2008-08-06

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Manapság sokszor halljuk azt a szót, hogy misszió. Régen a keresztyén egyházban ez a szó egyértelműen azt jelentette, hogy egy-egy csoport elment, és valakiknek Krisztus evangéliumát, a Biblia üzenetét hirdette. A mi nemzedékünk történelemkönyveiben ezt ki is gúnyolták, és erőszakos térítésekről beszéltek. Holott, ha megnézzük, hogy a 20. században egy-egy ideológia milyen áldozatokkal térített, és mindennek mi volt az értelme, akkor más színben tűnnek régi korok térítései is. Mindenesetre ma a misszió inkább a szociális segítségnyújtást jelenti. Korunkban sokszor úgy nyílik alkalom arra, hogy Isten szeretetéről essen szó, hogy előtte a szeretet megvalósult jeleit mutatjuk meg. Magyarné Balogh Erzsébet vezeti a Magyarországi Református Egyház Missziói Központját. Az épülő központot közösen látogattuk meg, először a látogatás hangképeit hallhatják.

Magyarné Balogh Erzsébet: Ez egy kicsi kiszolgáló konyha a nagyterem mellett, amely éppen nagy átalakítások előtt áll. Ide készül egy szószék, mert ez egy előadó- és konferenciaterem. Most várom az asztalost, aki majd szekrényeket készít, és az egyik munkatársammal, Erzsikével közben a szőnyegekhez vesszük le a méretet. Csúsztunk-másztunk a padlón.

Bocsánat! Áhítat van éppen? Akkor nem zavarunk. Isten áldjon! Ők minden héten két délelőttöt töltenek itt, ebben az épületben van az irodájuk.

Áldás, békesség! Nem zavarunk sokáig, csak Ági megnézi a házat.

A egész padlás nagyon jó állapotban van, kitakarítottuk, és készíttettünk egy külső feljárót, hogy tárolásra tudjuk használni. A férjemmel és a két fiammal leköveztük az udvart.

Fekete Ágnes: Ez komoly?

Magyarné Balogh Erzsébet: Igen. Ami most következik, az fog a legjobban tetszeni. Ez a konyha és az ebédlő, amelyet hallássérült gyermekek háromdimenziós festményei díszítenek.

Fekete Ágnes: Ez nagyon aranyos.

Magyarné Balogh Erzsébet: A gyerekek nyáron táboroznak, ezért most sokáig ugyanazokat a képeket látjuk, de egyébként itt nagy élet van.

Fekete Ágnes: Úgy működik ez, mint egy klub?

Magyarné Balogh Erzsébet: Igen, egy játszóház. Azzal, hogy leköveztük az udvart, és rendszeresen nyírjuk a füvet, normálisan is néz ki. Egy játszótér is készülőben van.

Fekete Ágnes: Helyiek is használhatják majd?

Magyarné Balogh Erzsébet: Az önkormányzattal folytatunk éppen párbeszédet erről a kérdésről. Végére értünk a ház bemutatásának. A missziók eddig az Abonyi utcában, viszonylag szűk helyen működtek, ezért volt szükség egy új központra. Ez év februárjában költöztünk be a félig-meddig felújított Alagi téri épületbe, ahol a következő missziók találhatóak. A Siketmisszió, amely öt munkatársat foglalkoztat, és a legtöbb hallássérült intézetben hitoktatást és egyéb foglalkozást szervez. Budapesten állami gondozott hallássérült gyerekek számára játszóházat szerveznek, ami már itt, az Alagi téri központban működik. A Lepramisszió munkatársai hetente két-három napot dolgoznak ebben az épületben: csomagokat készítenek takarókból, fáslikból, leveleket küldenek. Szívesen segítünk nekik, ha szükségük van rá. A harmadik missziói terület az Iszákosmentő Misszió, mellettük a Kékkereszt Egyesült központi irodája is megtalálható. Itt regisztrálják a Dömösön havonta megtartott kéthetes programra való jelentkezőket, ezen kívül innen tartanak kapcsolatot azokkal, akik ezen a programon már részt vettek. A Menekült Misszió irodája kapott még itt külön helyiséget. Ez egy népes iroda, számos munkatárssal – közöttük önkéntesekkel – dolgoznak. A társadalmi missziókon kívül a REFISZ-nek van még itt irodája. Sok lehetőséget látok abban, hogy a gyülekezeti ifjúságot szervező egyesülettel rendszeres kapcsolat alakult ki. Ők rálátnak a szolgálati területekre, és lehetőséget adnak a fiataloknak arra, hogy kipróbálják magukat. A többi társadalmi misszió állandó irodája nem itt van. A Reptéri Missziónak egyértelműen a reptéri kápolnában van a helye, a börtönmissziós lelkészek a börtönökben találhatóak meg. Havonta egyszer azonban mindannyian találkozunk, minden hónapot egy értekezlettel nyitunk meg. Bárkinek bármi gondja van a köztes időben, bennünket, a központi iroda munkatársait itt mindig megtalálnak.

Fekete Ágnes: Hogyan lehet ide eljutni?

Magyarné Balogh Erzsébet: A XV. kerületben, az újpesti metró végállomásától a legkönnyebb. A villamosról az Óceánárok megállónál kell leszállni.

Fekete Ágnes: Szeptemberben lesz az átadás.

Magyarné Balogh Erzsébet: Így van, szeptember 24-re nagyon készülünk. Egy hálaadó istentisztelet keretében történik majd az épület ünnepélyes átadása. Erre az alkalomra mindenkit szeretettel várunk.

Itt ifjú dajkákat képzünk. 15 menekült asszony átképzése vált lehetségessé egy OKJ-s képzés keretében. Nagy öröm a számomra, hogy a református óvodák közül három a gyakorlati oktatás helyszíne. A bicskei és debreceni menekülttáborokban élnek ezek az asszonyok.

Fekete Ágnes: Honnan kerültek ide?

Magyarné Balogh Erzsébet: Irakból, Iránból, Afganisztánból. Ezek az asszonyok egyelőre még a menekülttáborokban élnek. Ezzel a képzéssel nagyobb eséllyel indulhatnak el munkát keresni. Arra várunk, hogy ez a program elinduljon. Többen jelentkeztek, mint ahány hely van, éppen most zajlik az asszonyok meghallgatása.

Fekete Ágnes: Mit kell még a missziók jövőbeni terveiről megtudnunk?

Magyarné Balogh Erzsébet: A telefonos lelkigondozás új munkatársai részt vettek egy képzésben. Nagy öröm, hogy az Erdélyi Egyházkerület három főt delegált, akik szeretnének a kerületben elindítani a telefonos lelkigondozást. A kórházmisszióról szólnék még pár szót: érdemes lenne végiglátogatni a kórházlelkészi szolgálati helyeket és megnézni, hogy hogyan lehetne még több gyülekezeti önkéntest bevonni a lelkészek munkájába. Van most egy segítő munkatársunk, akinek a szervezés lesz a feladata.

Fekete Ágnes: Eddig hogyan történt ez?

Magyarné Balogh Erzsébet: A kórházlelkészek próbálták az önkénteseket felkészíteni, de nem volt idejük arra, hogy erről szélesebb körben is beszéljenek. A börtönmisszió kapcsán nagy öröm ért bennünket: két héttel ezelőtt kerestek meg bennünket a televízió részéről, a félutas házak iránt érdeklődtek. A büntetésvégrehajtás oldaláról kezdeményezték a kiléptető megoldások közös keresését.

Fekete Ágnes: Miért lenne ez fontos?

Magyarné Balogh Erzsébet: Azok számára fontos ez, akik nem tudnak visszatérni a letöltött büntetés után a családjukhoz. Náluk fokozottabban fennáll annak a lehetősége, hogy visszaesnek.

Fekete Ágnes: Igen, hiszen mindig kérdés, hogy mi történik a leültetés után. Elkerülendő, hogy ugyanoda essenek vissza.

Magyarné Balogh Erzsébet: Igen. Két éve már kifejeztük azt a szándékunkat, hogy közösen gondolkodnánk a megoldásokról, részt vennénk a tervek megvalósításában a börtönlelkészek segítségével. Ez a gondolat akkor megrekedt, és ezért nagy öröm, hogy a részükről most elindult egy kezdeményezés.

Ének: Indulj és menj, hirdesd szavam…

Fekete Ágnes: A misszió egyik formája, amikor fiatalok valamilyen mai módon megfogalmazott evangéliumi üzenettel jelennek meg egy-egy rendezvényen. Tegnapelőtt éppen a Művészetek Völgyéből hazatérő csapattal találkoztam. Bölcsföldi András és a 66-os út című bibliai kiállítást vezető fiatalok beszélnek.

Bölcsföldi András: Két hétig voltunk Öcsön a művészeti fesztivál idején, és itt állítottuk ki a ’66-os út című kiállításunkat. Annak ellenére, hogy a fesztiválon sokkal kevesebben vettek részt, elég sokan felkerestek bennünket.

Fekete Ágnes: Annyian, mint tavaly?

Bölcsföldi András: Nem, sokkal kevesebben, ami abból is adódott, hogy kevesebb programot ajánlott az idén a fesztivál. Öcsön csak mi voltunk, azaz aki átjött, az értünk jött át. A vendégkönyvünkbe sok dicsérő szót írtak: "A szokásnak megfelelően szépen felkészültetek."

Fekete Ágnes: Milyen volt a hangulat? A fesztivál kezdete előtt eléggé lehangoló híreket lehetett hallani.

Bölcsföldi András: Bennünket nem is ez hangolt le leginkább, hanem az időjárás. Az elején elég sokat esett az eső, az nagyon rossz volt. Ez viszont arra volt jó, hogy a csapattagok többet beszélgettek egymással, megnéztünk közösen egy filmet, tartottunk áhítatot.

Szanyi Ferenc: Ami kifejezetten tetszett, hogy felolvastuk a Bibliát a templomban a fesztivál ideje alatt naponta 10 órától 20 óráig. Mindenki fél órát olvasott, majd valaki leváltotta. A záróistentiszteleten fejeztük be a Jelenések könyve 22. fejezetével.

Fekete Ágnes: Milyen érzés volt olvasni?

Szanyi Ferenc: Más volt, mint amikor leül az ember egyedül Bibliát olvasni. Volt, aki beült és hallgatott, mi pedig folyamatosan ezt olvastuk. Igyekeztünk nem mennyiségre menni, hanem arra törekedtünk, hogy az Ige megszólaljon.

Bölcsföldi András: A faluból is jöttek az emberek meghallgatni. Egy kisfiúnak annyira tetszett, hogy szeretett volna ő is olvasni. Nagyon lassan olvasott, de azt mondtuk, hogy olvasson. Vasárnap átjöttek az Új Színház stúdiósai, akik előadtak egy József Attila darabot, utána pedig beültek olvasni. Nekik és a vezetőjüknek, Kalkó Balázsnak is nagy élményt jelentett.

Résztvevő: Rossz időben is jó kedvre tudtuk deríteni az embereket.

Résztvevő: Olyan emberek is ellátogattak a kiállításra, akiken egyértelműen látszódott, hogy semmi közük Istenhez, mégis nyitottak voltak. Meg akarták nézni, hogy miről szól ez a kiállítás. Tetszettek nekik a játékos feladatok: hogy másolni lehet a Bibliát, hogy sorba lehet rakni a Biblia könyveit. Volt olyan, aki először nem vállalkozott rá, mert úgy gondolta, hogy nem tudja kirakni, de aztán a mi segítségünkkel sikerült neki.

Bölcsföldi András: Mivel 2008 a Biblia Éve, ezért rendeztük meg ezt a kiállítást. Ahogy már említettem is, az Új Színház stúdiósai előadtak egy József Attila darabot, aminek az utolsó verse a Számok volt. Fogjanak össze az emberek, adódjanak össze, mint a számok. Úgy fejezi be a verset, hogy Istent is, aki a végtelenség, valahogy megközelítsétek.

Fekete Ágnes: Egy sajátos misszió vezetőjét hallják következő riportunkban. Nagy László Noszvajon vezeti az Elengedés Házát. Saját életéről, családjáról beszélt, hiszen az egyéni életútja vezette őt oda, hogy ezt a missziót elkezdje.

Nagy László: A nagymamámat elhagyta a férje, aki csendőr volt, és onnantól kezdve utálta a férfiakat. Édesanyám gyönyörű, fiatal lány lett, de mivel az anyja rá sem bírt nézni a férfiakra, őt is ennek megfelelően nevelte. Számára a reformátusság leginkább a katolikusokkal való szembenállást jelentette. Édesanyámnak esélye sem volt egy párkapcsolatra, mert minden kérőjét elüldözte. Édesapám szemfüles ember volt: katolikusnak született, de soha nem gyakorolta a vallását. Felismerte, hogy csak akkor van esélye édesanyám kezére, ha megtér és konfirmál. A szerelmes leveleik még megvannak, és édesanyám megmutatott néhányat. Igehelyek sorozatából állnak, amelyek között arról mesélt, hogy milyen istenélményei vannak. Így aztán a nagyanyám semmi kivetnivalót nem talált a fiatalemberben, és így apám beköltözött abba a házba, amelyben nagyanyám volt a főnök. Mindig csak azt hallottam, hogy korholja. Bármit csinált az édesapám, semmi sem volt jó. Hosszú, fájdalmas folyamaton ment át a család, édesapám alkoholfüggő lett, édesanyám pedig beleroppant. Hiába lett apám presbiterré, anyám a segítő munka hősévé a gyülekezetben, nem tudták elkerülni a szomorú véget. Anyám idegösszeroppanást kapott, és naponta 20-30 szem altatóval, illetve nyugtatóval tudott csak élni. Naponta két doboz cigarettát szívtak el a lakásban, amikor beléptünk a konyhába, nem látszott a szemközti fal a sűrű füsttől. Állandó nyomás alatt életünk, templomba muszáj volt járni, hinni kellett.

16 éves koromra a vallásos közegből elegem lett, eltávolodtam, és átadtam magam annak, aminek a velem egyidős fiatalok is átadták magukat: szórakozásnak, focinak, hétvégén diszkó, lányok, italozás. A lányok gyorsan egymás után jöttek-mentek. Azt vettem észre, hogy nem tudok két hétnél hosszabb időt egy lánnyal eltölteni, mert számomra a párkapcsolat akkor az élet legdurvább formája volt. Számomra lehetetlennek tűnt egy elkötelezett kapcsolat férfi és nő között.

Az volt az az év, amikor a szüleim válni készültek. Édesanyám be is adta a válópert, apámnak megmondták a munkahelyén, hogy ha még egyszer ittasan megy be, akkor felmondanak neki. A válás előtti utolsó pillanatban édesanyám talált a Reformátusok Lapjában egy hirdetést, amelyben a református Iszákosmentő Misszió hirdette magát. Ez egy ötnapos kurzus volt olyan emberek számára, akik szenvedélybetegek, illetve hozzátartozóik azok. Senki sem hitte volna, hogy édesanyám és édesapám elmennek, de utolsó erejükkel elmentek Tahiba. A húgommal roppantul örültünk, hogy elmentek, mert legalább öt napig nem hallottunk veszekedést. Akkorra már annyira eltávolodtam tőlük, hogy amikor hazajöttek, meg sem kérdeztem, hogy hol voltak, mit csináltak, mi történt. De azért feltűnt egy-két furcsaság. Például este 10 óra felé mentem a konyhába, és édesanyám ott állt, mosogatott, és közben egyházi énekeket dudorászott. Ez engem megdöbbentett, mert korábban, miután bevette az esti gyógyszereket rögtön bevonult a szobájába, hogy ne tudjon se magáról, se a világról, akkor pedig még este 10 órakor is a konyhában tevékenykedett, ahol ráadásul tiszta volt a levegő, cigarettafüstnek nyoma sem volt. Tehát se cigi, se altató, hanem jókedvűen dudorászott. Nem értettem a világot, de azt gondoltam, hogy másnap kezdődik minden elölről. Eltelt egy-két nap, amikor láttam, hogy apám jön haza a munkából, de nyílegyenesen. Abban a 11-12 évben, amíg rendszeresen ivott, kialakult egy sajátos járása, amit már 200 méterről fel lehetett ismerni. Aznap azonban nyílegyenesen járt. Akkor is azt gondoltam, hogy csak ki kell várni a végét, egy-két hét múlva minden kezdődik elölről. De nem így lett. Eltelt egy-két hónap, és még minden ugyanúgy volt. Az életem fordulópontja, ami evangéliummá is vált a számomra, egy délután történt, amikor éppen hazaérkeztem valahonnan: beléptem a nappaliba, a szüleim ott álltak a szoba közepén, és csókolóztak. Annyira megdöbbentem, hogy le kellett ülnöm egy fotelba, és végre megkérdeztem, hogy mi történt velük.

Édesapám elmondta, hogy ezen a konferencián belátták, hogy az egész életük folyamatos menekülés volt, amibe azonban mérhetetlenül belefáradtak, és megadták magukat az Istennek. Hihetetlen mély megszabadulást éltek át, ami azonban nem oda vezetett, hogy megfogadták, soha többé nem gyújtanak rá, soha többé nem vesznek be altatót, nem isznak alkoholt. Egyszerűen csak érezték ennek az átadásnak az örömét, és ez olyan átütő erejű volt, hogy többé nem hiányolták ezeket a szereket. Kéz a kézben mentek el a misszió bibliaóráira, és ez nekem annyira megtetszett, hogy megkérdeztem, hogy mit csinálnak ott. Édesapám akkor felhívta a figyelmet arra, hogy ennek a missziónak vannak ifjúsági hetei is, ahova aztán el is mentem. Ott mindenki kapott egy kis bibliai Igével ellátott kártyát. Az enyémen az állt: "Vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet a nagy szárazságban is." Elindultam egy új irányba, elkezdtem másokért élni, másoknak segíteni, és pár hónappal később már főállású munkatársa lettem ennek a missziónak.

Amíg az odaszánás a szolgálatom elején nagy örömöt okozott, egy év múlva már a kiégés jelei mutatkoztak rajtam. Azt éreztem, hogy ha sokáig itt maradok, akkor tönkre fogok menni. Az idő tájt vetődött fel, hogy jelentkezzem a teológiára. Debrecenben beiratkoztam egy családterápiás képzésre is. Közben a feleségemmel kerestük azt a helyet, ahol letelepedhetünk, és Noszvaj azért is tetszett meg nekünk, mert gyönyörű környezetben fekszik. A zaklatott városi ember számára óriási lehetőség kilépni, és az erdő csendjébe, természetességébe belépni. Ott indítottuk el az oktatási központot a szenvedélybeteg családokért. Addigra már sokat tanultunk, és nagyon kényelmes volt a szituáció, mert mi voltunk azok, akik megmondhattuk a családoknak, hogy szenvedélybetegek, mi mutattuk a megoldás felé vezető utat. Ez odáig tartott, amíg azt nem éreztük, hogy már minden megvalósult az életünkben, amit szerettünk volna, valami mégis hiányzott. Gyakran történt, hogy a vasárnapi ebédnél is azokról az emberekről beszélgettünk, akik ott sem voltak.

Fekete Ágnes: Hogyan alakult ki az, hogy az oktatási központból Elengedés Háza lett?

Nagy László: Elmentem Németországba, egy kolostorba öt hétre, amiben a feleségem is nagy segítségemre volt, hiszen akkor már volt két gyermekünk is. Nagyon hálás vagyok ezért a lehetőségért, mert ott semmi más dolgom nem volt, csak ott lenni, csendben lenni. Ott ismertem fel, hogy engem az ellenállás éltet. Hiába jelenti Krisztus keresztje a megadást, hiába beszélek mindig az egyedül kegyelemből való megigazulásról, ezek nem váltak valósággá az életemben.

Fekete Ágnes: Amikor visszajöttél megváltoztattátok a nevet?

Nagy László: Ez több mint öt éve történt, és nekem öt éve egyetlen egy konfliktusom sem adódott autoritás miatt. Korábban édesanyámmal állandóan vitatkoztunk. Amikor 35 éves koromban még mindig rám szólt, hogy vegyem fel a pulóverem, mert megfázom, úgy éreztem, hogy felrobbanok a méregtől. Ma hasonló szituációban adok neki egy puszit, kimegyek a teraszra, megnézem, hogy fázom-e vagy sem, eldöntöm, hogy felveszem-e a pulóvert vagy sem, visszamegyek, megölelem, és megyek tovább. Megbékéltem, az áldás felülírta az ellenállást. Anélkül, hogy előre elterveztem volna, egyszer csak felvetődött bennem az Elengedés Háza név. A név jól kifejezi, hogy mit szeretnénk átadni: elengedésre mindannyiunknak szüksége van. A szülőknek szükségük van arra, hogy meg tudják engedni, hogy a gyermekeik elmenjenek. A gyermekeknek el kell engedniük a gyermekkorukat. Az idősebb embereknek, miután nyugdíjas korúak lettek, el kell engedniük a munkavégzés nyújtotta "fontos-vagyok" érzést.

Fekete Ágnes: Tehát gyakorlatilag bárki mehetne oda, aki egy lelki problémát csendben szeretne elintézni?

Nagy László: Aki azt érzi, hogy a ragaszkodás számára fájdalmas.

Fekete Ágnes: Kik veszik igénybe ezt a házat jellemzően?

Nagy László: Legelső sorban azok, akiknek az életében valamilyen nehéz dolog történik. Volt olyan, akinek meghalt az édesanyja, és vele együtt megszűnt az egyetlen személy, akivel a problémáit meg tudta beszélni. Egyedül már kevés volt, hiába volt hívő ember. Sok segítő azért jön, mert szeretne másoknak jobban segíteni. Aztán kiderül, hogy azért jött, mert szeretné saját maga számára megengedni, hogy ne csak az legyen, aki.

Fekete Ágnes: Ezek az emberek csoportokba szerveződnek, vagy inkább csak spontán jelentkeznek, és akkor jönnek, amikor nekik jó.

Nagy László: Régebben mindig konferenciákat tartottunk, de ma már inkább egyénileg jönnek az emberek, illetve házaspárok. A ház nyitott, és elméletileg lehetséges, hogy egyszerre csak egy vendége legyen a háznak. Sok ember, ha azt hallja, hogy lelki hét vagy lelkigondozói hét, akkor inkább távol tartja magát attól. De ha arról van szó, hogy van egy hely, ahol bárki bármikor nyaralhat, és ezen a helyen van arra mód, hogy az ember lelki kérdésekről beszélgessen, ha akar, az másképpen hangzik. Amikor a bizalmatlan emberek érzik, hogy szabadon, önállóan dönthetnek arról, hogy akarnak-e beszélgetni vagy sem, könnyebben kialakul a bizalom bennük. Gyakran előfordul, hogy három hónappal, fél évvel később jönnek vissza hozzánk.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol korinthusi gyülekezetnek írott második leveléből, a 12. fejezetből.

”Tövis adatott a testembe, a Sátán angyala, hogy el ne bizakodjam.”

Az elmúlt hetekben is az Ördögről beszéltünk. Ez egy nagyon kényes és sikamlós téma. De hiszen maga a gonoszság is lényegénél fogva kényes és sikamlós. Nem jól beszél róla, aki könnyedén meghatározza, hogy ez vagy az, mert a Gonosz lényege, hogy sem ez, sem az, és minden lehet egyszerre. Valaki a legnagyobb szeretettel fordul valaki felé, és jót is tesz, de kiderül, hogy a szándéka tökéletesen az ellenkezője. Talán soha nem is jön rá, mégis a gonosz által történt valami számára jó. Nem megragadható, nem kikutatható a gonosz. Hamvas Béla egy régi kártyalapot előszedve írta azt, hogy a gonoszt úgy lehet leírni, hogy sem ilyen, sem olyan. A kártya képén egy olyan lény van, amelyik férfi is és nő is egyben. Alatta egy igazi féri és nő, akik láncra verve kötődnek egymáshoz. Ez a sem ilyen, sem olyan létező az emberek elemi vonzódását és szeretetét rabsággá teszi. Ez az ördög lényege. Sajnos tapasztaljuk mindannyian, hogy létezik egy ilyen erő. Sokszor elindulunk a jó úton, valakit igazán szeretünk, és valami bűbájosság mégis meghiúsítja a szeretetet, és minden jóból rabság lesz. Ilyenkor az ember önmagát is kárhoztatja. Keressük a hibást. Én voltam, mert nem éltem jól! Ő volt, mert nem szeretett eléggé. Az apja, az anyja volt, mert így viselkedett. Ilyenkor lehet nagy segítség, ha ki tudjuk mondani, az Ördög angyala volt.

Pál apostol ezért mondja: a Sátán angyala gyötör. Valami betegséget kapott el valószínűleg, talán valami állandó fájdalmat kellett elhordoznia. Ő ezt így írta le az utókor számára: tövis szúrt a testembe, a Sátán angyala. Vajon mi a különbség aközött, ha azt mondjuk, fáj és beteg vagyok, vagy ha azt mondjuk, Isten megengedte, hogy az Ördög gyötörjön? Vajon miért így beszél a Biblia? Vajon miért jön elő a Biblia első lapjain a kígyó, az Ördög? Azért, mert Isten tudja, mennyi önvád él az emberben. Hajlamosak vagyunk arra, hogy minden bűnt egy-egy ember nyakába varrjunk. Sokszor a gyerekek is hihetetlen kegyetlenséggel kineveznek egy-egy bűnöst akkor, amikor valami rossz történt. Ez egy ősi bűnbakképző ösztön az emberben. Ha azt tudom mondani, hogy nem csak én és nem csak más a hibás, hanem alapvetően itt van egy minket tépázó erő, akkor könnyebb elhordozni a bajt.

Úgy látom, hogy a Bibliában, amikor megjelenik az Ördög, mint szereplő, akkor ez mindig segít abban, hogy az emberek valamit kezdeni tudjanak a rosszal anélkül, hogy magukat vagy egymást bántanák. Ma úgy mondanák, hogy objektiválódik a gonosz, nem magunkban, hanem valami külső erőben. A mai kor iszonyatos terhet ró az emberekre, amikor elveszi ezt a lehetőséget. Mivel mindent meg kell értenünk, és ez értelmezhetetlen, ezért nincs külső rossz erő sem. Mindent a gondolatok zárt rendszerében kell elhelyeznünk. Isten teremtése még csak-csak belefér ebbe a világba, de a gonosz erő már végképp nem. Azt kigondolhatom, hogy a világnak kellett, hogy legyen eleje, hogy valaki biztosan kitalálta, hiszen ha csak az emberi szemet nézzük, annyira tökéletes! De akkor honnan a rossz? Akkor miért vagyok beteg? Akkor mi húz el a jótól? Ezekkel a kérdésekkel mély depresszióban egyedül szenved a mai ember. Pál még nem ebben a korban élt, ezért ki merte mondani: a Sátán angyala gyötör. De lehet, hogy nekünk is segítene, ha ki mernénk mondani, amikor baj van, hogy ez ideig-óráig azért lett, hogy el ne bizakodjunk. Teret engedett Isten a gonosznak. Az gyötör minket, ezért még sokkal jobban bele kell Krisztus szeretetébe kapaszkodnunk. Ezt adja meg Isten!
Ámen