2011-08-10

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
A napokban ünnepelték mindenfelé Bibó István születésének 100. évfordulóját. Sokat vitatott író, politológus, ráadásul olyan valaki, akinek reformátussága is nagyon fontos volt, és ez a gondolatiság meg is jelent műveiben. A háború előtti neobarokk világban ő valami életpusztító erőt látott. Ennek a korszaknak azonban egy kiemelkedő személyisége, Ravasz László püspök éppen az apósa lett. Önmagában ez is jelzi, hogy életében állandóan olyan helyzetekbe került, ahol konfrontálódni kellett. Talán ez a határok közötti lét adta, hogy olyan erkölcsi magasságban élte meg ezeket a konfliktusokat, amely személyiségét, gondolkodását egyedülállóvá teszi. Valaki úgy fogalmazott ő egy erkölcsi zseni volt. Talán furcsa szó ez, miért zseni az, aki erkölcsös? Mégis ez az ellentmondásos kifejezés valami lényegeset mond el róla. Életéről tanítványa, Szesztay András és ’56-os társa, akivel később együtt volt a börtönben, Regéczy-Nagy László vallanak. Először Szesztay Andrást hallják.

Szesztay András: Bibó körül folyik egy örökösödési háború, egy lassan már történelmi méretű felejtési és újra megtalálási ritmus, és ezen belül egy kisajátítási háború. A zsidókérdésről írt klasszikus tanulmányát azzal vezeti be, hogy nehéz elmondani, hogy erről a kérdésről mit mondhat egy zsidó a zsidónak; egy nem zsidó a zsidónak; egy zsidó a nem zsidónak és egy nem zsidó a nem zsidónak. Ő ebben csak azt tudja elmondani, hogy mit mondhat egy nem zsidó a nem zsidóknak és várja, hogy a többi kombinációban is legyen, aki elmondja a magáét. Erre érdemi válasz nem érkezett.
Fekete Ágnes: Miért tetszik ez a megkülönböztetés?
Szesztay András: Ekkor a holokauszt utáni évtizeden belül vagyunk, amikor igazságtalan megtorlások is történtek a másik irányból. Antiszemitizmussal vádoltak és bebörtönöztek olyanokat is, akik nem bántottak zsidókat, hanem például mondtak valamit egy villamoson. Ezt a mondását alkalmazta a kelet-európai kisnépek nyomorúsága vonatkozásában is. Ő azt mondta el, amit egy magyar mondhat el a cseheknek, lengyeleknek. Ez se kapott ezzel egyenértékű visszajelzést. Amit Bibó mondott a magyaroknak, hogy azt mondja-e a szlovák a szlovákoknak? Ez önkorlátozás és a többi partner szabadságának a megadása, amelyikkel van, aki jól él, és van, aki nem. Kezdetben csak a művein keresztül ismerkedtem meg Bibóval. Amikor megjelent a Magyarokhoz! című felhívása, ami a körtéren volt kiplakátolva november 4-én.

Fekete Ágnes: Tehát volt neki egy felhívása, amit plakátként kiragasztottak.
Szesztay András: Igen. Ezt olvastam, és szíven ütött, hogy én és a barátaim is ugyanígy gondolkodunk.
Fekete Ágnes: Mi volt a felhívás lényege?
Szesztay András: Kategorikusan tagadta, hogy itt antiszemita kilengések voltak és teljes hitellel állította, hogy szinte szakrális tisztaságú volt ez a forradalom.
Fekete Ágnes: Mi történt azután, hogy láttad ezt a plakátot?
Szesztay András: A Ravasszal való személyes kapcsolat bátorított arra, hogy kérjem, hozzon össze Bibóval. Ez sikerült is. Bibónak elmondtam, hogy Göncz Árpád és Regéczy László barátaim is hasonlóan gondolkodnak, és sokat tudnának segíteni neki. Életének nagy pillanata volt, amikor a rádió közvetítette Nagy Imre szózatát, hogy "a kormány a helyén van", de akkor már nem volt helyén, mert volt, aki hazament és volt aki, a jugoszláv nagykövetségre menekült. Amikor mindenki elment ő bement a parlamentbe és gépelt rendületlenül. Érvényes maradt, amit ő ott leírt. Volt egy kategorikus nagy igenje. Írt levelet Nagy Imrének, amit sose kapott meg.

Regéczy-Nagy László: 1956. november közepén. Éppen szolgálatban voltam november 4-én a követségen, és bennragadtam. Nem lehetett visszajönni Budára. Végre leváltottak, hazahoztak kocsival, és amikor tisztálkodtam, egyszercsak megjelent Zalatnay Pista, hogy Bibó Istvánnak nincs kapcsolata az angolokhoz és szeretne valamit eljuttatni. Az oroszokhoz, a franciákhoz, az amerikaiakhoz sikerült, az angolokhoz nem. Elvállalom-e? Nem lehetett nem elvállalni. Akkor ketten fölgyalogoltunk a Városmajorból, mert itt volt Ravasz László lakásán a Rózsadomb oldalában. Ott mutattak be neki. Bibó nem volt nagyképű, nem zavarta, hogy csak egy sofőr vagyok.
Fekete Ágnes: Ön akkor az angol követségen sofőrként dolgozott?
Regéczy-Nagy László: Igen. Akkor gyalog, – mert nem volt kocsim itthon – egyenesen bevittem a Harmincad utcába, ahol nem ismerték Bibót, mint ahogy én is akkor ismertem meg. Az írás címe érdekes volt. El tudtam mondani, hogy miről szól, mert Bibó közölte. Azonnal elkezdték lefordítani. Amikor két nap múlva ismét jelentkeztem szolgálatra, akkorra már a professzornak nagy neve volt. Nem várta senki azt, hogy ezen a kis eltaposott gyarmaton, a szétlőtt, romos, éhező Budapesten egyszercsak megjelenik egy európai műveltségű valaki, aki szabatosan, pallérozottan, tömören elemzi a helyzetet és kiutat mutat belőle. Ráadásul szemmel láthatólag szocialista, de nem marxista. Óriási élmény volt ez az angoloknak. Attól kezdve mindig azt akarták tudni, hogy mit szól ehhez a professzor? Így kezdődött. El voltunk vágva a világtól. Kétségbeesve kerestek támaszt. Nem hatalmit, hanem információs támaszt, hogy legalább egyenrangúan, naprakészen állhassanak oda tárgyalni a hatalommal. Az angolok ezt megtették és én ebben vettem részt. Kapcsolatba léptek az indiai követséggel, ami néhány héttel a forradalom kitörése előtt alakult meg itt Budapesten, még nem is volt követ, csak egy fiatal ügyvivő, akivel nagyon gyorsan szót értettek. Ez jót is tett, mert az mentette meg az életünket később. Amikor őket lefogták én akkor még szabadlábon voltam, sőt frissen kapott útlevéllel kijártam Bécsbe a követség teherkocsijával ellátmányért. El kellett döntenem, hogy kint maradok-e vagy hazajövök? Azt hazudták nekik, hogy Regéczit a gyerekágyas feleségével és az újszülött gyermekével fogták el a határon, mert át akart szökni Ausztriába.
Fekete Ágnes: Ezt azért mondták, hogy elbizonytalanítsák őket.
Regéczy-Nagy László: Azért, hogy éket verjenek közénk. Megbeszéltük még idejében, hogy nem áll mögöttünk hatalom, pénz. Egyetlen dolgot dobhatunk be a mérleg serpenyőjébe: önmagunkat. Nem kalandorság volt, amit tettünk, hanem meggyőződés. Aztán ítéljenek: "Itt állok, másként nem tehetek." Végeredményben ez három hívő ember volt. Göncz a maga kicsit szabad katolikus módján, és két kálomista. A "hármak bandája" ilyen összetételű volt. Természetes, hogy nem maradtam kint, hazajöttem és így kerültem politikai pályám csúcspontjára, hogy velük együtt állhattam a bíróság előtt.
Fekete Ágnes: Honnan tudta meg, hogy lecsukták őket?
Regéczi László: Rögtön mentek a telefonok. Várható is volt, hiszen itt történt meg az, a hitvallás, ami nem mindennapos a magyar protestantizmus történetében.

Szesztay András: Édesapám Nyíregyházán volt ügyvéd, de gyakran utazott Budapestre is. Azonban, amikor nem tudott jönni, akkor a helyettesét Kardos Jánost küldte. Kardos János tudott róla, hogy én Pista bácsi mellett dolgozom, aki bevitt az Egyetemi Könyvtárba raktárosnak. Amikor már sok jel mutatott arra, hogy készülnek őt perbe fogni vagy letartóztatni, akkor ő már csak azokkal érintkezett, akikkel hivatalból is találkozott, kerülte a barátaival való személyes kapcsolattartást. Kardos János kért, hogy menjek fel hozzá és velem üzente, hogy ha halálra ítélik, akkor kérjen kegyelmet, mert ha nem teszi, akkor nehéz mozgósítani még a jótékony erőket is. Ez életemnek egy jelentős pillanata volt, még most nyolcvanöt évesen is elérzékenyedem, ha rágondolok. Bibó velem üzente vissza, Szondi két apródjának idézetével, hogy Jézusom kezében kész a kegyelem, egyenest oda fogok folyamodni.
Fekete Ágnes: "Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi"
Szesztay András: A házasságuk minőségéről tesz tanúbizonyságot, hogy az 1963-as amnesztia előtt – ami U Thant, az ENSZ főtitkára látogatásának előfeltétele volt – pár hónappal Boriska nénit is felkérték arra, hogy adjon be kegyelmi kérvényt. Erre visszaemlékezve azt mondta, hogy ő ezt nem teheti meg, mert ő nemcsak úgy akar viselkedni idekint, mint István odabent, hanem AZT akarja tenni, amit ő. Azt mondta: "ha ő nem kért kegyelmet, akkor én sem tehetem, noha mindenki másnak azt tanácsolom, hogy kérjenek". Ez csodálatos kapcsolat a két ember között.
Fekete Ágnes: Itt elérkeztünk a hithez.
Szesztay András: Hűséges református volt. A gyerekeit a legcudarabb időkben is járatta a templomba. Polémiában volt nagyon sok kérdésben az apósával, Ravasz László püspökkel. A szentháromság tekintetében nem vallott igazán református teológiai elveket. A Jézusi tanításból pedig kiemelten kezelte, a házasságtörő nő példáját, ahol az erőszakból erőszakmentesen mentette ki az asszonyt. A maga ironikus módján mondta is, hogy milyen jó lenne, ha a mi farizeusaink ilyen toleranciára rávehetők volnának. Erőszak nélkül mentette ki az erőszakból. Ennek az analógiája volt, hogy benne voltunk az orosz ketrecben, amiből minket kimenteni csak atomháborúval lehetett volna, amibe belepusztultunk volna.
Fekete Ágnes: Számára a Krisztushit egy morális tartást jelentett?
Szesztay András: Erőszak nélkül az erőszak ellen. Legalábbis a politikai filozófiájában ez a Jézusi példa és üzenet, hogy ez nem lehetetlen, erre van esély. Nem biztos, hogy sikerül, és akár bele is halhat. Gondolom, hogy az indiaiak is erre kaptak affinitást.
Fekete Ágnes: Csak ott egy nagy mozgalom kerekedett, nálunk meg Bibó egyedül maradt és egy örökösödési háború lett.
Szesztay András: Nem véletlen és nem egyedülálló.

Regéczy-Nagy László: Bibó erkölcsi óriás volt, úgy lett vezető alakja a magyar politikának, hogy erkölcsileg magasodott ki a tömegből. Ő azt mondta, hogy a fejfájára csak annyi kerüljön, hogy Bibó István élt 1945-től 1948-ig. Akkor jött el az az idő, amikor összeomlott, megszűnt a neobarokk társadalom, és elkezdődött valamilyen demokrácia. Sajnos, nem vette észre, hogy mi készül. Olyan végtelenül naiv, jóhiszeműséggel magyarázta a kommunistáknak, hogy hogyan kellene az uralmukat úgy gyakorolni, hogy az tartós legyen. A "négyesfogatnak" Moszkvából Sztálin parancsait kellett végrehajtani, belőlünk szovjet gyarmatot kellett csinálni. Már a suszterinasok azt fütyülték az utcán, hogy Rákosi leszalámizza a kisgazdapártot és proletárdiktatúra lesz, Bibó még mindig osztogatta a jó tanácsait. Csak akiknek szóltak, még csak úgy sem mertek tenni, mint akik meghallották.
Fekete Ágnes: A börtönben találkozott megint Bibóval?
Regéczy-Nagy László: A börtönben én nem mehettem oda dolgozni, ahol Bibó volt. A zárkában fordíthattam. Aztán elmentem rabszállítót javítani évekig. Csak néha sikerült találkozni Bibóval vagy Göncz-cel, hogy kezet fogjunk, vagy fürdőben kerültünk egymás mellé. 1963 márciusában jött az amnesztia. Bibót elengedték, Göncz-öt, meg engem nem. Abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy lezárultak az elbocsátások és mi nem jöttünk haza, akkor levelet írt Kádárnak, hogy az nem jó így, hogy a barátai benn vannak, ő meg szabadon. Nem is válaszoltak neki. Igaz, hogy Kádár egyetlen kakas volt a szemétdombon, de a gazdasszony kezében volt a kés. Ha a kakas rondán kukorékol, levágják és másikat tesznek a helyére. Rákosi sokáig ott volt tartalékban.
Fekete Ágnes: Amikor kijött a börtönből, találkozott Bibóval?
Regéczy-Nagy László: Eljött Boriskával együtt hozzánk, de megállapodtunk, hogy mivel őt is és engem is figyelnek, nem lehet kapcsolatot tartanunk, mert annak rossz vége lesz. Egyszer találkoztunk még a lánya esküvőjén. Ravasz László eskette Borikát itt, Pasaréten. Akkor egymás mellett álltunk és beszélgettünk a politikáról. Akkor volt huszonhárom éves a Kádár rendszer és állandóan Horthyék huszonöt évét nyaggatták. Akkor azt mondta kicsit savanyú mosollyal, hogy ennek a rendszernek még meg kell élnie a huszonöt évet. Itt derült ki, hogy nagyon számon tartja Kádárék sorsát és azt várta, hogy mikor lesz vége.
Szesztay András: Itt szeretnék egy kiegészítést tenni! A foglároknak ki volt adva, hogy ne csak őrizd, hanem gyűlöld is a rabokat! Ezt mindenkivel szemben meg is tették, de Bibót bestiálisabban verték meg, mert irónia volt benne. Iróniával szemlélte őket, ami dühöt válthatott ki belőlük. Őt ez a Jézusi szellemiség a gyűlölködéstől a legextrémebb helyzetben is visszafogta. Bibóban a viszontgyűlölet iróniává szelídült, de ez az irónia a foglárokat jobban ingerelte, mint a visszaperzselő gyűlölet.
Fekete Ágnes: Ebben érzel párhuzamot a Krisztusi szenvedéssel?
Szesztay András: Igen. Ő amnesztiát kapott, de nem engedték ki azokat a fiatalokat, akiknél fegyvert találtak, mert azt mondták, hogy ők közönséges bűnözők, mert ellopták azokat a fegyvereket. Bibó Kádárnak írt egy levelet, hogy engedjék ki a fiatalokat, ha már őt is kiengedték. És felajánlotta, hogy akkor vigyék őt is vissza, mert erkölcsileg tarthatatlan helyzetben van azzal, hogy többek között az ő buzdítására tették, amit tettek és ők még mindig a börtönben vannak, miközben ő amnesztiát kapott. Kijuttatott egy üzenetet Sartre-nak, de ő nem támogatta ezt a kérést, Camus viszont igen. Camus özvegye küldte a csomagokat Bibóéknak. A balatonfüredi szívkórházban volt, ahol meglátogattam és kisétáltunk a Tagore sétányra és ott beszélgettünk. Könnyekig elérzékenyülve mesélt egy betegtársáról, egy öreg, szívbetegről, ki jobb módban él, adja a pénzt az ápolóknak, de nincsen benne semmi töredelem. Akkor mondta ezt a hasonlatot, hogy az Isten belökött minket egy nagy fazékba, amiben meg akart minket, kemény magyarokat puhítani, majd belénk szurkált, elég puhák vagyunk-e, de úgy látszik, hogy nem és visszalökött. Várná, hogy nem a megtörés, hanem a töredelem és az egymással szembeni türelem termése vajon megvan-e, ha most – a hetvenes években – újra megszurkálna vajon megpuhultunk-e annyira, hogy leveheti rólunk a fedőt? Pista bácsival húsvét előtt beszélgettem utoljára, amikor a kórházból mindenkit, akit csak lehetett hazaengedtek és egyedül volt a kórteremben. Akkor került szóba a hit és a hitel. Akkor mondta, hogy "a hitellel nem lesz baj, de a hitem, nem tudom, hogy hogy is van".
Fekete Ágnes: Mármint az Úristen előtt?
Szesztay András: Nyilván a tételes katekizált vallásban – amiből konfirmálni kell – voltak kételyei. A Ravasszal való beszélgetéseiben erre részletesen is kitér. Ő a hit és a hitel szóval exegetálta a saját hitbeli állapotát. "Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemben!" – ez benne volt.

Fekete Ágnes: Hogy zajlott Bibó István temetése?
Szesztay András: A ravatalozóban hatalmas fényképezőgépek voltak a mennyezeten. Az ávósok fényképezték azokat, akik ott voltak a temetésen. A rokonoknak és szoros barátságot ápolóknak nem lett bajuk, de akik mintegy tüntetésre mentek, azok közül sokakat elővettek. Nagyon sokan voltak a temetésen, hosszú menet követte a koporsót.
Fekete Ágnes: Volt egy idézet a gyászjelentésen.
Szesztay András: " Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét én érettem és az evangyéliomért, az megtalálja azt." (Mk8:35.) Az első emléktáblát én avathattam. Für Lajos kért meg, hogy mondjak néhány szót a Budakeszi szanatóriumban, ahol Bibó meghalt, annak a falára került egy emléktábla. Halála 10. évfordulóján, május 10-én avattuk ezt a táblát 1989-ben.
"Halálod óráján egyedül maradsz. Tíz esztendeje ennek az épületnek egyik földszinti szobájában, néhány héttel azután, hogy a felesége meghalt a szomszéd épületben, Bibó István úgy maradt végképp egyedül, ahogyan egyszer kikerülhetetlenül mindnyájan fogunk. Ő azonban akkor másodszor maradt ilyen teljesen egyedül. Huszonhárom évvel ezelőtt 1956. november 4-én magagépelte nyilatkozatában azt üzente a nemzetnek és a világnak, az országgyűlés épületében egyedül, alulírott, Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedül törvényes magyar kormány egyetlen képviselője. Elhangzott a rádióban reggel öt óra néhány perckor Nagy Imréről, hogy a kormány helyén volt, de a kormány már nem volt a helyén, vagy a jugoszláv követségre vagy hazament. Bibó István azonban bement és ott volt mindaddig, amíg az oda bevonuló orosz katonák ki nem kergették onnan. Halálos egyedül maradt ő, azon a fekete reggelen, hiszen döntésében és mindabban, amit az egyedül törvényes magyar kormány egyetlen képviselője az elkövetkező hónapokban véghezvitt, nyilvánvalóan benne örvénylett az az eshetőség is, hogy ma nem ezen a madárfüttyös erdőszélen, nem a hajdani morbus hungaricus elleni küzdelem egyik legfontosabb műhelye falán avatunk emléktáblát, hanem a háromszázegyes parcellában állítanak fel egy kopjafát."
Ez volt az első emléktábla, amit a cseperedő szólásszabadságban akkor ott el lehetett mondani.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

A Református Fiatalok Szövetsége augusztus 15. és 21. között tartja nyári táborát Balatonszárszón, az SDG konferencia-központban.

"Keresztyén kommunió és az Európai Unió" címmel rendez lelkésztovábbképző napot a Tiszáninneni Református Egyházkerület, augusztus 11-én, csütörtökön 9 óra 30 perctől, Sárospatakon a Teológia Szikszai termében.

A Sukorói Zenei Nyár keretén belül Huszár Anita énekművész és Balog Zsolt csembalóművész hangversenye lesz augusztus 13-án, szombaton este 7 órakor a sukorói református templomban.

A Tercina régizene együttes játszik reneszánsz és barokk muzsikát a Ferencvárosi Nyári Fesztiválon, augusztus 11-én, 20 órakor Budapesten, a Kálvin téri templom udvarán.

A Zempléni Fesztivál művészei lépnek fel augusztus 14-én, a 10 órakor kezdődő istentiszteleten, Sárospatakon a református templomban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliuma 27. fejezetéből!

"Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől" (Máté 27:24.)

Naivitás – egy emberi tulajdonság, amely hiszékenyen, ártatlanul viszonyul az élet dolgaihoz, mint egy kisgyerek. A szó maga a francia nyelvből jött el hozzánk, azt jelenti születetett, azaz természetes. Aránylag új-keletű ez a kifejezés még az francia nyelvben is. Nem véletlen, hiszen régebben az emberek magától értetődőnek vették a természetességet, nem kellett ehhez egy nyakatekert kifejezés. A 19. századra azonban már külön művészeti ág is keletkezett, a naiv művészet. Ez olyan képzőművészeti alkotásokat jelent, amelyek nem tanult, nem mesterségüket űző emberek alkotásai. A romantika korában annyira vágytak az emberek a természetességre, a kendőzetlenségre, arra hogy ne körmönfontan alkosson valaki, hogy divat lett a naiv művészet. Ma is tart ez a szellemi áramlat. Ma is örülünk, ha valaki nem kiművelt, kitanult módon készít el valamit, hanem ösztönösen, valami belső sugallatra.
Azonban a naivitás már nem annyira érték. Legtöbbször legyintve használjuk ezt a szót, valahogy így: "a kis naiv, ő még elhiszi…" Ha a szót a mai értelmében vesszük, azt kell mondanunk, hogy Jézus nem volt naiv. Sőt, egyetlen tette sem volt, amely hiszékenységből vagy valami gyermeki öntudatlanságból eredt volna. Ő ártatlan volt, de tudatosan volt az. A mi ártatlanságunk sokszor menekülés. Nem értek én ehhez, mondjuk akkor, amikor nagyon is ránk vonatkozó dolgokról van szó, de nincs erőnk arra, hogy beavatkozzunk. Mossuk kezeinket, és igyekszünk magunkat megvédeni azzal, hogy körbehatároljuk magunkat. Pilátus képe mutatja talán legtökéletesebben, mennyire nevetséges ez a vágyunk. Még vizet is hozat, hogy megnyugtassa a lelkét, azt hiszi, megóvja magát a döntéstől ezzel a színészkedéssel. Nem ártatlan, de már naiv sem lehet, mert tud mindent, pontosan tudja, hogy egy óriási nemet kellene kiáltania, ott hagyni csapot-papot, és kiszállni a naiv kislányt játszó nevetséges színdarabból. De nem meri. Nagyon betanulta már a szerepet. Korábbi sok rossz döntését próbálja most egy naiv szereppel kendőzni.
De a naiv színész mellett mindig ott van az igazi szereplő, a valódi ártatlan. Isten úgy alkotta meg az életet, hogy mindig ad nekünk tükröt. Ha mást nem, egy kis gyermeket, akit odaállít Jézus a tanítványok elé: ő az, ilyeneké az Isten országa, erre haladjatok! Most Jézus áll ott Pilátus előtt, a valódi ártatlan. A szó legszorosabb értelmében nem tett rosszat. Nem kell megmosnia a kezét. Ott áll, és Pilátus ahelyett, hogy meglátná magát e tükörben, játssza tovább naiv kislány szerepét.
Adja az Ég, hogy meglássuk magunkat e tükörben, hogy abbahagyjuk játékainkat. Azt mondják, kétszer naiv az ember. Először kisgyerekkorban, amikor mindent elhisz úgy, ahogy van, azután idős korában, amikor már sok girbegurba utat megjárt, látja határait, és újra csak annyit tehet, hogy Isten elé borul, és kéri azt, amit ő adhat. Ha ezt nevezhetjük szent naivitásnak, akkor ezt adja meg nekünk Isten! Ámen.