2013-08-14

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Az elmúlt héten nagy ünnepi konferenciát rendeztek Balatonszárszón. Hetven éve volt ugyanis az a híres találkozó, ahol a magyar megmaradásról volt szó a háború vége felé közeledve 1943-ban. A szervező Soli Deo Gloria Szövetség úgy gondolta, nem csupán az emlékezésről lesz szó a mai ülésen, hanem egy olyan sorskérdésről, ami az akkori helyzethez hasonlítható. Így választották azt a címet: Menni vagy maradni? Az elvándorlásról, a külföldre való kitelepülésről volt szó, ennek minden járulékos kérdésével. Először dr. Mócsai Attilát hallják, ő volt az egyik előadó. Elmondja, miképpen döntött úgy, hogy Magyarországon él, teszi ezt most, mint az budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem kutatója és docense, a Lendület program keretében.

Dr. Mócsai Attila: Kapcsolatba kerültünk egy San Francisco-i munkacsoporttal, amely meghívott Amerikába, hogy folytassuk ott a kísérleteinket. Elfogadtam ezt az ajánlatot és három évig 1999 és 2002 között Amerikában végeztem tudományos tevékenységet. 2002-ben jöttem haza Magyarországra. 2004-től kezdve pedig egy saját munkacsoport vezetését kezdtem el és most a Magyar Tudományos Akadémiától a Lendület pályázat fogja finanszírozni a tudományos tevékenységemet itt Budapesten.
Fekete Ágnes: Aki tudós, az előbb-utóbb külföldön kezd el kutatni. Nem?
Dr. Mócsai Attila: Én azt mondanám, hogy aki tudós, annak előbb-utóbb meg kell néznie, hogy külföldön hogy működik a tudomány. De hozzáteszem, remélem, hogy ezek visszajönnek és Magyarországon hasznosítják a tudásukat.
Fekete Ágnes: Te miért jöttél haza?
Dr. Mócsai Attila: Azért jöttünk haza a feleségemmel, mert úgy éreztük, hogy ide tartozunk, és itt beszélik azt a nyelvet, amit mindenki ért körülöttünk, itt vannak a gyerekeink nagyszülei. Nagyon élvezzük, hogy a gyerekek nyáron a nagyszülőkkel lehetnek és megtapasztalhatják, hogy mit jelent, amikor a nagyszülő elkényezteti őket azzal a határtalan szeretettel, amit egy nagyszülő kimutathat. A szülőben is megvan ugyan, de ő nem mutathatja ki. Az amerikai életnek az egyszerűsége és könnyűsége nem kárpótol minket ezért. Amikor arról kell dönteni, hogy valaki Amerikában, Nyugat-Európában marad-e, vagy pedig hazajön Magyarországra, akkor ezeknél a döntéseknél nagyon sokszor nem a szűk szakmai érdekek, hanem a személyes szempontok döntenek. Nálunk is ez volt. Sokkal egyszerűbb volt az életünk Amerikában, mint Magyarországon, de nagyon fontos volt nekünk, hogy a leendő gyerekeink magyar közegben, magyar emberként nőjenek fel. És tényleg az van, hogy a gyerekeink csüngenek a nagyszülőkön, és a nagyszülők meg életük értelmét látják bennük és ez nagyon sokat jelent.
Fekete Ágnes: Gondolom azért, nemcsak a gyerekek voltak tényezők.
Dr. Mócsai Attila: Magyarországon lenni nagyon küzdelmes, de ennek a küzdelemnek nagyon sok pozitív oldala van. Nagyon sok olyan kötődése van az embernek, amit nagyon nehéz feladni, még akkor is, ha máshol kényelmesebb lenne. Ebben a városban úgy élek, hogy minden kis zugát ismerem. Ezek nagyon fontos dolgok, amik idekötnek.
Fekete Ágnes: Ebben a hit milyen szerepet játszik?
Dr. Mócsai Attila: Néhány hónappal azelőtt volt az esküvőnk, hogy kimentünk Amerikába. A feleségem és én is reformátusok voltunk, de korábban nem gyakoroltuk és nem éltük át a hitünket, de egyházi esküvőt szerettünk volna és a Szilágyi Dezső téri református templomot néztük ki magunknak. Hasonló okból, mint sokan mondják, ez egy szép templom. Amikor hazajöttünk Amerikából és megszületett az első gyerekünk, Anna, akkor megint felkerestük a templomot és elkezdtünk aktívan járni a gyülekezetbe, először a baba-mama körbe, az ovis csoportba, akkor a második gyerekkel a baba-mama körbe, a gyülekezeti táborokba, mert nagyon pozitív, hitre épülő, nagyon összetartó közösség alakult ott ki. Mi nagyon örülünk, hogy ennek a közösségnek tagjai lehetünk azóta is. Hazajövetelünkben a hitünk, a gyülekezeti tagságunk nem játszott szerepet. De kerestünk egy közösséget, ahol azok az értékek fontosak, amiket mi vallunk. Ahol nem az a fontos, hogy a gyereknek milyen tornacipője van, hanem ennél elmélyültebb és egyben gazdagabb.
Fekete Ágnes: Amerikában volt valami közösségetek?
Dr. Mócsai Attila: Nem volt. Utólag sajnálom, hogy nem kerestünk ott egy közösséget. Ott én nagyon sokat dolgoztam, szinte éjjel-nappal benn voltam a laborban.
Fekete Ágnes: A Lendület Program végülis azért indult be, hogy haza csábítsa valahogy azokat a tudósokat, akik szakmai okokból mentek ki.
Dr. Mócsai Attila: A Lendület Programnak több célja is volt. Az egyik, hazacsábítani a külföldön dolgozó magyar kutatókat. A másik szempont, hogy itt tartani azokat, akik Magyarországon vannak és én inkább ebbe a kategóriába tartozom és ennek nagyon komoly anyagi vonzatai vannak. Ez tényleg lehetővé teszi, hogy Magyarországon kiemelkedő tudományos teljesítményt nyújtsunk.
Fekete Ágnes: Nem a pénz miatt jöttek haza, akik hazajöttek. Nem a pénz a legfőbb szempont, vagy mégis?
Dr. Mócsai Attila: Azt hiszem, hogy a pénz egy, a sok szempont közül, de nem a legfontosabb szempont abban, hogy az ember hol él? A környezetemben sokan nem pénzkérdésnek tekintik ezt a kérdést, hanem hogy hol szeretnénk élni. A munkacsoport finanszírozása, nemcsak magánfinanszírozás, nemcsak a csoportvezető béréről beszélünk, hanem arról, hogy van-e lehetőség arra, hogy megvegyen olyan reagenseket, amelyekkel fel tudja venni a versenyt egy amerikai munkacsoporttal. Én azt szoktam mondani, ha a laborunkban minden aranyárban lenne, akkor én nagyon örülnék, mert ugyanis mi az aranyár ezerszeresének, meg milliószorosának megfelelő összegekért vásárolunk nagyon speciális reagenseket. Nagyon keveset, azért, nem arról van szó, hogy kilószámra vesszük. Az orvosbiológiai kutatás, egy nagyon költséges kutatás. Most azt kell mondanom, hogy az itteni munkakörülmények nem különböznek lényegesen azoktól a munkakörülményektől, amik Amerikában voltak, mikor ott voltam. További szempont, ami Magyarország mellett szól, hogyha munkacsoport vezetőként gondolkodik az ember az az, hogy Magyarországon nagyon jó munkaerőt lehet kapni. A Magyarországon végzett diplomások nagyon felkészültek, nagyon motiváltak. A szociális kapcsolatrendszer, ami tényleg felfogja az embert és kihorgonyozza. Mi is az egyházon belül pontosan ezt érezzük. Nagyon sokat jelent az, hogy ha teljesen el vagyok keseredve valami miatt és akkor az utcán szembejön egy gyülekezeti társam, és megkérdezi, hogy miért vagyok elkeseredve? Mire elmondom neki, már nekem is jobb kedvem lesz.
Fekete Ágnes: Nem tudom neked milyen volt Amerikában, de amennyire én látom rokonokon keresztül azért ez nem ilyen erős.
Dr. Mócsai Attila: Felszínesek voltak a kapcsolataink Amerikában, de nem tudom megítélni, hogy az amerikaiak között milyenek a kapcsolatok, mert mi egy nemzetközi közegben voltunk, ahol mindenki úgy gondolta, hogy érezzük most jól magunkat néhány évig egymás között, de mindenki tudta, hogy öt év múlva más városban vagy országban lesz. Én a családon belül éreztem ezt, azt láttam, hogy Amerikában egy gyerek élete úgy zajlik, hogy tizennyolc éves korában otthagyja a családi házat és utána évente egyszer találkozik a szüleivel. Az unokák nagyon ritkán látják a nagyszülőket és ez egy olyan dolog volt, amit én szerettem volna elkerülni. A családi kapcsolatok fenntartását nagyon fontosnak tartottam. Egyik gyülekezeti tagunk úgy írta le a gyülekezetet, mint egy nagy falu, ahol mindenki tudja a másikról, hogy mi történik vele és egy kis csodaként tekintett erre a nagy falura itt a nagyvárosban, a Szilágyi Dezső téren. És ez nagyon fontos megtartó erő.

Fekete Ágnes: Most további részleteket hallgassunk meg a konferenciából! Tőkéczky Lászlót, Frank Tibort és Kiss Paszkált hallhatják.

Tőkéczky László: Szárszón, a református egyház keretében történt 1943-ban egy nagyon fontos értelmiségi találkozó. Azonban nemcsak értelmiségi esemény volt, hisz a hatszáz ember között voltak munkásfiatalok, elit értelmiségiek, parasztfiatalok… A nemzeti egység kísérlete egy nagyon nagy katasztrófával fenyegető történelmiség árnyékában, önmagában szól arról, hogy valamikor az elődeink között nagyobb volt a párbeszédkészség, noha akkor is élesek voltak a politikai, társadalmi és egyéb ellentétek. Nem véletlen, hogy a két világháború közötti magyar változásrendszert már a parasztság, az agrárdemokrácia jegyében képzelték el a népi írók. Amikor 1943-ban összejött ez a konferencia, akkor már előre lehetett tudni, hogy nagy változások jönnek. Nem véletlen Németh Lászlónak a híres példája a pápuákról, amely a harmadik útnak volt a megfogalmazása. Pápua-Új-Guinea jövőjéről folyik a vita és az egyik csoport azt mondja, hogy legyen Pápua-Új-Guinea az angoloké, a másik csoport szerint, legyen a japánoké. Erre feláll egy harmadik és azt mondja, miért nem foglalkozunk azzal, hogy Pápua-Új-Guinea legyen a pápuáké? Ez a harmadik út, a magyar függetlenség megfogalmazása, de ekkor már ott van az a Nagy István is, aki nyíltan a kommunizmust képviseli és az az Erdei Ferenc, aki ekkor már a kriptokommunizmus képviselője, aki elmondja, hogy mi lesz. Akkor már látszott, hogy ez az elképzelés ugyan magasabb rendű, de mégsem fog győzni. Nem az etikai magasabb rendű gondolat győz, hanem az, amely mögé odaáll majd a megszálló Vöröshadsereg.
Minden reggel bibliakörrel indult a program és azokon részt vettek azok is, akik világnézetileg, vagy vallásilag nem tartoztak hozzá a református közösséghez. Szárszón senki nem akart elmenekülni. Éppen azt akarták, hogy helyben maradva megalakítsanak egy másféle, egy igazságosabb, etikusabb világot. Aztán persze, az etikusabb világ – történészként tudom mondani -, hogy alig pár év múlva megkérdőjeleződik. Ekkor Magyarországon az ellenfelek még tudtak egymással beszélni. Nagy távolság volt az elképzelések között, de még senkit nem stempliztek ilyennek, olyannak, amolyannak. Pedig akkor is éles sajtóharcok voltak már. A magyarság nagy megújulási kísérlete volt egy általános világégés közepette és egy nagy kegyelmi pillanat, amikor megfogalmazódhattak az egymással szembenálló álláspontok úgy, ahogy aztán később sohasem.

Frank Tibor: A nagy migrációnak a körülbelül 1880-tól az első világháború kezdetéig tartó időszakot tekintjük. Elhagyták az emberek Európát. Például az Osztrák-Magyar Monarchiából állítólag négymillió ember távozott. Ezt a négymilliót Amerika az első tíz bevándorló közé sorolta. A hajóstársaságok és a spekulánsok jártak nagyon jól, mert drágán adták a jegyeket, aztán ellopták a jegyeket és újra meg kellett venni. Ezek a szerencsétlen emberek általában nem tudtak semmi nyelvet és mindenfélét el lehetett velük hitetni. Következésképpen nagyon sok volt a csalás. Sokszor nem a kivándorló járt jól, akit mindig emlegetünk, hogy amerikai lett és nagyon jó, hanem azok, akik ezt az egészet organizálták és rajta tartották a kezüket az egész folyamaton. A kivándorlók megismételték a kivándorlást, kétszer, ötször, néha többször is. Találtam egy olyan esetet, ahol tízszer ment ki az illető. Az én kutatásaim persze nem igazolják azt, hogy a kivándorlás nem feltétlenül KI-vándorlás, a szónak abban az értelmében, amit ismerünk, emigráció, hanem nagyon sokszor csak egy munkavállalás. Dolgoztatták őket a bányákban, a gyárakban. Mindenféle fizikai munkát végeztek. Az emberek jelentős része vagy visszaküldött, vagy visszahozott elég nagy összegeket. Azt találtam, hogy 1903-ban százmillió akkori forint jött vissza az országba.
A hajóslisták egész pontosan föltárják, hogy hány ember volt egy hajón. Körülbelül ezer-ezerötszáz-kétezer. Egy ilyen hajóút minimum kéthétig tartott. Nagy nyomorúság volt. Volt többféle fertőző betegség, amitől nagyon féltek. Egyik ezek közül a trachoma, amely egy nagyon veszélyes, fertőző szembetegség volt akkoriban, és nem lehetett gyógyítani. Ezért a trachomát nagyon alaposan vizsgálták. A bácsi, aki ezt vizsgálta, egy kampót akasztott a bevándorlójelölt szemhéjára, és amikor azt látta, hogy rendben van, akkor átengedte. Ezzel a módszerrel, a kis kampójával arra is ráragasztotta a trachomát, akinek soha nem volt. Egy másik betegség a favus fejkosz, ami egy szintén gyorsan terjedő bőrbetegség volt. Aki ezekkel a betegségekkel jelent ott meg, azt visszaküldték. 1921-ben és még később jöttek a kvóta törvények. Nagyon sokféle módon korlátozták a bevándorlást, emiatt a kivándorlás akkor egyszerre csak nem Amerika, hanem más európai országok felé fordult. Az egyik ilyen főirány Németország volt. Nagy magyar kolónia élt Berlinben és más német városokban. Utána jött Hitler és ennek a felhőtlen időszaknak vége lett. A következő nagy kivándorlás, amelyről mindannyian tudnak, az 1956-os kivándorlás volt. Állítólag kétszázezer ember hagyta el az országot.
A mindenkori kivándorló csoportnak körülbelül egynegyede visszajön. Ez igaz a nagy kivándorló időszakra, a kisebb csoportokra és igaz mára is, amikor az emberek nem végleges kivándorlási szándékkal mennek el. Nem is használnám a kivándorlás szót arra, ami ma történik. Úgy gondolom, hogy nagyon sok a kimenő honfitársunk közül az, aki egy bizonyos cél miatt megy ki. Pénzhez akar jutni, és ha az megvan, akkor tulajdonképpen befejezte a küldetését és nagyon szívesen jön haza.

Kiss Paszkál: Nyilván mindenki életében fontos döntés, hogy hogyan fordítja a saját sorsát? Nem túlnyomó azoknak az aránya, akik mennek. Megkérdeztük, hogy ki szeretne külföldön élni? Ami azért egy sokkal nagyobb vállalás. Kicsit kevesebb, mint harminc százalékos arányban akarnak külföldön élni az általunk megkérdezettek. Harminc-negyven százalék, aki pici időre megy és majdnem harminc százalék, aki az egész életét külföldön tervezi el. Nagy motiváló erő a személyes életünkkel való elégedetlenség. Ha rosszul érezzük magunkat éppen itt, akkor innen is, erről a helyről és erről az időpillanatból el akarunk menni. Talán a fiatal generációknak nagy problémája, hogy nem tudják beindítani az életüket, mert hiányzik az a társadalmi közeg, ami ezt a változást fogadná, és ami erősítené. Fölvetődik az is, általában vád formájában, hogy a nemzeti elköteleződés hiánya vezet a külföldi mobilitáshoz. Egyszerűen azok az emberek, akik elmennek külföldre, nem elég mélyen érzik azt, hogy ők magyarok. Menni nem mindenki tud, szociológiai tény, de nyilván pszichológiai tény is, hogy inkább az indul el, aki képzettebb, akinek az önbizalma nagyobb. Aki kevésbé fél inkább tud mozdulni. Kell erőforrás is ahhoz, hogy valaki menjen. Lelki erőforrás és materiális erőforrás is. A hallgatóim megkérdeztek külföldön élő, fiatal magyarokat, hogy miben különböznek ők azoktól, akik itthon maradtak. A kollektív önértékelésben nincs különbség a külföldön és a belföldön élők között. Az egy fontos tény, hogy nem szakad el a nemzettől az, aki külföldre utazik. Illetve az identitás komplexitás erősebb. Tehát, aki külföldön él erősen elköteleződik, vagyis nem változik az elköteleződése a magyar nemzetéhez, de az adatok alapján, abban inkább kezd el hinni, hogy lehet kétféle elköteleződés is. Itt vannak a társadalmi elégedettség változói. Az igazságos világban sokkal kevésbé hisznek, akik külföldön élnek, tehát a magyar rendszer, magyar társadalom jó működésében, ahol mindenki azt kapja, amit megérdemel, abban kevésbé hisznek. Ami talán nem meglepő, az általunk elért fiatalok nem baloldaliak. Inkább jobboldaliak, akik külföldön élnek. Még egy tényező, ami fontos. Az életükkel elégedettebbek külföldön vannak. Ez egy fontos tapasztalat. Gondoljuk ezt, hogy akik itt vagyunk itthon, még akkor is, ha meleg van, vagy esik ez eső, ha egy kicsit rosszabbul élünk, mint azok, akik kint vannak. Az angol gyep szép zöld, szépen van nyírva és a park gondozott és szép patinásak az egyetemek, hogy itt van valami az elégedettséggel, van olyan tényező, amivel érdemes számot vetni. Magyar óvónőket keresnek Los Angeles-be, ilyeneket lehet olvasni. Valóban, ha stratégiában gondolkodunk valószínűleg ezt a sokféle kötődést és az átmeneti helyzeteket kell jobban kezelni közösségként és nem úgy gondolni, hogy csak, aki a vérét adja az, az igazi magyar, aki jön-megy az nem magyar, aki kívülről támogat az nem magyar.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Ökumenikus hálaadó istentiszteletet tartanak államalapításunk és több mint ezer éves történelmünk évfordulója alkalmából augusztus 19-én, hétfőn 18 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban. Az istentiszteleten a református, a római katolikus, az evangélikus, a baptista, a metodista, a pünkösdi, az anglikán és az ortodox egyház főpásztorai szolgálnak, az Igét Gáncs Péter evangélikus püspök hirdeti.

Ünnepi istentiszteletet tartanak hálát adva az aratás áldásaiért és a munka gyümölcseiért augusztus 20-án, kedden, 13 órakor Tiszafüreden a református Műemléktemplomban.

A Sárospataki Református Presbiteri és Gyülekezeti-munkás Népfőiskola új egyéves képzést indít szeptembertől. Jelentkezési határidő: augusztus 17. (www.srta.hu)

Énekes-Liturgikus Tábort rendeznek augusztus 17. és 20. között Tiszacsécsén, ahol a résztvevők megismerkedhetnek a régi magyar protestáns hagyományokon alapuló graduálos istentisztelettel is.

Karasszon Dezső orgonaművész jótékonysági hangversenyt ad augusztus 18-án, vasárnap 19 órakor Enyingen, a református templomban.

Egyházzenei hetet tartanak családok részére augusztus 19-től a Sion Hegye Református Konferenciaközpontban, Tahiban.

Kollonay Zoltán zongoraművész, zeneszerző és Vámosi Péter harsonaművész ősbemutató koncertje lesz augusztus 18-án, vasárnap 19 órakor Budapesten, a belvárosi Szent Mihály Templomban.

A Templomkerti Esték jótékonysági koncertsorozat következő előadásán Szvorák Katalin népdalénekes előadóestje lesz augusztus 17-én, pénteken 19 órától Máriaremetén a templomkertben.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Ézsiás próféta könyve 28. fejezetéből!

"Ezért így szól az én Uram, az ÚR: A Sionra egy követ teszek le alapul, szilárd követ, drága sarokkövet alapul. Aki hisz, az nem fut!" (Ézs 28,16)

A mai ember számára elég görbe ez a tükör. Miféle hitünk van nekünk, futkosóknak, kapkodóknak, rohanóknak, időhiánnyal küzdőknek? Természetesen vannak is az életben olyan pillanatok, amikor hősiesen az időt szinte lerövidítve kell cselekedni. Így futott el Marathonba az a katona, aki a hírt vitte. Itt nem a hős képe áll azonban Ézsaiás előtt, hanem épp ellenkezőleg: azok, akik osonva futnak, mert nem bíznak Istenben. Képletesen, nem azokról van szó, akik stabilan állnak, vagy akik sétálnak, akik mennek, akik szép egyenletesen futnak, hanem akik futkosnak, akik menekülve rohannak. Mintha a labilitás és a stabilitás képe lenne itt Ézsaiás mondata mögött.
Sokszor fűhöz-fához, emberek után futkosunk, szeretnénk magunkat bebiztosítani. Azt gondoljuk, ha nem futunk, lekéssük az életet. Isten malmai lassan őrölnek, szoktuk mondani némi iróniával. De vajon látjuk-e képletesen ennek a malomkőnek a tartósságát? Isten nem lassú, hanem egészen más időben él. Az természetes, hogy mi az isteni időt nem értjük, de az nem természetes, hogy nem is viszonyítjuk a mi kicsi elgondolásaikhoz Őt. Sokszor úgy élünk, mintha az lenne a legtermészetesebb, hogy minden jó örökké tartana, és az a természetellenes, hogy nem az akaratunk szerinti gyorsasággal és sorrendben történnek az események. Isten malmai jól őrölnek. Aki hisz, az nem fut, mert nem gondolja, hogy le lehet késni az életet.
Sokszor azért futunk, mert félünk. Menekülünk attól, hogy meg kell állnunk egy pillanatra, mert akkor csend lesz, és szembe kell néznünk önmagunkkal. Meg kell hallanunk olyan hangokat, amiket nem szeretnénk. Ilyen lelkiismeret hangja volt Ézsaiás a maga korában. És a népnek akkor is szelektív hallása volt. Mint sokan a nagymamára mondják, bár nem hall jól, de érdekes módon, amit akar, mégiscsak megérti. Így vagyunk ezzel mi is szaladásainkban. Érdekeinket, az egónkat bántó dolgokat mindig meghalljuk, de amikor ki kellene nyílni, kicsit ki kellene lépni önmagunkból, gyorsan belekezdünk valamibe, nehogy meglássuk igazi énünket. Aki hisz, nem fut önmaga elől sem.
Azért is szoktunk futni, mert valamit gyorsabban kell megtennünk, mint amennyi idő arra rendesen rendelkezésünkre áll. Habzsolni szeretnénk az életet, minden lehetőséget meg akarunk adni és kapni. Nem tudjuk elfogadni lehetőségeink határait. Aki hisz, az tudja, nem az a cél, hogy minden beleférjen az életbe. Aki hisz, az tudja, nem tud mindent megadni még a gyerekeinek sem.
Ézsaiás a kőnek, az épület tartókövének a képét festi le a futás képével szemben. Talán elképzelhetünk valakit, akinek egy méretes sziklával a hátán kellene szaladnia. Nem fog menni. Aki magát az Úr sziklájához köti, aki elhiszi, hogy ott van ő, az nem fog futkosni. Eszembe jut a szép tanmese, hogyan kelnek át Afrikában egy nagy sodrású folyón az emberek? Ha csak úgy megkísérelték volna, biztosan magával ragadja őket az ár. Hajóval lehetetlenség volt az átkelés. Azt találták ki, hogy köveket vesznek a hátukra, és úgy jutnak a sodrás ellenében is a túloldalra. Isten annyi nehézséget tett ránk, hogy át tudjunk kelni az élet sodró folyóján. Azt hinnénk, hogy a jó futó fog a leghamarabb átkelni, pedig a legjobban leterhelt ember kelhet át ezen a folyón. A hívő ember magatartása ez a teher alatt maradás, a "nem menekülés", a "nem kapkodás". Ezt a kitartást, hűséget adja meg Isten. Ámen.