2006-07-12

Fekete Ágnes: Áldás, békesség. Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Nagy élményt jelentett, amikor megismerkedtem a Bárkával. Értelmükben akadályozott embereket segítenek ebben az otthonban. Mindennap elénekelt imájukban ezt kérik: "Gyermekeid szemével áldj meg minket, árváid szemével mosolyogj ránk! Add, hogy benned legyünk szabadok, testvérek! Jöjj és fogadj be országodba! Ámen." Ez az otthon most 15 éves. Néhány hete ünnepelték ezt a születésnapot. Az ünnepségen készítettük a következő riport-összeállítást. Megszólal majd Draskóczi Ildikó, a magyarországi alapító, és Debreczeni Zsófia, az egyik vezető is, valamint Ferenc, az egyik munkatárs és Puskás Vilmos, az otthon lakója. Először Bakács Tibort, más néven a Settenkedőt hallják. Tőle azt kérdezték az ünnepélyen, hogyan találkozott először Jean Vannierrel, a Bárka közösség alapítójával.

Bakács Tibor: A dolognak van egy vicces része, mert én akkor szerelmes voltam.

(A hallgatók közül valaki megkérdezte, hogy kibe, mire mindenki nevetésben tört ki.)

Bakács Tibor: 46 évesen azt kell mondanom, hogy most szinte már mindegy. Tehát szerelmes voltam, és mielőtt találkoztam volna Vannierrel, a lány kirúgott engem. A helyzet azért volt érdekes, mert nekem kamera volt a kezemben, amivel egy stáb forgatott. Felkészültem kérdésekkel és odaléptem hozzá. Ahogy meglátott, megkérdezte, hogy mi bajom van. Testvérnek szólított. Megrémültem, mert senki nem tudta, hogy előző nap életem nagy szerelme kirúgott. A riportból nem lett semmi, hanem egész idő alatt engem vígasztalt. Egy nagyon érdekes dolgot mondott nekem, amit csak lassan, évekkel később fogadtam el, de el kellett fogadnom. Amikor elindultam ide, éppen elkezdődött a világbajnokság. Furcsa módon, ő is egy focipéldával kezdte. Azt mondta: "Tudod, az a furcsa, hogy mindenki a győztes csapat tagja akar lenni vagy a győztes csapatnak akar drukkolni. Pedig, ha keresztyén vagy, el kell fogadni, hogy a vesztes csapathoz tartozol." Gondolhatjátok, hogy nem ment egyszerűen ennek a gondolatnak az elfogadása. Fiatalember voltam, erősnek éreztem magam, és sorolhatnám, hogy még mi mindennek. Az évek elteltével azonban rájöttem, hogy az egyik kérdés az, hogy hajlandó vagyok-e Jézus miatt a vesztes csapatba tartozni. Nem győzni, nem megszerezni az elérhető legtöbbet. Ugye nagyon vicces, hogy ti a Megasztárból ismertek. De nehogy azt gondoljátok, hogy az "valami". Magyarországon sztárnak lenni majdnem a semmi. Csak ezt nehezen hiszik el az emberek. Ha valaki ezer formában tükröződik, attól még nem lesz belőle valaki.

Ezek után mindig figyeltem a Bárkát. Kinyitotta a szemem. Nézzünk meg egy képet Jézus korából! Kik vannak Jézus mellett? Olyanok, akik nem kellenek senkinek, akik nem győztesek. Fel is háborodnak a zsidók: Miről beszél ez? Nézzétek meg, kik a tanítványai! Nyilvánvalóan az a dologban a legszebb, hogy Isten kiválasztott titeket. Ez számomra nyilvánvaló. Annyira jó, hogy meghívtatok, és azért nagy a megtiszteltetés, mert meg sem érdemlem. A ti szívetek ezerszer tisztább, mint ez a világ, amiben tocsogunk. Ezért a születésnapotokon csak azt tudom mondani nektek, hogy köszönöm, hogy őrzitek a hitet. Azért mondom, hogy tényleg ti vagytok a minta, csak olyan nehéz ezt elhinni, mert a mikrofonba általában hazudnak. Az a furcsa, hogy a settenkedést a televízió tette tönkre. A settenkedés az Isten ügyeiben való settenkedést jelenti; a cél valójában ne látszani. Ezért furcsa, hogy a Megasztárból ismertek, mert az a settenkedés kudarca. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy nekem is van annyi esélyem, mint nektek. Engedjétek meg, hogy a hosszas beszéd helyett végigpusziljalak benneteket.

Ferenc (munkatárs): A nevem Ferenc. Édesapám nigériai, édesanyám magyar. 2000-től 2001-ig éltem a Forrás házban.

Fekete Ágnes: Hogy kerültél oda?

Ferenc: Szerzetes akartam lenni. Megkerestem Hagyó József atyát, aki édesanyám ismerőse. Ő a Bárkát ajánlotta. Az volt a lényeg, hogy megismerjem, milyen közösségben élni, de aztán más felé fordult az életem, inkább megnősültem. 2001-ben hagytam ott a Forrás házat és elmentem a szakmámba, egy kovács mellé dolgozni. Miközben a kovácsműhelyben kalapálgattam, megéreztem a sérültek hiányát, ezért visszajöttem 2001. szeptemberében. Amikor először jártam itt, féltem. Számomra megrettentő volt. Az ember sokféle történetet hall arról, hogy milyenek a sérült emberek: agresszívek, durvák, stb. Amikor először jöttem beszélgetésre, megkértem egy ismerősömet, hogy kísérjen el. Át kellett menni a Forrás házba. Az egyik sérült lány, Olgi, megszólított, és beszélt hozzám. Én pedig csak bólogattam, bólogattam. Igazából jól esett, hogy beszélgetett velem. Később az is kiderült, hogy Olgi nem szokott idegenekkel szóba állni. Büszkeség töltött el, amiért velem ezt mégis megtette.

Fekete Ágnes: Ez a beszélgetés szűntette meg a félelemérzetedet?

Ferenc: Igen. Most már az utcán is szoktam társalogni sérültekkel. Ha intézetbe kell mennem, akkor sincs bennem félelem vagy undor, mert jó velük lenni.

Fekete Ágnes: Miért érzed úgy, hogy ez jó?

Ferenc: Mert valahol olyanok, mint a gyerekek: úgy mondanám, hogy tisztaszívűek. Van, aki zárkózott vagy rosszmájú, de igazából mégis tiszták. Nem tudom jobban kifejezni. Ha valami rosszat cselekednek, az nem azért van, hogy másokat megtévesszenek, hanem belülről jön, ösztönösen. Először nem is tudják, hogy az rossz, csak később értik meg. Az igazi emberi természetet mutatják meg. Amikor Olgit megismertem egy Bárkás póló volt rajta, egy kék színű, amin minden nyelven szerepelt a bárka szó. Kérdeztem Olgitól, hogy honnan van a pólója, és megdicsértem, hogy milyen jól áll neki. Elmesélte, hogy náluk jártak a franciák, és tőlük kapta. Amikor már a házban éltem, egy reggel Olgi kopogtatott be hozzám, kezében egy pólóval, amit nekem hozott. Nehéz őket elhagyni. Isteni vonzalom köt hozzájuk, amit nem tudok elmagyarázni.

Debreczeni Zsófia: Többféle nehézséggel találkozunk. Az egyik az emberhiány. Kevés a segítőnk, főleg a lakóotthonban. Egyre nehezebb olyan segítőket találni, akik akár csak egy évre is, de beköltöznek a sérültekhez és megosztják velük az életüket. Nehézségeink másik része anyagi természetű. Megváltozott a jogszabályi háttér. Sokszor pályázatokra vagyunk kénytelenek hagyatkozni, amik bizonytalanok. Amikor egy-egy pályázat nem jön össze, az komoly gondot okoz.

Fekete Ágnes: Létbizonytalanságban maradnak azok, akik sérült emberekkel foglalkoznak.

Debreczeni Zsófia: Szerintem a szociális szféra "egy az egyben" létbizonytalanságban tengődik. Mostanság a foglalkoztatással kapcsolatban változtak meg a jogszabályok. Megpróbálunk lépést tartani és informálódni. Azonban azt nem tudjuk kijelenteni, hogy öt év múlva is biztos lesz a fiatalok fizetése. Szeretnénk, ha kapnának béreket, de ezt nem tudjuk előre megígérni.

Puskás Vilmos: Puskás Vilmosnak hívnak.

Fekete Ágnes: Ha jól látom, egy szövőszéken ülsz, kezedben egy mérőszalaggal..

Puskás Vilmos: Egy hátizsákot, egy szőttes hátizsákot készítek. Először kimérem, hogy mekkorát kell levágni az anyagból. Miután lemértem a 15 centimétert, próbaszövést kell csinálnom.

Fekete Ágnes: Mesélsz egy kicsit a Bárkáról?

Puskás Vilmos: Jól érzem magam. Szeretnék a 15 éves évfordulóra egy digitális fényképezőgépet. Abba nem kell filmet se tenni, úgyis lehet vele fényképezni. De meg kell beszélnem ezt még a gondnokommal. Nagyon vágyom rá.

Fekete Ágnes: Milyen volt a születésnap?

Puskás Vilmos: Nagyon szép volt az ünnep. Kicsit majdnem még én is elsírtam magam. Itt volt a régi barátom is.

Fekete Ágnes: A szövőműhelyben dolgozol 14 éve, ugye?

Puskás Vilmos: Igen. Az már hosszú idő.

Draskóczi Ildikó: Gimnazista voltam, amikor életemben először találkoztam sérült emberekkel. Egy baráti társasággal elmentünk az őrbottyáni intézetbe, hogy segítsünk a kertet rendbe hozni. Egyszer csak kijött egy ápolónő, rám mutatott, és megkért, hogy menjek be vele segíteni a súlyos osztályra. Otthagytam a többieket, és kiválasztottként becsöppentem a 20 fős terembe, ahol egyetlen idős gondozónő volt. Elmagyarázta, hogy mit kell csinálnom. Pelenkáztam és etettem őket, de nem engedte meg, hogy leüljek valakinek az ágya mellé. Aztán felfedeztem egy kislányt, akinek ragyogott a szeme, de még a fejét sem tudta szinte megmozdítani. Egész nap feküdt. Bárhova mentem a terembe, mindenhova követett a ragyogó tekintetével. Nagyon vágytam leülni mellé, kapcsolatot teremteni vele, de nem lehetett, mert az ápolónő úgy gondolta, hogy felesleges, haszontalan lenne, mert nem tud beszélni, nem tud megmozdulni. Mikor minden feladatot elvégeztem, leültem hozzá, mégis. Nagyon érdekelt, hogy mi lehet ebben az emberben, akinek így ragyog a szeme. Sok mindent kipróbáltam, hogy megszólítsam őt, mire rájöttem, hogy ha eldöntendő kérdéseket teszek fel, akkor tud egy picit biccenteni a fejével.

Ekkor elkezdődött egy játék közöttünk, amit nagy nevetés kísért, mert kacagni nagyon jól tudott. Próbáltam a családjáról megtudni egy-két dolgot. Például, hogy hívják a testvéreit. Találgattam, és ha nem találtam el, mindig felkacagott. Vidám ember volt, sok mindent megtudtam róla. Ez döbbenetes nap maradt a számomra. Korábban régész akartam lenni, az volt a vágyam, hogy a múlt kincseit az emberek elé tárjam, ezzel szerezzek örömet nekik. Ez a nap azonban annyira megfordította az életemet. Úgy érzem, hogy az egészséges emberek számtalan kincset nem látnak meg, mert nincs idő arra, hogy leüljenek és nézelődjenek. Így nem volt tudomásuk arról sem, hogy Krisztiben milyen kincsek rejlenek. Felfedeztem, hogy a ma élő emberekben milyen értékes kincsek rejlenek, és ez megváltoztatta az életem. Innentől kezdve azon törtem a fejem, hogy hogyan tudok sérült emberekkel foglalkozni. Ez volt a Bárka felé vezető első lépésem. Mielőtt a főiskolára kerültem, intézetben dolgoztam egy éven át. Ott ismerkedtem meg Olgival, aki a magyar Bárka inspirátora volt. Az ő helyzete és barátsága adta meg azt a lökést, amivel a Bárka létrejött. Kellett egy olyan otthon, ahol ő igazából élhet, és ne egy nagy intézetben tengődjön, majd haljon meg.

Fekete Ágnes: Olgi valóban ilyen komor körülmények között élt?

Draskóczi Ildikó: Lelkileg mindenféleképpen. Nehéz volt a helyzete. Egy budapesti intézetből helyezték át egy nagyon távoli, határmenti kastélyba. Azt mondták neki, hogy nyaralni megy, úgyhogy pakolja össze a holmiját. Nem köszönt el senkitől. Néhány hét múlva rájött, hogy ez nem nyaralás. Amikor megértette, hogy onnan nincs visszatérés, mély depresszióba zuhant, amit gyógyszerekkel kezeltek. A gyógyszerektől állandóan aludt, szinte semmiről nem tudott, ami körülötte történt. Rengeteget evett, iszonyúan meghízott, és tényleg azt éreztük, hogy meg fog semmisülni. Nagy fájdalom volt benne, és ez a fájdalom inspirált arra, hogy elkezdjünk cselekedni. Olgi nem tudott írni, de gyönyörűen rajzolt. Amíg a francia Bárkában voltam, rendszeresen kaptam levelet tőle. Mindig házat, gyönyörű házakat rajzolt. Sokféleszínűt, sok ablakkal. Az egyikben mindig ő ült, a másikban mindig én ültem. Ez egy jelzés volt felém, "felhívás egy keringőre". Tudtam, hogy azt rajzolja le, amiről álmodozik, és ezt az álmát valóra kellett, hogy váltsuk. 1989 nyarára érett meg bennem, hogy szeretnék velük élni, egy közösséget létrehozni, ahol a hétköznapokat is együtt élhetjük. Barátok csatlakoztak egy idő után hozzánk, létrehoztunk egy egyesületet, egy alapítványt. Az a sok barát, aki körbevette a Bárkát, kezdte el fenntartani az egyesületet.

Ez adott reményt arra, hogy otthonunk is lesz. Nem volt pénzünk, hiszen legfőképpen idősek és diákok támogatták az Alapítványunkat; nem gyűlt össze annyi pénz, hogy tudjunk egy házat venni, de egy olyan belső bizonyosság dolgozott bennünk, hogy ez az Isten ügye, s nem pusztán a miénk. Úgy éreztük, hogy belevághatunk akkor is, ha nincsenek milliók a kezünkben. Megtaláltuk a megfelelő házat Dunaharasztiban, olyat, amely közösség számára ideálisnak tűnt. Egy lakóközösség, egy faluközösség közepén. Elkezdtünk tárgyalni a tulajdonossal, és azt az ígéretet tettük, hogy három hét múlva fizetni fogunk. Ez ugrás volt a mélyvízbe, de Isten olyan biztonságot táplált a szívünkbe, amitől azt éreztük, hogy meglesz a pénz. Eljött az utolsó hét, az utolsó napok, azonban a kellő összeg még nem volt meg. Aztán felhívott valaki, és elmesélte, hogy egy súlyosan sérült francia fiú édesapja nagy összeget ajánlott fel a Bárkának. A francia édesapa ezt a pénzt egy új közösségnek szeretné adományozni. A megdöbbentő az, s amibe még most is beleborsózik a hátam, hogy pontosan akkora összegről volt szó, amennyibe a mi házunk került.

Fekete Ágnes: Gondolom, a pénz megérkeztével egy új fejezet vette kezdetét a Bárka életében.

Draskóczi Ildikó: Megkaptuk a pénzt, és ezzel elkezdődött egy új, hosszú időszak, az átalakítás. Ez idő alatt ketten laktunk a házban; építkeztünk, ez volt az egyik cél. A másik pedig az, hogy a falu közösségét felkészítsük arra, hogy állami gondozásból értelmi fogyatékos fiatalok jönnek ide. Azt szerettük volna, hogy mire ideköltöznek, elfogadók legyenek a falu hivatalos szervei és az egyházközségek egyaránt. Elterveztük, hogy karácsonykor együtt megyünk el istentiszteletre, de valahogy félreértettük egymást, és egy órával később érkeztünk meg a templom elé, ami teljesen sötét volt. Elkeseredtünk, amiért az első ünnepünk nem jön össze. Azért bekopogtunk, de mondták, hogy tényleg elkéstünk. A lelkész ránk nézett, és felderült az arca, kitárta a templom ajtaját, és azt mondta, hogy még egyszer megtartja az Istentiszteletet. Behívott minket. Fantasztikus és szimbolikus élmény volt, ahogy ez a sok ember kitárta a szívét a Bárka felé, a sérült barátaink felé és felénk. Rengeteg apró élmény és csoda vett körül bennünket, amiért nagyon hálás vagyok. Az építkezéssel egy időben látogattuk a sérülteket az intézetekben. Ahogy külön-külön megtaláltuk őket, mindegyik szép történet.

Érdekes volt például, ahogy a Bárkabeli Krisztinket befogadtuk. Őrbottyánban jártunk, hiszen ott ismerősök voltunk, és ott hallottunk egy kislányról, aki születésétől kezdve intézetben lakott, egyik helyről a másikra került, míg végül ott kötött ki. Egy kicsi törékeny lány volt, egy nagy-nagy közösségben töltötte a napjait húsz nagylány között. A sarokba húzódott, és ha valaki közelített felé, akkor behúzta a nyakát, ijedten. Félt, gondolom voltak kellemetlen tapasztalatai a nagyokkal kapcsolatban. A kezében mindig csillogó gyöngyöket fogott. Odajött hozzánk, megfogta a kezünket, átvezetett a hálóterembe, ahol sok-sok ágy volt egymás mellett. Odamentünk az övéhez, felhajtotta a takarót, és alatta rengeteg kincset fedett fel előttünk: kavicsokat, leveleket, gyöngyöket. Egyenként mutatta meg nekünk mindezeket. Úgy éreztük, hogy kapcsolatot kezdeményezett irányunkban, és ezt nem akartuk visszautasítani. Vele így kezdődött. Kezdetben soha nem beszélt. Amikor elhitte, hogy szeretjük őt, akkor egy hosszú szakasznak értünk a végére. Kriszti az arcát azelőtt mindig véresre kaparta, éjszaka levetette magát az ágyról, kárt akart tenni magában, mert a belső feszültségeit, fájdalmait nem tudta másképpen kifejezni.

Mi mindig ott ültünk az ágya mellett, és abban akartuk megerősíteni, hogy mi így és akkor is szeretjük őt. Biztosítani akartuk róla, hogy történjék bármi, nem kell elmennie a Bárkából, ott maradhat. Volt, amikor elértünk saját határainkig, de ez minket erősített. Ha ma ránézünk, az arca teljesen sima, mosolygós, és beszél. Egyszer fürdés közben, – mivel nagyon szerette Koncz Zsuzsa dalait és gyakran kérte, hogy énekeljem őket, – énekeltem, ő pedig önfeledten feküdt a vízben, és egyszer elkezdett hangosan énekelni velem együtt. Fantasztikus élmény volt, amikor először meghallottam. Az egész ház összefutott a fürdőszobaajtó előtt, és nagyon boldogok voltunk. Ez volt az első ilyen lépés az életében. Volt egy segítő, akit nagyon szeretett, közel állt hozzá, egy tüsi hajú fiú. Nagyon jó barátok voltak. Utánozni szerette volna ezt a fiút a hajával is, pedig neki hosszú haja volt. Le akarta vágatni a haját olyanra, amilyen a fiúé is volt. Egyik reggel, amikor az egyik segítő bement ébreszteni, Kriszti megdicsőülten ült az ágyon. Kezében volt még az olló, körülötte pedig mindenfelé a haja. Az első pillanatban kétségbeestünk, mert félelmetes látványt nyújtott, mindenkit váratlanul ért és sokkolt, ahogy kinézett, de miután eltelt egy kis idő és megnyugodtunk, rájöttünk arra, hogy örülhetünk, hiszen ismét egy nagy lépést tett meg: amit elhatározott, azt végigvitte. Hosszú idő volt, de a múlt hónapban eljutott a keresztelőjéig és úrvacsorájáig. Ez a gyülekezet számára is egy hosszú történet, hiszen amikor először megjelent, a viselkedése nagyon nehéz volt a közösség számára. Többször levetette magát a földre, kaparta magát és kiabált. Meg is kérdeztük még az elején a lelkésztől, hogy vajon így elfogadnak-e minket, mert ha nem, akkor inkább nem jövünk többet. Szép választ adott: ha egy közösség ennyit nem bír elviselni, akkor nem is közösség. Bátorított arra, hogy menjünk, bármikor. Kriszti 15 éve jár Dunaharaszti templomába, és ma az első sorban ül, ragyog az arca, nincs rajta seb, csöndben van. Az Istentisztelet végén köszönti a gyülekezet tagjait, vannak barátai. Úgy gondolom, hogy ez egy nagy csoda, amin csak ámulunk. Egy közösség a szeretetével, mellette állásával, hűségével gyógyítani tud.

Fekete Ágnes: Nagyon sok ember számára nem evidens az, hogy a fogyatékosokra szükség van. Sok ember képtelen felérni, hogy a fogyatékosok, sérültek is képesek adni, ajándékot nyújtani egészséges társaik felé.

Draskóczi Ildikó: Igen. Ha távolról nézünk egy-egy sérült embert, akkor csak a külső jegyeket, a másságát látjuk meg, és ez nem biztos, hogy mindig vonzó. De ha közel merészkedünk hozzá, és egyre inkább meg akarjuk ismerni, akkor nagyon sok ajándékot fel lehet fedezni velük kapcsolatban. Sok ember szívét megérintik a nyíltságukkal, szeretetükkel. Meg vagyok győződve arról, hogy nekik hivatásuk van a mai társadalomban, hiszen úgy gondolom, hogy a legfontosabb emberi értékeket: a szeretetet, a hűséget, a reményt, az istenhitet hordozzák, és nagyon tisztán élik meg. Példák lehetnek. Persze nekik sem csak pozitív oldaluk van, mint ahogy nekünk sem. Minden embernek vannak negatív tulajdonságai, a sérülteknek is, nem akarom őket piedesztálra állítani. De rengeteget lehet tőlük tanulni. És jó velük együtt élni, ezt átéltem.

Fekete Ágnes: Aki esetleg szívesen segítene a Bárkának bármilyen módon is, vagy életéből egy-két évet erre a szolgálatra szánna, hívja fel az otthont. Telefonjuk 06-24-461837-es.

Hallgassuk meg Isten szavát Zakariás próféta könyvéből, a 4. rész 6. versét.
"Nem erővel, nem hatalommal, hanem az én lelkemmel."

Amikor nemrég megjelent a kis könyvecske, Rádióhéjban címmel, a műsorban elhangzó áhitatokkal, az egyik benne szereplő rajz a Bárka egyik lakójától, Bagi Józsitól került a könyvbe. Valahogy ösztönösen alakult ez így. Úgy érzem, Krisztus kereszthaláláról csak ők tudnak hitelesen beszélni. Az én gyerekeim nem tudják jól Jézust lerajzolni a kereszten. Nagyhéten Bence fiunk tett erre kísérletet a táblán: először mosolyogva rajzolta, aztán letörölte, átrajzolta a száját, lefelé csücsörítette, de az sem volt jó.

Viszont Józsi, lelke mély rezdüléseivel, valamit meglát benne, amit mi nem. Jézus pillesúlyú a kereszten, szinte elrepül. A szeme szomorú, mégis mosolyog. Ezt más nem tudta volna így lerajzolni, csak ő, aki annyi intézet kerítésrácsán keresztül tekingetett már kifelé.

Aki, bár nem tud mindent, azt tökéletesen átlátja, hogy cselekvési lehetősége mennyire szűkös, nincs hatalma. Mindenkinek van valamicske hatalma ezen a világon. De Jézus azt mondja, hogy nem ezen a képességünkön keresztül értjük meg jól a világot. Nem igaz, hogy képes vagyok felszántani egy földet, és akkor már megismerem magam és a világot is, hanem éppen ellenkezőleg: ahol észrevesszük a határainkat, ahol képtelenek vagyunk valamire, ahol véget ér az erő, ott ismerem meg a világot.

A tékozló fiú elment, és megkísérelte, hogy hatalommal birtokba vegye az életet, de az életről semmit nem tudott meg. Hiába látta a pénz csillogását, hiába volt ura az embereknek, csak a bőréig jutott el mindaz, amit így hívunk: élet. Amikor rongyosan apja karjának ölelését érezte, amikor a viszonzatlan és érdemtelen szeretetet tapasztalta, akkor beledobbant a szíve: igen, ez az élet. Nem erővel, nem hatalommal, hanem Isten lelkével.

Manapság fontos szó az, hogy "megcsináltuk". Csúnya fordítása ez az angol "make" igének. Az életet nem lehet "megcsinálni". Aki "csinálja", az legfeljebb a tékozló fiú kocsmájáig jut el. Legalábbis én, mindent, ami fontos az életemben, ajándékként éltem meg. Amikor már nem reméltem, amikor nem az én emberi képességem, hatalmam tette, mintha valami szélfuvallat lökött volna, előreléptem egyet az élet útján. Adja Isten, hogy mindannyian tapasztalhassuk: nem erővel, nem hatalommal, Isten Lelkével élünk.
Ámen