2018-01-10

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Az elmúlt héten egy sorozatot kezdtünk el nemzeti imádságunk, a Himnusz magyarázásáról. A mai témánk az áldás kérése. Vajon, mit jelent az a kérés, hogy jókedvvel, bőséggel kérjük Isten áldását.

Szűcs Ferenc: Az az áldás, ha Isten jó kedvvel tud ránk tekinteni, örülni tud nekünk. Ez egy kicsit távol áll a mai ember gondolkodásától, mert mi mindig a saját örömünkre és jókedvünkre gondolunk. A szilveszter és az újév is ehhez kapcsolódik. De eredendően a kegyelem esztendeje volna az, amit Jézus a názáreti zsinagógában Ézsaiás prófétától idézett: "hirdessem az Úr jókedvének esztendejét".(Ézs 61,2) Az a bizonyos "Jóbel" év, amely az ószövetségi törvények szerint a hétszer hetedik év után következett, a nagy elengedés éve, a kürtzengés éve. (II. Mózes 25,8) Jézus itt fejezte be a mondatot, "hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét", és nem folytatta azzal: "és Istenünk bosszúállásának napját" Ezt a bibliamagyarázók tudatos megszakításnak tekintik, mert azt fejezi ki, hogy még mindig tart az a kegyelmi idő, amely Jézus Krisztussal érkezett el. Azóta Isten jókedvének évében, vagy korszakában élünk mindazok ellenére, amik elszomorítanak és elkeserítenének bennünket. A víg esztendő az öröm éve is lehet.
Fekete Ágnes: Ez hasonló a félig teli vagy félig üres pohár képéhez. Attól függ, hogy mire nézünk!
Szűcs Ferenc: Igen. Azt gondolom, hogy a Himnusz a pozitívumot lája. Hiszen bármennyi negatívum jön elő majd a történelmi események fölidézésében, azért mégis az a kicsengése, hogy Isten megszánja a népet és megáldja a munkánkat. Az első sor egy áldáskérés.
Fekete Ágnes: Mi az, hogy áldás?
Szűcs Ferenc: Valaki így fogalmazta meg: az áldás az élet minőségi többlete. Valami, ami összefogja mindazt, ami nélkül hiányos lenne az életünk. Miért volt fontos Jákóbnak, hogy az atyai áldást elkérje? Mert enélkül az elsőszülöttségi jog önmagában csak egy jogszabály lett volna, de az áldással együtt a jövendőt jelentette, a megáldott időt. Enélkül pedig az ellentéte van: az átok. Nagyon fontos az, hogy a papok is az Ároni áldást mondták az egész népre.
Fekete Ágnes: Amikor a népünkre, az országra, Magyarországra gondolunk, akkor mit jelent az áldás?
Szűcs Ferenc: Megítélésem szerint Isten jelenlétét jelenti, vele együtt válnak áldottá a dolgok, még azok a dolgok is, amelyeket nem feltétlenül szeretünk.
Fekete Ágnes: Az Istentől függünk.
Szűcs Ferenc: Így van!
Fekete Ágnes: És ez nem féltétlenül mérhető a földi rendszerekben.
Szűcs Ferenc: Ahogy a jókedv sem a vidámságunkat vagy jókedvünket jelenti, hanem az Isten kegyelmét, ugyanúgy az áldás sem feltétlenül a földi javakat. Nem zárnám ki azt, hogy Isten áldásával együttjár az is, hogy békességünk van, hogy könnyebbedik az életünk. Az azonban veszély, ha ez csak a földi dolgokra vonatkozó bőséget jelenti, és nem egy lelki értelembe vett gazdagságot. "Ideje van a kövek összegyűjtésének és a széthordásnak, ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek." Ez a rendelt idő azt jelenti, hogy minden időben fölismerem az isteni célt az életemben. Minden lehet áldás. Ezékiás király mondta, hogy áldásul volt nekem a nagy keserűség. Ezt egy betegség után mondta. Valójában akkor tanult meg imádkozni. Kétféle időt lehet élni. Egy olyan időben élhetünk, amely csak úgy eltelik, a másik a kegyelmi idő, a másképpen való folytatásra való lehetőség. Ez tulajdonképpen az áldás, az áldott idő. Nem véletlen, hogy az ember a teremtéstörténet szerinti első napra úgy virradt fel, hogy az a megáldott idő volt. Tehát nem a munka volt az első nap, amivel elkezdődött a bibliai időszemlélet szerint az emberiség élete, hanem a szombat. "Megáldotta Isten a szombat napját és megszentelte azt", ez elindította aztán a munkát.
Fekete Ágnes: Kölcsey Himnusza pontosan ezt a sorrendet követi. A történelem első pillanata az áldás.
Szűcs Ferenc: A két keretversszak között írta le a történelmet, amely nem volt sima, de a nehéz időkön át is minden lehetett áldás. Kölcsey így írta le: "Isten, áldd meg a magyart!"

Fekete Ágnes: Folytassuk azt a kérdést, hogy mi is Isten áldása. Varga Gyöngyi evangélikus teológus ennek magyar kutatója, egyik könyvének a címe: Áldáskönyv. Először azt kérdeztem tőle, hogyan találta őt meg az áldás, mint teológiai kutatásainak fő témája.

Varga Gyöngyi: Kőszegről származom. Reggelenként a nagymamám indított el az iskolába. Nagyon hosszú hajam volt. A konyhában a hokedlin ültem kakaót szürcsölgetve, és vártam, hogy befonja a hajamat. Amikor végzett, ha nem is minden alkalommal, de viszonylag rendszeresen, hetente, amikor lehuppantam a hokedliról a földre, szembefordított magával, és rátette jobbkezét a homlokomra. Ezt mondta: "Menj Isten nevében!". Csak néhány hónap múlva derengett föl nekem, amikor ezek az áldások már szokássá váltak, hogy mi ez az útra bocsátó, útra indító jó szó, és jó gondolat, amivel aznap gazdagabb leszek, és mi az, ami ebből esetleg továbbadható vagy megosztható? Ezek voltak az első kérdéseim, majd ahogy cseperedtem egyre tudatosabbá vált bennem az áldás valósága. Talán a legmélyebb spirituális élményem a lelkészszentelésemkor volt, amikor három kollégámmal együtt ott álltunk a győri evangélikus öregtemplom közepén. A lelkészkollégák körbeálltak minket és áldásra emelt kézzel egy nagyon szép ősi gregorián éneket énekeltek a Confirma-t. Akkor úgy éreztem, később kiderült, hogy a társaim is hozzám hasonlóan érezték azt, hogy ott beleállhattunk Isten szeretetének erőterébe. Egy olyan mély lelki élményként hordozom azóta is ezt a körben megélt áldást, hogy amikor áldáshiányosnak érzem magam, segít, ha felidézem ezt, és akkor tovább tudok menni. Az áldást úgy fogalmaztam meg, hogy mindannak a szépnek és igaznak az összefoglalása, amely az életet teljessé teszi, létté emeli. Az életünk fordulópontjain találkozunk vele, igazán intenzíven. Nem tudjuk megmagyarázni fizikailag, vagy nem tudjuk leírni logikus, racionális úton azt, hogy mi is történik ebben a legősibb szentségben. Az áldás az emberiséggel egyidős. Még mielőtt kialakult az istentiszteleti, templomi liturgia, már létezett. A jó szó, az igaz mozdulat, az az érintés, amelyben az ember teljes egzisztenciájával oda tud lépni a másik ember mellé, mindig is ott lehetett és ott volt.

Fekete Ágnes: Egy emberi gesztus az Isten gesztusa is egyben?
Varga Gyöngyi: Igen. Az ősi kultúrákban mindig is volt ennek egy transzcendens eredete, az istenséghez, az Isten világához köthették az áldást. A berakhá héber szó, az áldásnak a szava, a szótárban két mellékjelentést is hordoz: az egyik a térd, a másik pedig a víztározó. Gyönyörű ősi kapcsolódás a térdrehullás liturgiai aktusa, ahogy ez ember meghajlik a felséges előtt és befogadja. A bibliai emberek számára a víz és a víztározó, főleg egy száraz, aszályos időszakban, magát az életet, a reményt jelentette. Amíg van víz a tóban, addig van élet, van jövő. Az Újszövetségben az áldás már sokkal inkább egyfajta folyamatosságot, folyamatos jelenlétet, kapcsolatot feltételez. Eulogia. Azt jelenti, hogy jót, vagy jól mondani. Tehát nem a materiális vagy dologi aspektus kerül elénk az Újszövetségben, hanem ott ez egyfajta kommunikációs aktus. Az áldás mindig a jelen kiélezett pillanata és helyzete. Eltűnik a múlt és a jövő is, és csak a jelen pillanata van. Ezért gyönyörű látni az istentiszteletek végén, amikor áldásra emelt kézzel állunk, mert nem az ember áld, hanem Isten, és mi áldástovábbadók lehetünk. Áldjuk az Istent! Az ember kapja ezt a feladatot, de azt tudjuk, hogy ez csak úgy működhet, ha az Istentől belénk áradó áldást adjuk vissza. Gyönyörű, ahogy cirkulál ez az áldás! Egyébként háromszöghöz lehet hasonlítani az áldás viszonyrendszerét. A háromszög egyik szára, amikor az ember próbálja áldani Istent. Természetesen a felső csúcstól indul el az áldás lefelé, a háromszög másik szárán, ahogy Isten áldja az embert. A háromszög talpa pedig a vízszintes vonal, ebből a dinamikából megszületve az, hogy az ember az embertársát megáldja.
Fekete Ágnes: Az áldást statikusan fogja fel ez a mai, fogyasztói keresztyénség.
Varga Gyöngyi: Fogyasztói áldásként. Azonban ez már egy nagyon régi történet, hiszen Jób barátai is ezt a bölcsességteológiai gondolkodást követik, hogy az igazán istenfélő, jámbor emberek mind áldottak, és ha szenvednek, akkor Isten áldásának hiányában vannak. Ezt nagyon nagy veszélynek látom, mert magának az életnek a sokszínűsége és teljessége relativizálódik ezzel a gondolattal. Akkor csak a pozitív dolgokat könyveljük el Isten áldásaként, és minden, ami rossz, azt egyből a Sátánhoz utaljuk. Áttesszük egyfajta negatív pólusba mindazt, ami kényelmetlen, kellemetlen, ami rossz. Az érett hit, a lelkiség, amely elfogadja Istentől a jót és a rosszat is, – ahogyan Jób is megpróbálta annakidején – az megérti, hogy bár a pillanatnyi tapasztalatok azt mondatják velünk, hogy ami történik velünk az nem jó, de lehet, hogy fél év múlva már áldásként tudunk erre az eseményre gondolni. Ebben van egyfajta isteni játékosság is, amely finoman kihúzza a biztonságra törekvő ember lába alól a szőnyeget, és meg kell tanulnunk az áldás világában, a valódi áldottak világában megbékélni azzal a gondolattal, hogy Isten mindenből tud áldást kihozni, még abból is, ami számunkra nem az, vagy nem tűnik annak.

Fekete Ágnes: Most pedig a debreceni Csokonai Színházba látogatunk el. Ott most játsszák a Menekülők című darabot, mely elnyerte a reformáció ötszázadik évfordulójára kiírt dráma pályázat első díját, Győri L. János és Győri Katalin szerzőpáros alkotása. Belehallgatunk a darabba, majd a művészbejárón elmegyünk a büfébe, ahol a főhőst, Lippai Sámuelt alakító Kiss Gergely Mátéval és Újhelyi Kingával beszélgetünk, aki Komáromi Csipkés György feleségét, Katát játsza a darabban.

Részlet a színdarabból: Ha csak a békeidőre várnék, beülhetnék a bibliotékába. Kisujjamat nem mozdítanám, csak bámulnám, ahogy az ablaktáblák résein beszökik a napfény és kavarog benne a por.
Kiss Gergely Máté: A dédapám református pap volt, Svájcban tanult. A nagyapám pedig itt tanult a Kollégiumban. Orosz Lászlónak hívták. A bátyja, Orosz Tamás pedig Sárospatakon volt református kollégista. Ő a Don-kanyarban veszett el. A reformációhoz, a református identitáshoz köthető a darab. Én is református vagyok, engem is így neveltek, és a nagymamámmal jártunk templomba. Egy innen harminc kilométerre lévő faluból származom Nyíracsádról, de több mint húsz éve élek Debrecenben.
Fekete Ágnes: A darab főszereplője, Lippai Sámuel egy nagyon érdekes, titokzatos, mély lelkű ember.
Kiss Gergely Máté: Mondhatjuk azt, hogy egy lobbanékony fiatalember. Én is elég fiatal vagyok. Egy professzorhoz képest kölyökképű vagyok még. Igazából az az izgalmas, hogy ő egy olyan ember, akit befogad ez az eléggé zárt a város. Egy kicsit csodabogár ez a Lippai, aki kiveri a jezsuita pap fogát, ha egy hitbeli kérdésben nem egyeznek, noha ő egy filozófiai és teológiai professzor. Azt nem tudom elképzelni, hogy egy filozófusnak elfogynak az érvei. Nem egy átlagos professzori vagy teológusi attitűd, hogy odacsap, ha valamivel nem ért egyet. De ez a nagyon konzervatív és zárt közeg mégis befogadja ezt az embert. Ez arról a közegről mond el valamit, hiszen képes az értéket megérezni a másik emberben, és befogadni és tanárnak kinevezni a hányattatott sorsú embert. Háborús helyzet van, és ő aggódik amiatt, hogy nem lehet normálisan tanítani a gyerekeket. Tényleg háború van, és nem arról van szó, hogy a város fogadja be a menekülőket, mert azt nyilván megteszi, hanem arról van szó, hogy az iskola fogadja be az iskolát, és a kollégium a nagyváradi kollégistákat, vállalva ezzel a város helyett a felelősséget. Teszi ezt akkor, amikor már a sajátjait is alig győzi ellátni. Ebből van a vita. Ha az a helyzet, hogy valaki éhen hal, akkor nem lehet könyveket venni, akkor miért kell fenntartani az iskolát? Ez egy vitatkozós darab. Bele is feledkeztünk néha rendesen ezekbe a vitákba. Ilyenkor a rendező mondta ki a végső szót. Az ember identitásával kapcsolatos kérdések feszegetése mindig fájdalmas, mert amikor az ember azt mondja, hogy én ez vagyok, akkor minden másról azt mondja: az nem vagyok.
Újhelyi Kinga: Elégedett vagyok a ma esti előadással. Összeállt és összerázódott. Szerintem, jó közönség volt. Vették a darab humorát is. A reformációhoz nekem is közöm van, én is reformátusnak születtem egy erdélyi kis faluban,a szilágysági Sarmaságban, ahol ennek a hitnek elég behatárolt szabálya és rendszere van.
Fekete Ágnes: Most ebben a szerepben visszaköszöntek ezek a régi élmények?
Újhelyi Kinga: Persze. Például az Igepókerben egyértelműen, ami a dramaturg, Visky András ötlete volt.
Részlet a színdarabból:
Úgy beszél az Úristenről, mint valami hortobágyi gulyásról.
"Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd!" II. Mózes 20:7.
"Ti pedig meggyalázzátok a szegényt" Jakab 2:6.
"Józanság lelkét adta nekünk az Isten." II. Timóteus 1:7.
"Jaj, néktek vak vezérek!" Máté 23:16.
"Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak, mert nincsen hatalmasság, csak az Istentől" Róma 13:1.
"A betű megöl, a lélek pedig megelevenít" II. Korintus 3:6.
Újhelyi Kinga: Érdekes kérdéseket vet fel a dráma: Legyünk-e irgalmasak? Kivel? Magunkkal szemben akkor könyörtelenek legyünk? Hozzunk áldozatot, ne áldozzunk?
Fekete Ágnes: Mi volt szimpatikus ebben a figurában?
Újhelyi Kinga: Ő tartja össze otthon a családot, ő adja a lelki biztonságot. A vár, akihez lehet fordulni, ha bármi történik.
Fekete Ágnes: Egy igazi asszony ilyen értelemben.
Újhelyi Kinga: Abszolút! Egy archetípus, aki nagyon otthonosan mozog ebben a református szabályrendszerben. Jókor esik be ez a Lippainé, fölnyitja a szemét arra, hogy a hit gyakorlásának az alapköve, hogy belső, krisztusi meggyőződésből fakad.
Fekete Ágnes: A változásra való képesség ott volt a személyében.
Újhelyi Kinga: Nem változott, hanem visszatalált önmagához. Mi is nagyon sokszor belekerülünk az életünk során a mókuskerékbe, körforgásba, a napi rutinba, a hajtásba, a rohanásba.
Fekete Ágnes: Végülis a szeretet volt itt a kulcs.
Újhelyi Kinga: Abszolút! Fölteszi Lippainé a kérdést, hogy "ha Isten mindenható, akkor miért vette el a gyerekemet? " Erre már nem tud jó választ adni. Egészen addig különböző sémákkal védekezik, hogy Ábrahámtól is áldozatot kívánt az Úristen. Végül csak azzal tud érvelni, hogy "azt bünteti, kit szeret".
Részlet a színdarabból:
Úgy tesz, mintha az Úr Krisztus is csak kötelességből adta volna magát a keresztre és nem szeretetből?
Kötelesség? Azt az Úristen se kívánhatja senkitől, hogy az iránta való kötelességből áldozza fel a gyermekét.
Ábrahámtól is ezt kívánta.
De megkönyörült a gyermeken. A miénket miért vette el?
Újhelyi Kinga: Ez az ember élete folyamán számos megpróbáltatáson megy keresztül, amikor fölteszi ezt a kérdést. Számos olyan helyzet van, amikor mi is ilyen kérdésekkel azonosulunk, nem találjuk a talajt a lábunk alatt. A zene nagyon sokat adott a darabhoz. Az alapötlet az volt, hogy egy harmónium és orgonajáték váltakozik benne. Nekem egy improvizált dalom van a darabban.
Szerintem, egy mostani tiszteletes is hasonló problémákkal küzd, amikor szolgál, és sok helyzetben kell dönteni, hogy most mi a fontosabb: a család vagy a hivatás. Ezek nehéz kérdések.

Fekete Ágnes: Szomorú szívvel adunk közre most egy rövid beszélgetést Tőkéczki Lászlóval, aki tegnapelőtt itthagyta ezt a földi világot. Műsorunkban többször beszélgettünk vele. Én magam, mint némettanárt ismertem meg őt a teológiai akadémián még a rendszerváltás előtti időben, most a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoki tisztét töltötte be az egyházban. A Bibliából kapott és választott kedves Igéje ez volt, "Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját". Egy 2008-as riportunkból hallhatnak részletet.

Tőkéczki László: A protestantizmus mindig alulról építkező dolog volt. Minden valóban létező közösség egyúttal érdekképviselet is. Teljesen természetes, hogyha mi közösség vagyunk, akkor bizonyos dolgokért ki kell állnunk, etikailag és gazdaságilag is. Máig emlékszem nagymamámék falujára, ahol volt egy "példánykert", ahol a református iskola diákjai tanulták a kertészetet, a gyümölcstermesztéstől a zöldségtermesztésig. Sokféle lehetőség van, és lehet tanulni a múltból. Azt kell elősegíteni, hogy az egyháztagok gyarapodjanak és ezen keresztül gyarapodni fog az egyház is.

Hírek
A Magyarországi Református Egyház nyolcfős csapata az elmúlt év végén Libanonban és Szíriában látogatta meg az ott élő reformátusokat. Január 11-én, csütörtökön18 órától beszélnek az ott szerzett tapasztalataikról Debrecenben, a Karakter 1517 Könyvesbolt és Kávézóban.

Az utolsó vacsoráról tartanak ökumenikus konferenciát és műhely-beszélgetéseket a különböző olvasatok és az azonos forrás alapján január 20-án, szombaton egész nap Budapesten, a Horánszky utca 20. szám alatti Párbeszéd Házában. A konferencia főelőadója Peter Neuner müncheni, Luther-kutató katolikus teológus. A programon csak előzetes jelentkezés után lehet részt venni. ([email protected])

A harmaduk "Hun-Han" Teológiai Fórumot rendezik meg a koreai-magyar teológiai kapcsolatokról ezen a héten péntekig a Sárospataki Református Teológiai Akadémián.

Imaheti istentiszteleteket tartanak ezen a héten péntekig esténként 18 órakor Budapesten a Torockó tér 1. szám alatti református templomban.

A Budapesti Egyetemi gyülekezetek közösen tartanak a vizsgaidőszakban hétfő reggelenként a Bibliaolvasó Kalauzhoz kapcsolódva beszélgetéseket. Legközelebbi összejövetelük január 15-én, hétfőn 8 óra 15 perctől lesz Budapesten, az Adna Caféban.

Virágh András Gábor, a Szent István Bazilika orgonista-kántora ad hangversenyt január 14-én, vasárnap 17 órakor Budapesten, a Kálvin téri református templomban.

Johann Sebastian Bach Karácsonyi oratóriumának második részét mutatja be a Lutheránia Énekkar és a Budapesti Vonósok Kamarazenekar január 14-én, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban.

A Svájci Protestáns Egyházak Segélyszervezete pályázatot írt ki a református gyülekezetek cigánymissziós munkájára. A támogatásigénylő pályázatokat január 29-ig lehet beadni. (ciganymisszio.reformatus.hu)

Fekete Ágnes áhítata:

"Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint a kik szemlélői voltunk az ő nagyságának." II. Péter 1,16

Nemrég megnéztem kis gyümölcsösünket. Vajon nem rágcsálják-e őket az erdei állatok? Ahogy odaértem, azt láttam, hogy egy faág leesett a barackfáról. Szinte ösztönösen odanyúltam, hogy húzzam el, tegyem a többi fa közé. Minden gondolkodás nélkül az első,ami belőlem előjött, hogy mozduljak, húzzam-vonjam az ágakat, tegyek-vegyek, igazgassak. Aztán megálltam, és elkezdtem nézni a leesett ágat. Nem. Nem húzom sehova, ezt gondoltam magamban. Egy kicsit nézem inkább. Olyan érdekes volt ez a tapasztalat. Figyeltem, mennyire beteg az az ág, mégis milyen szép. Aztán eszembe jutott, hogy az ember hogyan is áll az élet dolgaihoz?! Mindent meg kell csinálni! Sosem állunk meg csak azért, hogy szemlélődjünk. Milyen szép magyar szó is ez a szemlélődés!
Azt jelenti, hogy szememet és figyelmemet a bensőmre irányítom. Magamat nézem, de nem abban az értelemben, ahogyan a köldöknéző nézegeti magát, hanem úgy, mint amikor megállítom a kezem, nem leszakítom a virágot, hanem nézegetem. Vajon milyen is a szára, hogyan nőhetett ki belőle a virág? Kicsit kívülre helyezkedem ilyenkor. Ha a saját életemről van szó, akkor nem az első benyomásomnak engedek, nem zsigerből szólok, teszek és nézek, hanem el-elgondolkodom a dolgokon. Megállok, az életem fölé helyezkedem és nézelődök egy kicsit. De megint csaknem úgy, mint aki ráér, és csak tölti az időt, hanem mint aki vizsgálódik. Ez a szemlélődés.
Péter leveléből azt olvastam fel, hogy mi szemlélői vagyunk Isten nagyságának. Látjuk, nézzük Őt, de nem feltétlenül úgy, mint aki birtokolni akarja, nem úgy, mint aki kér Tőle, hanem mint, aki örül Neki.
Biztosan mindannyian voltunk már úgy egy-egy természeti szépség, vagy valamilyen alkotás előtt, hogy elámultunk, leesett az állunk, és megszólalni sem bírtunk. Amikor valami szép, akkor az ember nem akar semmit sem csinálni, nem is tudja értékelni hirtelen, csak nézi. Milyen ritkán esik ez meg velünk! Pedig Isten bennünket egy olyan világ felé vezet, ahol semmi más nem fog történni, csak ez. Csodáljuk Istent, aki nagy, aki minden elképzelhetőnél több, szebb, igazabb és jobb. Nekem nagy élmény volt, hogy egy pillanatra a gyümölcsösben rádöbbentem erre, azért nem tudom Istent szemlélni, mert az élet dolgait is csak úgy látom, mint munkaeszközt, és nem tudok megállni, nem tudok csak úgy nézelődni. Kívánom minden hallgatónknak, hogy valami hasonlóélményben legyen része, és meglássa Isten különleges ujjlenyomatait ebben a világban. Ámen.