2008-03-26

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Évek óta Nagyhéten egy olyan életutat mutattunk be, amelyet hitelesen a Kereszt alá lehet állítani. Az idén az a két család, akiket felkerestem, valahogy sehogyan sem kerülhettek Húsvét elé. Kívülről kereszthordozásnak tűnt az, amit vállaltak, belülről kiderült, hogy csupa öröm. A Csány család Kecskeméten, a Wéber család Budapesten egy-egy sérült, úgymond fogyatékos, Down-szindrómás gyereket fogadtak magukhoz. A magyar szociális rendszer összes buktatóján átverekedték magukat, és végül nevelőszülők lettek. Wéber Tibort és Saroltát, először pedig Csány Endrét és Katalint hallhatják.

Csány Endre: Kaptunk egy e-mailt egy barátunktól, amely arról szólt, hogy egy Down-kóros kisfiút a szülei a kórházban hagytak. Kérdezte, hogy ismerünk-e valakit, aki magához venné ezt a gyermeket. Nem csak nekünk küldte el ezt a levelet, hanem minden ismerősének. Gyökeret vert a gondolataimban ez a lehetőség, de a feleségemtől csak egy kis idő után kérdeztem meg, hogy mit szólna hozzá, ha mi vennénk magunkhoz a kisfiút. Ezzel indult el a történetünk.

Csány Katalin: Azt feleltem a kérdésére, hogy mivel nem ismerünk olyan embereket, akik ezt megtennék, ezért törölje ki az e-mailt. Aztán csak ott motoszkált bennünk a gondolat egész hétvégén. Úgy gondoltuk, hogy megkérdezzük a gyerekeinket is a vasárnapi ebéd alkalmával, amikor mindenki együtt van. Vasárnap reggel elmentünk a misére?

Csány Endre: A diákmisén voltunk. A bejáratnál, ahol a gyerekek gyülekeztek, a misét celebráló atya azzal fogadott bennünket, hogy megkért, olvassuk fel az olvasmányszövegeket. Rábólintottam, mire megmutatta a kijelölt részeket. Sámuel könyvéből Sámuel elhívását kellett felolvasnom. Egy érdekes aktualitása is volt ennek a történetnek: nekem akkor már több, mint egy hónapja fájt a fülem, és nem hallottam rendesen. Sámuel többször sem hallotta meg az Atya hívását, de a történet végén meg kellett hallania. Ez jel volt a számunkra. Ez volt az első alkalom az életemben, hogy a misén felolvastam az olvasmányt. Megérintett bennünket az, hogy Isten így vezet. Ezért is neveztük el Sámuelnek a gyermeket. Mindez Lóránt napon történt, ezért a második neve az lett.

Készültünk arra, hogy a gyerekeinket megkérdezzük. Előre szóltunk nekik, hogy valamit szeretnénk velük megbeszélni. A reakciójuk elsöprő volt: igen, fogadjuk be a családunkba őt most, azonnal.

Csány Katalin: A harmadik gyermekünk sokat korholt bennünket. Van egy mese, amelyben az a fő motívum, hogy ketten mennek az úton, és csatlakozik hozzájuk valaki, aki megkérdezi, hogy a kettővel tarthat-e. Azok magukhoz engedik. Amikor ezt a mesét olvastuk, azt mondta Juli: "Látjátok, ezek olyan gyorsan el tudták dönteni, ti pedig olyan lassúak vagytok! Le fogunk csúszni róla!" Ekkor még csak három-négy napja gondolkodtunk azon, hogy mitévők legyünk.

Felhívtunk egy embert az Alfa Szövetségtől egy embert, és jeleztük, hogy szívesen megnéznénk a picit. A következő szombaton erre adódott is alkalom, láttuk őt, és beszélhettünk az orvosával is.

Csány Endre: Egy jelenség lehettünk mi hatan, amint becsörtettünk a gyermekosztályra, sokan megbámultak bennünket. Felvehettük Sámuelt, a karjainkban tarthattuk. A családjával is találkoztunk, felkerestük őket. Nehéz helyzetben voltak: egy olyan családot fogadtak, akik felvállalják a gyermeküket, akiről ők lemondtak.

Fekete Ágnes: Miért mondtak le róla?

Csány Endre: Van egy másik súlyosan sérült gyermekük, aki teljesen leköti az édesanya figyelmét és idejét, állandó felügyeletet igényel. Nem mertek két sérült gyermeket vállalni. A születés után egy-két nappal tudták meg, hogy Sámuel Down-kóros, eleinte nem is akarták elhinni. Sokkoló volt számukra az, hogy a fiuk beteg. Hosszú ideig nem is mertek vállalni újabb gyermeket, 14 évet vártak a másodikra. Összetörtek. Ez a találkozás nagyon nehéz volt, de jó volt őket látni, velük találkozni. Szerintem őket is megnyugtatta.

Csány Katalin: Mi attól féltünk, hogy fájó lesz nekik, ha mi négy egészséges gyermekkel megjelenünk náluk. Nem volt bennünk ítélet, soha nem gondoltuk, hogy ők rossz vagy erkölcstelen emberek. Nagyon nehéz helyzetbe kerültek, olyanba, amibe mi egyszer sem, ők pedig kétszer is. Mindent megtettek azért, hogy ez a gyermek egy családba kerüljön: ezért is keresték fel az Alfa Szövetséget is.

Mivel még nem volt nevelőszülői végzettségünk, először azt kellett megszereznünk. Az első évben úgy volt nálunk Sámuel, mintha a szülei megbíztak volna minket azzal, hogy neveljük a gyermeküket. Minden szombaton Pestre jártunk a nevelőszülői képzésre mind a ketten. Hiányozni nem lehetett.

Nehéz volt az eljárás. Amikor először felhívtam az illetékes hivatalt, azt kérdeztem, hogy hogyan lehetséges Bács-Kiskun megyébe Kaposvárról egy Down-kóros gyermeket elhozni. Azt felelték, hogy ez nem lehetséges. Bács-Kiskunban is volt egy öthónapos Down-kóros gyermek, azt ajánlották, hogy inkább őt vegyük magunkhoz. Más utat kellett keresnem. Mi, kecskemétiek elhoztunk végül is Kaposvárról egy gyermeket úgy, hogy közben a pesti Tegyeszhez tartozunk, és Miskolcról jár hozzánk a nevelési tanácsadó. Másfél évig tartott, amire minden elrendeződött.

Csány Endre: Egyszer megjelent egy cikk, amelynek az volt a címe, hogy hanyagsággal terjed a Down-kór. Mintha egy járvány lenne? Ennek a cikknek volt egy furcsa mellékzöngéje. Sámuel egy-két hete volt nálunk akkoriban. Járt nálunk ebben az időben egy gázszerelő, aki nagyon aranyosnak találta Sámuelt. Elmondtuk neki, hogy Down-kóros, és a beszélgetés arra terelődött, hogy miért születnek meg még mindig azok a gyermekek, akiknek ilyen súlyos betegségük van. Úgy beszélt az életükről, mint a hibaszázalékokról. Mi nem így éltük meg, örültünk neki.

Fekete Ágnes: Egyértelműen öröm volt ez az egész történet?

Csány Katalin: Igen, de az elején izgatottak voltunk még.

Fekete Ágnes: A fogyatékosság, a sérültség mégiscsak egy kereszt.

Csány Endre: Biztosan az, de ez kisgyermekkorban még nem olyan nyomatékos. Az is kereszt, hogy pelenkázni kell egy kisbabát, hogy mellette kell lenni, hogy nem mehet el az ember minden további nélkül nyaralni. Amikor meghoztuk ezt a döntést, akkor átgondoltuk ezeket a következményeket. Amikor a gyermekeinkkel beszélgettünk, akkor igyekeztünk az ő figyelmüket is felhívni arra, hogy Sámuel nem egy játékbaba lesz, akit félre lehet tenni, ha meguntuk. Persze egy gyerek a maga szintjén tud döntést hozni, de ezeket csepegtettük nekik.

Az nagyon szép volt, hogy kinyílt a család ebben a feladatban. Mindenki részt akart venni az ápolásban, gondozásban, nevelésben: kézről-kézre adták, beosztották egymás között a feladatokat. Első héten, amikor felsírt éjszaka, és mi felébredtünk, dörzsölgettük a szemünket, de nem ért bennünket váratlanul, hiszen már nekünk is voltak gyermekeink. Bálint, az egyik fiunk szintén megjelent, és álmos szemekkel közölte, hogy most ő a soros. Gyorsan elküldtük aludni, hiszen másnap iskola volt, de ez is azt mutatta, hogy részt akartak vállalni a feladatokban. Néha még azt is mondták, hogy Sámuel az ő fiuk.

Csány Katalin: Kettőnknek van négy gyermekünk, és hatunknak van még egy. Volt olyan, hogy Bálint hazajött az iskolából, fáradtan ledőlt az ágyra, és megkérdezte, hogy a gyerek hol van.

Csány Endre: Most bölcsödébe jár, és ő mindenki szeme-fénye. Mind a gyermekek, mind a felnőttek körülrajongják. Egyelőre azt látjuk, hogy nagy szeretet veszi körbe, és ahol csak megjelenik, ott ragyognak az arcok.

Csány Katalin: Sámuel érkezését megelőző Karácsonykor nagyon megelégeltük a "konzum-Karácsonyokat", úgyhogy eldöntöttük, hogy nem vonjuk el felesleges ajándékokkal a figyelmünket Karácsony igazi ajándékától: a jászoltól, Isten ajándékától. A gyerekek valahogy velünk együtt érezték, hogy ez így jó. Juli el is mesélte néhány embernek, hogy az otthoni Karácsony tetszett neki a legjobban, mert ott nem volt ajándék. Endre ácsolt is egy kis jászlat erre a Karácsonyra. Úgy éreztük, hogy ez a jászol Sámuellel töltődött meg.

Négy gyermekünk közül a legkisebb hátrányos helyzetű, mert nincs kistestvére. Akármennyit kínlódik is szegény szülő, ezt a hiányt nem tudja pótolni. Ki kell bírni a hisztiket. Ambruson azt éreztük, hogy nagyon jót tett neki, hogy bátyus lett. Bátrabb lett: előtte soha nem mert egyedül otthon maradni, de miután Sámuel hozzánk került, ez nem okozott többé problémát. Nagyfiú lett, hiszen öccse van.

Csány Endre: Mindenki azon gondolkodott, hogy mit adjon neki ajándékba abból az alkalomból, hogy hozzánk érkezett. Ambrus is sokat gondolkodott, és úgy döntött, hogy világítós festékkel felírja egy lapra, hogy "örülök, hogy megszülettél". Azt akarta, hogy éjszaka is lássa. Ez a lap azóta is ott lóg Sámuel ágya felett.

zene

Wéber Tibor: A nővéreméknél a hetedik gyermek Down-kórral született. A kezdő lökést ez adta meg, azt hiszem. A saját gyerekeink nőttek, és mi úgy láttuk, hogy egy ilyen kisgyermek nevelését fel tudjuk vállalni.

Fekete Ágnes: Egy csomó embernek eszébe sem jut az, hogy sérült gyermeket fogadjon örökbe.

Wéber Sarolta: Gimnazista koromtól kezdve jártam olyan intézményekbe, ahol sérültekkel foglalkoztak, és személyes kapcsolatom is volt egy lányhoz, akit már gyermekkoromtól kezdve ismertem. Nem voltak ismeretlenek a számunkra.

Fekete Ágnes: Soha nem féltetek attól, hogy a saját gyermeketek sérült lesz?

Wéber Tibor: Nem. Nyilván azt is el tudtuk volna fogadni. Az egész fogantatás és szülés annyira komplikált folyamat, hogy mi csodának tartjuk, hogy hét egészséges gyermekünk született. Mióta Mátéval együtt élünk, a saját bőrünkön is megtapasztalhattuk, hogy a szeretet ugyanúgy kialakul és működik, mint egyébként.

Wéber Sarolta: Én azért azt nem mondanám, hogy nem féltünk attól, hogy beteg gyermekünk születik, de valóban nem olyan mértékben, hogy azt ne tudtuk volna elfogadni. Az ember egészséges gyermekre vágyik, ha már egyszer gyermeket vállal, de ettől függetlenül úgy érzem, hogy el tudtam volna szeretettel fogadni, bármi baja is legyen. A Down-szindrómán túl is rengetegféle betegsége, baja lehet egy újszülöttnek. Azt kell mondanom, hogy ez a kór ráadásul nem is a legsúlyosabb a betegségek sorában. Hányszor van az, hogy megszületik egy gyermek, teljesen egészségesnek néz ki, és csak három éves korában derül ki, hogy autista! Én súlyosabbnak tartom az autizmust a Downnál, mert az autistákkal nem lehet kapcsolatot teremteni, míg a Down-kóros gyermekek nagyon tudnak szeretni és elfogadni.

Wéber Tibor: Az a szomorú, hogy akármennyire is fejlődik az orvostudomány, ahhoz, hogy kiszűrjenek és elvetessenek egy Down-kóros embriót, 15 egészséges magzatot meg kell ölni. Ismerünk olyanokat, akiknek azt mondták, hogy Down-os a babájuk, elvetették, és kiderült, hogy nem volt semmi baja. Nagyon sok magzatot kell elvetetni.

Wéber Sarolta: És miért? Ilyen alapon akkor a többi beteg magzatot vagy újszülöttet is meg kellene ölni. Persze más betegségeket nem tudnak kiszűrni, pedig a Down-nál tényleg vannak súlyosabb állapotok. Aki skizofrén lesz, és nem csak a saját, hanem mások biztonságát is veszélyeztetheti, komolyabb problémákkal néz szembe, de mivel azt nem tudjuk kiszűrni, ezért maradhat. Annyira rossz hozzáállás ez.

Wéber Tibor: Nagyon sokféle sérültséggel születhetnek gyermekek, illetve később is sérültté válhatnak. Senkinek sincs biztosíték a kezében arra nézve, hogy a gyermeke nem lesz sérült. Az embernek el kell fogadnia az életet olyannak, amilyen lesz, és ebben kell jól éreznie magát. Mindennek meg lehet találni a szépségét. Vannak olyan dolgok, amelyek nem tartoznak a mi döntési kompetenciánkba. Bármikor történhet egy-egy súlyos baleset, amely tolószékbe kényszeríthet bárkit. Nem mondhatjuk azt, hogy köszönöm szépen, amíg jó volt, kellett, most azonban már nincs rá szükségem. Mi nyitottak voltunk erre a csodára, és még ma is úgy gondolom, hogy ez a döntés életünk egyik legjobb döntése volt.

Wéber Sarolta: Ezt én is csak megerősíteni tudom. Máté egy tünemény, és a családunkban mindenki odavan érte. A nagyobb gyermekeink rögtön őt keresik, ha hazaérkeznek, és éppen nem látják még. A legidősebb fiunknak volt egy barátnője, amikor Máté hozzánk került. Természetesen ők ketten is beszéltek erről a helyzetről. Gyula maga mondta el nekünk, hogy ha csak hallana egy ilyen történetet, de nem élne benne, akkor őt is megijesztené, ha kiderülne, hogy a gyermeke fogyatékos lesz, vagy valamilyen súlyos baja van. De így, hogy látja Mátét, együtt él vele, már egy cseppet sem izgatja ez a lehetőség. A gyermekeinken is sokat változtatott ez a dolog.

Fekete Ágnes: A sérültség valamilyen szinten szenvedés, egy természetes szenvedés.

Wéber Tibor: Nem tudom, mert Máté nem szenved. Más Down-kórosokhoz hasonlóan, ő is szívproblémával született, és a műtét előtt talán voltak szorongásai, hiszen egy kisbaba is felfogja valamennyire, hogy rossz a szíve, vagy lassabban fejlődik. A műtét óta teljes értékű életet él. A fájdalom szerintem nem a sérültekben jelentkezik, hanem például a vér szerinti szülőknél. Fájdalom van körülöttük, de ez nem az ő fájdalmuk. A Down-kóros gyermekek boldogok és kiegyensúlyozottak. Nekik szeretetre és törődésre van szükségük, és arra, hogy foglalkozzanak velük, hiszen nagyon jól fejleszthetőek. Nem elég szeretni tehát őket, hanem követelményeket kell állítani eléjük, és akkor nagyon szépen fejlődnek.

Wéber Sarolta: Mi úgy érezzük, hogy Máté nem kereszt, hanem ajándék. Mérhetetlenül nagy örömforrás. Mi nem csak adunk, hanem kapunk is: látszik rajta, hogy boldog kis ember.

Wéber Tibor: Olyan betegségek esetében, amelyek több műtétet is maguk után vonnak, és fájdalommal járnak, a betegség keresztjellege biztosan jobban kidomborodik. Ezt az "egészséges" emberek is megtapasztalják, nem kerülhetik el ők sem a betegségeket. Nem vagyok abban biztos, hogy az, hogy valaki sérült, azt is jelenti, hogy több fájdalmat kell elhordoznia.

Fekete Ágnes: A nővéredék hogy fogták fel, hogy nekik egy ilyen gyermekük született?

Wéber Sarolta: Először azt kellett megemészteniük, hogy Down-kórral született, aztán pedig azt, hogy szívbeteg is. Az utóbbi nehezebb volt, mert nála ez szenvedéssel járt, de ennek ellenére boldog volt, és sok örömöt okozott a családjának, amíg közöttük volt.

Fekete Ágnes: Mikor halt meg?

Wéber Sarolta: Három éves korában.

Wéber Tibor: Nagyon szép és megrázó volt egyébként a temetése, amely december 23-ára esett. A testvérei ragaszkodtak ahhoz, hogy nyitott koporsóban temessék el. Fontos szerepet játszott mind a nővéremék családjában, mind a tágabb családban. Lehetséges, hogy Máté sem került volna hozzánk, ha nincs ő. Az ilyen eseményeknek megvan a helyük az életünkben, csak nem mindig tudjuk, hogy mi az. Nem is kell feltétlenül sokat foglalkoznunk ennek kiderítésével, mert utólag úgyis tudni fogjuk, hogy mi miért történt.

Fekete Ágnes: Az ő életének mi volt az értelme?

Wéber Tibor: Az egész családunk megtanulta, hogy mennyi minden nem természetes, amit pedig sokszor annak tartunk: az, hogy egészségesek, erősek, ügyesek, gyorsak, okosak vagyunk. A gyerekek pedig megtanulták elfogadni azt, ami van, és örülni annak. Az ember mindig többet akar, és elégedetlen, de ha lát és együtt él egy beteg emberrel, akkor megtapasztalja, hogy mennyi mindent kap tőle.

Wéber Sarolta: Az egyik, amit a gyerekek ebben a helyzetben megtanulnak az, hogy a szüleik akkor is elfogadnák őket, ha esetleg sérültek, betegek lennének. Bármi történjék is vele, tudni fogja, hogy a családja majd elfogadja, és segíteni fogja. Ez egy nagyon fontos és biztos pont a gyermek életében. Ezt egy ilyen helyzetben konkrétan megtapasztalja.

Fekete Ágnes: Tehát nem azért szeretlek, mert okos vagy?

Wéber Sarolta: Így van, nagyon megtanulják, hogy azért szeretjük őket, mert vannak. Kimondatlanul, de biztosan érzik ezt.

Tibor nővére, Évi kapcsolatba került a Down Alapítvánnyal, és ma, mint dada dolgozik. Sok szülőnek próbál segíteni az elfogadásban, mert a szülők legtöbbször megijednek, és ezt az egészségügy hozzáállása is felerősíti, hiszen mindig csak a negatív oldalát világítják meg ennek a helyzetnek. Gyakran tanácsolják azt, hogy adják intézetbe a gyermeket. Ez a dadaszolgálat megpróbálja meggyőzni a szülőket arról, hogy nem akkora a baj, mint amekkorának lefestik. Már sok családnak tudott segíteni.

Wéber Tibor: Szerintem, ha az ember folyamatosan teszi a dolgát, akkor sok öröm éri. Bármi mást csinálnánk, az is erőfeszítésbe kerülne, mert az erőfeszítést nem lehet megúszni sohasem.

Fekete Ágnes: Hogy ünnepeltétek Húsvétot?

Wéber Sarolta: Nekünk nagyon fontos ez az ünnep, és a gyerekeinkkel mindig beszélünk arról, hogy miért fontos, mit ünnepelünk. Húsvét hétfőn a fiúk locsoltak, mi, lányok pedig itthon ültünk és malmoztunk. Mindig megkérdezzük magunktól, hogy miért nem megyünk inkább kirándulni, de ez szóba sem jöhet, mert a fiúk szeretnek locsolni járni.

Wéber Tibor: A gyerekek életében minden fontos, ami a család értékrendjében is már benne volt: a szenvedés, a halál, a feltámadás. Ezek mind olyan fogalmak, amelyeknek az emberek életében is van helyük és értelmük. Fontos, hogy el tudják helyezni az életükben ezeket az eseményeket. Most nagyon elterjedt felfogás, hogy ne beszéljünk a halálról és szenvedésről. Annak idején a hitüket gyakorló családok a rendszeres bibliaolvasás következményeképpen természetesnek tekintették, hogy a Biblia tele van szenvedéssel, és a szenvedés egy olyan dolog, amiről lehet és kell beszélni. Értelme is lehet, és el kell tudni fogadni. A mai világ szereti ezt egy kicsit elfedni, és azt mondani, hogy beszéljünk a jó dolgokról, erről pedig ne nagyon.

Fekete Ágnes: Egy kicsit a fogyatékosság is tabuizált.

Wéber Sarolta: Igen.

Wéber Tibor: Máskor pedig úgy érzi az ember, hogy bedobják a közhangulatba, reklámozzák. Mindennek megvan a saját helye és szerepe az életünkben.

Wéber Sarolta: Húsvét egy erős támpont minden ember számára, a feltámadásról szól. Ez azt üzeni, hogy van miért élni, célja van az életemnek.

Zene

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát János evangéliuma 20. részéből!

"Mária pedig künn áll vala a sírnál sírva. A míg azonban siránkozék, behajol vala a sírba; És láta két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, a hol a Jézus teste feküdt vala. És mondának azok néki: Asszony mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt. És mikor ezeket mondotta, hátra fordula, és látá Jézust ott állani, és nem tudja vala, hogy Jézus az. Monda néki Jézus: Asszony, mit sírsz? kit keressz? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész az, monda néki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt. Monda néki Jézus: Mária! Az megfordulván, monda néki: Rabbóni! a mi azt teszi: Mester!"

Nem olyan régen hallottam, hogy van Zalaegerszegen egy templom, ahol freskón látható a felolvasott jelenet. Az az érdekessége a képnek, hogy 200 éve még kertészként, sapkában és szerszámokkal a kezében ábrázolták Jézust, aztán jött egy másik festő, aki átfestette Jézus alakját, zászlót tett a kezébe és glóriát a fejére. Talán nem hitte el, hogy a Kertészben is éppúgy meglátható a Krisztus.

Mint ahogyan mi is pontosan így nehezen hisszük el, hogy a Feltámadott ezer módon jelen lehet és valósággá válhat. A feltámadást keressük a sikerben, a ragyogásban, a gondmentes és hosszú életben, mert úgy gondoljuk, az élet ragyogó oldala alkalmas arra, hogy az élet örömhírét hordozza. Pedig a valóság a leggyakrabban fordított. Azok tudnak a legtöbbet a Feltámadásról, akiknek titkos módon valahogy kinyílt a látásuk, akik életük minden területén többet látnak és hallanak, mint ami első pillanatra valóságszerű. Vannak ismerőseim, akik életük minden rossz élményét ezerszer is elsorolják. Mélyen beleélik magukat, milyen rettenetes is volt, milyen rosszak az emberek, és így tovább. És ilyenkor szinte nem hallják meg, amikor elmesélek egy másik történetet, ami velem esett meg, és nagyon hálás vagyok, mert hihetetlen sokat tanultam belőle. Hasonlók a történetek, de más a látás.

Egy gépkocsi hirdetést láttam az út mentén amikor a Rádió felé jöttem, a szöveg valami ilyenféle volt: szárnyakat ad vágyainak. Aztán jött a nagy vihar, és éppen az autót fújta ki a plakát közepéből. Annyira vicces így a plakát, teljesen új értelmet kapott. Bárcsak jól megfigyelné mindenki: igen, így kapnak szárnyra vágyaink, és visznek a semmibe. Ugyanaz a szó, ugyanaz plakát, egy kis változás, és új értelmet nyer.

Valahogy így kellene értelmet nyerniük életünkben a dolgoknak. Valahogy így változhat át a hittel minden. Így derülhet ki, hogy az az ember, aki mellettem van, talán nehezen elviselhető, talán görnyedek a teher alatt mellette, de ő Krisztust hordozza. Ő az, aki éppen nekem, éppen itt üzen valamit.

Hallottuk, hogyan nyílt ki egy család szíve és füle úgy, ahogyan Sámuel történetében. Hogyan fogadtak be egy kisgyermeket egyszerűen csak azért, mert igyekeztek hűséggel Istenre figyelni. Nem egyik pillanatról a másikra, és nem diadalmenetben történt mindez. Mégis megszületett az a biztos felismerés, hogy Krisztus került a bölcsőbe.

Várjuk Isten szavát! Kérjük a világosságot, hogy meglássuk őt életünk Eseményeiben és embereiben! Adja meg nekünk a Feltámadott Krisztus a jó és helyes látás ajándékát!
Ámen