2012-01-18
Halmos Ábel és Vásárhelyi Anzelm – Toókos Péter reformátusként a bencések között
Dr. Kálmán Attila és Kövesdi Mónika – Feszty Árpád kiállítás Tatán
Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok, az adás szerkesztője.
Ez a hét a keresztyén egyházak, felekezetek közötti egység hete. Sokféle együttműködésről hallani itt is – ott is, katolikusok és reformátusok között, de olyanról még nem hallottam, hogy egy katolikus szerzetes közösség testületileg elment a reformáció ünnepét megünnepelni egy református templomba. Pedig ez megtörtént a bakonybéli bencés közösségben. Ennek nyilván volt egy indítóoka. Egy református fiú döntött úgy, hogy bencés szerzetesi fogadalmat szeretne tenni. Toókos Péter, János testvér jelenleg novícius, próbaidős, ezért vele nem beszélgettem, de Ábel és Anzelm testvér meséltek életükről, és arról a konferenciáról, amelyet az ökumené és a szerzetesség témájában nemrég megtartottak.
Halmos Ábel: A közösségünk egy szakadások előtt született közösség. Szent Benedek a VI. században élt, akkor még a kelet és a nyugat együtt volt. A bencés lelkiség az óegyháznak a nagyon is biblikus lelkiségére illetve az egyházatyák lelkiségére épül. A bencés lelkiség központjában a zsoltárimádság, illetve a Szentírás olvasása áll. Ez sok protestáns testvérünk számára is alkalmas arra, hogy ebben az imádságban részt vegyen. Eljönnek hozzánk, hogy monostorunk vendégházában töltsenek el csendes napokat.
Fekete Ágnes: Református gyülekezetek és lelkészek?
Halmos Ábel: Református és evangélikus lelkészek és gyülekezeti tagok. Anzelm testvér került kapcsolatba Toókos Péterrel, aki elkezdett érdeklődni közösségünk iránt és 2010-ben csatlakozott a közösséghez. Ez egy kérdést is felvetett, mert a református egyházhoz való tartozását megőrizte. Nem is kívántuk, hogy katolizáljon, de ez mégiscsak egy katolikus szerzetesrend. Van egy a közösséghez kapcsolódó, világban élő lelkiségi mozgalom, az oblátusok. Őt, mint reguláris oblátust tudtuk fölvenni, olyan oblátusként, aki velünk életközösségben él. Így lett 2011 óta János testvér a közösség tagja.
Vásárhelyi Anzelm: Azt tapasztaljuk a protestáns és a katolikus egyház történetében, hogy mintha elszegényedtek volna keresztény életformák tekintetében egyházaink, felekezeteink.
Fekete Ágnes: Valamilyen lelkészi közösségnek te tagja is vagy itt a Dunántúlon.
Vásárhelyi Anzelm: A SOTE-n 2002-ben a Mentálhigiénés Intézet szervezésében lelkigondozói képzés kezdődött, amelyen sok református, evangélikus, baptista és katolikus szerzetes és egyházmegyés pap vett részt. Ábel testvérék 2005-ben végeztek és én meg az elmúlt évben. Többen az évfolyamunkból illetve a csoportunkból elszántuk magunkat, hogy egy csoportot szervezzünk. Református lelkészek és két szerzetes a tagja a most ősszel szerveződött munkacsoportnak. Reméljük, hogy erős folytatása lesz!
Halmos Ábel: A reformátorok egy erős szerzetes kritikát is gyakoroltak, de mintha ez veszteségekkel is járt volna. Ezért a konferenciánk címe ez volt: A radikális Krisztuskövetés életformái ma. Milyen életformákkal valósíthatjuk meg azt, amit a szerzetesek a saját életükkel megvalósítanak? Vannak azért a protestáns hagyományban is ennek gyökerei, hiszen nagyon szép munkát végeztek a diakonisszák. A katolikus egyházban sokféle szerzetesközösség van, ami egyfajta modellje is lehetne az ökumenének. Ezek a szerzetesközösségek különböző karizmákra és alapítókra mennek vissza, mégis a Krisztuskövetésben egy nagyon mély egységet tapasztalunk, és úgy érezzük, hogy mi szerzetesek nagyon is egy nyelvet beszélünk.
Fekete Ágnes: Korhoz kötött dolog az, hogy a protestantizmus egy kicsit negatívan viszonyult a szerzetességhez. A világ és a keresztyénség viszonyának kérdésével végül is azt mondták, hogy nem kivonulni kell a világból, és egy művi térben megélni a Krisztuskövetést, hanem az egész világban meg kell élni.
Halmos Ábel: Szűcs professzor előadásának a témája éppen ez volt. Talán éppen Kálvinnál jött elő, hogy nemcsak kolostorokban, hanem mindenhol az Ige vezetésével kell radikális keresztény életet élni. Az évszázadoknak az a tapasztalata, hogy a világban élő embereket a világi dolgok, család és a megélhetés kérdései eléggé lekötik. Mégiscsak jótékony hatással van az egyházban egy olyan közösség, aki az imádságnak, az Isten és az emberek szolgálatának tudja szentelni az életét maradéktalanul, pont azáltal, hogy a család lekötöttségei nincsenek. Ezt úgy is tapasztaljuk, hogy nagyon szívesen jönnek el hozzánk a világban élő és küzdő emberek, hogy itt megpihenjenek, elcsendesedjenek, velünk imádkozzanak, és új erőt merítsenek. Ez a két út nagyon jól kiegészíti egymást. Lehet, hogy ebben tud a szerzetesség egy olyan impulzust adni a protestáns egyházaknak is, ami a gazdagodásukra válik. Ugyanakkor mi meg nagyon sokat tudunk tanulni. Az életünk egyik fontos eseménye a lectio divina, a Szentírás olvasása. Naponta egy órát szánunk erre a napunk kezdetén. Ebben az évben a Szentírást a református Bibliaolvasó Kalauz szerint olvassuk.
Fekete Ágnes: Számotokra miért fontos ez az út, amit választottatok?
Vásárhelyi Anzelm: Keresztény családba születtem, egy hagyományos egyházközségben kaptam az első vallásos élményeket. A győri bencés gimnáziumban találkoztam először szerzetesekkel. A tanáraim között volt néhány szabad ember. Ez akkor tizenhat-tizenhét éves koromban nekem nagyon fontos volt, hogy van néhány olyan ember, aki szót ért a kamaszokkal, van néhány jó szava, figyelme, hogy az ő vagy az én elakadásaimat megsegítsék. A szabadság volt a legerősebb tapasztalatom. Nem minden szerzetesben láttam, de volt három-négy ilyen ember és ez elég volt ahhoz, hogy elhiggyem, Istentapasztalatot hordoznak, valamit tudnak, amit én szeretnék közelebbről megismerni. Persze hajlamos voltam abban az időben és még nagyon sokáig idealizálni a szerzeteseket, akiket Isten embereiként ismertem meg. Aztán a velük való közösség a csalódásokon keresztül megtanított arra, hogy ne emberben, hanem Istenben bízzak. Ez a tartós életközösség kijózanítólag is hat az önismeretben ugyanúgy, mint az emberismeretben. Ez a közösségi tapasztalat mozaikszerű és egyre inkább megtisztítja a látásomat.
Fekete Ágnes: Legalább hármas fogadalmat tesz minden szerzetes.
Halmos Ábel: A bencés fogadalom első mozzanata a stabilitás. A megtérési úton megmaradunk életünk végéig. Nem mondjuk, hogy tökéletesek vagyunk. Hamar kijózanodunk, de ezt a megtérést nem hagyjuk abba. A monostorban megmaradunk, hogy ezt a megtérő életet folytatni tudjuk. A másik szerzetesi fogadalom az engedelmesség, amely mindenekelőtt Krisztusnak szól, hisz Ő a közösség vezetője, az apát csak a helyettese. Ezt mindig észben kell tartania a közösség vezetőjének, hogy itt igazából Krisztus a vezető. Az engedelmességnek sok útja van. Isten Igéjét ezért olvassuk naponta. A szerzetesi életalakítás a harmadik. Cölibátusban éljük le az életünket, hogy teljesen az Istennek tudjuk átadni. Ezek a keretei szerzetesi életünknek.
Fekete Ágnes: A szegénység melyikbe tartozik?
Halmos Ábel: Ebbe a harmadikba. A szerzetesi életalakítás vagyonközösséget is jelent. Próbálunk egyfajta függetlenséget megélni, vannak a monostornak anyagi javai, de nem akarunk ehhez hozzátapadni. Ezt jelenti a szegénység a mi értelmezésünkben. Nem koldusszegénység, mint a mezítelen Krisztuskövetés, ahogy Assisi Ferenc fogalmazta meg, hanem egyfajta függetlenség az anyagi javaktól. Ebben ott van a szolidaritás is a szegényekkel. Egy monostornak mindig is érzékenynek kell lenni azokra a problémákra, amik egyre inkább jelen vannak.
Fekete Ágnes: Téged mi vonzott erre az útra?
Halmos Ábel: Engem leginkább a közösség. Éreztem egy meghívást az evangélium hirdetésére, és rájöttem, hogy ez nekem egyedül nem fog menni. A közösséget látom egy olyan nagy ajándéknak, ami igazi erőforrás. Persze egy tehertétel is, hisz együtt kell élni naponta. Sokkal több van egy közösségben, mint egy emberben. A pannonhalmi ebédlőben van egy barokk kori beszédes kép, amely a közösséget egy kulcscsomóhoz hasonlítja és a fölirat az, hogy non omnia possumus omnes, azaz nem mindenki képes mindenre, de a sok kulcs kinyitja a kapukat. A közösség megélésével tudunk olyan példát adni a mai ember számára, hogy emberi erővel ez nem menne. Úgy látom, hogy az ökumenével kapcsolatban rezignáció van. Mi abban hiszünk, hogy a Szentlélek az egész egyház egységén munkálkodik.
Fekete Ágnes: Az identitás probléma miatt.
Halmos Ábel: A szekularizáció korában nagyon erősen éli meg mindenki az identitását. Ősi gyakorlat az, hogy az identitást úgy határozzuk meg, hogy valamivel szemben. Ez történt a hitviták idejében a XVI-XVII. században. Az, hogy protestáns vagyok, az azt jelenti, hogy nem vagyok katolikus. A Tridenti Zsinat állásfoglalásai azt mondják el, hogy milyen protestáns tanokat zárok ki, ha katolikus vagyok. Az identitást talán máshogy is meg lehetne fogalmazni, hiszen a végső identitásunk az közös, az Krisztus. Erre a sziklára építkezünk.
Fekete Ágnes: Amikor mindenhonnan szaggatják az embert, óhatatlanul próbálja magát ott stabilizálni, ahol van, és azt érzi, hogy gyengíti, ha onnan kilép.
Vásárhelyi Anzelm: Az a gyanúm, hogy az emberi önazonosság megtalálása szorosan összefügg az Istenre találásunkkal, az Istenben való megmerítkezésünkkel. Amikor mi felekezeti alapon definiáljuk önmagunkat, akkor valószínű, hogy nem Krisztusban megmerítkezve találjuk meg az önazonosságunkat. A tekintély nem én vagyok, az én atyaságom, vagy az én emberségem relációban születik meg. A szerzetesközösségeket is megkísérti az együttműködésre való képtelenség. Ez a korprobléma, a mi problémánk. A problémánkra Krisztus választ ad, így nem vagyunk teljesen tanácstalanok.
Fekete Ágnes: Milyen kihívást jelent az, hogy egy református testvérrel együtt éltek?
Halmos Ábel: Nem okozott még az elmúlt másfél évben megoldhatatlan nehézségeket. A Szentírást minden évben végigolvassuk és most a református egyház hagyománya szerint tesszük. Keressük mi is azokat a pontokat, ahol János testvér meg tudja a református identitását élni.
Vásárhelyi Anzelm: Érdekes az ő szemszögéből és ismeretéből látni a mi praxisunkat, a katolikus pasztorációs gyakorlatot például. Egy más nézőpont, egy más érzékenység.
Fekete Ágnes: Most egy iskolába látogatunk el. A tatai református gimnáziumban tegnap nyílt meg egy nagyszabású Feszty Árpád kiállítás. Miért is fontos egy ilyen iskolában ez? Erről először dr. Kálmán Attila nyugalmazott igazgató, majd kiállítás rendezője, Kövesdi Mónika művészettörténész beszél a helyszínen.
Dr. Kálmán Attila: Amikor a harmadik zongorát cipeltük fel a lépcsőn, akkor mondták a kollégák, hogy minek ez nekünk? Azt mondtam, azért, mert nekünk tanítani kell, azt a sok fölösleges dolgot is, amiért érdemes élni. Azt jelenti, hogy nemcsak matematikát, számítástechnikát, nyelveket, hanem művészeteket is.
Fekete Ágnes: Mondja ezt egy matematikatanár.
Dr. Kálmán Attila: Évente nyolc-tíz képzőművészeti kiállítást rendezünk. Ha lehet, akkor elhívjuk a művészt is, hogy beszéljen magáról, a technikáról és másról. Minden évben van néhány hangversenyünk és van egy zenei hét, amikor a zeneiskolába járó körülbelül ötven diák mutatja be, amit tanult. Azt mondjuk, hogy ezek a művészi teljesítmények segítik az egyéb tanulást is. A református iskolákban mindig is fontos volt az, hogy az egész embert neveljék, ne csak szakbarbárokat neveljenek.
Kövesdi Mónika: Ez egy álomszép festmény, amiről nem tudjuk, hogy ki festette. Önarckép, az minden esetre látszik, hogy egy hihetetlenül jóvágású, jó kiállású férfi volt. Feszty Árpád volt az, aki Budapest 1880-90-es évekbeli művészeti életének az egyik központját építette föl a Bajza utcában, ahol az apósával, Jókai Mórral együtt laktak és annak a szalonnak vendégei voltak miniszterek, írók, festők, akik akkor számítottak. Munkácsytól Gárdonyi Gézáig nagyon sok neves ember.
Fekete Ágnes: Lehet azt tudni, hogy hogyan ismerkedett meg a Jókai családdal?
Kövesdi Mónika: Valamennyire igen. Sok író barátja volt és sokan írtak is erről. Jókai Mórt jóval korábbról ismerte és kapcsolatot is ápolt vele. A közös platform Komárom volt, az a város, aminek a közelében Feszty Árpád megszületett 1856-ban. Komárom Jókainak is szülővárosa, sok regényének is helyszíne.
Fekete Ágnes: Egy városban éltek?
Kövesdi Mónika: A második falu Komáromtól Ógyalla, ahol a mai napig is áll a Feszty család kúriája és ott él a család egyik ága. Tudni kell a Feszty családról, hogy egy nagyon népes és összetartó család volt. Hihetetlen karriert járt be. Feszty Árpád édesapja Rehrenbeck Szilveszter vendéglősként telepedett le Ógyallán. Mind a hat fiát taníttatta. Híres építészek is voltak közöttük: Feszty Adolf és Feszty Gyula. Feszty Árpád pedig a kiváló felkészültségű híres festő, akit ma is jól ismerhetünk a Feszty-körképnek köszönhetően.
Ez az első vázlat, amit a Magyar Nemzeti Galéria kölcsönzött számunkra. Amikor az ötlet megszületett 1892-ben, már a millennium igézetében, először az a gondolat fogalmazódott meg, hogy egy monumentális, gigantikus körképet szeretne megfesteni. Párizsban látott egy körképet és ezen nagyon fellelkesülve az apósával beszélte meg, hogy hogyan lehetne egy ehhez hasonló vállalkozást itt végigvinni Budapesten. Jókai Mór biztatta őt, hogy ne fogjon bele semmiféle más témába. A millennium a magyarok bejövetele, az a hatalmas menet, amit csatajelenetek, tömegjelenetek tarkítanak. Ebbe fogjon bele. Ez teret ad az állatábrázolásra, portrékra, és főleg tájfestészetre. Ezernyolcszáz négyzetméter telefestéséről van szó, tehát egy hihetetlen, több évig tartó munka, ami nyilván fel is őrölte az erejét, anyagi lehetőségeit. Viszont odavitte a világhírnév kapujába.
Fekete Ágnes: Árpád ott áll egy hegy tetején
Kövesdi Mónika: Ez a kompozíció középpontja, a főtéma. Végignézi ezt a csodálatos vidéket, elfogadja, befogadja, érzi, hogy megérkezett. Van itt jónéhány nagyobb, színes, figurális vázlattanulmány is. Ezek már szinte teljesen így jelennek meg a körképen, csak nem pasztellel és grafikával, hanem színes olaj változatban. Van néhány kis tollrajzunk is. Az egyik nagyon érdekes, hisz ott van rajta az a négyzetháló, amit a nagyításnál használt.
Fekete Ágnes: Ezek meg részletjelenetek, lovak…
Kövesdi Mónika: Igen, tanulmányok. Ebből is rengeteg van. Nézegettem és arra gondoltam, hogy ez egy hatalmas csarnokban kellett, hogy készüljön és a végén is nagy csarnokban kellett elhelyezni. Egy olyan helyre volt szükség, ahol megvolt az állványzat, a hatalmas vásznak. Ahogy ültem arra gondoltam, hogy milyen folyóméterben mérhető magassága lehetett ezeknek a kartonoknak, vázlatoknak, amik tényleg ott a legvégén lévő előkészítő fázist mutatják.
Fekete Ágnes: Ezeknek jórésze, gondolom elveszett.
Kövesdi Mónika: Egész biztos, hogy szétszóródtak, vagy lappanganak valahol. Ez itt a legnagyobb méretű alkotás a mostani kiállításon. Feszty Árpád, mint a kortársai is, nagyon szerette a nagyméreteket és nem állt tőle távol egy hatméteres vagy akár egy tizenhárom méteres kép megfestése. Ez az akadémizmus korának a divatja volt.
Kövesdi Mónika: Ezen a képen is a honfoglalás témája van, a bánhidai csata. Árpád vezér döntő győzelmet arat a szlávok felett. Jól látható a háttérben a Gerecse hegyvonulata és a Szelim-barlang, hiszen fontos volt, hogy hitelesítse, ez a jelenet valóban itt zajlott. Mi tataiak tudjuk, hogy itt állították fel később azt a hatalmas bronz turulmadár szobrot, ami ennek a csatának az apropóján őrzi ott repülésre készen ezt a magyar vidéket.
Fekete Ágnes: A barlang tetején van most a turul?
Kövesdi Mónika: Egy kicsit sétálni kell a turultól a Szelimig.
Fekete Ágnes: Szinte megvilágít egy-két jelenetet. A korona az egyértelműen világít.
Kövesdi Mónika: Hiába van ott a másik hadvezér aranydíszes páncélja és sisakja, látható, hogy a lándzsája már eltört, a lova hátrahőköl. Igazából itt már eldőlt a csata sorsa ebben a pillanatban.
Fekete Ágnes: Itt szintén olajfestmények vannak.
Kövesdi Mónika: Itt megpróbáltuk azokat a témákat föleleveníteni, amiken a nagy történeti témákon túl foglalkozott Feszty Árpád. Vallásos kompozíciók, amikkel nagyon nagy sikereket aratott. Ezeket egy kisebb kép képviseli. Az igazán nagy sikerét a Bécsben festett Golgota kompozíciónak és a Firenzében festett Krisztus temetése című monumentális méretű triptichonnak köszönheti. A háttérben ott áll az akadémizmus. Nagyon szerették a mesét, a történetet. A bibliai jelenetek és a történelmi festészet ezért állt nagyon közel hozzájuk.
Fekete Ágnes: Ez az egy kép honnan van, és mit ábrázol?
Kövesdi Mónika: A Nemzeti Galéria adta kölcsön a Júdás című képet.
Fekete Ágnes: Egy egzaltált alakot látunk.
Kövesdi Mónika: Az alak oldalra néz és a festésmód is egészen különleges. Egy nagyon szépen megfestett képről van szó. A háttér is ugyanolyan lüktető, mint az arc maga. Valóban egzaltált. Krisztus temetését 1903-ban festette. Olyan nagy és zajos sikert aratott, hogy nemcsak Budapesten mutatták be, hanem utána körútra indították Európában a képet. Körülbelül az történt a képpel, mint most a Munkácsy-trilógiával. Az biztos, hogy a család életében ott volt a művészet. Adolf és Gyula nevéhez sok templom építése kapcsolódik, például a zuglói református templom építésze volt Feszty Adolf.
Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Ezen a héten van az Ökumenikus, azaz Egyetemes Imahét, amit különböző felekezetű gyülekezetek közösen tartanak. A hét témája a Krisztusban való átformálódás. A hét minden napján vannak istentiszteletek szerte az országban. Záró istentisztelet január 21-én, szombaton 16 órakor lesz a Miskolci Egyetem díszaulájában, négy felekezet püspökének szolgálatával. Január 22-én, vasárnap 10 órakor pedig a Pápai református templomban Gáncs Péter evangélikus püspök hirdet Igét.
Ökumenikus istentiszteleten emlékeznek a Magyar Kultúra Napjára január 22-én, vasárnap 11 órától Szatmárcsekén, a református templomban. Az istentisztelet után koszorút helyeznek el Kölcsey Ferenc síremlékénél a temetőben.
Kölcsey Ferencről tart előadást Takaró Mihály irodalomtörténész január 19-én, csütörtökön 18 órától Budapesten, az Október huszonharmadika utca 5. szám alatt.
Nyílt napot tartanak a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Reviczky utca 4. szám alatt január 25-én, szerdán 11 és 14 óra között.
Molnár Mária születésének 125. évfordulójára szervezett vándorkiállítás február 4-ig Debrecenben, a Nagyerdei gyülekezetben látható.
Bach Karácsonyi Oratóriumának második felét adja elő a Lutheránia Énekkar január 22-én, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban.
Alföldy-Boruss Csilla barokk fantáziákat és toccatákat játszik orgonahangversenyén január 21-én, szombaton Budapesten, a kelenföldi református templomban.
A Házasság Hetére készülve országos fotópályázatot hirdetnek az érdi gyülekezetek. A képeknek a szeretet megnyilvánulását, egy-egy örömteli pillanatot kell bemutatniuk. A pályázat beadási határideje: január 26. ( Vizsy Ferenc István 06-30-633-2177)
Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Prédikátor könyve 3. fejezetéből!
"Tudom, hogy valamit Isten cselekszik, az lesz örökké, ahhoz nincs mit adni és abból nincs mit elvenni; és az Isten ezt a végre míveli, hogy az ő orczáját rettegjék. A mi most történik, régen megvan, és a mi következik, immár megvolt, és az Isten visszahozza, a mi elmúlt." (Prédikátor 3:14-15.)
Az elmúlt héten is az időről volt szó, hadd folytassam Pilinszky János gondolataival: "…egy fotó hozzásegített szemléletem bizonyos újrafogalmazásához. Meszelt karámra emlékeztető deszkák között egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégzőbarakk felé. Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében. Álltam a kép előtt, s erőnek-erejével meg akartam állítani a húsz évvel ezelőtti boldogtalanságot – ahogy látszatra a fényképfelvétel megállította. De én a valóságot akartam megállítani. S akkor megértettem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént.
Nos – egy hosszú gondolatsor kihagyásával -, én hiszek abban, hogy jóvátehetjük azt, ami megtörtént, s méghozzá személy szerint azokkal, akikkel megtörtént – személy szerint a meszelt deszkák előtt 1942-ben lépegető öregasszonnyal."
Ebben az idézetben Pilinszky azt a hitét adja át, hogy Krisztus valóban ura az időnek. Képes arra, hogy a múltat is gyógyítsa. A mai időfelfogásban nem lehetséges az, hogy visszalépjünk az időben. A filmek ugyan beszélnek időutazásról, de ezt még ott sem hiszi el senki. Az idő egy könyörtelen kattogás, amiben az egyetlen esélyünk az, hogy minél hosszabban kattogjunk. Nevetséges és boldogtalanító ez az időfelfogás. Miféle cél az, hogy ne 245654 napot, hanem eggyel többet mozogjanak a végtagjaim. Mindegy, csak pörögjön a számsor. Krisztus az idő ura. Ez azt jelenti, hogy az ő szeretete nem csak egy pontra hat ki, nem csak ebben a pillanatban hat rám, hanem a múltamat és a jövőmet is bearanyozza. Megváltásával egy olyan kő csobbant a tengerbe, amely visszafelé is és előrefelé is eltörölt minden bűnt. A kozmoszt, az egész világmindenséget elejétől a végéig megváltotta. Új élet kezdődött vele. Ha ezt nem hisszük, ha csak a pillanatok érzéseire értelmezzük hitünket, akkor tényleg semminek nincsen értelme.
Ma nagyon sok emberben él a vágy, hogy a múltját meggyógyítsa. Ezért hoznak létre pszicho-dráma csoportokat. Egy játék keretében visszamennek egy ember múltjának egy eseményéhez, és a játékban újra átélve azt, abban reménykednek, hogy meggyógyul az illető lelke. Bizonyára sokan vannak, akiknek segített ez a játék. Azonban ebben a módszerben mindig az egyén áll a középpontban és ezért mégiscsak esendő és kattogó – az előbbi képpel élve – ez a valóság. Krisztus, amikor belenyúl a múltba, úgy gyógyít, hogy ő maga, az isteni szeretet lesz a középpont.
Vajon elhisszük-e, hogy Isten ura az időnek? Hogy az idő valójában egy eszköz. Éppen úgy, mint egy dallam. Lehetséges, hogy valaki egyszer elénekelt egy éneket, de olyan szépen, hogy az a pillanat egy egész életet értelemmel töltött meg. Ha egy dal lehet minőségi idő, akkor mennyivel inkább az, amikor Isten minden időre kiható szeretete jelenik meg. Akkor bocsánatot kapok arra, amire emberi időrendszerekben nem kaphatok, mert már elmúltak. Feloldódhatnak a görcsök, és szabad emberként lépkedhetek. Én, én maradok, nem oldódott fel senkinek a személye, hanem Isten az idő fölé emelt bennünket. Ezt adja meg Krisztus megváltása mindenkinek! Ámen.