2007-08-29

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest hallják.

Az iskolaév elejére készülve felizzik a szülőkben az amúgy is állandóan bujkáló aggodalom: mi lesz gyermekeinkkel? Ma egy igehirdetésben egy édesanya is elmondja majd saját tapasztalatait. Amitől nagyon sokan féltik gyerekeiket, az a drog. Selmeczy Lajos, a Válaszút Misszió vezetője igyekszik segíteni azokon, akik beleestek ebbe a szenvedélybe. Nemrég egy állami kitüntetést is kapott. Vörös Virág beszélgetett vele.

Selmeczy Lajos: A Füredi-lakótelepen nőttem fel, és a szüleim nagyon elfoglalt, másod-, harmadállásban dolgozó emberek voltak, mint az elmúlt rendszerben olyan sokan mások. Tipikus kulcsos gyerek voltam, és tizenévesként magamat keresve a lakótelepen olyan válaszokat találtam a kérdéseimre, melyek szerint az életet a pillanatban kell élni, sok információt kell gyűjteni, élményekkel kell színessé tenni az életet. Egy olyan társasággal voltunk együtt, akiknek nem volt ismeretlen a szipuzás, az ital, illetve nem volt ismeretlen valamilyen illegális tevékenységből pénzt szerezni. Ezek mentén reméltük, hogy boldogok leszünk, eseménydús lesz az életünk, és színesebb lesz a lakótelepi munkásszülők gyermekiéhez képest. Fiatalkoromban büntetett is voltam.

22-23 éves koromban jött el az a pillanat, amikor elegem lett abból az életből. Tudtam, hogy az életnek ennél többről kell szólnia. Akkor kerültem be az újpest-belsővárosi gyülekezetbe. Megérintett a környezet először, utána pedig Isten. Hitre jutottam, valóság lett számomra, hogy Isten létezik, és meg tud bennünket szólítani. Másként láttam az életemet, és szerettem volna így élni az életet. Többen az új ismerőseim közül tudtak a múltamról, és elhívtak Ráckeresztúrra, ahol egy drogterápiás otthon működik, és éppen munkatársat kerestek. Így kerültem Ráckeresztúrra 1992. június 2-án. Aztán kialakult bennem, hogy tanuljak valamit, ezért leérettségiztem, és teológiára mentem. 2004-ben kerestek meg azzal, hogy vállalnám-e a Válaszút Misszió vezetését.

Vörös Virág: Nagyon vágytatok erre a színes, élménydús, "élj a mának" életre. Szerinted, mi húzódhat meg a mögött, hogy ez ma rendkívüli mértékben elharapózott?

Selmeczy Lajos: Igen kihat az emberek állapotára az ország állapota, az, ahol most tart az országunk. Mindig fontos elgondolkodni azon, hogy milyen célt és mintákat látnak maguk előtt a tizenévesek. Ha nincs cél és nincs jó minta, ha nincs lehetőség vagy látás, illetve, ha az, amit látok, számomra nem elfogadható, akkor nincs más, mint a mának élni, elvenni azt, amit csak tud az ember.

Vörös Virág: Ez egy struccpolitika?

Selmeczy Lajos: Ez is benne van, de összetettebb. Van, akinek csak struccpolitika: ha nem tudok megvalósítani semmit, akkor csináljam azt, ami éppen jön. Valakinek menekülés, mert meg tudja teremteni magának a "rózsaszín" világot.

Vörös Virág: Eljutottál egy olyan pillanathoz, amikor érezted, hogy váltani kell, elég volt abból, amiből addig az életed állt. Nagyon sokan sajnos életük végéig nem jutnak el ehhez a pillanathoz. Min múlik ez?

Selmeczy Lajos: Visszatekintve én csak azt tudom mondani, hogy kegyelem. Mindenki számára mérlegelhető, hogy ezekben jól érzi-e magát. Én úgy éreztem, hogy nem érzem jól magam. Hiába volt meg mindenem, nem akartam, hogy az életem erről szóljon. Talán ez gyökerezik mégis csak egy kicsit a neveltetésemben, azokban az értékekben, amelyek édesapámék átadni próbáltak: ne legyek elégedett azzal, hogy most ilyen ruháim vannak, ennyi ékszerem van, ilyen körülmények között élek. Az élet ennél több. Korábban átéltem ezeket: szerettem, és szerettek engem, jó volt a családban élni. A gyülekezeti közösségeinknek nagyon fontos feladatuk lenne, hogy ezt meg tudják élni. A mai napig élnek és szükségesek az olyan értékek, amilyen az elfogadás is. Bennem voltak ilyen értékek plántálva, ez találkozott egy olyan alkalmas közeggel, amely azt eredményezte, hogy ki tudtam kerülni ebből. Ez kegyelem volt. Ha van olyan ember, aki ilyen helyzetben van, nyakig ül benne, ki sem lát a fejéből, nem lát más lehetőséget, akkor nekünk – mint missziónak, a munkatársaknak, az egyéneknek – az a feladatunk, hogy ezt megéljük. Hogy hogyan és miért, ezeken el kell gondolkodni. Egyébként azért, mert Isten gyermekei vagyunk. Ezt a tudásunkat kell átadni.

Vörös Virág: Amikor bejöttem, nagyon sok Igét láttam kiírva plakátokra, szórólapokra. Gondolom, hogy az igehirdetés a misszió munkájában nagyon fontos szerepet játszik. Így van?

Selmeczy Lajos: A missziónak pont az igehirdetés a lényege. Nem csak verbálisan, azaz nem csak beszéd az Igéről, de így is. Ez nyilván megjelenik a falakon, a plakátokon, az életmódunkon, a stílusunkon.

Vörös Virág: Az ide betérő emberek mennyire fogékonyak erre?

Selmeczy Lajos: Szoktunk szervezni előkarácsonyi alkalmat. Nagyon sokan látogatják. 30-40 ember hallgatja az igehirdetést, közösségben vannak egymással. Sok mindenre rákérdeznek csak úgy, egy beszélgetésben: "hogy gondolod te ezt, mint lelkész". Ezek remek alkalmak bizonyságtételre. Minősített alkalmak. Nálunk történik a magvetés, és csak jóval később történik meg esetleg a szárba szökkenés.

Állapotfelmérést végzünk, hogy a megfelelő helyekre tudjuk elküldeni a klienseket, illetve amennyiben nem indokolt a kezelés, akkor mi kezdünk el egy foglalkozást. Vannak olyanok, akik még nem siklottak ki teljesen, de már használnak különböző szereket, és kezd problémássá válni az élete. Ezt adott esetben itt benn is meg tudja oldani úgy, hogy csoporba vagy egyéni konzultációra jár. Ha olyan súlyos a probléma, hogy terápiás otthonra lenne szüksége valakinek, akkor keresünk egy terápiás otthont. Ráckeresztúrral, Zsibrikkel és még egy otthonnal van előgondozási szerződésünk. Ha a kliensnek van egy konkrét elképzelése vagy igénye, akkor megpróbálunk abban segíteni. Minden terápiás otthonban van személyes kapcsolatunk, ismeretségünk.

Vörös Virág: Körülbelül egy hónappal ezelőtt kaptál egy díjat, amit "Válaszd az életet" díjnak neveznek. Kik kapják ezt?

Selmeczy Lajos: A Szociális és Munkaügyi Minisztérium adja ki évente öt fő számára. A szenvedélybetegekkel foglalkozó szakmai körökben osztják ki elismerésül.

Vörös Virág: Sokat jelent neked ez az elismerés?

Selmeczy Lajos: Amikor megküldték a meghívót, akkor azt hittem, hogy valakinek a kitüntetés-átadására kell elmennem. Aztán olvastam a levelet, és elcsodálkoztam azon, hogy az enyém. Fel is hívtam őket rögtön, hogy megkérdezzem, hogy jól értelmezem-e ezt a levelet. Kicsit ilyen is vagyok, mint egy elefánt. Lassan csapódnak le bennem a gondolatok. Furcsa volt, hogy ilyen kitüntetést kapok. Jól esett a barátok gratulációja.

Vörös Virág: Hogy néz ki a misszió jövője? Mik a tervek, az álmok?

Selmeczy Lajos: Szeretnénk bővíteni az irodánkat, mert folyamatosan az az érzésünk, hogy kinőttük. A következő lépcsőfok egy félutas ház lenne, ahova a terápiás otthonokból lehetne érkezni, hogy ezzel is megkönnyebbítsük a társadalomba való visszalépést. Egyre kisebb támogatással, de mégis támogatással, szervezze az életét az, aki kezdeni szeretne vele valamit. Lehet, hogy van már valakinek munkahelye, de csoportba jár még. Remélem, hogy sikerül egy egyházi ingatlant találnunk Budapest környékén!

Vörös Virág: Aki szeretne esetleg hozzátok fordulni, hol talál meg benneteket?

Selmeczy Lajos: 2240122-es budapesti telefonszámon, interneten a www.valaszutiroda.hu, személyesen pedig a XII. kerületben vagyunk, a Csaba utca 3. felől van a bejárat.

Fekete Ágnes: Két felhívást teszünk most közzé. Az elsőt Bóna Zoltán teszi, aki az "Október a Reformáció Hónapja" című rendezvénysorozatra hívogat mindenkit és kéri, ha lehetséges, minden gyülekezet kapcsolódjon valamilyen kiállítással vagy műsorral az ünnephez.

Bóna Zoltán: Az Országos Protestáns Napokat az 1930-as évek végén szervezték meg először, a negyvenes években megszakadt, és a ’90-es évek végén indult újra nagy sikerekkel, országos és helyi rendezvényekkel a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa szervezésében.

Fekete Ágnes: Egy picit a régi időkről hallhatnánk többet? A háború előtt több rendezvény is volt?

Bóna Zoltán: Nem tartottak a rendezvények soha egy hónapig, mint ahogy most szeretnénk, hanem csak néhány napon át: reformációi emlékünnepeket és október 31-ei istentiszteleteket tartottak. Ezeken túl egy nagy, kiemelkedő kulturális eseményt rendeztek minden alkalommal a Zeneakadémián. Úgy tudom, hogy az utolsó alkalmat már nem is ott tartották, mert arra már nem volt lehetőség. Az elmondások és a tárgyi emlékek (bélyegek) szerint ez már akkor is országos, kulturális esemény volt.

Fekete Ágnes: Akkor most egy egész hónapos rendezvény lesz?

Bóna Zoltán: A ’90-es évek végére Protestáns Hét lett, majd két héten át tartottak a rendezvények. A tavalyi esztendőtől kezdve egy kicsit a nevén is változtattunk: Október, a reformáció hónapja. Ebben az októberi hónapban szeretnénk a reformáció értékrendjét az összes rendelkezésünkre álló módon, műfajban, a lehető legszélesebb összefogással, országos rendezvényekkel, illetve országszerte helyi rendezvényekkel minden érdeklődő számára világossá tenni. Célunk, hogy érhetően megfogalmazzuk, hogy mi is a protestantizmus különleges értéke. Azt szeretnénk, ha minél több helyi rendezvény kerülne szervezésre. Ez annál is inkább fontos, mert ez az egyik protestáns alapelv, amelyet gyakran elfelejtünk.

Nem a grandiózus rendezvényekkel kezdeném, bár nekem elsősorban az a feladatom, hanem annak a szorgalmazásával, hogy minden protestáns gyülekezet és intézmény ebben a hónapban a maga kis szeletét, morzsáját adja hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy Október a reformáció hónapja.

Fekete Ágnes: Ötletekkel esetleg tudna szolgálni? Milyen jellegű programokkal jelentkeztek eddig?

Bóna Zoltán: Iskolai vetélkedők, sportrendezvények, versenyek iskolák vagy ifjúsági szervezetek között, kiállítások a legkülönfélébb anyagokból: tehetséges gyermekek rajzaiból, képeslapokból, különböző figurákból, amelyek gyurmából, agyagból, csuhéból készülnek, és még sorolhatnám. Akár a reformáció történetét vagy Szenczi-Molnár Albert zsoltárfordításainak történetét is fel lehetne dolgozni. Ahol van egy zeneiskola, ott megrendezhető, elérhető, anyagilag sem jelent túl nagy terhet, inkább csak odaadást, megrendezni egy koncertet vagy hangversenyt, az egyébként lehet, hogy barátságtalan októberi estéken.

Fekete Ágnes: Ezeken kívül lesz egy nagy rendezvény.

Bóna Zoltán: Több nagy rendezvény is lesz. Az első a sorban egy nyitógála lesz október 7-én, az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A másik pillér pedig egy országos protestáns istentisztelet lesz Győrben, az evangélikus templomban. A megnyitó gálára október 7-én, vasárnap 17 órakor kerül tehát sor. Jegyeket elővételben lehet vásárolni az Ökumenikus Tanács irodájában, amelynek a telefonszáma 3712690, és a Magyar Tudósok körútja 3. szám alatt található Budapesten.

Fekete Ágnes: Megismételjük a jelentkezés helyszínét: Budapest, Magyar Tudósok körútja 3. A következő hír Miskolcról érkezett. Megszólalt újra az Eszter-harang. A gyülekezet lelkésze, Szabó Sándor köszöni azt a nagy összefogást, ami a meghibásodott harang javítását lehetővé tette. Azonban az egész templom felújításának feladata még előttük áll. Karcsai Nagy Éva riportját hallják.

1865. május 13-án halt meg Bató Eszter 28 éves korában. Édesapja a város legvagyonosabb polgára volt. Végrendeletében összes vagyonát a Miskolci Református Egyházközségre hagyta. Eszter halála után pedig egy évvel több mint 30 mázsás harangot öntetett az akkor épülő új templom tornyába. 141 éve szólt folyamatosan ez az Eszter-harang.

Karcsai Nagy Éva: Aztán életveszélyessé vált a harang. Hogyan sikerült pénzt keríteni arra, hogy felújítsák?

Szabó Sándor: Egy nagy belső, gyülekezeti összefogás eredményeként. A miskolci művészek majdnem ötven darab műalkotást ajánlottak fel árverezéssel. Bunczik Tímea orgonaművész és a budapesti Villő Énekegyüttes jótékonysági koncertjével járult hozzá a harang felújításához. 2008. november 16-án lesz 200 éves a templom, ami kívülről és belülről is teljes felújításra szorul.

Fekete Ágnes: Mai műsorunk a hónap utolsó adása, így egy istentiszteletre látogatunk el. Bödecsné Szalai Hajnal, kiskunhalasi lelkész magyarázza Máté evangéliuma 6. részének 34. versét:
"Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik maga felől. Elég minden napnak a maga baja."

Bödecsné Szalai Hajnal: Szeretnénk a gyermekeinket minden rossztól megóvni, és bánt bennünket, ha tehetetlenek vagyunk. Látjuk küszködésüket, és bánt bennünket, ha úgy érezzük, hogy többet is segíthettünk volna nekik, jobban is nevelhettük volna őket. Persze nem csak a nők tudnak aggódni. Hadd idézzek néhány mondatot egy 70 éves férfi önvallomásából. "Ha visszagondolok a magam életére, csak néhány boldog óra, derűs nap az, amikor valóban zavartalanul éltem. Mert vagy a múlt csődjei, vagy a jövő félelmei tették tönkre a jelenemet. A jelenem így, amelyben éltem, mindig elromlott. Szüntelenül azzal vigasztaltam magam, hogy majd holnap, vagy holnapután biztosan másképp lesz. És a holnapból ma lett, és azt éppen úgy elrontottam a tegnapok bánatával vagy a holnapok félelmeivel. Ma már tudom, hogy ott rontottam el az életemet, hogy a jelennek nem tulajdonítottam jelentőséget. Úgy jártam, mint gyerekkoromban, amikor egész télire megvettük az almát, de mindig csak olyat volt szabad felhozni a pincéből, amelyik romlani kezdett, így soha nem ettem jó ízű gyümölcsöt."

Az Ige első segítsége számomra az, hogy figyelmeztet: elsősorban ne a múlttal és ne a jövővel törődjek, hanem a mai nappal. Valóban sokszor eltelik a fél életünk vagy talán több is, míg megtanuljuk, ha ugyan meg tudjuk tanulni, hogy egyedül a jelen áll a rendelkezésünkre, és élni igazán és értelmesen csak ma lehet. Jól értsük, nem a mának, hanem a mában. Nem valami "szakítsd le minden napnak a maga virágát" önző filozófiájáról van itt szó, nem a pillanatemberkék életfilozófiája ez. Arról sincs itt szó, hogy ne törődjünk a holnappal, afféle mesebeli tücsök módjára, hogy felelőtlenül Istenre hárítsuk azt, ami a mi feladatunk itt. A keresztyén ember igenis törődjön a holnappal, de ne törjön össze a holnap miatt. Azért fontos erről beszélni, mert a keresztyén ember alapvető életformája ez: a mában való élés. Magamnak is mindig hangsúlyozom, mert a hívő emberek nagy része is sokszor vagy a tegnapokban vagy a holnapokban él, és eközben elveszíti élete értelmét.

Van, aki szüntelenül úgy él, hogy a múltba menekül, hogy makacsul meg akarja tartani a múlt kedvező időszakait, amikor minden sikerült, minden összejött. Meg akarja tartani a fiatalságot, a társadalmi elismerést, vagy azt a valakit, aki már a múlté.

Aki a múltban él, az úgy jár, mint Lót felesége. Akinek a menekülés napján az lett volna a dolga, hogy előre nézzen és menjen, de ő megállt, és hátranézett. És megdermedt.

Ezen a napon készít valami újat számunkra az Úr, és mi nem vesszük észre, mert makacsul ragaszkodunk a tegnapihoz. Ő újat teremt, mi pedig a régiekhez ragaszkodunk.

De azt hiszem, hogy nem csak a múltba való menekülés kísért meg bennünket, hanem a jövőbe való menekülés is elég általános. Egy-egy hétnek a kezdetén alig várjuk már, hogy hét vége legyen. Télen várjuk, hogy jöjjön a nyár, nyáron, hogy jöjjön a nyugalmas tél. Ha elbúcsúzunk valakitől, akit szeretünk, várjuk a viszontlátást, és a közbeeső időt legszívesebben agyoncsapnánk. Ha feladatok nehezednek ránk, legszívesebben megúsznánk az egészet. Amíg kicsik a gyerekek, arra várunk, hogy megnőjenek, hogy végre élhessünk. Amíg a holnapra várunk elmulasztjuk azt, amit éppen ma kellene elszenvednünk vagy megismernünk.

Ezzel kapcsolatban hadd olvassak fel egy egyszerű kis írást: "Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott, és így válaszolt: Az én időm végtelen. Mire vagy hát kíváncsi? Az érdekelne, hogy mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben. Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyerekkorba. Azt, hogy az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek arra, hogy visszanyerjék az egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nem hogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha soha nem halnának meg, és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna."

Az Ige második segítsége, hogy arra tanít, hogy ne lepődjek meg azon, ha a mai napnak baja van. Minden napnak megvan a maga baja. Ilyen világban élünk. Ebben az életben ez természetes: minden napra jut elég sok meglepetés, elég sok feladat, de csak annyi, amennyit Isten segítségével el tudunk hordozni, amennyit meg tudunk oldani. Mert jól tudja a mi Teremtőnk, hogy csak a ma olyan szűk méretű, csak a mának van annyi súlya, hogy nem rogyunk össze alatta, de csak akkor nem, ha nem egyedül kell cipelnünk. Hiszen Jézus határozottan megígérte, hogy velünk lesz. Velünk lesz minden nap Lelkével, velünk lesz angyalaival. Nagyon szép élményem és tapasztalatom van ezzel kapcsolatban.

Közületek sokan tudják, hogy nem kevés izgalommal és aggódással vártuk negyedik gyermekünket, Lilit. Egy gyermek világrajövetele amúgy sem kockázatmentes dolog, de amikor erre az anya 43. évében kerül sor, akkor a kockázati tényezők a sokszorosára nőnek. A 43 évemhez hozzájárult még egy kellemetlen vashiány és trombózis, de úgy látszik, hogy minél nagyobb a veszély, Isten annál több segítséget, erőt mozgósít. Hiszen tudom, hogy közületek nagyon sokakat indított arra, hogy imádkozzatok értünk. Soha életemben nem volt még ilyen nagy élményem, amikor a Lélek erejét ennyire közel éreztem volna magamhoz, mint akkor. Aztán még elküldte angyalait is. Igaz, titokban és egészen egyszerű természetességgel, ahogy szokta is. Felismertem egy hasonló sorsú fiatalasszony baráti, bölcs tanácsában, felismertem egy orvos emberséges figyelmességében, egy látogató őszinte ölelésében, egy nem várt kézfogásban, egy védőnő szelíd mellémállásában, egy leleményes nővérkében. Éppen ahogy a legnagyobb szükségem volt. De azt is megtapasztaltam, hogy nem csak a nagy eseményekben, egy gyermek születésénél, hanem a mindennapok bajában is jelen volt az Úr segítsége, hiszen ma már azt is tudom, hogy nem csak az élet ajándékaiért lehetek hálás, hanem magáért az életemért is. A szülés utáni időszak számomra mindig nagyon nehéz volt, de az utolsó után különösen is rosszul éreztem magam: szétmentek a csontjaim, nehéz volt a járás is, fáradt voltam, és még az aggodalmaskodás terheit is cipelnem kellett. Úgy fordítottam le akkor magamnak ezt az Igét, hogy elég minden órának a maga baja. Így bírtam ki emberi módon azt az időszakot.

Keressétek először az Isten országát! Ezt is jelenti: keresd először az Ő jelenlétét, segítségét, és meg fogod találni! A mindennap baja erre a keresésre is ösztönöz, és biztat arra, hogy ne félj a bajtól és a szomorúságtól, és ne féltsd annyira a gyerekeidet se tőle.

Ottlik Géza így emlékezik gyerekkorára, a kőszegi katonaiskolában eltöltött éveire: "Ott tanultam meg a lázadást, a zsarnokság gyűlöletét, az élet ocsmányságát és csodálatosságát. A magam természetének vad gonoszságát és szelíd jóságát. Az elnyomás ellenállásra nevel, a parancsszó különvéleményre, magányra. Sok minden eszembe jutott, és azt gondoltam, hogy semmi áron nem adnám oda gyerekkoromat egy boldog gyerekkorért. Nem szeretném, ha csupa-csupa boldog gyerek nőne fel ezentúl, olyanok, akik meg sem érthetnék az én gyerekkorom, vagy egyáltalán, az emberi életnek a szomorúságtól gyakran elválaszthatatlan szépségét."

Nekünk, szülőknek nem csak az a feladatunk, hogy megóvjuk a gyerekeinket minden bajtól, hanem az is dolgunk, hogy engedjük megtapasztalni az élet szomorúságát is. Amikor a mi életünk szomorúságából kapnak, akkor erőt is kapnak ahhoz, hogy diadalmaskodjanak rajtuk, és megtapasztalják azt is, hogy az élet a nehézségei között is szép és megajándékozott lehet.

Ha őszintén el tudjuk mondani, hogy a tegnap már a tied, Uram, letettem azt a kezedbe, Te őrizd meg ott nekem! A holnapom még jó helyen van, a másik kezedben. Akkor a mai napunkat ott, az Ő szíve közepén érezhetjük. A bajok errefelé segítenek bennünket: Hogy ne csak a jövőben, hanem már ma találkozhassunk megdöbbentő kegyelmével.
Ámen