2014-12-03

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok
Létezik egy nagyon furcsa verseny köztünk, emberek között. Ez pedig valahogy így hangzik: Kinek rosszabb? Kinek fáj jobban? Ki szenvedett többet? Néha még szomszédok között is elhangzik: "Az, mind semmi! De amikor engem operáltak…!" Vajon miért van bennünk ez az összehasonlítási vágy? Úgy érezzük, hogy kisebbedik a mi bajunk, nem kapunk elég megértést, ha kiderül, hogy a másik többet szenvedett. Meg kell értenünk, hogy nem lesz kisebb a bajunk azáltal, ha a másiké nagyobb. Mint a régi legendában, amikor valaki azért nem tudott felrepülni a pokolból mennyországba, mert a rácsimpaszkodó embereket le akarta lökni magáról, pedig épp ezzel a teherrel lett volna könnyebb. Egészen más Krisztus felől nézni az igazságszolgáltatást és a szenvedést. Ma ezzel a lélekkel emlékezünk a három délvidéken kivégzett református lelkészre. Éppen ma hetven éve gyilkolták meg Faragó Ferenc hercegszőlősi lelkészt, és ezekben a percekben állítanak tiszteletére ott emléktáblát. Hallhatják majd Matuska Mártont, aki könyvet írt erről a Délvidéki Golgotáról Megtorlás napjai címmel. Hallhatják majd Thomka Károly kivégzett lelkész 88 éves lányát, valamint a pacséri református közösség visszaemlékezőit. Egyébként erről a hetven éve történt eseményről vándorkiállítás készült, amely jelenleg a Magyarság Házában Budapesten, a Corvin téren tekinthető meg. Először ifjabb Faragó Ferenc beszél.

Faragó Ferenc: Egy rádiós kamion volt az udvarunkban. Nyolc éves voltam akkor, és benn ültem. Jöttek a repülők. Eszéket bombázták. Az egyik katona fölkapott és beszaladt velem a házba. Az ajtóban megálltunk, mert azt mondták, az a legbiztonságosabb.
Apámnak volt egy nagyon jó barátja. Gyuri bácsi egy zsidó orvos volt, akit apám megkeresztelt. Többször is ment utána, vitt neki csomagot a táborba. Meghalt.
Egyszer munkaszolgálatosak jöttek gyalog délről észak felé a falu mellett. Akik meglátták őket, jöttek szólni az apámnak, hogy katonák munkaszolgálatosakat kísérnek, és ott pihennek. Rögtön mentek a faluba, gyűjtöttek élelmet és vitték nekik. Egy Radnóti kutató, magyar szakos tanártól hallottam, nincs kizárva, hogy a munkaszolgálatosok között volt Radnóti, ugyanis ezen az úton vitték őt is.
Féltünk az oroszoktól, ezért november 29-e előtt, még mielőtt átjöttek a Dunán, átmentünk Karancsra, édesanyám szüleinek a pincéjébe. Ott volt az egész családunk. Egyszercsak kinyílott a pinceajtó és jöttek bolgárok! Oda nem az oroszok jöttek "felszabadítani". Ezután visszajöttünk Hercegszőlősre. Szörnyű volt, ami ott fogadott bennünket! A lakás földúlva, kidobálva minden a paplak udvarára, bútorok, könyvek szerteszéjjel. Presbiterek jöttek segíteni, hogy rendbe tegyük egy kicsit a lakást. Aztán eljött a december másodika. Éjjel fél tizenegykor, amikor mi már lefeküdtünk, zörögtek az ablakon, és kinéztünk. Két alakot láttunk. Partizánok vagy a helybeli gonoszok voltak, azt nem tudom. Felöltözött az apám, és elvitték. Hogy mi történt ott abban a szerb házban, ahova vitték, azt nem tudni. Nagyon sok mende-monda keringett a faluban. Egy barátomnak az édesapját és a nagyapját is elvitték. Az édesapját valami folytán elengedték, de kilyukasztották az orrát. Olyan szörnyű dolgok történtek azon az éjszakán, amit emberi ésszel nem lehet fölfogni.
Kiss Sándor: Az édesapjával volt ott az a férfi is, aki megmenekült?
Faragó Ferenc: Ővele beszéltem pár évvel ezelőtt. Azon az éjszakán magyarokat, horvátokat egyformán elvittek. Levetkőztették, puskatussal ütötték, szurkálták őket. Nem lehet elképzelni!
Kiss Sándor: Az édesapjának mi lehetett a bűne?
Faragó Ferenc: Ő, mint lelkész a közösség vezetője volt. A fiatalsággal és az idősekkel is foglalkozott. A problémákat igyekezett megoldani. Amikor bejöttek a magyarok, akkor ő szerbeket mentett! Nemcsak a zsidó barátját, a szerbeket is. Volt egy szerb férfi, akit elkaptak a magyar csendőrök. Édesapám kezeskedett érte, és el is engedték. Ennek a férfinak a családja még ma is nagy tisztelettel van irántunk. Emlékszem, egyik családtag még kézimunkát is hozott ajándékba. Saját füleimmel hallottam, hogy a szerb fiatalokat munkaszolgálatra akarták vinni, és édesapám utánuk ment, és valahogy sikerült neki visszahozni őket.
Kiss Sándor: Mégsem volt egy szerb sem a faluban, aki kiálljon mellette?
Faragó Ferenc: Volt egy szerb ember, aki a Csillagbörtönben is volt, mert a múltjában egy gyilkossággal kapcsolatos dolog volt. Ezt a szerbet is elvitték. Jött a lánya, kérte, hogy segítsen az apám, menjen utána és mentse meg. De ő ezt nem vállalta.
Kiss Sándor: Azért, mert köztörvényes bűnöző volt ez az ember?
Faragó Ferenc: Igen. Szóval, nem tudta vállalni.
Kiss Sándor: Lehet, hogy bosszúból vitték el az édesapját?
Faragó Ferenc: Valószínűleg ez is közre játszott, mert ez az illető Hercegszőlősön azon az éjjelen az ott működő tanácsban vezető szerepet játszott. Érdekes dolog az is, hogy ez az illető januárban, egy hónappal az események után, főbe lőtte magát.
Egy horvát házaspár azt mesélte nekem, hogy ők látták azt a gödröt, amit megástak a kert végében, és ahová bedobálták az áldozatokat. Félmeztelenül egymás hegyin-hátán voltak. Hírek keringtek, de pár napra rá, már a hírek se nagyon, mert rettenetesen féltünk. Mindenki félt. December 3-án reggel után mindenki jött hozzánk a faluból.
Kiss Sándor: Gyakorlatilag egy tömegsír van annak a háznak az udvarán? Feltárták később ezt a sírt, vagy a mai napig ott van?
Faragó Ferenc: Ott van máig is. Kezdeményeztem a horvát száborban és a magyar külügyben, hogy csináljanak valamit, de idáig semmi érdemleges nem történt.
Kiss Sándor: Nem kapott választ?
Faragó Ferenc: De. Kaptam választ. A polgármester volt éppen akkor a horvát száborban a magyar képviselő. Megvan a hely, ezt tudják Eszéken. Nem tudom, mire várnak? Talán pénzhiány van? Még a hely sincs megjelölve.

Matuska Márton: Konkrétan tudom, hogy Bácskossuthfalván mi történt. Ott volt egy Zsáki József nevezetű kommunista vezető. Robosztus, hatalmas, téglagyári munkás volt. Akkora tenyere volt, hogy ha valakit megcsapott volna, vagy lehet, hogy meg is csapott, az utána arról kántált. Ő valahogy kiszagolta, hogy a szomszéd falvak szerbjei készülnek Moravicán, Bácskossuthfalván vérengzést csapni. Ő volt a községi párttitkár. Berendelte a vezető kommunistákat, partizánokat, az ő párttitkári irodájába. Akkor már tiltották azt, hogy az ilyen gyűléseken a partizánok fegyverrel menjenek be a tanácskozási terembe, mert abból néha katasztrófa lett. Zsáki elintézte, hogy az ajtóban ott állt az ő őre, megtapogatta az embereket, és a fegyvereiket kint kellett hagyniuk. Akkor szólt, hogy zárják be az ajtót, majd kitette az asztalra a hatalmas brovnikját. Ezután megfenyegette a jelenlévőket, hogy ne merjenek "magyarirtást" csinálni, mert akkor ő lövi le őket. Hogy ezt hogyan merte Zsáki megtenni azt nem tudom, pedig elég sokat beszélgettünk vele, de hát ő sem mondott el mindent. Moravicán, az ő falujukban ezért nem volt vérengzés.
Ez a három református lelkész, aki a vérengzés áldozata lett, magasan kiemelkedett a többiek közül. Tekintélyes, művelt, tisztességes emberek voltak. Igen valószínű, hogy hasonló sorsra kellett volna juttatni Ágoston Sándor püspököt is, meg az újvidéki Buda Lajost is. Hogy ez a kettő nem veszett el, az szinte csoda, tudniillik Tito-ék törődtek azzal, hogy 1944 karácsonyára megjelenjen a délvidéki kommunista magyar napilap. Főszerkesztőjévé Keck Zsigmond református lelkészt nevezte ki a propaganda ügyosztály.
Kiss Sándor: Ő melyik faluban szolgált?
Matuska Márton: Keck Zsigmond akkor már Szabadkán szolgált. Egy nyugati műveltségű ember volt, aki már korábban is szimpatizált a kommunista elvekkel. A püspök volt az apósa. Hogy ő személyesen közbejárt-e az apósa megmentésébe, azt nem lehet tudni. Keck Zsigmondnak biztos, hogy volt akkora befolyása, hogy az apósát meg tudta menteni. Konkrétan tudom, hogy a pirosi református papot is ő mentette meg személyesen. Valaki beszaladt Újvidékre Keck Zsigmondhoz, hogy "mi lesz már a mi papunkkal?" És utána megmenekült a lelkész. Úgy gondolták, hogy ha az egyházi vezetést lefejezik, akkor nem lesz a magyarságnak vezetője.
Itt vagyunk az újvidéki temetőben. A Duna túlpartján, ez már Horvátország volt. Nem túl messze a Tisza másik felén pedig Szerbia. Bácskának ez a déli része, egy "átjáróház" volt Szerbia, Magyarország és Horvátország között. Jöttek, mentek az emberek, mert itt a nagy árterületen ezt megtehették. Mivelhogy a bánsági szerbiai részről, meg a horvátországi részről is azok a magyarok akartak eljönni, akik ott nem akartak beállni a délszláv népek közötti testvérháborúba. Itt a magyar hadseregnek is voltak szökevény katonái. Azok is itt ragadtak, azok is eltűntek. A föltételezéseink szerint a legnagyobb vérengzés éppen itt, Újvidéken zajlott le. Dr. Mészáros Sándor, néhai történészünk készített egy kalkulációt a különböző népesedési és egyéb adatok alapján, és arra a következtetésre jutott, hogy itt körülbelül ezeröt-ezerhatszáz embert likvidáltak, akiknek a többsége magyar volt, de akadtak közöttük más nemzetiségűek is. Ma már köztudott, hogy a fölszabadulásnak mondott időszakban nemcsak a magyarokat ritkították, hanem a szláv népeket is. Noha a magyarokra és a németekre külön vigyáztak, mert a katonai közigazgatás parancsnoka, Ivan Rukovina tábornok 1944-ben, úgy december táján kiadott egy hirdetményt, amelyben azt írta le, hogy neki az egyik legelső Tito-tól kapott feladata az volt, hogy szavatolja ennek a vidéknek a délszláv jellegét. Az akkori Jugoszlávia nem egészen fél millió magyarja közül, mintegy húszezret eltettek láb alól, azaz mind földbe, vízbe kerültek, és nyolcvannégy ezret elüldöztek, hogy szavatolják a délszláv jelleget.
Sokan ma is azt hirdetik, hogy abban az időben itt a háborús bűnösöket vonták felelősségre. Amikor Gachal János püspök történetét megismertem, szinte beleborzongtam, hogy miket írnak ezekről az emberekről, akiket valójában piedesztálra kellene emelnünk. Amikor kutatni kezdtem, a Torontálvásárhelyen szolgáló lelkész annyit tudott csak róla, hogy ennek a Gachalnak püspöki felhatalmazása is volt. Nem tudta a történetet. A végén kiderült, hogy 1942 decemberének elején szabályosan püspökké választották. Összeült egy tanácskozó testület, hogy tegyenek valamit, mert nem tudtak normális kapcsolatot tartani a bácskai Feketicsen székelő református püspökkel.

Kiss Sándor: Bácska Magyarországhoz, Bánát pedig Szerbiához tartozott.
Matuska Márton: Gachal János végtelenül tisztességes ember volt. Egyszer például egy Németh Péter nevezetű ember édesapját bezárták, mint kommunistát, és a református lelkész törődött azzal, hogy az ellátatlan család gyerekei ne halljanak éhen. Ezt maga a megmentett gyerekek egyike mesélte el. Egyszer azt mondta Gachalnak: "Ha úgy adódik, hogy fordul a kocka, számíthat rám a tiszteletes úr!" Mosolyogtak ezen mind a ketten, annyira valószínűtlen volt, hogy ilyesmi bekövetkezik. De mégis megtörtént. 1944 őszén Németh Péter lett a helyi kommunista párt titkára. Egyik éjjel, amikor Nagybecskerekről, egy titkos pártülésről hazaérkezett, azzal fogadták, hogy a tiszteletes úr eltűnt. Németh Péter tartotta a szavát, és elkezdte keresni az eltűnt püspököt. Nem sokkal később ezért lelőtték. A lelkész megmentette a kommunistát, a kommunista meg akarta menteni a lelkészt, de nem sikerült neki: ez is beletartozott a délszláv jelleg megőrzésének a módszereibe. A kommunisták sose merték bevallani, hogy mind a kettőt ők tették el láb alól. Ők a mi mártírjaink, akik meghaltak értünk. Hamis hősökkel akarnak minket traktálni, hogy kiket kell utánoznunk.
1941-ben, amikor a magyar honvédség a Drávaszögbe is bevonult, Faragó Ferenc fölemelte a szavát a szerbek védelmében. Emiatt a környezete meggyűlölte őt, – akkor is voltak melldöngető, hazug magyarok – és elkezdték gyalázni ezt a tisztességes embert. Ennek ellenére, amikor a Drávaszög is már a partizánok kezelésébe került, akkor hirtelen rájöttek, hogy ez bizony egy gonosz magyar. Egy éjjel bementek a lelkészlakba, ahol egy csoport ember kereste a védelmet a lelkésznél, mert tudták, hogy ő védte a szerbeket, akkor meg tudja majd védeni őket is. Magát sem tudta megvédeni.
Gachal János kommunistákat mentett, Faragó Ferenc szerbeket védett. Ez volt a kiemelkedő szent emberek legfőbb bűne.
Az egyik áldozat hozzátartozója: Megtörténik a háborús időkben, hogy azok is bűnhődnek, akik nem érdemlik meg.
Az egyik áldozat hozzátartozója: Én akkor még nem voltam tizennyolc éves. November tizenharmadikán délelőtt tizenegy óra körül két ember jött Édesapámért. Emlékszem, ahogy a szoba kulcsát letette az asztalra, amit azelőtt sohasem csinált. Megdöbbentő volt, ahogy minden olyan gyorsan történt, és mi hárman ott maradtunk Édesanyámmal.
Thomka Károly lánya: Kerestük, hogy hova vitték. Ezt hallottuk, azt hallottuk. Itt látták, ott látták. Többet soha nem láttuk. Értesítést csak néhány év múlva kaptunk. Abban azt írták, hogy november 30-án meghalt. Azonban, hogy pontosan mi történt, azt nem tudjuk.
Pacséri emlékező: Apám mesélte, hogy november volt, és ő rövidnadrágban volt. Emiatt fiatal gyereknek nézték, amikor a tanyáról elvitték és talán ezért engedték haza.
Pacséri emlékező: A szállásra bementek és az embert elvitték, az ott lévő gyereket pedig megkérdezték, hogy hány éves, majd azt mondták, hogy menjen utánuk a kinti tanyára. Másnap reggel el is indult. Esett az eső, sár volt. Jött egy ember lóháton puskával. Megkérdezte a gyereket, hogy hova megy, ő válaszolt neki. Erre a lovas azt mondta: "Menj vissza! Csak bujdoss egy darabig!" Egy hónapig bujkált. Senki nem kereste. Még ma is él. De akkor, ha az a partizán öt perccel hamarabb, vagy húsz perccel később jön, őt is úgy lövik meg, mint a többit.
Pacséri emlékező: Hatvan éven keresztül nem volt szabad egy képnek sem kint lenni, egy szó nem szólhatott a házban ezekről a dolgokról. Az én anyósom soha föl nem említette. Nem is volt szabad róla beszélni.
Kiss Sándor: Nem is tudták, hogy hova vitték vagy hol van?
Pacséri emlékező: Akkor még nem. Persze, sejtéseink voltak.
Pacséri emlékező: Tudták azt, már másnap!
Kiss Sándor: A család nem volt biztos benne, hogy meghalt?
Pacséri emlékező: Nem, nem. De beszéltek mindenfélét.
Pacséri emlékező: Némelyik család biztos lehetett, mert amikor az áldozatok már tudták, hogy kivégzik őket, ledobáltak magukról olyan dolgokat, amelyekről azonosítani lehetett őket. Volt, akinek a sapkáját vagy a papucsát találták meg a gödör felé vezető úton. Öreganyámék is mentek másnap.
Pacséri emlékező: Az öregasszonyok mentek a községházba, és kérdezték: "Hova tettétek az embereket?" "Mit csináltatok?" De mindenkit elzavartak.

Kiss Sándor: Bajmok mellett egy tömegsír van?
Pacséri emlékező: Igen.
Kiss Sándor: Belökték őket egy gödörbe?
Pacséri emlékező: Három sír van. Egyszer megkaparták a földet, és ötven centire ott vannak a csontok. Nagyon sekélyre tették őket.
Pacséri emlékező: A menyem nagymamája mesélte, aki pontosan ott lakott, hogy saját maguk ásták ki a gödröt. Egy csoportot összefogtak, és dróttal megkötötték a kezüket, hogy ne bírjanak elszökni. Azt mondják, hogy azért volt, aki megszökött. Amikor lelövöldözték őket, akkor leszórták őket meszettel, és azt a kevés földet rájuk tették. Másnap reggel, amikor kimenetek oda, látták, hogy a vér fönt volt a föld tetején, és hallották a jajgatást, mert volt, aki csak megsebesült.
Kiss Sándor: Volt, akit élve temettek el?
Pacséri emlékező: Lehet, hogy olyan is volt.
Pacséri emlékező: Lovakkal nem is bírták sokáig szántani azt a területet, mert azt mondják, hogy a ló megérzi a vér szagát, és csak ugrál. Ebből jöttek rá, hogy hol vannak a sírhelyek. Nem is szántották azt a három sírhelyet.
Kiss Sándor: Az akácfákat mikor és ki ültette?
Pacsériak: Szakács József a kivégzés után két évre ültette a fákat.
Kiss Sándor: Azért, hogy megjelölje a sírokat?
Pacsériak: Igen. De Matuska Márton volt első, aki mert írni erről a Magyar Szóban. Nem is mertünk beszélni ezekről az eseményekről. Nem volt megtiltva, de kerültük a témát, mert "ha nem beszélünk róla, akkor nincs".

Fekete Ágnes: Most a református események, híreink következnek.
Az idén már kilencedik alkalommal rendezik meg a Kárpát-medencei imanapot december 7-én, az ország határain kívül és belül. A Szlovákiai Református Keresztyén Nők Egyesülete mutatkozik be ebben az évben, és ők készítették elő az imanap segédanyagait is.

A hitre nevelés abc-je címmel tart előadást Csáky-Pallavicini Zsófia a Keresztszülők Iskolája program keretében december 7-én, vasárnap 16 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt.

Konferenciát rendeznek, 100 éves a Filadelfia Diakonissza Egyesület Anyaháza címmel december 4-én, csütörtökön 16 órakor Budapesten, a Hungária körút 200. B épületében.

Koppány András régész tart előadást Gondolatok a keresztyén történelemszemléletről címmel december 5-én, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatti templomban.

Pálhegyi Ferenc tart előadást Kevin Leman, Útmutató lányos apáknak című könyvéhez kapcsolódva december 6-án, szombaton 11 órakor Budapesten, a Lónyay Gimnáziumban, az 5-én és 6-án ott megrendezett Keresztyén Könyvvásáron.

A 100 éve kitört világháborúra emlékeznek december 7-én, vasárnap 15 órakor Soroksáron, a Hősök tere 11. szám alatti református templomban.

Templomszentelést és orgonaavató ünnepséget tartanak Steinbach József igehirdetésével és Szotyori Nagy Gábor orgonahangversenyével december 7-én vasárnap 15 órakor a vörösberényi református templomban.

Kantáta est lesz a Lutheránia Ének és Kamarazenekar közreműködésével a Kelenföldi Barokk Esték keretében december 6-án, szombaton 17 órakor Budapesten, az Október 23. utca 5. szám alatti templomban.

Adventi énekes istentiszteletet tartanak Zalatnay István igehirdetésével december 7-én, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Kálvin téri református templomban.

Adventi zenés áhítat lesz a Zákányi Zsolt Református Vegyeskar és a Budakeszi Szent Cecília Kórus közreműködésével december 7-én, vasárnap 18 órakor Budakeszin, a református templomban. Ugyancsak zenés áhítatot tartanak advent második vasárnapján 16 órakor Nagyrozvágyon az AllegrA vonósnégyes hangversenyével.

Petrőczi Éva Szürkeháj című könyvének bemutatója lesz december 4-én, csütörtökön 17 óra 30 perctől Budapesten, a Magyar tudósok körútja 3. szám alatt.

A vallás, a művészet és a tudomány szerepét kívánja bemutatni a Teljesség felé című kiállítás, amelynek megnyitója december 6-án, szombaton 15 órakor lesz Budapesten, a Horánszky utca 20. szám alatt.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét Pál apostol Rómába írt levelének 8. fejezetéből!

"Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban." Róma 8,38-39.

A héten kislányom kezembe nyomott egy könyvet, és kérte, hogy olvassam el, kíváncsi a véleményemre. Janne Teller műve, az a címe, hogy Semmi. Nagyon megdöbbentett a könyv, eléggé magam alá zuhantam tőle. Az a lényege, hogy a hippi nemzedék egyik tagjának a gyereke, egy bizonyos Pierre Anthon egyszercsak rájön, hogy semminek sincs értelme. Feláll a padban, és hazamegy az iskolából. A gyerekek úgy próbálják bebizonyítani neki, hogy igenis, az élet értelmes, hogy a legértékesebb tárgyaikat ráteszik a Fontos Dolgok Halmára. A gyerekek egyre kegyetlenebbek, és a legvégén egy gyerek ujját is levágják, mint legfontosabb dolgot. Az egész történet arról szól, milyen kíméletlenné válik az ember, amikor a dolgok értelmét kutatja, és valójában egy gyufaskatulyányi hamu marad meg emlékként az egész kérdésből.
A könyv felnőtteknek is kemény olvasmány. Amikor megdöbbenve becsuktam, igyekeztem napi bibliaolvasásomat elvégezni, és éppen ez a szakasz került elém: "semmi nem választ el Isten szeretetétől." A semmi. Az értelmetlenség, ez a szörnyű kavargó lét sem választ el Istentől. Nagy erővel hatott rám ez a mondat. Hiszen mi örökké keressük a jó helyet az életben. Ahogy Pierre Anthon megtalálta ebben az írásban a szilvafa tetejét, ahonnan lekiabálhatta nihilista szövegeit a gyerekek fejére: igen, semminek sincs értelme. Jó érzés fönt lenni. Jó érzés tudni, amit a többiek nem tudnak. Jó érzés több lehetőséggel bírni, mint más. Hatalommal bírni, és nem megaláztatásokat tűrni.
Pál apostol mégis végigsorolja ennek a világnak minden szegletét. Egy óriási időbeli és térbeli utazásra hív: sem kard, sem éhség, sem fegyver, sem élet, sem halál, sem az, ami most van, sem az, ami eljön, bár sodor minket, elragad tőlünk mindent, és ad nekünk dolgokat, de nem választhat el Krisztustól. Egy óriási folyóban látjuk magunkat. Úszunk a rettenetes árral. Mindent visz a víz: talán könyveket, bútorokat, kincseket és kacatokat. De lehet úgy benne lenni ebben a sodrásban, hogy mi a tenger és a forrás álmával úszunk. Mert szeretnénk meglátni Istent. A semmi érzése így találkozhat bennünk a Minden érzésével. De az első mindig az álom. Az a valami, ami a lelkünk mély vágyaként hajt bennünket.
Ma megemlékeztünk egy kis szeletéről annak, ami hetven éve a háború borzalma volt. Én Krisztuson kívül nem tudom ezt megérteni. Egyébként csak értelmetlen szenvedést, kínzást, borzalmat és a nagy semmit látom. Ilyen az ember? Miközben keressük a nagy valamit, ennyire semmivé válunk? Igen. De Isten felemel minket és egy egészen más látószögből mutatja meg az életet. Mintha kisgyerekként valóban az öléből, mennyei magaslatokból láttatná az életünket. Visz mindent a víz, de Krisztustól semmi nem választhat el. Mivel Ő a forrás, és Ő a tenger. Keresztje óta nélküle nem történhet szenvedés ezen a földön. Ámen.