkává, meg Ildikót is. Én olyan boszorkány voltam, aki szeretett volna jóvá varázsolódni. A gyerekek addig incselkedtek, bökdöstek, vagy húzkodták a boszorkasapkámat, amíg én föladtam és azt mondtam, hogy "Jaj ez a sok jóság, már engem is jóvá varázsolt!" És Ildikó?
Dr. Bódi Ildikó: Én maradtam a boszorka szerepben és végül is találtak nekem egy helyet, ahol elkülöníthettek.
Részlet a játékból:
Dr. Kárpáti Gyöngyvér: Hát itt mindenki jó lett?
Dr. Bódi Ildikó: Hát úgy látszik.
Kisgyerek: Úgy látszik!
Dr. Kárpáti Gyöngyvér: Ez a mese vége? Akkor: itt a vége, fuss el véle!
Zene
Az elmúlt héten volt a Budapesti Zeneakadémia Egyházzenei tanszéke újraindulásának 20. évfordulója. Ebből az alkalomból egy konferenciát rendeztek, melyen színvonalasabbnál színvonalasabb előadások hangzottak el a magyar egyházzene történetéből, értékeléséről. Néhány előadót mikrofonvégre kaptam. Először Bence Gábort, majd Ferenczi Ilonát, Dávid Istvánt, és Déri Balázst hallhatják.

Bence Gábor: Egyházzenei körökben magunk között azt szoktuk mondani, hogy az egyszólamú gyülekezeti éneklés komponálásának az ideje már lejárt. Az a reneszánsz kor vagy a korai barokk kor idejére tehető, amikor ezek hitelesen meg tudtak születni. A későbbi korok ebben a műfajban nem tudtak igazán értéket létrehozni. Ha csak a huszadik századra koncentrálunk, akkor azt mondhatjuk, hogy az igazán magas szintű műzene, annyira összetett és különleges rendszereket használó zeneművészet, hogy szinte lehetetlen ebben a rendszerben könnyen énekelhető gyülekezetnek megfelelő stílusban egyszólamú éneket komponálni.
Fekete Ágnes: Miért lehetetlen?
Bence Gábor: Mert nem fogja tudni a gyülekezet leénekelni, ha egy dodekafon dallamot adunk elé vagy olyan ritmikájú gyülekezeti éneklésre kényszerítjük, ami a huszadik századnak a sajátja és különlegessége.
Fekete Ágnes: Itt a mai kortárs, modern zenére gondolunk?
Bence Gábor: A huszadik század ugyan nem a ma. De így van, a huszadik századi kortárs zenére gondolunk. Azt kellett belátni, hogy a huszadik század nem csak a saját kortárs zenéjét tartja sajátjának, hanem a huszadik század éppen arról ismerhető meg, hogy használja az elmúlt korok zenéjét. Tehát a barokk zene a huszadik században kedveltebb volt, mint a kortárs zene. Én az előadásokban olyan énekeket próbálok bemutatni, amik ezekből a régmúlt kultúrákból származó zenei elemeket úgy gyúrják egységgé, hogy az korábban nem születhetett volna meg csak a huszadik századnak egyfajta összegző látásmódjával.
Fekete Ágnes: Mégiscsak jellemző az egyházzenei alakulásban, hogy ez az amerikai limonádé ömlik ránk.
Bence Gábor: Én ezzel az amerikai limonádéval nem szeretnék foglalkozni. Látom, hogy ez beborítja az egyházi zenei közgondolkodást. De éppen itt az egyházzene tanszék által szervezett szimpóziumon, éppen abban kell megerősítenünk egymást, hogy mik azok az értékek, amiknek a mentén szeretnénk tovább tevékenykedni.
Fekete Ágnes: Ez reális?
Bence Gábor: Hollandiában gyönyörű gátakat építenek. Az első néhány méter megépítésénél biztosan azt mondják, hogy a tenger ellen nem tudunk dolgozni, de végül csak felépítenek olyan gátat, ami szárazföldet hoz létre a holland partokon. Én azt gondolom, hogy igenis, érdemes ezzel foglalkozni. Nem hiszem, hogy nagyon szűk lenne az a réteg, aki az értékes zenére vágyik. Majdnem mindenki átesik a saját fiatalkorában azon, hogy ifjúsági énekeket kell, hogy énekeljen. Ez természetes. És azok között is vannak jobbak és kevésbé sikerültek. Az egyházszenészeknek, meg figyelni kell arra, hogy értéket kínáljanak fel, és azt használjuk a gyülekezetekben.

Dávid István: Sok tevékenység, amit az egyházzene terén az egyházunkban végezhettem az onnan ered, hogy megalakult ez a tanszék. 1996-ban a doktoriskola révén aktív tagja is lehettem. Pezsgő és hasznos időszak volt.
Fekete Ágnes: Húsz éve van egyházzene tanszék itt.
Dávid István: Igen húsz éve.
Fekete Ágnes: Előtte hány év szünet volt?
Dávid István: A pontos időpontot nem tudom. Az utolsó professzor Gárdonyi professzor volt, aki a Liszt Ferenc Zeneakadémia Egyházzenei tanszékének Protestáns tagozatát vezette, ami az ötvenes évek végén szűnt meg.
Fekete Ágnes: Azt tapasztaljuk, hogy sokféle képzés van, de a gyülekezeteinken ez nem érződik.
Bence Gábor: A múltkor olvastam egy tanulmányt, amelyik úgy fogalmaz, hogy sajnos kevés a kántor és sok az egyházzenei doktor. Ennek fordítva kellene lenni.

Ferenczi Ilona: Nem az egyházzene van az egyházért. Fontos, hogy lássam a célt, hogy az egyházzene az alárendelt szerepet játszik. Mindenféleképpen kell az egyházzenét művelni. Nagyon fontos az, hogy az ember értékes zenét adjon, amire sajnos az egyházzenésznek tisztában kell lenni, hogy ő szolgál és nem ő az úr. Ez a probléma és ezt, különösen ifjúi szívvel és hévvel nehéz elfogadni. Nincsenek kizárólagos zenék, nincsenek kizárólagos eszközök. A zene az mindig eszköz marad és nem szabad, hogy céllá váljon. Bármennyire is fontos tényezője az életünknek.
Fekete Ágnes: Elhangzott, hogy annak örül, hogy a graduál éneklés itt-ott feléled.
Ferenczi Ilona: Két egyházban merül ez fel. A református és az evangélikus egyházban. De hozzá kell tennünk, hogy a gregorián éneklés a katolikus egyházban sem annyira népszerű. Nagyon sok gyülekezetben nem talál befogadó közegre. Viszont a református egyház az utóbbi évtizedekben teljesen idegennek tartotta. Néhányan ráharaptak azokra a szép, értékes, egyszerű tételekre, amelyek alapja az Ige. Olyan, mint egy aranymondás, amiket ki szoktak festeni a templomok falára. "Én vagyok az út, az igazság és élet…" És így tovább. Valakinek nincsen ehhez érzéke. Nem tetszik az ez egyszerű, csendes tétel. Itt kezdődik a baj. Amikor el akarok mélyülni egy ige olvasásában, csendre van szükségem. Van, aki viszont a zajos zenét szereti. Az nem tud mit kezdeni ezzel az egyszerű zenével. Ez egy olyan eszköz, amit én nagyon szeretek. Ökumenikus istentiszteleteken szoktunk gregoriánt énekelni és türelemmel kell lenni. Ott, ahol van egy befogadó közeg, ott lehet valamit kezdeni. Azért nem kell erőltetni, mert a gregorián is csak egy eszköz. Bármennyire szép is. Én is nagyon szeretem.
Fekete Ágnes: Mert ezzel foglalkozik.
Ferenczi Ilona: Nagyon hangos világban élünk, amikor nem tudunk befele hallgatni, se felfele. Meg kell szerettetni az általunk értékesnek vélt dolgokat.
Zene
Uram Isten siess minket megsegíteni,
ily nagy szükségünkben!
Krisztus Jézusért, mi Urunkért
és Megváltónkért.

Déri Balázs: Elég sokat jártam a koptokhoz. Akiket az ortodoxok monofizitáknak neveznek, akik a kalcedoni zsinat dogmáit nem fogadták el. Egy nagyon kedves, idősödő kopt szerzetes mondta nekem, hogy "Olyan régóta jársz már hozzánk. Mikor fogsz áttérni?" Azt is megkérdezte, hogy "melyik a legjobb vallás?" Nehéz erre nem kibúvót keresni, amikor az embert jóllakatták, vigyáztak rá, mindenüket odaadták, a liturgiájukba beengedték, én azt mondtam, most itt lakom. Ezt nagyon nehezen, de azért megértette és azt mondta, hogy ti minket monofizitáknak tartotok. Ti – és itt érthető módon általánosított – a Fiúról úgy beszéltek, mint a barátotokról. Számunkra pedig a megközelíthetetlen Isten. Mi nem haverkodunk, a nyugati keresztények velünk levő Immánuel oldalát akarják csak tudomásul venni, babusgatást várnak el, haverkodást várnak el és ezt próbálják viszonozni. A kopt, Jézusban a transzcendens Istent látja, a távolságot és a tiszteletet látja. Nem babonásan, de nagyon óvatos. Sokáig beszél, míg meg meri szólítani. Én ebből értem meg azt, hogy az egyházzene az valami rendkívül komoly dolog, az nem szórakoztatás, nem az esztétikai igényeinknek a kielégítése. Erre ott van egy koncert is, sőt adott esetben jobb kondíciók között, hisz nincs mocorgó gyerek.
Fekete Ágnes: Az egyházzene, történés.
Déri Balázs: Igen. Pontosan így van. Az Istennel való kapcsolatnak egy egészen magas formája. Az a vallás, amelyik nem különbözteti meg a szentet és a profánt egymástól, az nem vallás. Az valamilyen kedves vagy emelkedett társaság, de nem vallás.
Fekete Ágnes: Miért van az mostanában, hogy kultúrházakban összejönnek ilyen kis egyházközösségek.
Déri Balázs: Az én családom az egyik első generációs magyarországi baptista család. Sok-sok gesztust örököltem és megbecsülök, azóta is. Dédapáméknál szombaton délig lehetett dolgozni. Szombat délután elkezdődött az átmeneti időszak, amikortól kezdve a vasárnapra készülés volt. Tehát csak néhány dolgot lehetett csinálni, például takarítani. Ilyenkor volt a heti egyszeri nagy fürdőkádban való fürdés, a másnapra való főzés, hiszen vasárnap csak melegíteni lehetett. Az egész vasárnap elég rigorózus módon, mondhatnám azt, hogy zsidózó módon, csak épp nem pénteken, hanem szombaton kezdődve, a szakralitás jegyében történt. Emberi életüket átjáró tudata volt, hogy mi az, ami a szenthez tartozik és mi az, ami nem tartozik hozzá. Emlékszem, hogy anyukám varrónő volt, bár nem volt engedélye. Ő vasárnaponként nem fogadott el pénzt. Vasárnap nem lehetett fizetni, mert vasárnap csak a perselybe lehetett pénzt tenni. Benne élt a szent és a profán megkülönböztetése. A világos tudata még egyes rossz döntések ellenére is. A szöveg és a zene. Ebben is világosan érzékelhető vagy érzékelni kellene. A szépségnek a tudatos kiszorításában egyrészt van egy kulturális tendencia, amit az egyháznak egy jó része elfogadott, amivel nagyon lejáratta magát a polgári kultúra a két világháborúval és más disznóságokkal és szörnyűségekkel. Érthető ez a nagy szembenállás, de ezen már régen túl kell lenni. Akkor, amikor valaki azt mondja, hogy ne legyen gyertya a templomban, mert összekormozza a templomot, legyen inkább elektromos égő, ami vibrál. Az egyházzene az sokba kerül.
Fekete Ágnes: Ebben olyan ötperces kultúra van. Minden öt percig tart, eldobom és kész.
Déri Balázs: Törődnünk kell azzal, hogy a saját korunkban élhető maradjon a világ, és hogy az utódainknak is élhető legyen, föl kell adni ezt az egész ötperces kultúrát. A vasaló két-három évig tart és aztán kidobjuk. Ugyanez vonatkozik mindenre.
Fekete Ágnes: A zenére is?
Déri Balázs: A zenére tökéletesen. Tessék őszintén kimondani, hogy az egyházzene tönkre lett téve. Azt gondolták, hogy a fiatalok benn maradnak. Hol vannak azok a fiatalok? Miért éppen az egyházzene a csali, a sztaniolpapír a keserű gyógyszeren? Méltatlan dolgok ezek. Az isteni világot, a szentet más színvonalon kell közvetíteni!
Zene
Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

A Csillaghegyi Esték keretén belül Kerekes Péter egy éves pakisztáni szolgálatáról szóló képes beszámolóját hallgathatják meg az érdeklődők, szeptember 15-én, ma este 6 órától Budapesten, a Vörösmarty utca 2. alatt.

Negyedik alkalommal rendezik meg a Szakrális Művészetek Hete Fesztivált szeptember 17. és 26. között. Mintegy százötven program közül válogathatnak az érdeklődők az ország egész területén. 18-án tartják például a Templomok éjszakáját, ahol országosan több mint ötven templom mutatja meg kincseit. A Debrecen-Füredi úti templomban délutántól késő estig lesznek hangversenyek. Budapesten a Józsefvárosban pedig kisvasút viszi a látogatókat a templomok között. Lesznek koncertek, színházi előadások és kiállítások is. A Szakrális Művészetek Hete Fesztivál valamennyi rendezvénye ingyenesen látogatható.

Presbiteri konferencián emlékeznek meg Pálóczi Horváth Ádám születésének 250. évfordulójáról szeptember 18-án, szombaton délelőtt 10 órától a bajánsenyei templomban.

Tóth Máté Miklós: Én, Károli Gáspár című monodrámáját adja elő Kóti Árpád színművész szeptember 20-án, hétfőn délután fél kettőkor, Tatán a református templomban.

Újraindul a Tabulatúra régizene klub szeptember 20-án, hétfő este 7 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg Isten szavát Jakab apostol levelének legelejéről!

"Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek, Tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez. A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek legyetek minden fogyatkozás nélkül. Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, a ki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki." (Jakab 1:2-5.)

Az elmúlt napokban megvallom, sokszor voltam dühös. Vannak helyzetek, amikor nehéz elfogadnunk a környezetünket. Különösen nehéz a szemtelenséget és azt elfogadni, ha az embert kihasználják. Miért mindig én vagyok az, aki nyel? Miért nekem kell mindig a rövidebbet húzni, és miért nem ordíthatom el magam, hogy na, ebből elég!
Ha valamilyen konfliktusos, vagy nehéz helyzetbe kerülünk, akkor általában két út van előttünk. Vagy elhallgatjuk a dolgot, nyelünk egy nagyot, s arra gondolunk, hogy nekünk nem szabad így viselkednünk, és miközben az egész világnak panaszkodunk, azzal, akivel bajunk van, legfeljebb dünnyögünk, de nem beszéljük meg a dolgot, hiszen úgysem lehet – gondoljuk. A másik út az, hogy kerítéseket építünk, hogy bezárjuk azokat a csatornákat, amelyen a bennünket kihasználó szelek betörnek életünkbe. Kimondjuk kőkemény kritikánkat, és jól becsapjuk az ajtót.
Jakab apostol egy egészen más utat javasol nekünk. Ezeket a helyzeteket próbatételnek értelmezi, amelyek éppen arra valók, hogy kitartóvá edzenek minket.
Én is elgondolkodtam azon, vajon miért is vagyok dühös. Az ember nem úgy lesz keresztyén, nem úgy lesz a szeretet embere, hogy ezt elméletben kitalálja, és a lehető legegyszerűbb körülmények között gyakorolja, hanem úgy, hogy felingerlik, hogy dühös, és mégsem enged az indulatának. Nem egy kiskutyán kell gyakorolni a szeretetet. Nem azt jelenti a béketűrés, hogy a kiscica nyávogására valamilyen tápot veszek neki – manapság sokan elhiszik ezt, hogy ez az élet. Az a dolgok tétje, hogy a családomban, az én veszekedős lelkemben képes vagyok e megújulni. Olyan szépen tudjuk kérni a templomban, legyek jó ember, nőjön bennem a szeretet. Aztán amikor jön egy barátom, és átver, becsap, akkor az első gondolatom az lesz, na, ezzel sem állok szóba többet. Miért? Hát nem éppen ezekben a valós helyzetekben kellene megélnünk azt, hogy elfogadható az is, ha valaki nem mindig a nyerő helyzetben van? Lehet, hogy a családban én vagyok az, aki a vesztes. Na és? Lehet, hogy nem sikerült minden, lehet, hogy bosszant a másik sikere. Lehet, hogy igazságtalanság ért egy életen át. Ez mind-mind lehetséges, de mit sem változtat azon, hogy ezek az események csupán próbák, amelyek kihozzák azt, ami bennünk van. És az élet igazi kérdése nem az, hogy hányadik vagyok a sorban, hanem hogy mi lakik bennem? Hogy sötétség vagy világosság jön ki a lelkemből, amikor eltörik az edény, és úgy kifolyik minden.
Teljes örömnek tartsátok, ha különféle kísértésekbe estek. Öröm, mert lehetőség a megújulásra. Öröm, mert nem az apró örömökért, nem a megfogható tárgyakért élünk, hanem azért, hogy belül, az életünk mélyén épek legyünk.
Ha azt érezzük, hogy a dolgok árnyoldalán állunk, hogy nem sikerültek a dolgok úgy, ahogyan kellene, érdemes elgondolkodni azon, vajon mit kértünk Istentől? Valószínűleg azt, hogy süssön ránk a nap. Hogy ne legyek vesztes örökké. Jakab apostol pedig azt javasolja, hogy bölcsességet kérjünk Istentől. Hogy ugyanazt a dolgot másként láthassuk. Hogy a bajban a kísértésben a megújulás lehetőségét lássuk. Érdemes végiggondolnunk azokat a dolgokat, amikért dühösek vagyunk, vajon nem éppen a javunkat szolgálják? Adja Isten, hogy megkapjuk ezt a bölcsességet! Ámen