2008-08-13

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Mai műsorunk az éjszakába tolódott az olimpiai játékok miatt. Ennyire még soha nem forgatott fel mindent ez a bajnokság, mint az idén. Ugyanakkor vészjósló madarak röpködnek a sport egén. De a régi olimpiai játékok történetében pontosan ugyanezt a történetet láthatjuk. Csupán az idő haladt akkor valahogy lassabban. Dr. Ritoók Zsigmond, akadémikus, az ókor tudósa ugyanakkor a budapesti Kálvin téri református gyülekezet presbitere mondja el miként alakult úgy a régi olimpiai játékok sora, hogy a korai keresztyének azt elutasították.

Ritoók Zsigmond: A testkultúra a görög kultúrában mindig nagy szerepet játszott. Ez nem öncélú volt, hanem része egy olyan nevelési eszménynek, amely a testet és a szellemet egyaránt fejleszteni akarta. A test edzése éppen úgy hozzátartozott a görög ember műveltségéhez, mint a zenében vagy egyéb szellemi tevékenységben való jártasság. Ennek egyik megnyilvánulási formája volt a különböző sportversenyek sokasága, amelyek közül az olimpiának lett a legnagyobb híre. Az olimpiai játékok eredete messze a homályos előidőkbe nyúlik vissza. Valószínűleg, a pünkösdi királysághoz hasonló választási verseny volt ez, amelynek célja az volt, hogy kiválasszák az év legjobb emberét, legjobb futóját, az év királyát illetve királynőjét, hiszen női versenyek is voltak. Amikor a görög kultúra még virágzott a Kr. előtti ötödik században, minden szabad görög ember részt vehetett a játékokon. Az olimpia azonban a résztvevők életének sokszor csupán egy része volt, hiszen tudjuk, hogy sok verseny győztesének a politikai életben is fontos szerepe volt. Noha a győzelem anyagi elismeréssel nem járt, hiszen a nyertesek pusztán egy olajágat kaptak, otthon a városukban nagy dicsőséget jelentett. Éppen ezért, igen hamar, az ötödik század vége után megindult a nem tisztességes úton való érvényesülési törekvés. Megvásárolták a győzelmet, mégpedig úgy, hogy megfizették a veszélyes vetélytársakat, hogy engedjenek valakit győzni; illetőleg az is előfordult, hogy a győztes más város polgáraként hirdette ki magát, hogy az illető város dicsőségét növelje. Kialakult a sportembernek az a típusa, aki mással már nem is foglalkozott, kizárólag a versennyel, tehát felbomlott az az egység, amely eredetileg megvolt. Ez a típusú sportoló önmagáért a versenyért és a győzelemért akarta a testét edzeni. Amikor a rómaiak meghódították Görögországot és átvették a görög kultúrát, a gladiátorjátékok illetve a cirkuszban a kocsiversenyek sokszor nagyon véres és brutális látványosságokat jelentettek. Ezért a Kr. előtti és utáni első században Cicero vagy Seneca már korántsem olyan elismerően nyilatkozott a sportversenyekről. Az olimpiai verseny megbecsültsége fokozatosan csökkent, a harmadik századtól kezdve pedig gyakorlatilag eltűnt. Nem azért, mert valaki betiltotta őket, hanem egyszerűen az érdeklődés hiányában. Később, amikor a keresztyénség államvallássá lett, az efféle pogányos szertartásokat tiltották is. Ezzel azonban vigyázniuk kellett az uralkodóknak, mert ezek a játékok népszerűek voltak, mint látványosságok. A kereszténység azonban eleve bizalmatlan volt a versenyekkel szemben, több okból is. A kereszténység a zsidóságból nőtt ki és a zsidóság is ellenszenvvel nézte őket, egyszerűen azért, mert pogányok voltak. A görög kultúra a hellenisztikus korban a zsidóságnak a politikai leigázására is törekedett, így a versenyek elfogadása kicsit a hitehagyást jelentette.

Fekete Ágnes: Ezért volt, hogy a gymnasionnak, a sportcsarnoknak a felállítása ellen nagyon küzdöttek.

Ritoók Zsigmond: Így van, botrányosnak számított, hogy Jeruzsálemben is sportcsarnokot, gymnasiont hoztak létre. Noha voltak a zsidó előkelők között is olyanok, akik rokonszenvvel figyelték a görög kultúrát, de a zsidóság egésze nem nézte jó szemmel. Ugyanígy a kereszténység is ebben a brutalitást és a kegyetlenséget látta. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a birkózók például, akik szíjat csavartak a kezükre tehát nem puszta kézzel birkóztak, erre a szíjra ólomból vagy kövekből még afféle bütyköket is raktak. Ez véres küzdelem volt. A másikkal harcolva a játékos ellenfele arcát elcsúfította, ez pedig a kereszténység számára az istenképűség elpusztítását is jelentette. A játékokat tehát erkölcsi szempontból utasították el, mint ahogy általában véve a látványosságokat. Ezek közé tartozott a színházi látványosság is, amely ebben az időben már elsősorban nem a régi görög tragédiák bemutatását, hanem sokkal alantasabb élvezetek kielégítését szolgálta. Ehhez hozzájárultak azután világpolitikai események is, olimpiának a fizikai pusztulása, a népvándorlás hullámainak, a földrengésnek köszönhetően. Tetullianusnak van egy külön munkája a látványosságokról, amelyben ő mereven elutasítja azokat. De nem ő volt az egyetlen, aki így nyilatkozott, rajta kívül számos görög egyházatya is ezen a véleményen volt annak ellenére, hogy széles rétegekben a nem mindig magas rendű látványosságnak volt bizonyos népszerűsége. A cirkuszi kocsiverseny játékok még a tizedik századi Bizáncban is megvoltak s félreérthetetlen politikai vonatkozásokkal rendelkeztek. A cirkuszban is voltak pártok, amelyeket különböző színekkel jelöltek. Aszerint, hogy az uralkodó melyik pártnak szurkolt, ennek vagy annak a pártnak volt előnyösebb helyzete, ami sokszor tettlegességig vagy akár az emberi élet pusztításáig is elhatalmasodhatott. A városban is, amelyet a népvándorlás hullámai erősen pusztítottak hasonlóan elfajult a helyzet: bár a város félig romokban hevert, a kocsiversenyeket megrendezték és még eszmei alapot is igyekeztek teremteni hozzá azzal, hogy Illyés próféta is tüzes szekéren ment a mennybe, hogy lehetne akkor a kocsiverseny valami istentelenség!?

Fekete Ágnes: A kezdet kezdetén volt a játékoknak valami szellemi része is?

Ritoók Zsigmond: Olympiában nem volt, de például Delphoiban a sportversenyek mellett voltak szellemi versenyek is, elsősorban zenei vagy költői. Ott valóban érvényesült az az elv, hogy a sport egy nagy nevelési egész része.

Fekete Ágnes: Akkor másként is mérték a teljesítményt?

Ritoók Zsigmond: Hogy hogyan mérték a győzelmeket, az nehéz kérdés, mert a görögöknek nem volt órájuk. Csupán viszonylagos győzelemről lehetett szó, hogy abban az évben ki futott a legjobban. Egyes versenyzőkről anekdoták keletkeztek, hogy milyen sokat ettek, vagy hogy milyen súlyokat emeltek, hogy egy egész bikát vittek körbe a stadionban vagy hogy a nyulat is elfogták volna, olyan gyorsan tudtak futni. Az ugrók teljesítményeinél olyan távolságokat jegyeztek fel, ami jelentősen meghaladja a mai legjobb teljesítményt is; esetleg többször egymás után is kellett helyből ugrani, ezt nem tudjuk pontosan. A súlyemelésnél pedig nem is maga a súly nagysága a megdöbbentő: néha megvan az a kődarab, amit állítólag felemeltek, s annál sokkal nagyobb súlyokat emelnek mai súlyemelők, de nehéz elképzelni, hogy egy formátlan kődarabot hogyan kellett megfogni és felemelni. De nem is ez maga volt eredetileg igazán érdekes, hanem az, hogy a testedzés beletartozott egy műveltségi képbe. Később a sport önmagáért valóvá vált. Talán ilyesmivel ma is találkozunk, amikor a versenysport a versenyért, önmagáért folyik.

Fekete Ágnes: Döbbenetes ez a párhuzam a bomló Római Birodalom és a mai kor között.

Ritoók Zsigmond: A hanyatló római birodalom nemcsak a sportverseny területén, hanem egyéb vonatkozásban is mutat olyan jelenségeket, amelyek mintha ma is megjelennének. A sportversenyek öncélúvá válása, ahol nem elsősorban az emberek fejlesztése, hanem sok esetben az üzlet és a látványosság az, ami előtérbe kerül, esetleg éppen a versenyző épségének, egészségének a vesztére, kárára is. Bizonyára sokan tudnának erre ma példákat mondani.

Fekete Ágnes: Most egy olyan embert hallunk, aki élsportoló volt, most pedig inkább egy segítő ember. Monspart Sarolta tájfutó világbajnok volt. Egy kullancs változtatta meg sok szempontból az életfilozófiáját. Először a tömegsport jelentőségéről beszélt.

Monspart Sarolta: A Balaton átúszást nyolc – tízezer résztvevővel évről évre megrendezik, de egy igazi sportpolitikai műsort, egy egészségsportot, egy diáksportot alig – alig látunk a televízióban, holott azt kellene közvetíteni. A figyelem sokkal inkább a balhékra, az extrém sportokra, természetesen a labdarúgásra és az olimpiára irányul. Én tájfutóként, amiből ugye nem rendeznek olimpiát, azt mondom, hogy a média kicsit elfogultan csak az olimpiai sportágakat, és azok képviselőit állítja a figyelem középpontjába. Lehet, hogy sokan azt mondják: nekem csak keserű a szőlő, mert nem vettem részt az olimpián. Valóban, mindig a másodosztályhoz tartoztam, én ezt mindig tudtam, mindig éreztem, hiába voltam világbajnok. A nem olimpiai sportolók mindig is hátrányos helyzetűek voltak, ezt nagy nehezen megtanultam. Nagyon érdekes, hogy később is hasonló helyzetben találtam magam mikor beteg lettem és már nem sportoltam, nem tanítottam, hanem az Országos Egészségfejlesztési Intézetnek az akkori kilencvenes jogelődjéhez kerültem. Az egészségügyben dolgozók, akik nem orvosok szintén másodosztályúnak számítanak. Viszonylag sokszor találkoztam tehát azzal az érzéssel, hogy nem vagyok igazi értékű ember. Persze ennek is van pozitívuma, mert az ember általában még tovább akar fejlődni, bármit is csinál. Lehet, hogy számomra ez jelentette a hajtó erőt, lehet, hogy soha nem futottam volna maratont, ha nincs ez az állandó prés, hogy te "csak" tájfutó világbajnok vagy. Így azonban jókat futottam. Aztán jött a betegség, de ez egy másik dolog.

Fekete Ágnes: Hogyan kezdted el? Hogyan lettél sportoló?

Monspart Sarolta: Három öcsém volt. Menekültem otthonról, mert legidősebb lányként nekem kellett takarítanom, mosnom, segítenem és ezt nem akartam. Mindenféle szakköre jártam. Már idősebb voltam, tizenhat éves gimnazista, amikor egy földrajzszakkör előadáson a tanár úr előadást tartott Finnországról. Az óra végén elmesélte, hogy ő tájfutóként volt a finneknél, és be is mutatott pár ellenőrző pontként illetve rajtként és célként szolgáló bóját az erdőben. Akkoriban még a Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium voltunk. A tanár úr mondta, hogy szerdánként öt órakor van az edzés a József Attila Gimnáziumban, ahol mellesleg a jóskás fiúk is vannak. Több se kellett! Nem hazudok, az első edzésen mind a huszonhárman ott voltunk, no nem azért mert a tájfutás érdekelt minket, hanem sokkal inkább a fiúk miatt. Az első edzésen kiderült, hogy fel kell futni a Jóskából a Szabadság szoborhoz, megkerülni az emlékművet és vissza. Erőt próbáló feladat volt. A szép fiúk persze elrohantak, mi meg ott maradtunk. A második edzésen már csak hárman voltunk. Érdekes volt. Nem csak futni kellett gondolkodás nélkül, mert a tájékozódás része, hogy erre megyek, vagy arra megyek, rajtam múlt, és ebben nem voltam annyira rossz talán. Mindig arra figyeltem, hogy két fa közé ne ragadjak be, amikor meg kellett választani az utat, annyira duci voltam. Ez majdnem tényleg így volt akkoriban. Hallottam, hogy a tájfutásban a skandinávok nagyon jók. A harmadik versenyévemben, hatvankettőben kikerültem egy NDK-beli versenyre, ahol ők is részt vettek és valóban teljes vereséget mértek ránk. Mind szőkék voltak, a norvégok, svédek és finnek. Akkor még nekem is olyan színű volt a hajam. Szőkének tehát én is szőke voltam, úgyhogy azt mondtam magamnak, na most már akkor csak a futásban kell megverni őket. Jött a heti egy edzés, majd heti kettő, heti három, heti hét, végül hamar a napi kettőnél tartottunk. Garai Sanyi bácsi, aki akkoriban menő atléta volt, azt mondta, hogy ezentúl atletikusan edzünk a pályán. Végül ezzel a módszerrel készültem fel annyira, hogy világbajnok lehettem, hiszen akkoriban se a skandinávok, se más országok versenyzői nem készültek így. Ehhez természetesen hozzájárult az is, hogy valamennyire tudtam tájékozódni, határozottan döntöttem, mikor merre megyek. Nem nagyon tudtak lehagyni, sőt néha az is előfordult, hogy a menő fiúk mellé is felzárkóztam. Ami főként az erősségem volt, hogy a felfelé menetben jó voltam. Ez az alkatomnak is köszönhető, mert sosem voltam nádszál vékony típus s így könnyen csörtettem át a bozóton, ha kellett.

Fekete Ágnes: Ott volt benned az, hogy a másikat mindenáron le kell győzni? Nem él az emberben az a vágy, hogy úgy győzze le a másikat, hogy az mégis egy szép dolog legyen?

Monspart Sarolta: Sikerorientált lesz az ember. Mindig ott van, hogy akkor most ezt megverjük, ezt vagy azt a magyar bajnokságot megnyerjük… persze a világbajnokságot és a nemzetközi bajnokságot is és így tovább. A mai napig, idősebb, hatvannégy éves asszonyként is nehezemre esik veszíteni. Nagyon morcosan megyek fel minden reggel a Nagyvárad téren a metró lépcsőtől a munkahelyemre, mert nem tudok felmenni, csak ha kapaszkodom, és ezt nagyon rosszul viselem. Mindig lehajtom a fejem, hogy ne lássák, itt megy egy régi világbajnok. Amint felértem: vége, elmúlik, de az alatt a pár másodperc alatt szörnyű. De a Jóisten mégis kegyes volt hozzám, szerencsés vagyok, mert itt vagyok és kapaszkodhatok felfele a lépcsőn és van róla papírom, hogy nem vagyok gyengébb szellemi állapotban, mint voltam, csak a lábam rosszabb. Pedig lehetnék értelmileg rosszabb állapotban is, és akkor nem beszélgetnénk, vagy lehetnék a temetőben. Ezek mind sokkal rosszabb dolgok. Nagyon hosszú időmbe telt, mire ezt így alázatosan tudtam felfogni. Nyolc – tíz évig tartott, mire megbékéltem a sorsommal s azt tudtam mondani, hogy milyen nagy szerencsém van, hogy itt vagyok, most például, itt ülünk és beszélgetünk.

Fekete Ágnes: Mi a helyzet a mostanság elharapódzott doppingolással? Ez pontosan arról szól, hogy nem elégszem meg a saját teljesítő képességemmel.

Monspart Sarolta: Igen, ez így van. Valahol itt húzódik az a morális határ, amin túl már veszélyes a még többet akarás. Mi is kaptunk különböző tippeket, például, hogy együnk sót, mert sokkal többet izzadunk, mint egy átlag ember, de dopping nem volt. Ez egy nagyon sikamlós terület. Nehéz meghúzni a határt. Természetesen azért van, nyilván a sportorvosok meg is mondanák, hogy hol. Egyébként egy sportorvosnak, aki ad és segít, meg kell mondania, hogy mit mikor miért ne.

Fekete Ágnes: Én pontosan ezt érzem veszélynek, hogy nehéz megtalálni a rúd végét. Ahol az áll: ne menj tovább!

Monspart Sarolta: Valóban nagyon nehéz. Az élsportolók, a régiek is, kicsit önzőbbek és hiúbbak, mint egy átlag ember. Az embernek választania kell, és azt mondania, hogy ezt vagy azt már nem csinálom meg, mert nekem edzésem van, és oda kell mennem. Én a családot döntöttem romba minden szempontból. Nem mentem temetésre, nem mentem esküvőre. Mikor az öcsémnek megszületett a gyereke, azt mondtam, nem érdekel, mert edzésem van, versenyem van, nem megyek el. Az hajtott, hogy valamit valamiért. Az élsportoló önző és hiú. Ebből lesz eredménye. Vagy például, annyiszor mondták régen, miért nem megy Sarolta hamarabb férjhez. Állandóan fut és nincs ideje gyerekekre. Igen, ez így volt. Egy élsportoló állandóan fut és edz. Meg is lett az eredménye. Világbajnok lettem. A lestrapált szervezetemet azonban elkapta egy kullancs. Ugyan évekig futottam kullancsok között, úgyhogy lehet, hogy ez már korábban is megtörtént, de akkor az még nem jelentett problémát a szervezetemnek. Ebben az ominózus esetben már lehet, hogy túl fáradt voltam. Egyszerre készültem a maratonra is meg a tájfutó versenyre is. Így utólag visszanézve ez butaság volt, de legalább ki tudom mondani.

Fekete Ágnes: Végső soron ez az élet lényege, nem? Hogy utólag ki tudjunk mondani dolgokat.

Monspart Sarolta: Szerintem is. Visszatérve, az ember életében mindig vannak olyan pontok, amikor azt mondhatná: megállj, ebből kevesebbet kell! Nagyon nehéz azt mondani, hogy nem. Főként ma, amikor a pénz és a média diktál. Például, a mostani olimpián akkor van az úszó döntő, amikor az időeltolódás miatt Amerikában kényelmesebb a nézőknek az időpont. Az teljesen érdektelen, hogy a sportolók a biológiai ritmus szerint nem akkor vannak a legjobb formában, arra senki nem figyel. De hát sok mindenen nem tudunk változtatni. Globalizálódik a világ, mások a kihívások, mások az értékek. Azért az jó lenne, ha az érték megmaradna annak, ami, mert most már sokszor azt látjuk, hogy a nem értéket fogadják el értéknek. Pedig egy egészséges népnevelés nagyon nagy kincs lenne, erre mindenféle kimutatások vannak. Ha most valaki elkezdene egy ilyen jellegű programot, körülbelül egy emberöltő lenne, mire valóban konkrétan érezhető lenne a pozitív hatás.

Fekete Ágnes: Hogyan volt a kullancshistória?

Monspart Sarolta: Sokat róttam az erdőt. Fehér bőrűként engem szeretnek a szúnyogok, szeretnek a kullancsok. Mindig szedtem le őket, mint más. Tudtuk, hogy szeretik a lágy helyeket és erre figyeltünk, zuhanyozáskor mindig ki is szedtük őket edzés után. Azon a tavaszon nagyon jól szerepeltem Atlantában és meghívást kaptam a New York- i és a tokiói női maratonra, ami ősszel volt. Arra készültem. Nagyon sokat edzettem. Elmentem a bércesi tájfutó táborba. Mikor egyik este hazaértem a trabantommal a napi két – három edzés után, már megvolt a baj. Azt tudni kell, hogy egy darabig a kullancs szívja a vért, aztán mikor már teleszívta magát, beleköpködi a fertőzött nyálát az ember vérébe. Én ugyan akkor is kiszedtem a kullancsot magamból, de addigra ő már megfertőzött. A hétvégére negyvenegy fokos lázam lett és a hasam is nagyon fájt. Az orvosok azt gondolták, hogy egy élsportolónál ezek a tünetek vakbélproblémára utalnak. Amikor elaltattak a vakbélműtéthez, egyidejűleg elaltatták a szervezetem védekezését is, így másnap reggel nem ébredtem fel. Akkor jött be Somogyvári doktor úr, a keretorvosunk a Sportkórházba és ő döbbent rá, hogy a probléma nem vakbél, hanem kullancs fertőzésből származó enkefalitisz. Ebben a hihetetlen nagy pechben az volt a szerencse, hogy a gyulladás központja a gerincvelőmben volt, nem az agyamban. Ennek köszönhető, hogy szellemileg nem sérültem, viszont azok az idegek, amik a jobb láb mozgatásáért felelnek, mind elhaltak, tehát a lábam nem mozgott többé. Később, amikor már öntudatnál voltam, azt mondta a doktor: "Sarolta, lehet, hogy kerekesszékes lesz". Végül lassan, kemény küzdelemmel ezt is leküzdöttem. De gondolom az Isten is segített, mert bár egy élsportoló nagyon akar, nagyon önző, de amikor valaki eszméletlenül fekszik a kórházi ágyon, nem igazán lehet szó önerőről. Most is, ahogy járok vidékre előadást tartani, sokakkal találkozom, akik mesélik, hogy milyen sokat imádkoztak akkor értem. Ezt mindig nagyon megköszönöm, mert e nélkül talán nem is ébredtem volna fel. Talán valahogy úgy ment ez, hogy hétfőtől a Jóisten húzta a strigulákat, hogy hány ima hangozott el értem és péntek éjjel az ezeregyedik is bejött, mire az Isten azt mondta: "na jól van, ott hagyom". Szombat reggelre felébredtem bénán, az ötvennégy helyett harminchat kilósan. Minden szörnyű volt, de felébredtem és nem a temetőbe vittek. Ezt a Jóistennek is köszönhetem, nem csak a doktoroknak, nem csak az én akaraterőmnek.

Fekete Ágnes: A hited a sportoló éveid alatt is erős volt, vagy a kialakulásában sokat számított ez a történet?

Monspart Sarolta: Eredendően vallásosan neveltek. Ebből egy ideig annyi vallásgyakorlás maradt, hogy a verseny után az esti fél nyolcas városmajori misére beértem, és télen – nyáron napszemüveggel az arcomon leültem az utolsó sorban és aludtam. Azóta már megbeszéltem a Jóistennel, hogy ne haragudjon ezért. Ma úgy gondolom, hogy az Ő segítsége nélkül nem ülnék itt. Pár éve felkértek néhány ismertebb embert, hogy írjunk egy – egy imát egy, a megjelenéssel a hajléktalanokat segítő könyvbe. Én akkor gondoltam végig ezt a történetet, és azt írtam le abban az imakönyvben, hogy a Jóistentől kaptam egy nagy ajándékot, mégpedig a világbajnoki győzelmet. Egy világbajnokságon mindig van három vagy öt esélyes, tehát mikor ezek közül enyém volt a győzelem, a "meccs állása" egy – nulla volt az én javamra. De mikor a Jóisten elvette az egyik lábamat a betegégben, kiegyenlített egy – egyre. Tehát most éppen döntetlen, s azt beszéltem meg vele, hogy én most már maradnék ennél, szeretném, ha sokáig így maradna. Én már nem akarok többet vezetni, de még sokáig Ő se akarjon vezetni, hanem maradjunk meg ebben. Körülbelül így vagyunk most. Nem a világbajnoksággal, hanem pontosan a betegséggel talán változott valami. Beszélgettünk az öreg Jóistennel, és most már igyekszem nem csinálni olyan dolgokat, amiről tudom, hogy nem tetszene neki.

Fekete Ágnes: Akkor lehet, hogy ez egy figyelmeztetés volt?

Monspart Sarolta: Biztos, hogy figyelmeztetés volt. Hetvennyolcban én harmincnégy éves voltam. Tájfutóként ez még elmegy. Nagyon nehéz lett volna abbahagynom. Akkoriban kezdtem el a maratont, de nem hiszem, hogy számottevően, nemzetközileg jó lettem volna. Lehet, hogy nagy pofonokat kaptam volna, talán ettől is megóvott a kullancs dolog. Lehet, hogy a Jóisten szólt, hogy most aztán már hagyd abba! De utólag arra jutottam, hogy a legfontosabb az volt, hogy a betegség után született egy fiam. Egy nőnek mégiscsak az a legfontosabb feladata, hogy családja és gyerekei legyenek, nekem viszont addig erre nem volt időm. Nem fért bele az önző élsportoló versenyprogramomba, hogy kilenc hónapig hordjak egy gyereket a szívem alatt, aztán még egy jó darabig gondját is viseljem. De más is hozzájárult ahhoz, hogy nem akartam gyereket. Édesanyám hármunk után nagyon beteg volt. Bevitték a kórházba, és azt mondták, lehet, hogy meg fog halni. Ő megfogadta, hogy ha meggyógyul, akkor lesz még egy testvérünk. Így is lett. Édesanyám meggyógyult, és szült még egy gyereket. Az öcsémre sok pénzt áldoztak, például lovagolni járt. Ezt valahol igazságtalanságnak éreztem, és ez is erősítette bennem, hogy nem akarok gyereket. Végül is a betegséggel megváltozott a véleményem. Az orvos is azt mondta, hogy jó lenne pár év múlva egy gyerek, mert az segítené a szervezetem felépülését. Így is lett. Hetvennyolc nyarán voltam beteg, Botond fiam pedig nyolcvanegy végén született meg. Ez fantasztikus adomány a hiányzó fél lábamért, nem is lehet összehasonlítani a kettőt. Valószínűleg, ha tovább futok, és nem vagyok beteg, még ma is indulok a hatvanöt éves asszonyok korcsoportjában, és ma nem lenne gyerekem. De akkor most nem tudnám, hogy mit veszítettem volna. Van, amit szavakkal el se lehet mondani. Az említett imakönyvben az ima, amit írtam a következőképpen fejeződik be: "Add, hogy bízzak magamban, és azzal a meggyőződéssel éljek, hogy a jövőben sem fogok eltévedni. Sem a természetben, sem az emberek rendszertelenül rendezett világában. Segíts tudnom, hogy az az értékem, ami vagyok és nem az, amim van."

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 17. részéből a 25. verstől:

"Isten ad mindennek életet, leheletet és mindent. És az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette. Hogy lakozzanak az egész föld színén meghatározva lakásuk határait. Hogy keressék az Urat, hogy talán kitapogathatnák őt."

Azért választottam ezt a bibliai verset, mert szerepel benne az a szó, hogy határ. Ugyanis a mai kor nagy kérdése éppen az, hogy hol a határ? Ma a legtöbb határt képlékenynek látjuk. A törvények, akár a betegségek, az emberi okosság, képességek, mind feszegetik a határokat. Számomra az olimpiai játékokban is az az érdekes, hogy szinte keresztmetszetben láthatjuk az egész világ összes lehetetlenségét, szörnyűségét és határát. Korunk, még a kapitalizmus elejétől, arra az eszmére épül, hogy fejlesszünk, gyarapodjunk, kutassuk fel az új földrészeket, kísérletezzünk, mert a tudásnak, az emberi képességnek nincs határa. Az emberi társadalom fejlődési lehetőségének nincs határa. A fogyasztás növelésének nincs határa. Egyre többet, egyre jobban. Ez az üzenet lappang minden mögött, ami ma körülöttünk történik. Ott van például a testedzés. Elvileg mindig jöhet egy új bajnok, aki még gyorsabban fut vagy úszik, újabb és újabb világrekordok születhetnek. A gyakorlatban azonban sejtjük, hogy ennek is van határa. Persze amikor drukkolunk és nézünk, akkor úgy tűnik, hogy nincs. Valójában látjuk a szívhalált halt sportolókat és a doppingügyek rémét. Nem az a mai kor minden baja mögött az igazi kérdés, hogy merjük-e meghúzni a határvonalakat.

Pál apostol ebben az athéni beszédében, azt figyelte meg, hogy a görögök is elismerik, hogy Isten az, aki kijelöli a határokat. Ő szabta meg, hogy ki hol lakjon. Ő mindenütt jelenvaló, de csak kitapogathatjuk jelenvalóságát. Határtalan, a határokon átívelő isteni hatalom tud csak határokat szabni. A mi világunknak egyik legfőbb jellemzője a határosság. Mégis mostanában mintha erről nem akarnánk tudomást venni. Örök fejlődésre kárhoztatva látjuk, hogyan burjánzik társadalmunkban az életellenes teljesítményhajszolás. Mint egy rákos daganat.

Érdekes kifejezés a magyarban, hogyha elhatároz az ember valamit, abban is ott van a határ szó. Ha valaki valamit eldönt, akkor elhatárolja magát, a feladatokat, és csak arra megy, amerre a behatárolt terület van. Valószínűleg a döntéseket is jobban tudnánk hozni, ha a határokat tisztáznánk. Érdemes mindent képlékennyé gyurmázó világunkban megkeresni azokat a határokat, amelyekben boldogan tudunk mozogni és tisztelni őket. Adja Isten, hogy megértsük, nem rabság, nem szolgaság az, amikor határozottan tudunk élni. Isten adta keretek harmóniájában keressük boldogságunkat!
Ámen