2014-01-01

Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok! Áldást és békességet kívánunk 2014 első napján a Református Egyház nevében is egy negyedik századi ír áldással:
"Az Úr legyen előtted, hogy a jó utat mutassa neked.
Az Úr legyen melletted, hogy téged karjába zárjon és megvédjen.
Az Úr legyen mögötted, hogy megvédjen a Gonosz cselvetésétől.
Az Úr legyen alattad, hogy felfogjon, ha leesel.
Az Úr legyen tebenned, hogy megvigasztaljon, ha szomorú vagy.
Az Úr legyen körülötted, hogy megvédjen, ha mások rád rontanak.
Az Úr legyen fölötted, hogy megáldjon téged.
Így áldjon meg téged a jóságos Isten, ma, holnap és minden időben! Ámen."

Ez az áldás is arra utal, hogy az ember szeretné tetten érni Istent az életben. Szeretnénk dolgainkban látni a láthatatlant. Mert Isten nem mindig ott van jelen, ahol róla beszélnek, ahol a megszokott szent szavakat használják. Most egy életutat hallhatunk olyan valakitől, aki szerette volna talán sokszor kimondatlanul is Istent megmutatni. Debreczeni Tibort hallják, aki ebben a tanévben másodszor is nyugdíjba ment, most a KRE Nagykőrösi Református Tanítóképzőből. Segít saját életével talán nekünk is számot vetni dolgainkról az évforduló napján. Mert nem könnyű jó döntéseket hozni, magunk ellenében is és a közösség javára lépéseket tenni. Debreczeni Tibor beszél a drámapedagógia elindulásáról és saját életéről.

Debreczeni Tibor: Azt mondták az ismerőseim, hogy Tibor másodszor ment nyugdíjba.
Fekete Ágnes: Nem mindenkinek adatik meg, hogy kétszer tegye ezt meg.
Debreczeni Tibor: Tényleg nem. És ráadásul másodszorra ő döntse el, hogy mikor akar nyugdíjba menni.
Fekete Ágnes: Miért döntött így?
Debreczeni Tibor: Nyolcvanöt éves korában miért ragaszkodjon az ember a folyamatos, rendszeres munkához? Mindig akkor tanítottam, amikor úgy gondoltam, hogy tudok valami olyasmit csinálni, aminek a tapasztalatát meg is írhatom, és abból más is profitálhat. Most már nincs ilyen lehetőségem sem, és olyan körülmények sincsenek, hogy azt gondolhatnám, valami érdekeset, izgalmasat még tudok csinálni.
Fekete Ágnes: Rossz érzés ez?
Debreczeni Tibor: Tulajdonképpen természetes érzés, merthogy azon tűnődtem, mi mást tudok csinálni, ami miatt még érdemes élni. Folyamatban volt még olyan irodalmi színpadi munkám, amit szívesen befejeztem, és amiről mindig úgy gondoltam, hogy ha ezek közönség elé kerülnek, az mindenki számára nagy pedagógiai hasznot jelent. Ilyen volt Vári Fábián művének feldolgozása: A páternoszter kosarában, majd a Lányok kiáltozása a felnőttkor kapujában, amely zömében huszadik századi költőnők műveiből szerkesztődött. Arról szól, hogy milyen nehéz felnőttnek lenni, és milyen kevés empátiával figyelünk a kamaszlányok helyzetére, állapotára. Ezzel a felgyorsuló, hajszás és szexmániás élettel ellentétben, valójában minden kamasz a szerelemre, a társra, a családra vágyik. Ezt akartam megfogalmazni. Ennek az előadásnak mindig megrendítően nagy sikere volt. Egyszerre lehetett nevetni és megrendülni is. Ez se futott ki teljesen. Idegesített, hogy én kihalok, és úgy néz ki, nincs utódom. Végiggondoltam, ki lehetne, aki hasonlóképpen csinálta volna, de idáig nem jöttem rá. Annakidején, amikor 1988-ban először mentem nyugdíjba, azért alapítottam a Magyar Drámapedagógiai Társaságot, mert szent meggyőződésem volt, hogy ez jó dolog. Addig ezt a Népművelési Intézeten belül hivatalból csinálhattam. Akkor fizetést kaptam azért, mert ezt kitaláltam. Tudtam, hogy ez egy kivételesen jó pedagógiai metodika. Ma már nem vitás, hogy ez egy jó módszer, és hasznos lehet az ismerete bárki számára. Voltak, akik azért jöttek Nagykőrösre, mert ott voltam. Az első perctől kezdve azt szerettem volna elérni, hogy ezt a metodikát minden pedagógusképzőben tanuló ember egy éven keresztül a gyakorlatban megismerje. Úgy gondoltam, hogy akit jobban érdekel, majd az elméletet is hozzárakja, de az alapokat ismernie kellene mindenkinek, aki gyermekekkel foglalkozik. A főiskolán sem tudtam ezt elérni. A művészetnek, a zenének, az irodalomnak az a célja, hogy hasson az emberre, aki magára ismerhet benne, és késszé teheti gondolatait, érzelmeit önmaga javára fordítani. Soha nem értettem egyet a csak irodalomtörténeti megközelítésű irodalomtanítással. Szerintem az irodalomra úgy kellene tekinteni, mint élményszerző művészeti alkotásra. Az általam kikísérletezett metodika erről szól. Arról, hogy miként tudom elérni, hogy a szöveg, – legyen az vers, novella, vagy bármely más alkotás – úgy hasson a gyermekre, hogy beavatódjék, és azt érezze, hogy ő is benne van.
Fekete Ágnes: Ezért jött ez az ötlet is a lányokkal kapcsolatban?
Debreczeni Tibor: Természetesen, minden összefügg.

Részletek az előadásokból:
"Kegyelmes Isten, kinek kezében Életemet adtam, Viseld gondomat, vezérld utamat, Mert csak rád maradtam." (Református Énekeskönyv 261.)
"Gyermekségemtől fogván egyedül csak tetőled vártam, Mint atyja után fiú kiáltván, könyörögvén jártam. Most is csak benned reménységemet Uram helyheztettem" (Balassi Bálint)
"Gulyás Lajost és mártírtársait egy nappal később, december 31-én hajnalban, a győri börtön udvarán felakasztották."

Fekete Ágnes: Hogyan kezdődött mindez?
Debreczeni Tibor: Tizennyolc éves koromban kezdődött, amikor Karácsony Sándort hallgattam középiskolás diákként egy nyári egyetem keretén belül, Nyíregyházán. Volt egy úgynevezett alexandriánusok köre, amely rendkívül vonzó volt számomra.
Fekete Ágnes: A lényeg, hogy addig mindig azt élte meg, a tanár fölöttem van, itt pedig egyfajta mellérendelés volt?
Debreczeni Tibor: Igen. Karácsony Sándor azt mondta, hogy a tanár abban a kivételezett helyzetben van, hogy segítheti a diákot, de a dobogó nem jelenthet számára hatalmi pozíciót. Olyan helyzetet kell teremteni, hogy a tanár és a diák egymásrautaltsága váljék nyilvánvalóvá. Megtanultam tőle, hogy demokratának lenni nemcsak azt jelenti, hogy nem kell félni, hanem azt is, hogy a másikat partnernek kell tekinteni. Azt is megtanultam, hogy ez a pedagógiában hogyan és miként működik? Karácsony Sándor azonban politikailag olyan mértékben volt németellenes már korábban is, hogy hajlandó volt feltételezni, hogy a szocializmusban vannak olyan jó mozzanatok, amelyek jók lehetnek nekünk. – Ez nem jött be. – A huszonéves fiatalokat azonban ez megragadta. Elhittük, hogy mi leszünk azok, akik itt új világot teremtünk. Egyetértettünk a földosztással, az iskolák államosításával, mert úgy gondoltuk, valami újat kell csinálni. Éppen ezért népi-kollégista lettem. Népdaloztunk, néptáncoztunk, megmerítkeztünk a népi kultúrában, és azt gondoltuk, hogy jó úton haladunk. A megrendítő az volt, hogy – saját magamról beszélek – a Mindszenthy pert is helyeseltük. Népi-kollégistaként tüntetni is mentem Mindszenthy ellen. Ha belegondolok, hogy mit lehet csinálni huszonévesekkel, akkor belerémülök, és pontosan tudom, mitől kell félteni az ember gyerekeit, unokáit, hogy ne kerüljenek bele ilyen helyzetekbe. Döbbenetes, hogy milyen könnyű látszólag jó ügy érdekében belevinni a fiatalokat rossz dolgokba is. Ezért értem meg az iszlám és más vallású ellenállókat, akik magukat is feláldozva úgy gondolják, hogy jó ügyért pusztulnak.
A népi-kollégiumban egy nagyon jó dolog is történt. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel, Kósa Vilmával. 1950-ben házasodtunk össze. Amikor Laci fiamat vártuk, akkor kitalálták róla, hogy egy befurakodott ellenség, mert kuláklány. Előttem irodalomtörténészi karrier állt. Juhász Géza professzornak voltam a tudományos gyakornoka és éppen a tanársegédjének készültem előavanzsálni, amikor megindult Vilma ellen egy fegyelmi támadás, és áttételesen ellenem is. Megúszta, csak megrótták, hogy letagadta a származását. Kiderült, hogy nem is volt igaz. Huszonegynéhány hold földje volt apósomnak. Ő az a fajta paraszt volt, aki fontosnak tartotta, hogy a három gyermekét taníttassa. A Református kollégium káderezésénél lejöttek a központból az elvtársak a dékánnal, és a rektorral, és azt mondták, hogy én rés vagyok a bástyán. Válljak el a feleségemtől, és megnyílik a lehetőség karrierem számára. Én ezt olyan aljasnak tartottam, hogy tulajdonképpen nem volt probléma, hogy most már vállaljuk a sorsunkat, de csak közösen.
Fekete Ágnes: Olyan érdekes, hogy az embert ért csapások tulajdonképpen nevelik is.
Debreczeni Tibor: Velem ez majdnem mindig így történt. Amikor kudarcélményem volt, akkor abból valami jó következett. Egyszer például szakérettségis tanfolyam volt Debrecenben, amelynek a tanulmányi vezetője voltam, és véletlenül hallgatója lett egy olyan valaki, aki az udvarunkban lakott. Akkor azt mondtam, igaz, hogy bár ez nekem ötszáz forinttal több fizetést jelentene, de nem maradhatok tovább. Ráadásul egy munkáskáder igazgató volt. Tudtam, hogy ha valaki súg, és az érdeke úgy kívánja, akkor taccsra tesznek. Akkor, az ötvenes évek elején ez azt jelentette, hogy a Hortobágyon kötsz ki. Akkor a Lórántffy Zsuzsanna tanítónő nevét viselő képzőintézetbe kerültem, amit nagyon szerettem. 1956-ban én lettem az iskola forradalmi bizottmányának elnöke. Ez abból állt, hogy amikor sztrájkoltunk, akkor biztosítani kellett a rendet, mert az igazgató félreállt. Fegyelmit kaptam emiatt, és áthelyeztek, az akkor frissen alakult Tóth Árpád Gimnáziumba. A kudarcból születik valami. Ebben a kényszerhelyzetben kezdtem irodalmi színpaddal foglalkozni és rendezni, ekkor alapítottam meg a városi színpadot, mint a Tóth Árpád Gimnázium tanára. Kéthavonta jelentkeztem elképesztően nagy sikerű előadásokkal. Bérletes előadásaink voltak. Voltak olyan estéim, hogy az Aranybika nagytermét meg tudtuk tölteni. Nálunk fellépett az akkor kezdő Latinovits is és Hofi is. Azért jöttek hozzánk, mert nálunk népszerűsítették saját magukat. Közben én teljes óraszámban tanítottam. A színpadon mi demokráciát csináltunk, társadalmi vezetőségünk, titkárunk volt. A lényegi döntéseket közösen hoztuk.
Egyszer fölhívtak és megkérdezték, hogy akarok-e Pestre jönni? Mondtam, hogy nem. Miért is akarnék, hisz a sikereim csúcsán vagyok Debrecenben. Az amatőr színjátszásnak lehettem a metodikusa, a mozgalom irányítója. Pár év múlva, osztályvezetőt kreáltak belőlem, anélkül, hogy párttag lettem volna. Én voltam az egyetlen ilyen személy, aki belülről a kollégák jóváhagyása által lettem osztályvezető. Itt is színpadot kezdtem irányítani műegyetemisták, villamosmérnökök kezdtek hívni a várba, a gótikus palotába, a templom melletti nagy kollégiumba. Vári Színpadnak hívtuk magunkat. Részben azért, mert a várban voltunk, részben pedig azért, mert Váriban születtem. Vári egy Beregszász melletti kuruc nagyközség. Tíz év alatt országos hírű avantgard színpad lett. Engem fel is jelentettek, hogy nagy fellazító vagyok, és támadás indul meg ellenem. De akkor is izgalmas volt. Csináltam még egy kisszínpadot Szószínház néven. "Az öreg ácsot palira vették" címmel egy olyan összeállítást csináltam, melyben megfogalmaztam minden csalódásomat. Egymagam egy szál deszkával, néhány eszközzel dolgoztam. Előbb sosem gondoltam színészi pályára, de ekkor senkit nem zavart, hogy kancsi vagyok, mert ennyire elhitték, amit csinálok. Ekkor jött 1988, amikor 60 éves lettem. Ekkor már nem számítottak rám, hanem elküldtek nyugdíjba. Zavarban voltam és semmi mást nem sajnáltam, mint a dráma pedagógiát, amit közben már csináltam, mert láttam benne fantáziát. 1988 decemberében az akkori körülmények között megalakult első civil szerveződésként a Magyar Drámapedagógia Társaság. Most már tovább csináltam ingyen azt, amit addig hivatalból. Ebből virágzott ki az, ami most van. Közben 1990-től úgy gondoltam, hogy a drámapedagógiát nemcsak tanfolyamokon, hanem folyamatosan kellene tanítanom, hogy ellenőrizzem magamat, hogy jó-e, amit gondoltam, és amit hirdetek? Kecskeméten kezdtem először a Tanítóképző Főiskolán. Azt gondoltam, hogy ott van rá a legnagyobb szükség és valaki ott ezt meg is erősítette. Közben olvastam az újságban, hogy Nagykőrösön is újra megindul a Református Tanítóképző, erre írtam egy levelet, hogy én Kecskeméten tanítok és tudok valamit, amire szüksége lehet a református tanítóképzésnek. A dédapám és az őseim mind református tanítók voltak, ezért úgy gondolom, hogy nekem erkölcsi kötelességem itt átadni elsőként azt, ami fontos lehet. Úgy kerültem Nagykőrösre, hogy összehívták az első évfolyamot, foglalkoztam velük, de úgy, hogy ott mindenkinek dolgozni kellett, aztán kérték, hogy menjek és tanítsam őket. Mostanában volt egy találkozó Nagykőrösön, sokan eljöttek a régi tanítványaim közül, és volt köztük olyan is, aki ezen az első összejövetelen is ott volt. Nagykőröst szerettem, mert kicsi és családias volt. Jó volt a hangulata, és főként azért szerettem, mert az emberek, a tanárok hasonlóan gondolkoztak, mint én. S ez meghitté tette számomra az egészet.
Mellesleg itt rendeztem meg a Tiszaladányi Jeremiádot. Előtte senki nem foglalkozott Magyarországon az elhurcoltakkal. Több mint kétszáz előadással jártuk be a Kárpát-medencét, Erdélytől kezdve, Kárpátalján, Felvidéken keresztül, még Nyugaton is voltunk vele. Magyarán mindenütt szólt, ahol még volt "lágerélmény", vagy ’56-os élmény.
Később állítottam össze a Gulyás Lajos életéről szóló irodalmi előadást.

Fekete Ágnes: A református vonal végighúzódott az életében, vagy voltak hullámok benne?
Debreczeni Tibor: Hogyha a hit magatartás, erkölcs, vagy életmód is? Akkor végighúzódik, hiszen ebben nevelődtem, más nemigen lehetett. Azonban ez nem volt mindig összekötve a templomba járással. Ebből a szempontból igencsak hullámzott. Néha, a békepapság idején anyámmal elmentem a templomba, de akkor is inkább az evangélikusokhoz.
Fekete Ágnes: Nagykőrös egyfajta visszatalálás is volt?
Debreczeni Tibor: Az őseim mind Sárospatakon végeztek, majdnem evidencia volt számomra, hogyha lehetőség nyílik, akkor nekem is a reformátusokat kell tanítanom. Taníthattam volna Budapesten is, de számomra elsősorban erkölcsi kérdés volt, hogy nekem ezt így kell csinálni. Azután ki is derült, hogy jól érzem magam, tehát magyarán, hogy itthon vagyok ebben a közegben.
Fekete Ágnes: Különösen a Pál apostolról szóló drámában érzem azt, hogy egy hittörténetről is szó van.
Debreczeni Tibor: Mert történetesen magam is gyakran szembesültem azzal, hogy bolondnak tartják az embert, ha pénz nélkül csinálja ezt. Bolond, vagy nem bolond? "Bolond vagy te Pál!" – mondja Festus. A tudomány megzavarta az eszedet. Erre Pál azt válaszolja: "nem vagyok bolond, nagyra becsült Festus, hanem igaz és józan beszédet szólok. Mert a Krisztus keresztjéről szóló beszéd az bolondság, azoknak, akik nem hisznek." Nos, ha hivatástudatból, küldetéstudatból teszem a dolgomat, akkor egyenes az utam, és valószínű, hogy boldog is vagyok. Tudom, hogy valami végett élek, elég fontos volt ennek a tudatosítása, hogy jól csináltam az életemet. Akkor abban a helyzetben pénzes kurzusokat csinálhattam volna ugyanebben az időben Pesten. Pál összeomlik, miután szembesül önmagával. Az én felfogásomban, akkor azt mondja a végén, hogy "Kegyelem, békesség. Te oldhatod meg Uram."
Fekete Ágnes: A saját hittörténet van ebbe belekomponálva?
Debreczeni Tibor: Egyébként alkotó nem alkothat. Pál elbőgi magát "a szeretet soha el nem fogy", akkor is, ha elfogy az emberi szeretet. Azt csak hisszük, hogy ez nem fogy el! Elfogyhat. Pálban is elfogy, amikor azt mondja, hogy "mit akartok: bottal menjek hozzátok?" A nagy ítéletmondó. És mire juthat? Arra, hogy "kegyelem nékem Uram". Azt látod, hogy gyarló vagyok. Ezt az egészet egy nagyon komoly emberi dilemmának érzem. Nem árt, ha időközönként, de főként az élete vége felé szembenéz ezzel az ember: mire juthat? Arra, hogy kegyelem nékem Uram és békesség.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg Isten Igéjét Lukács evangéliuma 17. fejezetéből!

"És mikor egy faluba beméne, jöve elébe tíz bélpoklos férfi, kik távol megállának: És felemelék szavokat, mondván: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! És mikor őket látta, monda nékik: Elmenvén mutassátok meg magatokat a papoknak. És lőn, hogy míg odamenének, megtisztulának. Egy pedig ő közülök, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatére, dicsőítvén az Istent nagy szóval; És arccal leborula az ő lábainál hálákat adván néki: és az Samariabeli vala. Felelvén pedig Jézus, monda: Avagy nem tízen tisztulának-é meg? A kilence pedig hol van? Nem találkoztak a kik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen? És monda néki: Kelj föl, és menj el: a te hited téged megtartott." (Lukács 17:12-19.)

A 9-es szám a befejezettség jelképe. Kilenc hónap alatt az emberi magzat az anyaméh biztonságában fejlődik. A kilenc múzsa a művészet teljességét jelentette görögöknek. Ebben az evangéliumi történetben is volt kilenc ember, aki úgy gondolta, be van fejezve minden a csodával. Megszületett az egészségük, és ezzel minden lényeges dolog megtörtént!
Talán most sokan így gondolkodunk: lapoztunk egyet a naptárban, betelt a 2013-as év. Ezzel a történettel, mintha arra az érdekes vállalkozásra hívna minket a Mindenható: ne előre nézzünk mégsem, hanem hátrafelé. Mintha az emlékezetünket piszkálná fel: "nem felejtettünk ott valamit a tavalyi évben?" Furcsa gondolat ez az új év elején. Azt gondolnánk, most előre kell tekintenünk, nem hátra! És mégis kérdezzük meg: mire emlékszünk vissza 2013-ból? Többnyire a küzdelmekre. Emlékezőtehetségünk úgy működik, hogy a rosszat, a sokkoló élményt megjegyezzük, de mivel azokat a dolgokat, amik jók, természetesnek tartjuk, ezért azok mellett elmegyünk.
Volt egy nő, akinek volt egy lánca, amely tíz pénzből állt. Talán fel sem tűnt neki, a nyakában hordta mindig. De egy pénz elgurult. Az a kilenc pénz semmit nem ért az egy hiányában. Tökéletlenné lett a lánc. A hála éppen ez a pénzecske: az, ami tökéletessé teszi a tökéletlent. 2013 tettei a mai hálánkkal lesznek teljesek.
Néha az az érzésem, ezt az országot "lepermetezték" valamivel. Mindenki kínlódik: savanyú uborkaként él egy befőttesüvegben, és semmi jót nem lát. A memóriánk szinte tudatosan kirostálja a jót, hogy kellőképpen tudjunk panaszkodni, és elvegye minden életkedvünket. A legtöbben még az újév előtt is ezzel a lélekkel állnak: "Uram, Isten, mi jön? Rettegek a jövőtől!" Erre a lélekre csakis az a gyógyír, hogyha visszalapozunk a naptárban, és elkezdjük megköszönni a jót.
Egyik nap megbüntetett igazságtalanul egy parkoló őr. Rettenetes mérges voltam. Ilyenkor az ember az egész hivatali rendszert, ezt a vámszedő, egyre több és több adófizetésre épülő apparátust szidja. Akkor úgy láttam magam, mint valami papírokkal beborított múmia, aki reménytelenül küzd a hivatalokkal. De aztán hazafelé menet kis híján karamboloztam, akkor meg arra gondoltam, mennyi mindentől megmenekülök, ami fel sem tűnik az életben. Arra sosem gondolunk, ami nem történt meg, de most a jó Isten adott egy esélyt arra, hogy végiggondoljam a mérgelődés mellett azt is, ami miatt most nem kell dühöngenem. Nevetséges apróságok ezek, mégis valahogy így látjuk a kilenc és az egy arányát. Kilenc dühünk mellett jó, ha egyszer elhagyja a szánkat, "hála Istennek!"
Megnéztem a világhálón, mire mondják az emberek, hogy hála Istennek. A következőket találtam a keresőben: "Hála Istennek távozhattam a klubból." "Hála Istennek mindenki gólt akar rúgni." "Hála Istennek stopot kaptam." "Hála Istennek hétfő van." "Hála Istennek egyre több óvodára van szükség." "Hála Istennek ez elmaradt." "Hála Istennek csak ennyi…" Még az ösztönös hálánkba is mennyi sötét tónust festünk bele!
Hogyan juthatunk el a kilencből a tízbe? Az emberi befejezésből az istenibe? Manapság nagy divat ez a kifejezés: pozitív gondolkodás. Azt mondják, csak egy döntés kérdése, és a jó dolgokat kiszűröd az életben, csak azokra gondolsz, akkor jókedvű és pozitív leszel. Ez egy nagyon erősen bibliai szemlélet. Csak a Bibliában nem előre, hanem hátratekintve nyerik el az emberek ezt a gondolkodásmódot. Az Ószövetségben majdnem százszor szerepel ez a felhívás: emlékezz! Isten népe számára a felejtés volt a legfőbb bűn. Az élet alapját, az önazonosságukat az adta, hogy Isten cselekedeteiért hálásak voltak. Ki vagy te? Emlékezz! Az, akit kihozott az Úr a rabságból! A földi befejezettségre ez a hálás emlékezet teszi rá a koronát, ezzel mindennek értelmet adva. Nekünk, keresztyéneknek mennyi, de mennyi okunk van hálát adni! Össze se lehet számolni.
A mi búskomorsággal lepermetezett országunkban lapozzuk vissza a naptárt ma, és mondjuk ezt: hálás vagyok! Ha ezzel az emlékezettel kezdjük el a 2014-es évet, bizonyára szép év lesz. Csak a múlt helyes értelmezésére építhetjük a jövőt. Év elején menjünk oda Istenhez, és adjunk hálát azért, amit tett velünk, akkor valóban testi-lelki gyógyulással kezdhetjük 2014-et. Így adjon boldog új esztendőt Isten! Ámen.