2013-01-30

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest hallják.
Általában az emberek ma távol tartják maguktól az öregedés és a halál gondolatát. Valahogy félünk ezektől. Pedig éppen a végesség tesz sok mindent értékessé. Van a Bibliában egy nagyon érdekes mondat: "Emlékezzetek meg elöljáróitokról, figyeljetek életük végére, kövessétek hitüket." Mintha azt olvasnánk ebben a mondatban, a Római levélben, hogy sok minden történhet egy emberi életben, de a vége minősíti igazán. Elhunyt Hegedűs Loránt püspök. Most hallgassuk meg annak a beszédnek a részleteit, amit utoljára mondott el ez év január elsején. Nagyon megkapó, mély hitről árulkodik az, ahogyan az élete utolsó napjait élő emberből nem a panasz szól, hanem mindannyinknak boldog újévet kíván.

Hegedűs Loránt: 2013-nak is van számunkra egy óév esti kérdése, mint az emberi bizonytalanság kérdése, és egy újév reggeli válasza, mint az isteni bizonyság válasza. Az előbbit az emberi, az esti kérdést Babits Mihály fogalmazza meg:
"Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, sima bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja.
… vagy vedd példának a piciny fűszálat:
miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?"
E halálos esti kérdés magától értetődő válasza az, hogy ép a leszáradás és újranövés, halálos életes két dátuma között éljük ezt a földi életet és éppen ezért a kérdésben benne van a felelet: mindig életből lesz a halál, de mindig halálból lesz az élet. Ahogyan tudjuk, hogy ez életben mindig és mindenütt a halál vesz körül bennünket, ugyanúgy tudjuk és tényként meg vagyunk győződve arról, hogy a halálban mindig és mindenestül az élet vesz körül bennünket. Ezért lehet hiteles kívánságunk 2013 új évének kezdetén is: Boldog újévet kívánok!

Fekete Ágnes: Ezek a szavak, amelyek tényleg nem felszínesek, életünk lényegét érintik, mindig úgy érzem, valahogy elhussannak az éterben, és az egyház legmélyebb üzenetei súlytalanná lettek. De miért van ez így? Erről beszélgettem Kovács I. Gábor szociológussal, akinek megjelent egy tanulmánykötete Népegyház, hitvalló egyház, misszió és hitvallásos iskola címmel. Nemcsak azért értékes ez a kötet, mert érdekes tanulmányok szerepelnek a kötetben, hanem azért is, mert a szerző szülőfaluja, Hernádszurdok református közössége javára fordítják a befolyt összeget. Először azt kérdeztem, a hitvalló egyház és a népegyház között mi a különbség? Miként alakul át a társadalom és az egyház viszonya?
Kovács I. Gábor: A modernitással az emberi életvitelnek ez az egysége, ami természetes módon megvolt, különböző életszférákra szétparcellázódott. A mai, modern, városi embernek az élete különböző dimenziókban zajlik: más a munkahely, más az üzleti világ, a boltok világa, a szórakozás világa, az internet. Ezek mind-mind különböző már-már autonóm életszférákká váltak. Nem tudja hagyományos módon egységbe foglalni az egyház. Az új egyházi modellnek a lényege a választás, a döntés. Hogyha az egyház meg akarja szólítani az embereket, akkor sokkal intenzívebb missziói munkára van szükség. Magyarországon ennek az új modellnek a kiformálódása a belmissziói mozgalommal, az ébredéssel kezdődött 1880 tájékán. Amikor ezt Szabó Aladárék elindították észlelték, hogy a formális egyháztagságon túl kell lépni. Az emberi élet felparcellázódására ez egy jó válasz volt, radikálisan a dolog lényegét ragadta meg, hogyha személyes döntéssel a Krisztus ügye mellett dönt valaki, akkor alkalmassá válik arra, hogy az emberi élet felparcellázódott, legkülönbözőbb szegmenseiben is keresztyén emberként tudjon viselkedni, keresztyénként tudjon dönteni.
Fekete Ágnes: Egységessé válik a világ?
Kovács I. Gábor: Igen egységessé.
Fekete Ágnes: Az egyház kultúrateremtő intézmény, és nem tud más lenni. Én nem tudok az üzlet szférájába bekerülni és egy döntési területté válni, hogy most a kávét veszed vagy az egyházat? Ez egy borzasztó dolog, nem?
Kovács I. Gábor: A Ravaszi egyházkormányzat a két háború között, arra törekedett, hogy ezeket az új modelleket egyháziasítsa. Az egyesületi formákat beépítse az egyház működésmódjába, nekem az a benyomásom, hogy ez sikerült. Az imaközösségek, az istentiszteleten kívüli munkaformák, a különböző embercsoportokkal való külön-külön foglalkozás, hogy az ifjúságnak, az asszonyoknak külön köre van, és különféle egyesületeink vannak ez mind-mind a belmissziói mozgalomtól kezdődik.
Fekete Ágnes: Mondhatjuk, hogy az egyháznak ebben a modernitásban gyakorlatilag nincs más módja, mint az individualizálódott világ, tehát az egyéni döntésre van bízva, hogy te most jobbra mész vagy balra mész, mert nem születik az ember bele, ebbe beleálljon valamilyen módon, hanem azt mondja, hogy te mint egyén kell hogy döntsél, és akkor döntsél jól!
Kovács I. Gábor: Igen. Ma már azért különösen nehéz, a mai Magyarországon a misszió, szemben a XVII-XVIII. századdal, mert akkor természetes módon az egész európai társadalom a kereszténység égboltja alatt élt. Most sokkal nehezebb az embereket megszólítani, mert nem azt a nyelvet használják. Szinte azokhoz az ősi misszióformákhoz kell visszanyúlnunk, mint akár az őskereszténységben voltak. Nagyon nehéz a misszió új formáinak a kidolgozása, azért én a református egyházban is látok sok olyan kezdeményezést, olyan lelkészeket, civil egyházi munkásokat, akik nagyon sokat tesznek, ezeknek az új formáknak a megtalálásáért, az emberek megszólításáért.
Fekete Ágnes: Azt mondtuk, hogy hitvalló egyházra van szükség, és nem népegyházra. Nagyon egyszerűen, így fogalmazva, azért ez részigazság. Éppen a népszámlálási adatok mutatják ezt.
Kovács I. Gábor: Nem akarom abszolutizálni, hogy a népegyház és a hitvalló egyház sok tekintetben él egymás mellett nyilvánvaló, hogy falusi gyülekezetekben, kisebb közösségekben lehet építeni a népegyházi hagyományokra, egyáltalán a hagyományokra, másrészt a hitvalló egyháznak törekedni kell a missziói munkával arra, hogy segítse az újabb generáció belenevelődését. Az egyház hitelveinek, világának belsővé tételét, nem választanám külön ezzel a két modelltől, de mindenképpen ez a hitbeli egyház-modell a modernitáshoz egy kicsit jobban kötődik.
Fekete Ágnes: Nagyon sok ember csatlakozik népegyházi síkon egy negyven-ötvenéves kommunizmus ellenére az egyházhoz.
Kovács I. Gábor: A 2001 népszámlálás eredménye az volt, hogy az össznépesség hetvenöt százaléka valamilyen felekezethez tartozónak mondotta magát tíz százalék nem válaszolt és tizenöt százalék mondta egyértelműen, hogy ő semmilyen felekezethez nem tartozik. Meglepetés volt. Ugyanúgy húsz százalék a reformátusok aránya, mint azelőtt ötven éve, 1949-es népszámlálásnál, amikor utoljára kérdezték ezt. 1600000 ember, aki reformátusnak vallotta magát, azok nagyon különféleképpen kapcsolódnak, kötődnek az egyházhoz és a hithez is. Mondjuk, körülbelül a népesség egyharmada valamilyen szinten kötődik az egyházhoz, egy másik egyharmad teljes mértékben elszakadt az egyháztól, a népszámláláskor kicsit kevesebb volt ez az elszakadtnak tűnő, a kettő között van ez az egyharmad, akik a maguk módján vallásosak. Tehát ez a hármas tagolódás jellemző, én azt gondolom, hogy ebben a tekintetben, nagyobb elmozdulás nem történt. Sajnálatos módon, éppen a református megyék között voltak olyanok, ahol viszonylag kevesebben kötődtek, szekularizációs mutatónak is tekinthetjük, de volt azért két olyan megye, ahol jelentős a reformátusok száma és viszonylag jó volt az egyházhoz való kötődés Borsod-Abaúj-Zemplén megyében és, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Olyan városokat találtunk és olyan mutatókat, ahol erőteljesen gyarapodott a reformátusok aránya, és abszolút száma is, Nyíregyháza, Kisvárda és Csenger is ezek közé tartozik. Legerősebb összefüggés talán a település szerkezettel van. Az inkább aprófalvas Abaúj, és Szabolcs ezért is van jobb a helyzetben, mert aprófalvas, míg a Hajdúságot, Békés megyét, vagy a Nagykunságot középvárosok jellemzik. A kisebb községben, mindig magasabb a válásosság.
Fekete Ágnes: Ezek szerint a települések közti távolság is számít.
Kovács I. Gábor: Igen, persze. Talán hosszabb történeti gyökere is lehet ennek, hogy az évszázadok óta bolygatatlan területi szerkezeten, a vallási hagyományok továbbélésének is nagyobbak az arányai, mint például ott, ahol a békés középkori szerkezet elpusztult és a török utáni betelepüléskor nagyon vegyes lakosság jött össze. A XIX. században is voltak ennek jelei, hogy a valláshoz való viszony az egészen más, mint a hagyományos bolygatatlan településszerkezetű régiókban.
Az én szülőfalvamban, Hernádszurdokon egyhagyományos, népegyházi keretek és formák között élő közösség él. Generációról generációra öröklődik a vallásos hagyomány és az élet egészét valóban átfogja a születéstől a halálig. Mégis ott is az ébredés időszakában a nőszövetségi munka megpezsdült. Olyanok is konferenciákra jártak, akikről az ember nem is gondolta volna, hogyha az Isten megszólítja őket, akkor ilyen csodálatosan tudnak beszélni.
Fekete Ágnes: Mennyire lehet szociológiailag beszélni az egyházról? Mert ha elkezdek számolni valamit, a legnagyobb hazugságokat a számokkal tenni.
Kovács I. Gábor: Gedeon története jut eszembe, mint modellszerű történet, mikor megfújatják a kürtöket, akkor harminckétezer embert sikerül mozgósítani, nyilván többen meghallották, de ennyien indultak el, két további próba után végül is háromszáz ember elegendő volt ahhoz, hogy a győzelmet megszerezzék az Úr segítségével. Ebből az következne, hogy a háromszáz ember a fontos, aki teljes mértékben az Úrra tudja bízni az életét. De mi esendő emberek nemigen tudjuk megmondani, hogy ki lesz az, aki meghallja egyáltalán a kürt szavát. Tehát a kürtöket fújni kell, ez a külmisszió, közülük harminckétezer ember hallotta meg, de azt sem tudjuk megmondani, hogy kik lesznek azok, akik döntő helyzetben valóban az Úrra tudják bízni magukat. Tehát nem kezdhetjük a háromszáz ember kiválogatásával, hanem fújni kell a kürtöket mindenkor, minden körülmények között, majd kiválogatódik az a háromszáz, aki győzelemre viszi majd az ügyeinket.
Fekete Ágnes: Lehet számokban beszélni egyáltalán?
Kovács I. Gábor: Kell. Igen a Bibliai is beszél, a Gedeon történetben is vannak számok, tehát nem mindegy hogy hányan mondják magukat a református egyházhoz tartozónak, mert ezek közül fognak kiválogatódni azok, akik tényleges járnak templomba, buzgó reformátusok, áldozatokat hoznak az egyházukért, Isten parancsai szerint élnek. Minden lépcső fontos, ebből a szempontból a számoknak is vannak jelentősége.
Fekete Ágnes: Keressük a számokat, de nem abszolutizáljuk őket.
Kovács I. Gábor: Semmiképpen nem abszolutizáljuk, a hitet végül is nem lehet, csak azt a harminckétezret tudjuk legfeljebb. A vallás egy magatartásszabályozó rendszer is, bizonyos értékeket visz a világba, elrendezi a társadalmat, olyan emberek egyre többen lesznek, akik Krisztusra merik bízni magukat, akkor ezeknek az élete hasznos a társadalom számára is. A vallásnak mindenképpen van evilági haszna is. Éppen ezért a mi egyházunknak társadalmi küldetés szempontjából ez a legfontosabb dolga, amit tehet a mai magyar társadalomért, hogy intenzív missziói munkát végez és minél több embert juttat el a hithez.

Fekete Ágnes: Amint hallottuk az egyház, a lelkészek megítélése, társadalmi helyzete ma nagyon más, mint régen volt. Ebből egy sor lelki nehézség is adódik. Sok esetben a lelkészek nehezen alkalmazkodnak a változó elvárásokhoz. Ezért a Dunamelléki Református Egyházkerület egy lelkigondozói szolgálatot indított. Vassné Baki Ilona lelkésznőhöz fordulhat bármely lelkész, ha úgy érzi, segítségre van szüksége. Vajon miért van szüksége a lelkészeknek lelkigondozásra? Először ezt kérdeztem Vassné Baki Ilonától.

Vassné Baki Ilona: Mert nagyon sok terhet hordoznak, és nagyon egyedül érzik magukat a lelkészi szerepükben. Sokan úgy gondolják, hogy olyan teherbírásúnak, olyan erkölcsi magaslatokkal élő embereknek kellene lenniük, amilyenek nem is tudnak lenni. Túl sok elvárást támasztanak mások is velük szemben. De a lelkészek jórésze önmagával szemben is, és ez sok-sok konfliktust okoz, nagyon sok lelkész nem tudja, nem meri, nagyon ritkán tudja elmondani, hogy baja van. Ezért van szükség lelkigondozóra.
Fekete Ágnes: Ez hogy működik, vagy mi a lényege ennek a szolgálatnak?
Vassné Baki Ilona: Nagyon sok lelkésznek elsőszámú gondja, hogy ebben a társadalomban, ebben a családban, ahol él, tud-e Isten gyermekekként élni? Ha valaki megpróbálja lelkiismeretesen csinálni a lelkészi munkáját, akkor széttöredezik az élete, nagyon kevés ideje van a saját családjára. Ez pedig sok-sok töréshez, családi konfliktushoz vezet.
Fekete Ágnes: Ezek szerint nehéz a lelkészi identitás?
Vassné Baki Ilona: Igen ez pontosan így van. Mondjuk orvos valaki, vagy bármiféle egész embert kívánó foglalkozást űz, lelkészként személyisége utolsó ízéig Isten rendelkezésére kéne állnia, és azt gondolom, hogy a legtöbb lelkész így próbál, pedig kifelé nagyon sok másféle szereppel ütközik.
Fekete Ágnes: Például, mire gondolsz?
Vassné Baki Ilona: Az előbb beszéltünk a családi szereposztásokról, mennyire kell, hogy abszolút tekintély legyen, vagy testvér legyen, vagy barát legyen, vagy milyen szerepben élje meg a saját munkáját és küldetését. Sok társunknak ez konfliktust okoz.
Fekete Ágnes: Amikor Tőkés László válása volt, nagyon megdöbbentem, hogy miközben a válás a legegyértelműbben elfogadott dolog ma a társadalomban, sőt erre beszélik rá az emberek egymást, hogy válj el ha nem tetszik, aközben egy püspök válása hatalmas botrány volt, a társadalomnak is más elvárása van a lelkészek felé.
Vassné Baki Ilona: Ez pontosan így van. Azt hiszem sokkal szigorúbb, magasabb erkölcsiséget várnak el lelkészektől, száz százalékig meg kellene felelni a Biblia rendjének, miközben sokan megpróbálnak százszázalékos teljesítményt nyújtani, beleütköznek egyrészt a saját korlátaikba, és határaikba, beleütközünk abba, hogy nincs felnőttéválás, meg nincs érett személyiség. Ezt bűntudattal élik meg, nagyon beszorítottan. Segíteni kell, megtalálni az egyensúlyt abban, hogy mi az, ami emberileg elvárható, és mi az, amit az Úristen rak ránk. Éppen egy lelkésztársnőm életgondjai közt ez is szerepelt, hogy járhat e otthon nyáron sortban, miközben ő a lelkész, aki szabadnapos ugyan, de bármikor becsöngethet valaki, és akkor mi van, ha ő így jelenik meg? A gyülekezet elvárásainak próbál megfelelni és ez beszorítja egy olyan szerepbe, ami idegen tőle, nem tud és nem is bír megfelelni neki. Következő problémahalmaz, hogy hogyan is van a mi helyünk ebben a világban? Ma nem igazán van tekintélye azon a foglalkozásoknak, akik emberekkel foglalkoznak. Lásd a tanárok. A lelkész pár évvel ezelőtt végzett szociológiai felmérés szerint a rangsor legvégén állt. Érdekes lenne tudni, hogy ma hányadik helyen áll. Kiderülne, hogy ha valakinek valamilyen problémája van, vajon mikor keresne fel egy lelkészt?
Fekete Ágnes: Mennyire fordulnak a lelkészek valóban segítséghez? Mi az eddigi tapasztalat?
Vassné Baki Ilona: Körülbelül heti egy-két beszélgetést szoktam tartani, ha tudnák, akkor nyilván több lenne ezen találkozások száma. Tudok ilyen vitákról, hogy egyáltalán minek a lelkésznek lelkigondozó? Ott a Bibliája, imádkozzon! Emberből vagyunk, épp úgy a sérülhet testünk is, mint a lelkünk is, ezért ezt nagyon buta álláspontnak találom. Nem vagyunk félistenek, nem vagyunk sámánok, hanem emberből vagyunk.
Fekete Ágnes: Az emberek ritkán fordulnak segítségért, legtöbbször csak akkor, hogyha nagy baj van.
Vassné Baki Ilona: A gyülekezetünkben sokszor és sokan keresnek lelki bajaikkal, ez a belsőséges viszony, ami köztem és a gyülekezet között van, ez fölszabadítja őket, mernek, tudnak jönni, de hosszú volt az út. Egy asszony, aki itt lakik a környéken párszáz méterre, de nem jár templomba. Úgy három-négy évenként, amikor valami baja van eljön, ő mondta egyszer azt, hogy hosszú az út a templomig, lelkileg hosszú.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Nyílt nap lesz a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán február 6-án, szerdán 9 órától Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt.

Trianon – tények és tévhitek címmel tart előadást Cseri András történelemtanár február elsején, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatti Pasaréti református templomban.

A Keresztyén Ökumenikus Tanács szervezésében az új evangélizációról tart előadást dr. Kránitz Mihály professzor február 4-én, hétfőn 18 órakor Budapesten, a Horánszky utca 20. szám alatti Párbeszéd Házában.

A Dunamelléki Református Egyházkerület gyermekmunkásképzést szervez gyülekezetekben szolgáló, hittanoktatói végzettséggel nem rendelkezők részére. Az első képzési nap február 2-án lesz a Ráday utca 28. szám alatt.

Énekes hétvégét és kórusvezetési kurzust tartanak február 1. és 3. között Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt.

Kölcsey Ferenc eredeti kéziratait, grafikákat, könyveket és bútorokat állítottak ki a Debreceni Kollégiumban. A tárlat január 31-ig látogatható.

Műholdas közvetítés segítségével több száz gyülekezet lehet részese a március eleji németországi ProChrist 2013 elnevezésű evangélizációnak. Január 30-ig várják azoknak a gyülekezeteknek a jelentkezését, akik ilyen formában szeretnék hallgatni Isten Igéjét.

Párválasztás vagy párkeresés címmel szerveznek előadást fiataloknak február 6-án, szerdán 19 órától Budapesten, a PinCE A30 Ifjúsági Klubban, az Angyal utca 30. szám alatt és február 9-én, szombaton 15 órakor Kőbányán, az Ihász utca 15. szám alatti református templomban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliuma 13. fejezetéből!

"Nem is tett ott sok csodát, az ő hitetlenségük miatt." (Mt 13,58)

Talán sokan ismeri a világbajnok bűvészt, Hajnóczy Somát, aki egy előadásban arról beszélt, hogy semmi sem lehetetlen. Számomra nagyon érdekes volt hallgatni előadásában, hogyan vált számára jelképpé, életére is vonatkozó lelki valósággá a bűvészkedés. Annak, amit mond, semmi köze nincs a Bibliához, mégis, mintha abból merítené az üzenetét. Mintha Isten csodáiról beszélne.
Először arról beszélt, hogy AZ EMBER ALAPJÁBAN NYITOTT A CSODÁRA. A csoda az emberek vágya. Ott van lelkünkben valami űr, szeretnénk valami többet, valami mást, mint amit kitapinthatunk. Valahogy belénk van kódolva a túlonnani. Persze itt küzdünk, futunk, izzadunk, de ami előttünk van, amiért minden látható fontossá lesz, az a láthatatlan cél. Minden látható mögé kell kérdeznünk miért, mivégre, és ezek a dolgok mind egy cél felé kell, hogy haladjanak, ami már nem tapintható, nem érzékelhető. A bűvészet abból él, hogy mélyen belénk oltott az a vágy, hogy történjen valami, amit nem értünk, ha nem lenne meg ez az óhajunk, akkor nem is tapasztalnánk csodákat. Elmesélte, hogy a legtöbbször az emberek nem is szeretnék tudni, hogy mi a trükk lényege, mert jó érzés az a kis vibrálás, hogy nem értem, nem tudom, túl van az én világomon. Azt hiszem, hogy el kell fogadjuk emberségünk e velejáróját, sőt, minél jobban megismerjük ezt a vágyunkat, annál kevésbé leszünk manipulálhatóak. Igen, mi emberek vágyunk arra, hogy betörjön a láthatatlan a láthatóba.
A másik állítása, hogy az életben MINDEN MINDENNEL ÖSSZEFÜGG. Mert az érem másik oldala, hogy az ember mindent meg akar magyarázni. Így kerülnek cölöpök Genezáret tavába, vagy apály lesz a Vörös-tengeren, meg szélirányváltozás, a tizenkét kosár kenyér tulajdonképpen ott volt az emberek zsebében, de Jézus kicsalogatta. Amikor ezeket mondják, megkérdezem: nem mindegy? Mit változtat a lényegen az, hogy megmagyarázom. Ezzel több lesz vagy kevesebb lesz maga a történet? Szerintem egyik sem. Mert az ember, aki vágyik a csodára, egyéb tulajdonságokkal is rendelkezik, egy nagy egészben összefüggő lény. Innen is nézhetjük és onnan is. Egy csoda soha nem áll önmagában, hanem egy sor észre nem vehető dologból áll. A bűvészeknél is az egyik lényeg, hogy az ember ne oda nézzen, mint ahol a lényeg zajlik. Minden mindennel összefügg. Ez a csoda igazi lényege. Nem az, hogy hirtelen felvillan, hanem hogy egy új összefüggésbe hozza az életemet. Összeköt addig összeköthetetlennek tűnő dolgokat. A látható világot összeköti a láthatatlannal, Istent, önmagammal. Miért nem tett Jézus csodát Názáretben? Mert éppen ezeket az összekötő szálakat nem látták. Nekik Jézus az ács fia volt. Ezen a berögzött képen nem tudtak túllátni.
Itt jutunk el a harmadik állításig: ERŐFESZÍTÉSBŐL LESZNEK CSODÁK. Ma hihetetlen tudományos kutatások vannak erre nézve, és nem is akarok ebbe belekontárkodni, hogy például egy siket nem képes hallani, hiába operálnak oda minden szervet, mert nincs meg az agyi képessége, hogy halljon, ha nem alakult ki csecsemő kora óta. Az ember észrevétlenül is születésétől kezdve millió erőfeszítéssel válik képessé arra, hogy lásson. Isten világára is ez igaz. Lehet, hogy azért nem látjuk a láthatatlant, mert hosszú folyamatban ki kell építenünk a láthatatlan látásának a képességét. Ezt ez a bűvész így foglalta össze, hogy erőfeszítés nélkül nincs eredmény. A néző egy csodát lát, egy mutatványt, valójában iszonyatos munka van mögötte. Arra mondjuk, hogy csoda, amikor nem én teszek valamit, hanem az ölembe pottyan. Valójában erőfeszítés nélkül nincsenek csodák. Itt eszünkbe juthat millió tanmese, amikor például valakinek azt mondta Isten, menjen el egy messzi városba, mert ott kincset talál. Mindenütt keresi a kincset, mire kiderül, az volt a kincs, amit fáradozásaival út közben szerzett. Erőfeszítés nélkül nincs csoda. Mert az ember szeme nem jó, megtéved. Azt hisszük, hogy az egyik oldalon ott van az izzadás, az én erőm, a másik oldalon Isten ingyen kegyelme. Pedig valójában e kettőnek a találkozása a csoda. Teszem a dolgom, teljes erővel igyekszem, és kiderül, az Isten irányította minden mozdulatomat. A csoda akkor érkezik meg az életünkbe, ha ilyen magasabb szempontok szerint, egy kicsit Isten látószögéve belekukkantva tudjuk észlelni a világot. Ezt adja meg Isten! Ámen.