2006-09-06

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Tanévet kezdünk. Tanítás csak ott leledzik, ahol a szavaknak visszavonhatatlan jelentésük van. Nincs oktatás ott, ahol a felnőttek egyszer ezt mondják, egyszer azt. Egyik óvónő ismerősünk mesélte, hogy a tantestületi értekezleten az igazgatónő kérte, vigyenek be füstölőt meg gyertyákat a csoportterembe, mert az olyan szép, és meditáljanak a gyerekekkel naponta negyed órát. Erre ismerősünk azt mondta, hogy akkor ő inkább imádkozni fog a gyerekekkel. Ezt azonban megtiltották a vallásszabadságra hivatkozva. Nyilván mi, reformátusok jól tudjuk, hogy nem szabad a többség vallási gyakorlatát ráerőltetni a kisebbségre, de ha erre a félelemre építjük az egész rendszert a végletekig hajtva, végül nem lehet tudni, hogy mi micsoda. Remélem, mind több tanár lesz, aki hasonlóan ismerősünkhöz kimondja a dolgok valódi értelmét. A szomszéd országokban nem kérdés, hogy a templomban kezdődik az iskola "Veni sancte"-vel, azaz a Lélek segítségül hívásával. Nem kérdés, hogy aki akar, meditálhat, de azért alapvetően nem buddhista ország vagyunk. Ha nincsenek világos gyökerek, világos mértékek, akkor teljesen összezavarodik mindenki, különösen a gyerekek. Jó lenne úgy kezdeni ezt az évet, hogy Isten és emberek előtt egyenes gerinccel megvalljuk életünk legfontosabb értékeit. Ezzel tanítunk a legtöbbet. Az idősebb nemzedék mind arról vall, hogy a régi iskolákban mennyire világos volt minden, micsoda tartást kaptak tanáraiktól. Most egy ilyen példaképszerű régi tanárra emlékezünk, aki a Baár- Madas református iskolában tanított, és nemrég halt meg, 92 évesen. Varga Anikóra Dr. Pázmány Györgyné és Galánthai Emilné volt diákok emlékeznek.

Varga Anikó, a Baár-Madas református iskola tanára

Dr. Pázmány Györgyné: Van egy domb Budán, a Rózsadomb, aminek a tetején egy hatalmas épület áll. Olyan, mint egy erőd. És valóban az, mert óvja azokat, akik a falai között élnek. A neve Baár-Madas Gimnázium. A harmadik osztályt kezdtük el, amikor nyílt az ajtó, és egy fiatalasszony lépett be, akit addig nem ismertünk. "Üljetek le kislányok, – mondta – engem Varga Anikónak hívnak, és én leszek az irodalomtanárotok." Külsejére nézve középmagas volt, haja hullámos, barna, az orra kicsit pisze, és beszéd közben a fejét félrehajtotta. A természete rendkívül szelíd volt, tele jó szándékkal, és olyan átéléssel és színesen adta elő az anyagot, hogy mi úgy hallgattuk, mintha egy mesedélutánon vettünk volna részt. Belénk oltotta az irodalom szeretetét. Életéről annyit tudunk, hogy magyar irodalomból és német nyelvből volt diplomája, és nagyon büszkék voltunk, amikor 1940-ben megkapta a doktori címet és a kormányzógyűrűt, ami azt jelentette, hogy első elemi osztálytól kezdve mindvégig kitűnő volt minden tanulmányában. Az évek során egyre ritkábban találkoztunk, végül megtudtam, hogy a Csengery utcai kórházban fekszik. Mivel a húgával tartottam a kapcsolatot, így neki küldtem el az emléklapot, melyet róla készítettem. Azt is közöltem, hogy a Baár-Madasban egy tanterem lesz elnevezve róla. Amikor a kórházban kezébe vette az emléklap egy példányát, amit neki küldtem, sírva fakadt, és azt mondta: "Azok a drága gyerekek, hát nem felejtettek el?!" A testvére mesélte el ezeket. Azt is hozzátette, hogy nagyon boldog volt.

Fekete Ágnes: Mitől volt jó ez az iskola?

Dr. Pázmány Györgyné: Ott soha nem volt hangos beszéd. Persze néha komiszak voltunk, és akkor kaptunk is büntetést, de hát mennyire voltunk mi komiszak… Mindenki tudta, hogy ha bejött a "tantika", és én nem töröltem le a polcomat, akkor reggeli nem volt. Akkor Kecskés, Kerekes, Kollányi, Nagy, mehettünk már a sarokba, és ott álltunk egész reggeli alatt. Utána rohantunk a konyhalányokhoz, hogy legalább egy kis reggelit adjanak, mielőtt az iskolába megyünk. Nem volt ott nagy büntetés, de nem is volt arra különösebb ok. Nagyon lekötöttek minket. Reggel háromnegyed hét előtt öt perccel felkeltünk és fél tíz előtt nekünk nem volt nyugvásunk. Ha az igazgatónő észrevette, hogy van egy szabad óránk, akkor sétálni küldött minket. A Városmajort annyiszor bejártuk, hogy azt el nem tudom mondani. Mindig kitaláltak valamit, és rengeteg különóránk is volt: külön német, külön francia, külön torna, külön gyógytorna. Mondok neked még valamit, ami most nagyon sokszor jut az eszembe: oda jómódú kislányok jártak, hogy így mondjam, bár mi egymás között soha nem kérdeztük, hogy mi a papád foglalkozása. Így soha nem tudtam, hogy a Weiss Aliz a Weiss Manfred unokája. Ő egy nagyon gazdag, nagy ember volt, Aliz mégis ugyanúgy lett kezelve, mint az összes többi lány. Arra nagyon jól emlékszem, hogy kivittek egyszer minket a Mária Valéria telepi templomba. Ott volt egy rövid istentisztelet, majd végigsétáltunk a telepen. Amikor visszamentünk, elmondták, hogy azért néztük meg, hogy lássuk, hogy vannak emberek, akiknek így kell élniük. Tehát nekünk jó dolgunk van, ám fontos, hogy ezt lássuk. Arra figyelmeztettek minket, hogy ne feledkezzünk el arról, hogy tartozunk ezeknek a szegény embereknek is. Segíteni kell őket. Ez egy kiváló iskola volt. Mindenek előtt hálás vagyok azért, hogy odajártam, mert fegyelmet tanultam és tartást. Az évek múlásával ez bennem egyre erőteljesebb lett, úgy hogy a legkisebb olyan dologra, ami nem fair, rögtön kinyitottam a számat. Akinek nem tetszik, ne figyeljen oda. Mondják nekem nyugodtan, hogy szenilis vénasszony.

Fekete Ágnes: Akkor is kinyithatták a diákok a szájukat, ha nem volt valami fair?

Dr. Pázmány Györgyné: Volt nekünk egy matematika tanárunk, aki nem tudott matematikát előadni, de egy áldott, ártatlan emberkét ismertünk meg benne. Egyik nap betettünk egy ébresztőórát a szekrénybe, és bezártuk a szekrényajtót. Az óra elkezdett csöngeni, a tanárnő pedig össze-vissza kapkodott, hogy hol csöng az ébresztőóra, mi meg úgy hallgattunk, mint a süket fajdok. Azt mondta Áprily Lajos, hogy jelentkezzen az, aki ezt tette. Az egész osztály egyöntetűen felállt. Mindenkinek le kellett mennie az igazgatói irodába, mert mindenkivel beszélni akart. Úgy hallgattunk, mint a kukák, egy szóval sem mondtuk el, hogy ki dugta el, ki húzta fel, ki tette meg. Szóval nagyon összetartó osztály volt. De ennél nagyobb rosszaságról nem tudok, amit elkövettünk volna.

Fekete Ágnes: A Baár-Madasban most minden tanterem egy régi tanár nevét viseli?

Dr. Pázmány Györgyné: Eddig ötről tudok, de lehet, hogy ennél már több van. Kimondottan örülök ennek a kezdeményezésnek, és gondolom, hogy ebből hagyomány is lesz.

Galánthai Emilné: Ellentétben azzal, amit most tapasztalunk, hogy mindenkinek eredményt kell felmutatnia, produkálnia kell magát, itt emberszámba vették a diákokat, és minden tanárban hivatástudat dolgozott. Volt egy sajátos légkör. Nem az volt a lényeg, hogy valakit megbuktassanak, hanem az volt a fontos, hogy mit lehet kihozni belőle.

Fekete Ágnes: Hogy vette rá a diákokat az olvasásra?

Galánthai Emilné: Kíváncsivá tett minket. Emlékszem arra, amikor "Az új földesúr" visszahallgatása volt, megkérdezte, hogy mi tetszett nekünk benne. Mindenki elmondhatta egyenként. Mozgalmassá tette az órát, az ember figyelmesebben olvasta a könyveket. Közös munkálkodást próbált meg kialakítani. A legfontosabb az volt, hogy szeretettel akarta átadni azt, amit tudott. Társa lett annak, akivel együtt dolgozott.

Dr. Pázmány Györgyné: Nagyon kedves, bájos, végtelenül szerény teremtés volt.

Fekete Ágnes: Mi volt a titka? Mivel tudta megszerettetni az irodalmat?

Dr. Pázmány Györgyné: Tehetsége volt hozzá. Soha sem felejtem el, amikor a Toldit kezdte el előadni. Annyira mélyen belém rögződött. Gábor fiammal beszélgettünk róla, aki szintén nagyon szerette Arany Jánost. Azt mondta, hogy már igen régen volt, amikor én a Toldit tanultam, tehát már nem is emlékezhetek rá rendesen. Mondtam neki, hogy tehetünk egy próbát. Elővette a könyvet, én pedig elmondtam fejből az első éneket ez előtt tíz évvel hibátlanul. Olyan szépre költötte Arany János, és Varga Anikó olyan lelkesen és örömmel adta elő.

Fekete Ágnes: Nagyon sok embernek a templom és az iskola jut eszébe az egyházról. Számos esetben igen eltorzult képet festenek az emberek maguknak lelkészekről, gyülekezetekről. Ezeket a fals képeket igyekeztek felszámolni a budafokiak, amikor kimentek egy nagy sátorral a múlt hétvégén a borfesztiválra, hogy krisztusi módon jelen legyenek. Nagy Péter lelkész vezetett végig a foglalkozások helyszínei között.

Az igazi szőlőtőke

Nagy Péter: Itt aludtak éjjel a cserkészek.

Fiú: Látunk egy sátort. Ez egy igazi cserkészsátor. Nyolc személyes, ebben alszunk tízen egy héten át a nyári táborban.

Fekete Ágnes: Mitől cserkész ez a sátor?

Fiú: A márkája Scout, azaz cserkész, angolul.

Fekete Ágnes: Rajta van egy liliom, a cserkészet jele.

Cserkész: Középre állítunk egy polcot, oldalt terítjük le a polifómokat, amin később alszunk. Vállfa, szárítókötél található még egy ilyen sátron belül. Örsre vannak szabva. A mai sátrak általában kicsik, éppen hogy csak be lehet feküdni, de ezeknél fel lehet állni, teljesen kényelmes. Nem sörpadon eszünk, hanem deszkákból kötözünk össze asztalt magunknak, padokat készítünk, minden "made home". Csinálunk kaput és kerítést örsi körletenként, soha nem használunk szögeket és kalapácsot, mert az nem cserkészes.

Fekete Ágnes: A csomózás megtanulása fontos része a cserkészek életének, ugye?

Cserkész2: Ez csak egy kis szegmense az egész tudnivalónak.

Cserkész1: Például sátorfeszítő csomó, keresztkötés az, amit leggyakrabban használunk, amivel két hatalmas fát úgy tudunk összekötözni, hogy az életben nem bomlik szét még egyszer. Ezek után sportnapokkal és lelki napokkal telik az időnk.

Cserkész2: A kétnapos "sportnapok" alatt kint alszunk a szabadban, amit úgy hívunk, hogy bivakolás. Ha rossz az idő és sokat vagyunk kint, akkor kikészülnek az emberek fizikailag is és lelkileg is, és ha Isten is úgy akarja, akkor ez összerázza a csapatot estére, hiszen együtt szenvedtük végig, együtt aludtunk kint. Ajánlom minden fiatalnak, hogy legyen cserkész.

Németh Géza: Nem igazán tudják az emberek, hogy mi az egyház. Úgy látják, hogy valami őskőkori képződmény lehet, kövér, nagyhasú papokkal, öregasszonyokkal. Valami ódivatú akármi. Volt egy olyan esetünk egy missziói alkalmon, hogy valaki szólt, ő református. Megkérdeztem, hogy mikor volt utoljára templomban. 15 évvel ezelőtt, amikor a gyermekét keresztelték. Mondtam neki, hogy szeretettel várjuk, jöjjön el jövő vasárnap is. Mire megkérdezte, hogy bejöhet-e, mert nem fizet tagdíjat. Nem tudom, hogy láttad-e, hogy nincs ide kiírva, hogy református vagy katolikus felekezetűek, vagy esetleg valami mások vagyunk. Vannak értelmesnek gondolt programok, és akiket érdekel, hogy kik csinálják ezeket, megtudja, hogy milyen egyházi kötődése van az illetőnek. Szerintem ez egy természetes részvétel az életben. Az ember ne akasszon magára egy kitűzőt, hanem csináljon valamit, aminek értelme van. Az emberek, ha érdekli őket, úgyis megkérdezik őket. A cserkészeknél ez nagyon jól működik. Már önmagában azért megérte eljönni, mert az iskolákban, amikor a szülői értekezleteken megkérjük, hogy hadd mondhassák el a cserkészek, hogy mit csinálnak, akkor mindenféle adatvédelmi, emberi jogi problémákba ütközünk. Ha hitoktatást szeretnénk indítani, akkor kiderül, hogy az adatvédelmi aggályokat vet fel, hiszen megtudják az osztálytársak egymásról, hogy ki jár hittanra. Ha megkérjük az osztályfőnököt, hogy ossza ki a papírt, juttassa el a gyerekekhez, akkor azt a választ kapjuk, hogy nem osztja ki. Ilyen szempontból is értelmesebb dolognak tartom, hogy itt vagyunk. Aki úgy látja, hogy ez egy értelmes társaság… Közben kezdetét vette egy interaktív dobbemutató. Minden dolognak két oldala van: szép, hogy egy hivatalos rendezvényről nem rugdossák ki az egyházat, hanem inkább odahívják. Nyilván komoly költségeket vállalnak, hiszen a sátor bérleti költségét az önkormányzat adja, a területet az önkormányzat bérli. Pozitívak és támogatóak ebben a dologban. A negatív az, hogy van egy komolyabb beruházás a gyülekezet részéről, ami az éves költségvetés 5 %-át teszi ki.

Fekete Ágnes: Horribilis összeg.

Németh Géza: A másik oldalról, ha a gyülekezet egy társadalmi missziós területre költségvetése 5 %-t teszi, akkor az nem egy olyan nagy arány. Sokkal jobban működik annál, mintha megjelennénk levéllel, vagy valamilyen más, direkt marketinges témával. Olyan embereket is elérünk, akik most nem biztos, hogy csatlakoznak, de van egy olyan benyomásuk az egyházról, ami nem egyezik azzal, amit általában szoktak sugallni. Beesnek néha emberek, akiknek már önmagában az, hogy azon a helyen, ahol mindenért fizetni kell, és általában sehol sem lehet leülni, van egy olyan hely, ahol nem kell fizetni, viszont le lehet ülni. Ami még fontos, hogy egy csomó ember be tud kapcsolódni a gyülekezetből, és tud valamit csinálni. Van, aki megrakja kugli fával az utánfutót, hogy a cserkészek favágóversenyt tudjanak tartani, van, aki süteményt süt. Volt egy kárpátaljai református atyafi, aki szombaton ötkor kelt fel, az építőiparban dolgozott egész nap, befejezte este 7- kor, eljött nyolc órára, és hajnali hétig őrizte a sátrakat.

Nagy Péter: Budafokon borfesztivál van, és felvetődött két évvel ezelőtt a kérdés, hogy ebben az utcabáli hangulatban a rengeteg szülő a kicsi gyermekeikkel mit kezdjen. Szükség volt egy olyan helyre, ahol sérülés nélkül átvészelhetik a fesztivál idejét. Tavaly először rendeztük meg négy felekezet részvételével. Egyértelmű a számunkra, hogy az itteni megszólalásunk alapja János evangéliuma: Én vagyok az igazi szőlőtő. Ameddig illeszkedni tudunk, persze sok harc és küzdelem árán, addig ezt csinálni kell.

Fekete Ágnes: Lehet illeszkedni egy ilyen fesztiválba, egy dionüszoszi ünnepbe?

Nagy Péter: Természetesen nem egyszerű a dolog, mégis úgy látjuk, hogy óriási igény van rá. Ez az egyetlen hely, ahova be lehet jönni gyermekekkel, meg lehet pihenni és a visszajelzések is arról szólnak, hogy ez itt a béke szigete.

Fekete Ágnes: Hogy lehetne megfogalmazni, mi ez? Jelenlét?

Nagy Péter: Misszió is, természetesen jelenlét is. Azt a felajánlást, hogy ha akarunk itt lehetünk, sokféleképpen végiggondoltuk. Vajon egy borfesztivál megrendezésére pecsétet teszünk-e ezzel, legitimizáljuk-e azzal, hogy itt vagyunk. Mindenféleképpen sziget vagyunk az óceánban, ráadásul mindkét nap kint volt a plakát is: drogtanácsadás, szenvedélybetegségekkel kapcsolatos tanácsadás. Elég nagy betűkkel kiírtuk, hogy tilos a dohányzás. Tehát a szenvedélyek ellen, ugyanakkor mégsem mondanám azt, hogy azt, amit Budafokon a bor mindig is jelentett, azt teljes egészében el kell vetnünk. Inkább megpróbáljuk valamiképpen ebben a forgatagban azt a mást felmutatni, amit egyébként a kenyérrel és a borral szoktunk megjeleníteni. Az istentiszteleten, vagy katolikus testvéreinknél a misékben a bornak, mint szimbólumnak nagy szerepe van, sákramentum. A kapcsolódás itt mutatkozik.

Fekete Ágnes: Eszembe jutott a kánai menyegző.

Nagy Péter: Azzal azért vagyok óvatos, mert a kánai menyegző történetét sokszor tréfásan is felhasználják, amikor a bort isszák. A bor a minőséget jelenti a Szentírásban. Amennyiben ez igy van, amennyiben ez igaz, és a külső vélemények megerősítik, akkor mi most ezen a fesztiválon a minőségi bor vagyunk.

Fekete Ágnes: Ebben az évben úgy kezdjük a tanévet, hogy néha megalapozott és néha alaptalan hírek keringenek arról, miből fogunk megélni, miből tartjuk fenn az iskolákat. Ezekről a kérdésekről beszélgetett Karcsai Nagy Éva Ámbárm Tibor főgondnok-igazgatóval.

A különbség…

Karcsai Nagy Éva: A minap hallottam szülőket arról beszélni, hogy az egyik gyerek állami fenntartású iskolába jár, a másik egyháziba, és az egyiké többe fog kerülni, mint a másiké. Az egyházi intézménybe járó gyerek jár rosszabbul. Létezhet ilyen? Ábrám Tibor, a miskolci Lévay József Református Gimnázium és Diákotthon igazgatója.

Ábrám Tibor: A Magyar Köztársaság 2006. évi költségvetéséről szóló törvény tervezetében szóról szóra ez szerepelt. Ez nagy felháborodást keltett annak idején, és ennek a nyomásnak az eredményeképpen módosították ezt a törvénytervezetet. Most megkapja egy egyházi iskolába járó tanuló is ugyanazt a támogatást, amit az önkormányzati intézménybe járó tanuló megkap.

Karcsai Nagy Éva: Ezek szerint nem tájékoztatták a szülőket erről.

Ábrám Tibor: Minden bizonnyal a szülő még az előzetes vita alkalmával figyelt fel arra, hogy súlyos diszkrimináció készül tanuló és tanuló, állampolgár és állampolgár között, és nem tájékozódott arról, hogy hogyan zajlott le ennek parlamenti vitája.

Karcsai Nagy Éva: Végül is akkor mindenben egyformán részesülnek a diákok, legyen az ingyenes étkeztetés, tankönyv?

Ábrám Tibor: A normatív támogatások nagy részéből ugyanolyan mértékben részesül egy egyházi intézmény is. De mondok egy olyan példát, amihez nem jut hozzá egy egyházi iskola. Ha néhány település a közoktatási feladatait közösen kívánja ellátni, társulási formában, akkor ezt a központi költségvetés pluszban támogatja. Ehhez a támogatáshoz nem tud hozzájutni egy egyházi intézmény, holott ugyanannak a településnek a polgárait neveli és oktatja.

Karcsai Nagy Éva: Kivel tudnának társulni, mondjuk a miskolciak?

Ábrám Tibor: Ez elsősorban nem a nagyvárosról szól, hanem a kistelepüléseken lévő intézményekről. Például Mezőcsáton és Tiszakesziben is van hasonló intézményünk, Ártányban is működik egy kis református iskola. Számukra lenne ez hasonlóan kedvező, mint ahogy az ott működő önkormányzati iskolákban az. A kollégiumi elhelyezést igénylő tanulók után járó normatív támogatás évi 32000 Ft- tal csökkent tanulónként. Ez minden kollégiumra egységesen vonatkozik, csupán azt kell hozzátenni, hogy amíg a 32 református gimnázium mellett 30 kollégium működik, tehát majdnem minden gimnázium mellett működik kollégium, addig az önkormányzati intézményeknél, a középiskoláknál ez az arány sokkal kisebb, körülbelül az intézmények 50 %-nál működik kollégium. Tehát ez az elvonás sokkal jobban sújtja az egyházi intézményeket. Az ingyen tankönyvtámogatás tanulónként 10000 Ft-ot jelent, a központi költségvetésből ennyit kap az iskola. Egy átlagos tankönyvcsomag 16- 20000 Ft értékű. Az intézménynek kell hozzátenni a maradék 5-10000 Ft-ot.

Karcsai Nagy Éva: Hozzá tudja tenni?

Ábrám Tibor: Ettől a tanévtől kezdve az érettségi tárgyak tankönyveit ingyenesen a tanulók tulajdonába adjuk, míg a többi tankönyvet a tanév során használhatja a tanuló, a tanév végén pedig vissza fogjuk kérni, hogy egy következő tanfolyam, ingyenes tankönyvellátásra jogosult tanulójának szintén a rendelkezésére tudjuk bocsátani.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Királyok 1. könyvéből, a 19. részből: Illés futott a gonosz Akháb király elől és ezt mondta:
"Elég, most ó Uram vedd el az én életemet. És bement Illés egy barlangba. És jött nagy szél, földindulás és tűz, de az Úr nem volt bennük. És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatszott. Ezt a szózatot hallotta: Mit csinálsz itt Illés?"

Ahová pillantunk, mindenütt sopánkodás hallatszik. Az emberek tele vannak félelemmel, sérelemmel és indulattal. Naponta érzem, ahogyan bennem is csírát eresztenek ezek a gondolatok, legszívesebben tovább adnám őket: Mi lesz ezzel a világgal? Azt érzem, hogy Isten halkan suttogja pedig mindenkinek: szeretlek téged. Ez az a hang, ami nélkül nem lehet élni. Ez az a hang, amire mindannyian vágyunk a lelkünk mélyén, csak elnyomja annyi erősebb beszéd. Ahogyan Illés a tűzzel, az égzengéssel találkozott, és a király, a nép ellen benne dúló indulatokhoz ezt sokkal közelebbinek érezte. Jogosnak tartotta volna, hogy lecsapjon a ménkő ezekre a gazemberekre. Várta, hogy a látványos égi jelekben jelenjen meg végre az Isten. De nem így lett. Egy halk szó hallatszott, suttogás, alig hallható beszéd, úgy kellett kibogozni az erdő zajából Isten szavát. Azt a szót, ami csak engem szólít meg. Azt a beszédet, amelyik nevemen szólít, személyesen szeret. Ahogyan egy ölelésből születik minden test erre a világra, úgy Isten szeretetéből él a lelkünk. S mindannyian vágyunk az égi ölelésre. Csak csendben kellene lennünk annyira, hogy eljusson hozzánk. Sopánkodásainkból egy pillanatra lépjünk ki, és jusson el a fülünkig Isten szava: szeretlek téged. Fontos vagy nekem. Szeretnék veled beszélgetni. Sokszor azért vásárolunk meg egy-egy tárgyat, mert azt érezzük, majd azzal könnyebb lesz, majd jobb és boldogabb lesz. Én is bele esek sokszor ebbe a csapdába. Majd egy gyakorlatiasabb konyhai eszköz segít. Aztán egy hónap múlva elmúlik ez az érzés. Körbe utazzuk a világot, mert mindenütt keressük lelkünk megnyugvását. Hogy valahol halljuk végre azt, hogy szeretlek. Valahol mondják már végre, hogy te vagy a fontos. Pedig ezt a szót csak a szívem csendjében hallhatom meg. Nincs más út a boldogsághoz csak ez a csend. Hiába küzdünk, hiába akarunk erővel bizonyítani, lelkünk belső jó érzése csak az Istentől kapott csendben lehet a miénk.

S hogyan mondja el Isten, hogy szeret? Annyit kérdezett: Mit csinálsz itt Illés? Te, aki Illés vagy, az én prófétám, aki nekem annyira fontos vagy, akinek erőt adtam, aki képes volt másokon segíteni – ki vagy te? Isten szembesít azzal, akit bennünk erre a világra küldött. Téged, Ágnes, Erzsébet, József, Tamás és a többi, azért küldtelek ebbe a világba, hogy szeretetemet tovább adjam. Bízom benned. Vajon illik hozzád ez a hely? Amit teszel, megfelel annak, akit benned szeretek? Ezekkel a kérdésekkel szembesít, amikor szeret, mert Isten nem majom szeretettel szeret, az ő szeretete a mi életünk hivatása.
Ámen