2016-08-10

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
A fényképezés művészete azért szép, mert megállítja a pillanatot. Ezzel egy kicsit Isten örökkévaló idejébe tekint bele, ahol nincs múlt és jelen, csak állandó jelenlét. Most egy fotóművésszel beszélgetünk majd, aki viharos élettörténetének legfontosabb állomását így nevezte meg: "és akkor megláttam a fényeket". Baán Katalint hallják, akinek a képein megjelennek a zsoltárok, a vigasztalódás, a hit. Jelenleg éppen egy gyászolóknak készül egy kötet képeivel. Baán Katalint először túrkevei nagymamájáról kérdeztem.

Baán Katalin: Nagyon sokat tanultam a nagymamától. Nagy hittel, szeretettel nevelt engem. Ezekkel a csipkés fotókkal rá emlékezem. A kezei ízületi gyulladásban megnyomorodtak, és felállni sem tudott. Gyerekként én voltam a fő gondozója: bevittem neki mindig az ennivalót. Könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, hogy mennyire bölcs asszony volt.
Fekete Ágnes: Miben nyilvánult meg a bölcsessége?
Baán Katalin: Mindig azt mondta: "Ki kell bírni mindent, kislányom!" "Csak nyugalom." "Túl fogjuk élni." A maga egyszerű módján irodalomra, művészetre tanított. Arany Jánost nagyon ismerte könyv nélkül tudta az egész Toldit. Harmadikos gimnazista koromban a Toldiból kellett dolgozatot írni, és az egész iskolának ő írta a dolgozatát. Remélem, már megbocsátja mindenki! Nagy tudású asszony volt.
Fekete Ágnes: A családban az asszonyok is tanultak?
Baán Katalin: Igen. Tanítócsaládból származom. A nagyapám és a nagymama is kántortanító, a másik nagypapám szabómester volt.
Fekete Ágnes: Apukád mivel foglalkozott?
Baán Katalin: Apukám egy őstehetség volt, és festőművész lett. Mindent megtanult és mindent csinált. Voltak mesterei, akiktől sokat tanult.
Fekete Ágnes: Hogy hívták őt?
Baán Katalin: Baán Lajos. Most egy közös kiállításunk kapcsán egy kicsit más szemmel néztem a festményeit, és látom, hogy nagyon tehetséges volt. Nagyon tetszenek a festményei.
Fekete Ágnes: Hol volt kiállításotok?
Baán Katalin: Cegléden volt egy apa lánya kiállítás.

Fekete Ágnes: Hogyan jött vissza az életedbe a hit?
Baán Katalin: Mindig is ott volt, de megerősödve akkor, amikor kijózanodtam.
Fekete Ágnes: Ez hogyan történt?
Baán Katalin: Az alkoholizmus egy gyógyíthatatlan betegség, és én egy józanodó alkoholista vagyok, aki nem iszik. Mindenki abba hagyja majd az ivást, vagy életében, vagy halálában. Átéltem azt, hogy belehalok az ivásba, de mégsem tudtam meghalni. Már haldoklottam, amikor elmentem egy terápiára. Ott, 2002. április 8-án megkaptam ezt a kegyelmet, hogy azóta nem kell innom. Ez már több mint tizennégy éve.
Fekete Ágnes: Mit ittál egyébként?
Baán Katalin: Mindent. Szerettem az ital ízét. Amikor Debrecenbe kerültem, mint fényképésztanuló, eleinte csak bambit kértem az udvarlóktól. Aztán megkóstoltam a sört, de maradtam a bambinál. Végül tudatosan kértem az első pohár sört, hogy nem fogok bambizgatni, inkább sört iszom. Így aztán az első húsz évben minden nap ittam. Nem volt olyan nap, hogy ne ittam volna alkoholt, és soha többet nem ittam már bambit.
Fekete Ágnes: Annyit ittál, hogy az már ártott?
Baán Katalin: Egy idő után ez természetes, ugyanis kémiailag is kialakul egy függőség, amikor már nem ismerem a határt, és nem tudom azt mondani két pohár sörnél, köszönöm szépen nem kérek többet. Nem tudom megállni, hogy ne igyak többet. Szépen lassan elveszítettem a kontrollt, és nem tudtam hol a határ.
Fekete Ágnes: Mi lett a bajod?
Baán Katalin: Összeomlott a májam. Akkor egy picikét megijedtem. Féltem, hogy meghalok. Egy rövid ideig nem ittam, de nem kellett sok, és újra ugyanannyit, sőt, többet ittam, mint azelőtt. Az alkoholizmus egy progresszív betegség. Ha azt mondom, hogy én most nem fogok inni, egy ideig sikerül is megállni, de eltelik három hónap, és azt gondolom, hogy egy picikét megkóstolhatok valamit. Az első pohár árt meg, nem az utolsó. Azt gondoltam nem lesz semmi bajom tőle, de ezután ugyanannyit vagy még többet ittam. Most tizennégy év után is, ha megennék egy tojáslikőrös fagyit, akkor holnap már lehet, hogy egy kis konyakot innék, egy hét múlva már annyit, mint régen, és egy féléven belül meghalnék. Mert a sejtjeim emlékeznek, és minden visszarendeződne. Megtanultam, hogy vannak eszközök, amelyeket meg kell tanulni. A kell szó a helyes kifejezés rá. Mindig a mai nap programja az, hogy ne igyál! Csak ma ne igyál! És mindig ma van. Nagyon egyszerű program ez, de mi bonyolultak vagyunk. A gyűléseken magunkról beszélünk, és gyakran magamra ismerek a mások által elmondottakban is.
Fekete Ágnes: Miért ittál?
Baán Katalin: Az alkohol a világ legjobb fájdalomcsillapítója. Nemcsak fizikailag, hogy ha fáj a fogam, iszom egy kis pálinkát, hanem lelkileg is csillapít. Könnyebbé válik a gondolkodásom, bátrabban merek megszólalni. Ösztönösen ahhoz kezdek nyúlni, ami mellett felnőttem. Amikor fiatal voltam, nem tűnt ez rossznak. Fel is nőttem, és azt gondoltam, most már szabad innom. Amikor hazamentem édesanyámhoz és rájött, hogy most már én is szeretem az ital, akkor együtt ittunk, mint barátnők, mint ivócimborák.
Fekete Ágnes: Anyukáddal?
Baán Katalin: Igen, az anyukámmal. Anyukám különben egy fantasztikus művelt nő volt, sziporkázott, öröm rágondolni, de szenvedélybeteg volt. Cigaretta, kávé, gyógyszer.
Fekete Ágnes: Meddig élt?
Baán Katalin: Ötvenéves korában halt meg.
Fekete Ágnes: Férjhez mentél?
Baán Katalin: Egy alkoholista családban felnőtt gyermek, aki maga is alkoholistává válik, alkoholista társat talál magának, vagy mindenképpen egy függő embert. A függőség vonzza magához a függőt. Már a függőség miatt nekem különleges kell, mert én különleges vagyok. Ismerős közeg kell, akivel együtt tudok inni. Nem választok olyat, akivel nem tudok együtt inni. Ilyen volt az első férjem.
Fekete Ágnes: Hogyan lett vége?
Baán Katalin: Elváltunk. Hogy függő lettem, abban édesapámnak is nagy szerepe volt. Összességében, nagyon rossz gyerekkorom volt. Teli volt veszekedésekkel, cirkuszokkal, elhagyásokkal, visszajövésekkel. Kibékültek a szüleim, de aztán mégsem békültek ki. Elég pokoli volt. Nem volt soha egy biztos karácsony vagy ünnep. Reggel sohasem tudhattam mi lesz estére. A mai napig sem szeretem a karácsonyt, a húsvétot és a többi ünnepet.
A függőség végstádiuma, a haldoklási állapot az volt, amikor már szinte öt percet sem bírtam már ki ital nélkül. Ez pokoli dolog, aki volt már függő, tudja, miről beszélek.
Fekete Ágnes: Ilyenkor van az az állapot, hogy most meg akarok halni?
Baán Katalin: Igen, az is van. Meg sok minden más is. Tehetetlenség érzés, végtelen bizonytalanság, és az, hogy az agyam nem tud másra gondolni, csak arra, hogy hogyan tudom megszerezni a következő liter bort. Éjszakánként arra a gyötrő, szorító érzésre ébredek, hogy innom kell, mert az agyam követeli. Ezt hívják kémiai függőségnek. És mellette ott a fizikai is, hogy ha csökkent az alkoholszinted, akkor nem tudsz mit csinálni. A delíriumos rohamba pedig bele lehet halni.
Fekete Ágnes: Hogyan jött a hit?
Baán Katalin: Amikor feltettem a kezem, és beismertem, hogy tehetetlen vagyok az alkohollal szemben, hogy életem irányíthatatlanná vált, az volt az első lépésem. Azután jött a hit. A névtelen alkoholisták azt mondják, hogy felsőbb erő.
Fekete Ágnes: Neked az mit jelentett?
Baán Katalin: Istent. Egyedül nem tudtam volna letenni az alkoholt. Sokat segítettek a társak, és az orvosok, de ez még kevés volt. A hitet, mint ajándékot, kegyelmet kaptam, és azt tudtam mondani: De jó, hogy itt vagyok! Köszönöm neked, hogy itt lehetek. Köszönöm a szenvedéseket, amiket reggelenként érzek, mert még hiányzik az ital, és még rosszul vagyok. Ki is vagyok én? Nem ismertem magam. Mert az egész életem akörül forgott, hogy hogyan tudom megszerezni az italt? Dolgoztam. Elvégeztem a munkámat rendesen, ameddig tudtam. A karakterem az megvan, de az érzéseimet helyére kellett tenni, megismerni az érzéseimet, és behelyettesíteni a jelen helyzetembe. Például, hogy a szomorúságomnak mi az oka, vagy miért vagyok most szomorú? Miért ijedek meg még mindig ennyi idősen is emberektől? Rá kellett jönnöm, hogy ezt is a gyerekkoromból hoztam magammal. A viselkedésemben mai napig is benne vannak a gyerekkorom történései. Ma már kezelem, elfogadom, beismerem, megváltoztatom, megértem. Megértem, hogy miért félek bizonyos embertípustól? Miért akarok mindenkinek megfelelni? Mert kicsi koromban nem vettek észre, pedig tettem a dolgomat, megmentettem a családot. Anyukám nagyon beteg volt, nagyanyám nyomorék, apukám meg valahol a nagyvilágban volt, és ott voltam hat-nyolc éves gyerekként, és mindent megcsináltam, de nem is vették észre. A kis Katikának felnőtt Katiként kellett viselkedni, és úgy kellett élni, hogy valahogy rendben, egyben maradjon a család. A mostani életemben is fontos az elismerés, vágyom rá, hogy azt mondják: köszönöm szépen.
Fekete Ágnes: Mit jelent neked most a hit, így az önismeretből visszanézve?
Baán Katalin: Egy nagy biztonságot. Azt, hogy jó helyen vagyok, jó helyen van a szívem, és jó helyen van az agyam. Egy kiteljesedést, egy más látást, más érzést adó biztonságérzetet.
Fekete Ágnes: Mármint, hogy az Isten veled van?
Baán Katalin: Igen. Mindig ott van, és ezt nem felejtem el. Gondoskodik rólam. Öröm az, hogy hihetek.
Fekete Ágnes: Ez a közös kiállítás valamiféle kiengesztelődés volt apukáddal?
Baán Katalin: Igen, mindenképpen annak kellett lennie. Nagyon érdekes az, hogy az alkoholista szülőnek meg tudunk bocsátani, de a nem alkoholistának nehezebben. Féltem az apukámtól. A gyerekkorom történéseiben mind a két szülőm benne volt, de az apámé jobban fáj.
Fekete Ágnes: Most hogy látod a képeit megláttad, hogy egy nagyszerű ember volt?
Baán Katalin: Igen. Nincs olyan, hogy csak nagyszerű ember és csak rossz ember. Neki is nagyon sok jó tulajdonsága volt. Rájöttem, hogy rendkívül szerette a gyerekeit, nem tudta az eszközöket jól használni. Lehet, hogy neki is megvoltak a maga félelmei és gyötrődései, és úgy tudta kompenzálni a neveltetését, a félelmét, hogy félelmet és bizonytalanságot adott át. Az nagyon nagy baj volt, hogy nem tudtunk beszélgetni vele. Menekültem is előle, mert haragudott, hogy ittam, ezért nem tudtam vele megtalálni a közös hangot.

Fekete Ágnes: Hogyan kapcsolódik össze a fotóművészeted és a hit?
Baán Katalin: Ez a képeimen látszik. Van egy olyan kiállításom, "Tudom-e mérni a mérhetetlent?" címmel, amely a hitről, az alázatról, az elmúlásról és az életről szól. Olyan szép temetői fotóim vannak, amelyek mindig az életről és rólam szólnak. A keresztre feszített Jézusról szeretek montázst készíteni. Amikor meglátok egy ilyen témát, akkor szeretném megmutatni minden fotómon a saját gyötrődéseimet, a múltamat és a reményt, valamint azt az örömöt, hogy most már jól vagyok, és már így tudok alkotni. Húszévesen szerettem volna művész lenni, láttam is magam művészként, de aztán jött a harmincöt év italozás, és minden elszállt, semmit nem tettem azért, hogy művész legyek. A terápián, amikor megláttam a fényeket, akkor kaptam meg ezt a kegyelmet, hogy alkothatok. Ez egy hatalmas, áttörő érzés volt. A fotós már szürkén látta a világot. De ott megláttam a fényeket, amelyeket szeretek odatenni a képeimbe. Éppen emiatt kettős képeket, montázsokat csinálok. Filmre dolgozom, megállítom az első képet és úgy készítem a következőt.
Fekete Ágnes: Ráfényképezed az elsőre a másodikat?
Baán Katalin: Igen. A mostani kiállítási anyagaim nagyon nyomott, visszafogott, barnás tónusúak. Élt bennem a vágy, hogy Károli Gáspár fordítása alapján a Zsoltárok könyvét szeretném képiesíteni. Pályáztam pénzre, és valamennyit nyertem is, így megcsinálhatom.
Fekete Ágnes: Hány kép van meg eddig?
Baán Katalin: Körülbelül harminc. Örömmel élem meg a józanabb életemet.
Fekete Ágnes: A gyászról is készül egy kötet?
Baán Katalin: Igen. Megismertem egy református tudós hölgyet, Bodó Sárát, aki a gyászról ír egy meditációs könyvet. Meglátta a fotóimat, és úgy gondolta, hogy a könyvébe én készítsem el az illusztrációkat. A halált, az elmúlást a helyén kezelem. Amikor meghal a szeretett családtag, akkor jönnek a feladatok, méltósággal eltemetni, úgy, hogy ott van a hiánya. Nem szabad mindenáron megtartani az életet, akár sok infúzió és fájdalom árán is. Ha el kell menni, akkor el kell menni, el kell engedni a szeretteinket. Mindennek megvan a maga ideje, a gyásznak is.
Fekete Ágnes: A fotóidban benne van a felemelkedés is?
Baán Katalin: Igen. Például egy júliusi este, fél kilenckor rásütött a nap egy majdnem a földön lévő gallyra, amely szinte kiabált, hogy vegyem észre és fényképezzem le. Az öregtemetőben már nincs sok szín, már csak az a virág van ott, amely a sír mellett nő ki. Összekapcsolódik a fent és a lenttel, a születés a halállal. Már sarjad egy pici virágocska, a hit, alázat, elmúlás és az élet. És az élet mindig fönt van.

Fekete Ágnes: Következő beszélgetésünk a fiatalokhoz vezet. Az Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozója, az EFOTT fesztivál az egyetemisták szórakozó helye. De voltak ott olyanok is, akik ennél többet szerettek volna megjeleníteni azzal a sátorral, amely már a reformáció 500. évfordulójára készít elő. Bella Violetta és Bella Péter a Győrszemere és Tét valamint Győrújbarát, Ménfőcsanak, Nyúl református egyházközségeinek ők a lelkészei. Az 500 nap Lutherrel sorozat ötletgazdáival Pálóczy Alexandra beszélgetett.

Pálóczy Alexandra: Honnan jött az ötlet, hogy létrehozzák az 500 nap Lutherrel elnevezésű facebook oldalt és egyben kampányt, amely felhívja az emberek figyelmét a reformáció ötszázadik évfordulójára?
Bella Violetta: A gyülekezetünk egy kedves családja Genfben járt, és ott meglátta ezt a Luther figurát. Tudták, hogy gyűjtjük a lego mini figurákat, felhívtak, hogy szeretnénk-e egy ilyet, és mi kettőt kértünk ebből a playmobil figurából.
Bella Péter: Adta magát, hogy a reformáció ötszázadik évfordulójára lehetne valamit kezdeni ezzel a kis figurával. Gondoltuk, hogy az ötszáz év helyett legyen ötszáz nap, hogy ahol éppen vagyunk, vagy amit csinálunk, ahhoz kapcsolódva készítünk egy-egy képet a Luther figurával. Így alakult ki az 500 nap Lutherrel, amelyet facebookon, intstagramon és thumblren is elindítottunk. Tulajdonképpen játéknak indult, de az első visszajelzésekből már láttuk, hogy ez több is lehet. Sokan itt kapták fel a fejüket, hogy mi ez az egész? Egy mosoly után rákérdeztek, hogy ötszáz? Miért ötszáz? Hogyan ötszáz? És innentől kezdve már magától gurult a történet.
Bella Violetta: Azt akartuk megmutatni, hogy a protestánsok mindenütt ott vannak. Ez a kis figura, csak ott volt ott, ahol mi személyesen jelen voltunk. Szeretnénk egy kicsit viccesen tágítani a keresztényekről alkotott képet, hogy a nem egyházban élők is észrevegyék, hogy a a keresztyének nem beszűkültek. Mi ott vagyunk a plázában, a VOLT Fesztiválon és ott vagyunk a templomban is. Azt hiszem, a jelenlét a fő üzenete ennek a Lutherrel készült fotósorozatnak. Szeretnénk megmutatni, hogy a keresztények mindenütt ott vannak, és hogy ez nem egy szűkebb tér, mint egy nem hívő átlagemberé, hanem éppen, hogy tágabb.
Bella Péter: Mint spirituális részt vettem az egyetemisták ökumenikus KözösPont sátrában. Az egész kontextusa a fontos, hogy ahol a protestáns keresztyén emberek megjelennek, ott mindig velük van az ötszáz év tradíciója is. Az ötszáz év üzenete velünk van a plázában is, amikor bevásárolunk, mert ott is keresztyén emberként vagyunk jelen.
Bella Violetta: Próbálunk a kívülállók nyelvén is beszélni, és nyitogatni őket az egyház felé. Azt vettük észre, hogy egy-egy humoros vagy jól kinéző fotóval sok olyan ismerőst is megszólítottunk, aki egyébként tartózkodik az egyházias témáktól. Sokkal könnyebb őket ilyesmivel megszólítani, és beszélgetésre hívni, mintha meghirdetnénk egy egyházi konferenciát, egy filmet ajánlanánk vagy elhívnánk az istentiszteletre. Az egyházon kívül lévők valahogy sokkal könnyebben találnak kapaszkodót az ilyen dolgokban.
Bella Péter: Eleinte csak az ismerőseink jeleztek vissza, de aztán jöttek üzenetek teljesen idegen emberektől is, akik kérdeztek, akiket lehet útbaigazítani. Ez egy nulladik lépés. Az ilyen fesztiválon, természetesen megjelennek a szélsőségek is, de legnagyobb részben teljesen átlagos fiatalok vannak itt, akik pihenni, szórakozni jöttek. A sátornál alternatívát kínálunk arra, hogy értelmesen töltsék el az unalmas délelőttöket. Nemcsak az ismeretátadás a célja az itt dolgozó teológus hallgatóknak, hanem az, hogy református keresztyénként legyenek itt. Ha csak egy beszélgetés elindul, szerintem már akkor is óriási dolgot tettünk, mert ha nem lennénk itt, akkor ez mind nem lenne. Tehát minden a jelenlétről szól.

Hírek
Konfi+ konferenciát rendeznek fiatalokkal dolgozók számára Konfirmáció. Gyülekezet. Iskola. címmel augusztus 14. és 17. között Debrecenben, a Református Hittudományi Egyetemen.

A Sukorói Zenei Nyár keretében a Capella Savaria Barokk Zenekar ad hangversenyt augusztus 13-án, szombaton 19 órakor Sukorón, a református templomban.

Kővári Péter orgonajátékával tartanak zenés istentiszteletet augusztus 14-én, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Kálvin téri templomban.

Mali Katalin orgonaművész ad hangversenyt augusztus 14-én, vasárnap 19 órakor Enyingen, a református templomban.

Történelmi emlékhelyek örökségtúrát szerveznek kerékpárosok részére Nyíregyházától Nagykárolyig augusztus 13-án és 14-én, szombaton és vasárnap.

Tizedik alkalommal rendezik meg a Balaton Net keresztény találkozót, ahol koncertekkel, előadásokkal, beszélgetésekkel várják az érdeklődőket augusztus 17. és 21. között Balatonszemesen.

ÉlesztŐ címmel rendeznek felvidéki református ifjúsági találkozót augusztus 17. és 21. között Sátoraljaújhelyen.

Fekete Ágnes áhítata:

Baán Katalin: Dominó

"Mert a ki az Isten akaratát cselekszi, az az én fitestvérem és nőtestvérem és az én anyám." Márk 3,35

Mi az Isten akarata? Az ember újból és újból felteszi ezt a kérdést. Sokszor szinte belegörcsölünk ebbe: Vajon a jó úton járok-e? Jézus, amikor ebben a dilemmában volt, mert neki is voltak kérdései, akkor ezt a valahova tartozás érzésével válaszolta meg. Őt ugyanis akkor, amikor ezt a mondatot elmondta a saját családja szerette volna eltántorítani attól az úttól, amin járt. A házon kívül ott álltak szerettei, bent a másik szerettei? Hova menjen? Melyik az első? És mintha magának is azt mondta volna: elsősorban Isten családjába tartozom, elsősorban erre szeretnék rácsodálkozni.
Elsősorban azt a kérdést szeretném feltenni, hogy kicsoda, és nem azt, hogy micsoda? Ha Isten akaratát keressük, ha nem akarjuk elvéteni az utat, mégis egy másik kérdést kell feltennünk magunknak: El tudok-e csodálkozni Isten jelenlétén? Akarok-e vele időt tölteni úgy, ahogyan egy jó családban az ember egyszerűen szeret jelen lenni. Mert ez a közös jelenlét az ő megvalósult akarata. A családi lét. Óriási szabadságot ad, ha így tudjuk látni Isten akaratát. Nem kell lebénulnunk a döntések előtt. Nem kell azt hinnünk, hogy rajtunk múlik az, hogy jó vagy rossz lesz az életünk. Ha Isten szeretetébe helyezkedem el, akkor túlságosan nagy baj nem lehet.
Luther Mártonnak van egy különös mondata, erről egy egész könyvön át értekezik: "A keresztyén ember szabad ura mindennek, és nincs alávetve senkinek. A keresztyén ember készséges szolgája mindennek, és alá van vetve mindenkinek." Ő is dilemma előtt állt akkor. Hogyan viszonyuljon ahhoz az egyházhoz, amely eltávolodott Isten eredeti szavától? Szabad-e neki kimondani olyan dolgokat, amelyek megbotránkoztatnak másokat? Vajon mindig muja módon követni kell a másikat csak azért, mert az ő kezében van a hatalom? Vagy le kell dönteni az erőseket? Erre írta le ezt a kettős mondatot.
Mert a szabadság nem annak a kérdése, hogy a magam fejével egy dologról most mit gondolok, hanem az a kérdés, hogy hol vagyok, hogyan viszonyulok Istenhez és a többi emberhez? A gőgös emberrel szemben az a szabadságom, hogyha kimondom, független vagyok szándékától. De az alázatos embernek szolgáló szeretettel engedek még akkor is, ha nekem ez fáj. Tehát nem magamhoz képest vagyok szabad vagy szolga, hanem abban a rendszerben, vagy szebben szólva családban, amelyben Isten szabaddá tett. Nem a korláttalanság a lényeg. Nem a szabályokhoz való viszony, hanem az a jelenlét, ahogyan Krisztus történetében ma benne vagyunk. Isten akaratát csak a bátor, kiálló emberek találhatják meg. De Isten akaratát csak az alázatos, magukat megtagadó emberek találhatják meg. Ezt a kettőt csak akkor tudjuk egyszerre megélni, ha Isten családjába jól befészkeltük magunkat, ha figyeljük Krisztust, lessük mozdulatait, és azokat követjük. Ámen.