2016-01-06

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Nagy fordulók, nagy kérdések. Mai korszakunk a maga népvándorlásával, háborúságával, piaci viszonyaival óriási kérdéseket vet föl, és ezek az ember magánéletét is egyre közelebbről érintik. A pápa, amikor meghirdette az irgalmasság évét, bizonyára arra utalt, hogy ezeknek a nagy változásoknak a legkisebbek a legnagyobb vesztesei. Miközben mindenki fél, mert veszít, aközben tekintsünk arra, aki nálunk sokkal nehezebb helyzetben van. Mert mindig van a szegénynél szegényebb, és a betegnél betegebb. Az irgalmasság útja nem könnyű, mert arra hív, hogy lépjünk ki önmagunkból. Ezt a gondolatot Szabó István püspök mondta, akivel szó szerint is újévi beszélgetésünket az Irgalmasság éve kapcsán kezdtük el. Vajon hogyan látjuk ezt református szemmel?

Szabó István: Ma az irgalmasságon többnyire ezt értjük: úgysem tudunk a dolgokon változtatni, a világ megy a maga acél- és vastörvényei szerint, a nagy fogaskerekek őrölnek, mi mégis itt vagyunk, keresztyének. A fájó sebeket megsimogatjuk, a fájó lelket megvigasztalgatjuk, egy kicsit odateszünk valamit, mintha egy háborúban lennénk, aminek a masinériája föltartóztathatatlan. De mi irgalmasan összegyűjtögetjük a sérülteket, a rokkantakat és egy kicsit megvigasztalgatjuk őket. A háború logikáján azonban nem tudunk változtatni. Úgy gondolom, hogy az irgalmasság elsőrendű célja az, hogy ne legyen háború, ne legyenek a világban méltánytalanságok és igazságtalanságok. Tanítsuk meg az embert arra, hogy ne szaladjon el, ne fusson el a másiktól, amikor bajban van. Ne hagyja cserben az ember a másikat! Ott van az irgalmas samaritánus példázata. Az első mozdulata ennek az embernek az önmaga legyőzése. Ott fekszik az út szélén egy ember összeverve, de ő nem samaritánus, hanem zsidó. Az első lépés, hogy átlépjen azon az egyébként teljesen jogos önvédelmi burkon, amelyet kötelesek vagyunk a magunk élete köré megvonni. Hiszen ha nincs meg ez a burok, akkor a házunkból átjáróház, az életünkből aluljáró lesz. Minden, ami szent, profánná válik. Maga Jézus mondja, hogy ne hányjuk oda a disznók elé a gyöngyeinket! Mégis van egy pillanat – erről szól a példázat vonatkozása -, amikor ezen át kell lépni, ki kell nyitni a kaput, ki kell lépni a saját identitásom – egyébként szükségszerű – elemei közül. Ez az irgalmasság első mozdulata.
Fekete Ágnes: Az első lépés, hogy irgalmassá, ilyen "minőségű emberré" válok?
Szabó István: Az első, hogy egyáltalán meg tudjam tenni mindazt – a bibliai történetnél maradva -, amihez egyénként nem kell irgalmasnak lenni. Lehajolni egy sebesülthöz, kimosni a sebeit, bekötözni, föltenni a csacsira, elvinni a vendégfogadóba, jóltartani, a költségeire adni, ez elemi emberi kötelesség. Ez a szolidaritás struktúrájába tartozik. Megvetjük és régen is megvetették azt az embert, aki ezt a honfitársával, családtagjával, barátjával, ismerősével nem tette meg. Az irgalmasság első lépése az, hogy átlép abba a szférába: baráttá, testvérré, honfitárssá, segítőtárssá teszi magát. Jó lenne ebben a történetben megértenünk, hogy az irgalmassággal óriási kockázatokat vállalunk. Ez nem jópolgári altruizmus, még kevésbé valami nyárspolgári "segítsünk már egy kicsit"-lelkület. Ez azt jelenti, hogy az ember átlép a saját önvédelmi határain. Kilép a saját életrendjéből, és belép egy másik világba, egy másik őrségbe, és onnantól kezdve minden evidensen megy.
Fekete Ágnes: Ezek kemény szavak manapság, "migráns időkben".
Szabó István: A migráció kérdését nem keverném ide, az egészen másról szól. Sajnálom, hogy migránshelyzet kiéleződésekor az összes bibliai történetet, példázatot a jövevényről, az árváról, a szegényről mind-mind idekeverték. Hallottam olyan magyarázatot is, hogy Pál apostolra azért néztek gyanakodva a hajótörését követően, mert bevándorlónak gondolták.
Fekete Ágnes: Ott bilincsben volt Pál…
Szabó István: Bűnözőnek tartották, hiszen fogoly volt, letartóztatott, de nem migráns. A migráció ettől sokkal nehezebb és átfogóbb kérdés. Több vitám volt a nyáron barátokkal, ismerősökkel ezügyben. Történetesen, ha Magyarországra torlódik egymillió migráns, akkor már nem az irgalmasság kategóriájában gondolkodunk. Ez a világnak olyan története, amelyre sokkal inkább az ószövetségi prófétáknál találunk megrendítő szavakat, költői képeket: amikor megindul valami. Nehezet mondok: amikor Izrael kiszabadul Egyiptomból, és elérkezik az ígéret földjének határára, oda nem a mai értelemben vett migránsként mennek be. Foglalóként, honfoglalóként mennek be. Nem azt kérik számon Jerikón, amikor körbejárják, körbetrombitálják, és leomlanak a falak, hogy miért nem fogadtatok be bennünket, szegény, árva jövevényeket, hiszen jöttünk az egyiptomi rabszolgaságból. Amikor egy nép vagy népek elindulnak, az Ószövetség leírásai szerint, akkor Isten népének nem az a kérdése, hogy befogadjuk-e az Asszíriából vagy az Egyiptomból érkező milliókat, hanem az, hogy ottmaradunk-e a palánkon? Sorra tűntek el Izrael körül a kisnépek: Moáb, Edom és az összes többi. A próféták ezt a kérdést teszik fel Isten népének: megmaradunk-e? Ott vagyunk-e a palánkon? Vagy pedig az áradat elsöpör bennünket? Nem szabadna önmagunkat tizenkilencedik-huszadik századi szocialisztikus gondolkodásba ringatni, és azt mondani, hogy most Európa lesz a világ jótevője, majd most Európa megint megmutatja, milyen nagyvonalú, nagylelkű, befogadó tud lenni. Egy határig igen. Ami azonban most zajlik, az mind létszámában, mind mennyiségében, utánpótlásában nem ismer határokat. Ez teljesen más helyzet. Ebbe belekeverni az irgalmasságot számomra egészen különös. A kilencvenes években a délszláv háború idején Boszniából menekült családot fogadtunk be magunkhoz. Tudom, mit jelent az, amikor hosszú évekig a saját házunkba, a saját ágyunkba, a saját konyhánkba, fürdőszobánkba fogadunk be valakit, és ettől teljesen különbözik az, hogy megérkezik több százezer ember, aki itt akar élni azért, mert itt jobb élni, mint ott, ahonnan eljöttek. Természetesen, hiszen Európa több évtizeden keresztül kellette magát, hogy itt minden jó, itt minden szép. Az igazság az, hogy Európának munkaerőre van szüksége. Nagyon bonyolult és hosszú ez a történet. Pusztán az irgalmasság érvével nem lehet előállni.
Fekete Ágnes: Ez egészen biztos, de az, hogy a pápa az irgalmasságot választotta ennek az évnek a jelszavává, elmondja azt is, hogy a keresztyén világ mégiscsak gazdag világ. Egy nagyon gazdag és szűk kis csoport a keresztyénség, viszont óriási a népszaporulat más helyeken…
Szabó István: Tegyünk fel néhány kérdést: miért csak a gazdagoknak kell irgalmasnak lenni? Én nem olvasom, amikor Jézus a hegyi beszédben azt mondja: "Boldogok az irgalmasok", hogy ez a gazdagoknak szólna. Nem olvasom az apostolok tanácsaiban, amikor Pál apostol a korinthusi kikötői rabszolgáknak mondja azt, hogy gyakoroljátok az irgalmasságot, hogy ezt azért tegyék, mert ők lennének a római birodalom leggazdagabbjai, és kötelességük a gazdagságukból valamit adni. Ez félreértés. Ha jól értem, a pápa szavai bátorítások és buzdítások arra nézve, hogy ezeket a kockázatos lépéseket megtehetjük. A keresztyén ember megteheti, hogy átlép a másik világába: gazdag lévén lehetek szegénnyé, szegény lévén lehetek még szegényebbé, többet birtokolván átléphetek abba a világba, ahol kevesebb van. Nem azért, hogy oda letegyem azt, amim van, hanem hogy abban a helyzetben az erkölcsi, etikai törvényszerűségek szerint járjak el. Tehát számomra az irgalmasság az első lépés, és nem a végtermék.
Fekete Ágnes: Az egalitás érzése, az a vágy, hogy legyünk egyenlőek, egy óriási kísértése az embernek.
Szabó István: Amikor a szélsőségeket látja az ember, mindenki igazságosság és méltányosság után kiált. Ha arra gondolunk, hogy Magyarországon, vagy akár az elitnek tartott budai tizenkettedik kerületben micsoda különbségben élnek emberek, akkor megkérdezem, ez igazságos-e? Ugyanakkor a világ tele van szerencsétlen, borzasztó és rettenetes kísérletekkel, hogy dobjunk be mindent egy kalapba, aztán majd valami elv szerint egyenlőképpen szétosztjuk. Ebből lett egyszer egy Szovjet-Oroszország, ebből lett egy nemzeti szocialista Németország, lett belőle valamilyen szocializmus szerte a világon. Mondjuk ki végre: nem a vagyoni különbségekkel, hanem az emberrel van baj! Az emberrel, aki a sokról nem tud lemondani annak a javára, akinek kevesebbje van. Meg az emberrel, aki elüldögél a semmijében, és elvárja, hogy akinek sok van, az adjon neki. Bizonyos, hogy vannak, a világnak olyan tájai, ahol kényelmesen, jobban, szebben, boldogabban lehet élni. Nincsen mínusz tíz vagy plusz ötven fok, lepottyan a fáról a gyümölcs, gyönyörű szép a tengerpart, ott vannak a balalajkás lányok. Nem adatik meg mindenkinek. Micsoda igazságtalanság ez! Van, akinek négy hónapon keresztül kell havat lapátolni. A másik folytonosan a monszunesőtől reszket. Akkor ez igazságos? Ne értsük félre a példát! A világon való elhelyezkedésünk nem igazságos. Folytathatjuk a sort: van, aki vért verejtékezve túrja a földet, javakat termel, és itt az európai emberről beszélek. Milyen elv szerint köteles ő a javait megosztani azzal, aki nem dolgozik meg érte? Tehát rengeteg kérdés keveredik itt össze. Pusztán a mértanilag kiszámolandó, kisúlyozható, kiosztható egyenlőség soha nem működött a világban. És az, aki azt gondolta, hogy be lehet olyan világelvet vezetni, amely szerint működik az egyenlőség minden tekintetben, az tévútra vezette a világot. Inkább térjünk vissza az irgalmassághoz: az irgalmasság erejével tegyük meg azt a lépést ott, abban a világban, azoknak az embereknek, ahol a segítésre, a fölállításra szükség van, amit megtehetünk. Akkor kiderül, hogy nem is kell olyan nagyon messzire menni.
Fekete Ágnes: Mit tehet a mai civilizáció azért, hogy ne fanatizálódjunk?
Szabó István: Csak akkor tud kioldódni az ember a szorongás alól, ha istenperspektívában látja magát. Hiszen be van zárva az emberi élet a legfeljebb hatvan-hetven-nyolcvan esztendőbe, és annak is javarésze küszködés és szenvedés, így nagyon kevés marad az embernek, miközben mégis a lelke alján mégis van valami végtelenség sejtelem. Aki hetven vagy nyolcvan évből akar örökkévalóságot csinálni, aki egy szűkre szabott földi életből akar Mennyországot csinálni, aki a maga töredékességéből akar mindentudást, mindenhatóságot csinálni, na, ott aztán megvan minden jó anyag ahhoz, hogy fanatikus legyen az ember. De, ha kinyílik az embernek a világ, elámul az Isten végtelenségén, és benne a teremtésben az ember minősített helyén. A 8. zsoltár milyen szép! Aki abban a boldog tudatban él, hogy nem kell önmagát megcsinálnia, nem kell föltornázni magát valami ranglétrán valahová, hanem úgy ahogy van, Isten gyermeke lehet, az végtelen szabadságot kap. Szerintem a mai ember nagy paradoxonja, hogy miközben úgy tűnik minden szabad, egyre kevesebb a mai ember szabadsága. Gondoljuk meg, hogy milyen mérhetetlenül manipulált a mentalitásunk. Mit tartunk értéknek? Én már lassan nem is akarok értékekről beszélni, mert ez végtelenségig manipulált dolog. Talán a facebook mutatja a legjobban a mai tudatforgatást, vagy tudatbeszűkítést, amit elém tesz egy algoritmus, nem is tudja senki, hogy miféle algoritmus, egy egyszerű matematikai művelet, hogy most éppen melyik ismerősöm dolgáról értesülök és melyikéről nem. Miközben azt hisszük, hogy kinn vagyunk az információs szupersztrádán, kiderül, hogy ugyan kinn vagyunk a szupersztrádán, de egy beállított csatornában megyünk, teljesen mindegy milyen gyorsasággal. A gyorsaság, még nem szabadság. A szabadság az, hogy leállhatok. A szabadság az, ha kiállhatok. A szabadság az, hogy letérhetek. A szabadság az, ha szemlélődhetek. Nézzük meg a turistaipart! Megjelenik egy turistacsoport, lobog a kis zászló, megy az idegenvezető. Tizenhat helyet kell megnézni, mert ennyi az ára, és akkor látták Budapestet. Tényleg látták? Tényleg ez a szabadság, hogy beülünk a repülőbe, elutazunk többszáz kilométerre, egy kedves idegenvezető megmutat tizenhat érdekes helyet, eszünk egy jót és hazamegyünk. Ez a szabadság? Mi lenne, ha csak leülnék a Duna-partra, és tűnődnék, hogy miért tudott itt József Attila szép verset írni? A mai ember egyre kevésbé szabad. Nemcsak tudati értelemben, hanem egzisztenciálisan is, abszolút módon vagyunk kiszolgáltatottak a környezeti tényezőknek, a nemzetgazdaság állásának, a politikai döntéseknek. Ebből is támad félelem. A félelem egy gyűjtőterület, oda nagyon sok minden összefolyik. Talán igaza van Alasdair MacIntyer-nek, aki idestova negyed százada jelentette meg Az erény nyomában című könyvét. Ez az óriási filozófiai szellemi tanulmány úgy fejeződik be, hogy egy új Benedekre várunk, ugyanis le kell számolnunk a modern világ azon illúziójával, hogy ez örökké így lesz, ahogyan a régi Rómának is le kellett azzal számolnia, hogy "Róma örök". A negyedik-ötödik században látszólag a világról lemondó szerzetesek kis közösségeiben épült újra a világ. Bár nyilván teljesen másféle módon, mint akkor, de mégiscsak egy új Benedekre várunk, aki a regulájával, zárt életformájával, az eltökéltségével, az értékhierarchiájával, az erénygyakorlatával függetlenül attól, hogy merrefelé lódul a világ. Mindig lesznek politikai aktualitások, meghúzzák az országhatárokat, lesz népvándorlás, nem lesz népvándorlás, fennmarad az európai birodalom, nem marad fenn az európai birodalom. Transzcendens vonatkozásban élnek és nem az a célkitűzésük, hogy ők megmentsék a Római Birodalmat. Ördögtől valónak tartották, a régi világnak tartották, de mindazt, ami a világot megtarthatja szellemi értelemben, azt megőrizték, fölemelték, átformálták, és ebből tudott kinőni a középkor világa. Lehet, hogy MacIntyer-nek van igaza, új Benedekre várunk. Abban a teljes szétszórtságban, individualitásban, amelyben élünk, az, hogy öt, tíz, húsz, vagy száz ember összejár, odafigyelnek egymásra, becsülik egymást, törődnek egymással, ez lesz lassan a mai tömegkultúránkban az egyik legnagyobb érték. Ezek a szabadság szigetei.

Fekete Ágnes: Híreink élén Millisits Mátét kérdeztem a nemrég ünnepelt Bethesda Kórházról. 150 éve a Kálvin téren indult egy istentisztelettel útjára a Bethesda, most is ott ünnepeltek január elsején. A jövő héttől egy kiállításon mutatják be a kórház történetét a Stefánia Palotában Budapesten, a Stefánia út 34. szám alatt. Millisits Máté, a kiállítás összeállítója beszél.

Millisits Máté: A Németajkú Református Egyházközség tartotta fenn a kórházat, amely a pesti nagy gyülekezetnek a Széna téri egyházközségnek (a mai Kálvin tér) volt a leányegyházközsége. Akkor még nem önállósodott. Tervezték, hogy templomot építenek, de a templomépítés előtt a kórházalapítás kegyelmi lehetőségét ragadták meg. Az 1860-as évek elején Pesten nagyon szűkösek voltak a kórházi lehetőségek. Több, gyülekezethez kötődő külföldinek szüksége lett volna kórházra, azonban Pesten nem tudták megfelelő helyen gyógyítani. A kórház első orvosa Bakody Tivadar vállalta, hogy ezeket az embereket saját lakásán gyógyítja. A gyülekezet úgy indított egy missziót, hogy volt egy valós, egészségügyi probléma, nem volt elég kórházi férőhely és megfelelő egészségügyi ellátás, másfelől Krisztus Igéjét akarták hirdetni. Így a gyógyítás és a misszió igénye össze tudott kapcsolódni, hogy előbb hozták létre a kórházat, mint a templomot. 1866. január elején nyílt meg a kórház, amely egy nagyon pici földszintes épület volt. Már nincs meg a helye sem. A Rózsa utcából a Terézvárosba vezető úton volt.
Fekete Ágnes: Most ott egy emeletes ház van a helyén?
Millisits Máté: Nem. Amikor az Andrássy utat, mint sugárutat létrehozták, akkor azt a részt kisajátították. Ez segítette a Bethesda bővülését. A kisajátításért kapott összegből a kórház a Városliget szélére költözhetett, ahol Zugló első épülete Bartl János kávéház-tulajdonos villája, a Bartl-villaállt, amelyet Hild József tervezett. Pont akkor lett eladó ez a villa. 1872-ben már itt, Zuglóban nyílt meg a kórház. Valóságos karitatív református sziget jöhetett itt létre.
Fekete Ágnes: Először magát a villát alakították át?
Millisits Máté: A villában indult el a gyógyítás. A Herminamezőn, a Városliget szélén lévő városrész első megmaradt épületét eredetileg is a gyógyítás céljaira építették: úgynevezett vízgyógyintézet volt. A hideg vizes gyógyítás a tizenkilencedik század elején népszerű volt a mozgásszervi és izületi betegségek kezelésére. Ez a kis egészségügyi intézmény csupán négy évig működött. Igazán nagy kulturális élet folyt itt a Bartl-villa kertjében, ahol Liszt Ferenc és a reformkor költői is felléptek. Ezen a területen működött a Filadelfia Egyesület, amely 1909-ig a Bethesda Kórház fenntartója volt. Itt épült meg a Sylvester Nyomda is, ahol számos református újságot, Bibliát, bibliai lexikont, és más nagyobb könyveket is nyomtattak.
Fekete Ágnes: Tehát a karitatív munka mellett volt ott egy kulturális vonatkozás is?
Millisits Máté: Igen, ezt érdemes kiemelni. Előtte a második világháborúig a németajkú egyházközség Bethánia árvaháza volt itt. 1909-ben, amikor a németajkú egyházközség már nem bírta fenntartani a kórházat, felajánlotta a Konventnek, de ők elutasították ezt a kérést.
Fekete Ágnes: Vajon miért?
Millisits Máté: A kórház fenntartása nem volt rentábilis, ezért több egyházkerület nem támogatta. Ez a szomorú igazság. Most, amikor a kórház 150 évét ünnepeljük, hálát adunk érte, akkor előtte tükörbe is kell nézni. A kórház csak úgy maradhatott meg, hogy a Filadelfia Egyesületgyűjtést indított. Az egyes egyháztagok, a legszegényebb, és éppen templomépítésben lévő gyülekezetek adakoztak leginkább. A Bethesda nem a nagy nyugati adományokból maradhatott fenn, hanem a kisemberek, a magyar református egyháztagok, és a gyógyítók közös áldozatvállalása, imádsága tartotta, és tartja fenn a mai napig.

Hírek
Jézus Krisztus a Bibliában és Jézus Krisztus ma címmel tart előadást Balla Péter január 9-én, szombaton 9 órától a Pasaréti gyülekezet csendesnapján Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatt.

Pilinszky János színházkoncepciójának időszerűségéről tart beszélgetést a Károli Gáspár Református Egyetem január 8-án, péntek 17 órakor Budapesten, a Múzeum utca 7. szám alatti Kossuth Klubban. A beszélgetés résztvevői: Sepsi Enikő, Maczák Ibolya, Gemza Péter, Hajdu Szabolcs, Horváth Csaba, Nagy József és Kiss György Ádám

Johann Sebastian Bach Karácsonyi oratóriumának második részét adja elő a Lutheránia énekkar január 10-én, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban.

Jónás próféta életéről szóló színdarabot mutat be a Kisoroszi Református Egyházközség Színjátszó csoportja január 10-én, vasárnap 15 órakor Pócsmegyeren, a Művelődési Házban.

Aliansz imahetet tartanak ezen a héten a Debrecen-Csapókerti református egyházközségben több felekezet lelkészeinek igeszolgálatával. Az istentiszteletek szombatig 17 órakor kezdődnek, vasárnap pedig 10 órakor.

Egyetemi istentisztelet sorozatot tartanak az imádságról keddenként 19 órától Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt. Január 12-én Kis Csaba hirdeti az Igét.

Gazdálkodj okosan – bibliai alapokon! címmel tartanak tanfolyamot január 8-ától szombatonként 15 órakor a csőszi polgármesteri hivatalban.

Bethlen-bált rendez január 9-én, szombaton 19 órától a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium.

Fekete Károly tiszántúli püspök lelkipásztori beiktatása január 10-én, vasárnap 10 órakor lesz a debreceni Nagytemplomban.

Fekete Ágnes áhítata:

"Jézus mondta Péternek, a halásznak: Ne félj; mostantól fogva embereket fogsz!" Márk 1,17

Ha valakit szeretünk, akkor hasonlítani szeretnénk hozzá. A szeretet természete, hogy hasonulni akar. Jézus ezzel a lélekkel mutatja meg Péter jövőjét: Emberhalász leszel. Péternek ugyanazt kell tennie, mint amit eddig, mégis önmaga fölé emelkedve. Valahogy így indulunk mi is ennek az évnek. Isten arra hív minket, hogy ugyanazt tegyük, csak kicsit magasabban.
Jézusnál az élet eseményei olyan sokszor vertikális értelmet nyernek. A családja, aki egyszer megjelenik, Isten családja lesz. A virágok, a pásztorkodás, minden történés mélyebb értelmet nyer. Szimbólummá lesz. A Szimbólum szó azt jelenti, hogy – összedobás, összepasszolnak a dolgok. Együvé dobja őket Isten. A halászatot, a tanítványsággal, Simont Kéfással, Péterrel, a földi foglalkozást az isteni foglalatossággal.
Ezzel mintegy szeretne minket átszellemíteni. Azt kéri, hogy adjuk át neki azt, amink van. Legyen Ő a halász. De ugyanezt másként is mondhatjuk: Például otthonná válni. Én, aki otthont adok másoknak, aki vezetem a háztartást, sütök-főzök, magam legyek az otthon lelkem mélyén. Nem külső mércék szerint, hanem belül, a legmélyen. Uram engedd, hogy magamba engedhessem az emberek életét. Meleg puha fészek legyek, otthon, finom illatú étel.
Vagy lehet lépcsővé válni, amin az emberek járnak kelnek. Pontosan oda vezetem őket, ahova menniük kell. Mert a szeretet hasonulni akar. A szeretet meg akar szűnni, hogy a másik naggyá legyen. A szeretet feladja céljait, hogy a másik elérje azokat. Add Uram, hogy ne csak lépcsőkön járjak, és igyekezzem felemelkedni, hanem mások számára én lehessek azzá.
Vagy kenyérré válni, ehető jó falattá. Nem csak igyekezni, habzsolni az életet, megszerezni a mindennapit, hanem mások szájában jó falattá válni. Eltűnni, és eszközzé lenni. Nem az eszközt használni.
Megadom magam – már nem én vagyok a fontos, nem a csodát várom. A természet legyőzésének nagy álmát, a sok hal álmát feladom. Belesimulok a Te világodba, mert megfogtál, mert szereteted egészen hozzád hasonított, a Tied vagyok. Nem tudok mást tenni, mint hálóddá válok, engedelmesen vetődöm, ahová dobsz. Ámen.