2005-01-26

1 közegyház= 4×1 kerület?

Fekete Ágnes: Hogyan lehetséges az, hogy egyházunkban kétféle tendencia fut párhuzamosan: az egységesedés és az autónómia. A kerületek nagyobb önállóságra törekszenek, ugyanakkor hallottunk a generális konvent szándékáról a liturgia egységesítésére.

Tarr Zoltán: Véleményem szerint az egyházról csak egységben érdemes beszélni. Valóban léteznek tendenciák, amelyek a fokozottabb autonómia felé igyekeznek elindulni, úgy látom, hogy egyházunk vezetői mind elkötelezettek abban az irányban, hogy az egyházról egységesen beszéljünk. Nem uniformizálásról van itt szó.

Fekete Ágnes: Azt hallottam, hogy a közegyházi pénzek elkülönítése megszűnt. Mi ennek az oka?

Tarr Zoltán: Egy hosszú gondolkodási folyamatnak a része ez. Valóban megszűnt a közegyház olyan értelemben, mint kvázi önállóan létező, és a költségvetési gondolkodásban egyfajta önállóságot képviselő struktúra elem. A Magyarországi Református Egyház alapvetően négy kerületből áll. Erről szól az alkotmány, erről szól minden. A zsinat, mint egységes, döntéshozó testület hatása és irányítása alatt áll a református egyház. Pénzügyileg és tartalmilag azonban a közös munkát úgy tudjuk meghatározni, ha megjelennek a gyülekezeti, megyei, kerületi szintű érdekek. Nem azt mondjuk, hogy van a közegyház, amely elvégez mindent, hanem vannak a kerületek, a megyék, ők ezt és ezt a feladatot végzik. Mi az, ami ezután megmarad, és a közegyháznak kell végeznie?

Fekete Ágnes: Ha nem érzik a zsinati képviselők, a gyülekezeti tagok, hogy beleszólhatnak a közpénzek felhasználásába, akkor miért érzik majd kerületi szinten ugyanezt? Nem a szétszóródásról szól ez a folyamat? Hiszen az elmúlt választás előtt gyakran hallottuk, hogy " a református egyház – úgymond – nem kerületek laza szövetsége". Most mégis ebbe az irányba történt elmozdulás.

Tarr Zoltán: Úgy gondolom, nem erről van szó. Sokkal felelősebben gondolkodnak az egyházi vezetők. Nem magától értetődő pl. az, hogy itt van ez a Zsinati Iroda. El kell dönteni, hogy valóban mire és miképpen van szükség. A közegyház nem egy önjáró dolog, nem működik magától.

Fekete Ágnes: A "miénk" érzés hiányzott.

Tarr Zoltán: Igen. Ha nem lesz közös missziói program, ha nem élednek fel ennek a fórumai, akkor nem lesz másról szó, mint hogy a négy kerület amilyen hamar csak lehet, marja el a pénzt, és csak a minimálisat adja vissza. Fájdalmas dolog lenne, hogyha mindenki csak a maga érdekeiért küzdene. Nem ez az egyház. Ez egy vállalkozói szféra mentalitása. Vannak persze egyéni és közösségi érdekek, ezek küzdenek egymással, de ez természetes. Normális és jó verseny, hogy a különböző elszánások prioritást akarnak szerezni. A Zsinati Tanács azt döntötte el, hogy miután a zsinat meghatározta a fő irányvonalat, a kerületek közös döntése alapján mely feladatokat támogat.

Fekete Ágnes: Ki és mikor döntött erről a folyamatról?

Tarr Zoltán: 2004. december 7-én döntött úgy a Zsinati Tanács, hogy zsinati utasítás nyomán a közegyház magától értetődő voltát megszünteti, és a feladat orientált költségvetés irányában indult el. Nem ötös kulcs alapján oszlanak el a pénzek, ahol a közegyház, mint egy kicsi egyházkerület szerepel, hanem négyes kulcs alapján, azaz a négy kerület számaránya szerint, és mindenki ilyen arányban járul hozzá a közösen meghatározott feladatokhoz. Most a kerületeknél az jelenik meg, hogy mennyi az, amit a saját feladataira kap és mennyi az, amit visszaad a közös feladatokra.

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Négy és hat éves gyermekeinket megkértem, rajzoljanak le, ahogy istentiszteletet tartok. Érdekes volt, hogy bár erről soha nem beszéltünk, és a templomban mindig feketében láttak, mindkettő sárga, piros, illetve világosbarna ruhában-palástban rajzolt le, színes virágok voltak az Úr asztalán, mindenki mosolygott. Az egy asztal körül ülő, onnan táplálkozó, színes sokaság képe jelent meg előttem ezekben a rajzokban. Az elmúlt hét, az egyetemes imahét, az egység földöntúli megjelenítésének az előképe volt. Milyen jó, hogy a legkülönfélébb gondolatokkal már le tudnak ülni, beszélgetni lelkészek és papok. Kukkantsunk most bele egy kerekasztalbeszélgetésbe, amelyet az Ökumenikus Baráti Kör szervezett. Szűcs Ferenc, Rauss András és Kránitz Mihály professzorok ültek az asztal körül. Az úrvacsora, a mise, az áldozat értelmezéséről beszélgettek.

Dr. Szűcs Ferenc: A református egyház egyik szentsége az úrvacsora. Azt valljuk, hogy a Szentlélek és az Ige által valóságosan jelen van benne Krisztus. A jegyek: a kenyér és a bor felveszik a jelzett dolgok nevét, azaz Krisztus testéről és véréről beszélünk valóságosan, azonban nem Krisztus testi jelenlétét vallja a református egyház, inkább arra teszi a hangsúlyt, hogy az átváltozás nem a jegyekben, hanem bennünk történik meg.

Dr. Rauss András: Nagyon sok közös vonás van teológiai gondolkodásunkban. Mi az a legfontosabb, amit öt percben az evangélikus úrvacsoratanról lehet mondani? Jézus rendelése ez a szentség, és ebben a rendelésben Krisztus adja értünk az életét, saját magát, bűnök bocsánatára, és velünk van az úrvacsorában. Az, hogy hogyan van jelen, a XVI. században nagyon nagy kérdés lett. Luther mindig a szereztetési Igék szavaira hivatkozott: "ez az én testem, ez az én vérem", és nem törekedett arra, hogy magyarázza, hogyan lehetséges ez.

Dr. Kránitz Mihály: Először is nagyon köszönöm református és evangélikus testvéreimnek, hogy vállalták ezt a vallomást. Régóta ismerjük egymást,- talán jó tíz éve- az ökumenikus találkozókról. Különösen János evangélista hatodik fejezetét tartjuk nagyon fontosnak, az úgynevezett kapernaumi beszédet, ahol Jézus nagyon határozottan mondja, hogy az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital, és aki nem eszi az Ember Fia testét, és nem issza az ő vérét, abban nem lesz élet. Ezt kemény beszédnek tartották egyesek, és utána nem jártak már Jézussal. Akkor felteszi a kérdést Péternek: "Vajon ti is el akartok menni? Uram, kihez mehetnénk, az örök élet igéi nálad vannak.", válaszolt Péter. Nemrég láttam egy Lutherről szóló filmet, mely nemsokára a mozikba kerül, elég radikális módon mutatja be az egyház bűneit, mind a búcsúcédulák árusításában, mind az ereklyék tiszteletében. A szent mise bemutatásánál is érezhető a különbség. Rávilágított arra, hogy az egyetlen út visszatérni a Szentíráshoz, hogy közösen tudjunk gondolkodni az eucharistiáról (mi így nevezzük, de mondhatjuk úrvacsorának is). Vannak előzmények arra nézve, hogy az egyházak le tudtak ülni, képviselőik együtt tudtak gondolkodni erről. És talán nem is kell a saját egyházunk hagyományát félretenni. Még emlékszem, hogy 1968-69 táján a Margit kőrúti (akkor Mártírok útja) ferences atyák elvégezték az utolsó latin nyelvű szent misét, aztán a szokások letisztultak. Az "euchariste" azt jelent, hálaadás. Amit mi szentmisének nevezünk, és Krisztus áldozatának, az elsősorban hálaadás. A másik a titok jelleg. Nem lehet szimplifikálni sem az áldozást, sem a szentmisén való részvételt, sem azokat a gesztusokat, amik a belülről jövő, mély vallásosság kifejeződései. Csak gondoljunk bele a saját életünkbe: ha egy templom mellett elmegyünk, édesapám még keresztet vet, mi már nem annyira. Mert hát minek, meg mit szólnak mások!? Megfakultak a gesztusok, ugyanakkor kisebb közösségekben, a taizei lelkiségben, vagy más lelkiségi mozgalmakban nagyon is fontosak lettek azok melyek a hitet táplálják. Nem megismétli a pap, hanem jelenvalóvá válik az az áldozat, amit Krisztus a Gologtán bemutatott.

Moderátor: Szűcs professzor urat kérdezném az áldozat szempontjairól

Dr. Szűcs Ferenc: Az a jellemvonása, amit Kránitz professzor úr is hangsúlyozott, hogy Krisztus egyszeri és tökéletes áldozat – mi úgy értelmezzük, hogy nekünk nem kell semmi módon megismételni. Nem megismételtetik, hanem erre emlékezünk. Az emlékezés persze mást jelent, mint amit a nyugati ember ma ért az emlékezésen. Ma az emlék azt jelenti, gondoljunk régmúlt dolgokra, amik nagyon messze vannak tőlünk. A zsidó gondolkozásban, a "pászka" gondolatában az emlékezés pontosan a jelenlétet jelentette. Azt, hogy jelen vagyok egy eseményen. Sokkal inkább a néger spirituálé értelmében gondolok erre. Magyarra így fordították: Láttad-e, mikor megfeszítették? Az eredeti angol azt mondja: "Were you there?" – Ott voltál? Az emlékezés valami ilyesmit jelent, hogy ott vagyok, és bekapcsolódom a folyamatba. Ebben az értelemben beszélünk Krisztus áldozatának a komolyan vételéről, ami értem, miattam, helyettem történt.

(Ének: Láttad-e mikor éretünk vérezett…)

Fekete Ágnes: Kevés ember van, akinek az életéről megdobbanó szívvel azt tudjuk mondani: ő ott volt a Megfeszítettnél. Ilyen ember volt Fülöp G. Dénes, volt marosvásárhelyi lelkész. Az első Dizseri Tamás Díjat ő kapta volna, de egy héttel a díj átadása előtt meghalt. Bölcskei püspök úr fiának adta át a kitüntetést.

Dr. Bölcskei Gusztáv: Egy esztendővel ezelőtt született meg az a kezdeményezés, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk egy díjjal, amit Dizseri Tamás Szeretetszolgálati Díjnak neveztünk el olyan egyéniségekre, akik az ember testi-lelki valóját szem előtt tartva önfeláldozóan, hűségesen végezték és végzik szolgálatukat. Nos, elsőként Fülöp G. Dénes nyugalmazott Marosvásárhely-vártemplomi lelkipásztornak adományozza a szeretetszolgálat területén végzett önfeláldozó, hűséges szolgálatáért a Dizseri Tamás Szeretetszolgálati Díjat.

Balogh Zoltán: Felkérem Szabó István püspök urat, méltassa a díjazottat.

Dr. Szabó István: 1959-ben egy fiatalembert többek között azzal vádoltak, hogy magyar, a magyar szót a kihallgatási anyagokban idézőjelbe téve. Öt és fél év börtön, kényszermunka volt az ára, de az ítélet tizenegy évről szólt. Ilyen események, elárultatások, megaláztatások jelzik Fülöp G. Dénes lelkipásztor életútjának, sorsának külső körülményeit. S belül – 1984-től a marosvásárhelyi vártemplomi gyülekezet lelkésze, hitvese és minden munkájában hűséges társa Suba Ilona. Házasságukat Isten négy gyermekkel áldotta meg. 1989-től, a romániai rendszerváltozás hajnalától nemcsak közszerepléseket vállal, hanem megalkotja egy olyan intézményhálózat koncepcióját, mely teljes komplexitásában nyit az erdélyi reformátusság és azon keresztül, az erdélyi magyarság társadalmi, kulturális és spirituális szükségletei felé. Kezdeményezésére alakul meg a református kántor-tanítóképző főiskola, ugyancsak ő hozza létre a Lazarenum Alapítványt, szegény és árva gyermekek felnevelésére, magányos, időskorúak gondozására, nagy családok támogatására. 1993-ban ennek az alapítványnak a keretében nyitja meg a Lídia Gyermekotthont. 1996 és 2002 között felépül a vártemplom diakóniai otthona, mely nemcsak idősek gondozásával foglalkozik, hanem közművelődési feladatokat is betölt. 2002-ben az alapítvány újabb ingatlant szerez az utcagyerekeket mentő misszió számára. Itt naponta 20-25 gyereknek biztosítanak tisztálkodási lehetőséget, meleg ételt, és napi öt órás foglalkozatást. Ugyancsak a Lazarenum Alapítvány szervezi a 144 nagycsaládban nevekedő, mintegy félezer hátrányos helyzetű gyermek támogatását. Ugyanő szervezte meg 1990-ben a Calepimus Alapítványt, melynek keretében angol, német, francia, holland és magyar nyelvet oktatnak népfőiskolai keretekben, saját könyvtárral, anyanyelvi tanárokkal. 2002-ben lelkészi szolgálatából nyugállományba vonult, de az alapítványok elnökeként tovább szervezte az oktatási, kulturális és diakóniai tevékenységet. Súlyos betegség után, egy hete ment el a minden élők útján, temetése nagy részvéttel tegnap volt Marosvásárhelyen. Fülöp G. Dénes a kitűnő szervező, és még kitűnőbb emberismerő olyan feladatkört látott el és töltött be hűséggel, melyből nem szükségszerűen következik mindaz, amit fentebb felsoroltunk, s ez is csak töredéke munkásságának. Egy teljes közösség lelkipásztora volt, református módon vallotta és gyakorolta: Krisztus királyi uralma az emberi közösség valamennyi dimenziójára kiterjed. Rendkívüli jelentősége van ennek egy olyan korban, amikor a gyengék, elesettek, betegek ügyének hordozása lassacskán elvész a professzionalista lobbiérdekek zűrzavarában. Fülöp G. Dénes önmagát is kitűnően ismerte. Nem vagyok Krisztus – mondja a szenvedés felé indulva, mikor életében először kel át a Királyhágón, a szatmárnémeti börtönbe tartva. De Krisztus hűséges szolgája volt.

Balogh Zoltán: Megkérem Bölcskei Gusztáv püspök urat, adja át a díjat. A család képviseletében András érkezett a tegnapi temetésről közénk. Köszönjük, hogy magadra vetted ezt a fáradtságot és itt vagy közöttünk.

Fülöp András: A cipőmön még ott a marosvásárhelyi temető földjének sara. Ebből a temetőből visszanéznek ránk ősi sírkövek. A Bolyaiak odatemettettek. Az 1571-es vártemplomi tolerancia nyilatkozat szellemében egy magyar református közösség felvállalja a mások gondját is. Nyelvoktatásban a románokét, diakóniában, szeretetszolgálatban a cigányságét. Ha 1571-ben buddhisták élnek a városban, ők is türelemnek örvendhettek volna. Apám tudatosan emelt ki gondolatokat, ilyen volt a tolerancia. Saját szenvedéseit nem bosszú forrásaként élte meg, hanem nagyvonalúságot adott neki és erősítette a szeretetben. Diakónia az, hogy nem szerelünk videós kaputelefont, hanem mindenkinek kinyitjuk az ajtót. Megtanította gyülekezetét egy hármas igazságra: a kedvünk ellenére való dolgokban türelmesek legyünk, a boldogságban hálásak, a jövendőre nézve reménykedők. Nekem most mosolyogni kellene, mert ha itt lenne, ő is mosolyogna. Ma, amikor terrorcselekmények és természeti katasztrófák nyomán, nagy segélyszervezetek számláira utalják a nyugat gazdagjai, lelkiismeretük enyhítésére a megfelelőnek szánt összegeket, akkor az ő üzenete az is, hogy a személyes dimenziót kell figyelembe venni. A koldusok, a nyomorultak, az árvák, az öregek itt vannak karnyújtásnyira tőlünk.

Fekete Ágnes: Ma ülésezik a Generális Konvent, munkájáról, és egyéb zsinati intézkedésekről számol be Tarr Zoltán, a zsinati iroda vezetője:

Tarr Zoltán: A Generális Konvent névleg új jelenség, de tartalmilag semmi esetre sem. A magyar nyelvű református egyházak, melyek a Kárpát-medencében működnek természetes együttműködő fórumot találtak maguknak. Információcsere, együttműködési platform helye ez, próbálunk elindulni afelé, hogy a Kárpát-medencében működő református egyházkerületek, egyháztestek között tartalmi, szakmai, praktikus együttműködés lehessen. Ami esetleg majd abban is megjelenhet, hogy a jogalkotási rendszerünk, az istentiszteleti rendtartásunk között nagyobb egyeztetés lesz. A Generális Konvent nem egy új egyházi testület, hanem egy együttműködési fórum.

Fekete Ágnes: Miről lesz szó Berekfürdőn?

Tarr Zoltán: Elsősorban erről az együttműködésről, hogy formák mi módon alakuljanak. A másik nagyon fontos téma, a határon túli lelkészek téli látogatását szeretné viszonozni a Magyarországi Református Egyház lelkészküldöttsége. Ennek szervezését is megbeszéljük. Áprilisban mennek magyarországi lelkészek határontúlra, s reméljük, hogy további csereprogramok, látogatások lehetőségeit tudjuk majd megbeszélni, és egymást ezekről tájékoztatni.

Fekete Ágnes: Végül mindig ez a két tendencia érződik, az egységesedés, és az autonómia törekvések.

Tarr Zoltán: Ez valóban furcsa. A látásmódom az, hogy az egyházról csak egységben érdemes és szabad gondolkodni, beszélni. Nagyon szomorú az a széttöredezettség, ami az évszázadok során kialakult. Bár valóban léteznek tendenciák, vonulatok, amelyek a fokozottabb autonómia felé próbálnak elindulni, én azt tartanám jónak, hogy a gyülekezeteink szóljanak hozzá: Az egyház mely vonalon, hogyan jelenjen meg, dolgozzon? Most egy gyülekezet általában nagyon messze van attól, hogy lássa és tudja, adott esetben úgy érezze, bele is tud szólni, milyen irányba megy és menjen az egyház.

Fekete Ágnes: Mai szerdánk a hónap utolsó adása, így egy istentiszteletre látogatunk el, a Budapest-Pasaréti gyülekezetbe. Cseri Kálmán Jeremiás könyve 32. részét magyarázza.

"Örökkévaló szövetséget kötök velük,… vesznek még mezőt e földön."

Cseri Kálmán: Nabukodonozor, babilóniai király serege körülzárta Jeruzsálemet, s csak azért nem indította meg még az ostromot, mert ki akarta éheztetni a város lakóit. A város lakói azonban még mindig valami csodában reménykedtek. Jeremiás próféta hosszú idő óta hívogatta a népet megtérésre, vissza Istenhez, de Isten Igéjét megvetették. És hogy a prófétát is elnémítsák, bebörtönözték. Ott kap egy különös parancsot Istentől. Közli vele, hogy hamarosan meglátogat téged az unokatestvéred, aki el akarja adni a földjét. A földnek viszont a Mózes törvénye szerint a családon belül kell maradnia. Neked, mint legközelebbi rokonnak, elővásárlási jogod és kötelességed van. Vedd meg tőle ezt a földet. Jeremiásnak ebben a kritikus helyzetben esze ágában sem volt mezőt vásárolni, viszont azt megszokta, hogy Istennek mindig engedelmeskedni kell. Akkor is, ha nem érti, hogy mit, miért parancsol. Megjelent az unokatestvér, és tanúk előtt kifizette Jeremiás a mező árát. Később tudta meg ő is, mások is, hogy Isten azt akarta szemléltetni a népnek, hogy a bekövetkező nagy ítélettel, Jeruzsálem pusztulásával, és a nép színe-javának fogságra vitelével nem ér véget a nép története, és visszahozza a maradékot a babiloni fogságból. Fognak még házat, szántóföldet és szőlőt venni ebben az országban. Abban a helyzetben, amelyben mindenki kilátástalannak látta a jövőt, amikor ha nem vallották is még be, de sejtették, hogy ebből ostrom lesz, Isten reménységet akar oltani népének szívébe, melyet éppen megítél, hogy nem semmisíthet meg az ellenség. Nagy próbák következnek most, de túlélitek, lesz maradék, lesz élet ebben az országban. Az első, ami kiderül ebből a különös isteni parancsból, "vegyél földet" az, hogy Isten az övéinek a legszemélyesebb dolgaiba is beleszól. Az a döntő kérdés, mi hogyan viszonyulunk ehhez. Tiltakozunk ellene, eltűrjük, vagy egyenesen akarjuk és kérjük. A második, amit megtanulhatunk, hogy Isten parancsai néha az emberi értelem és szokások számára teljesen érthetetlenek. Egy ellenségtől körülvett, ostrom előtt álló, kiéheztetett városban, egy bebörtönzött próféta végképp nem ingatlant akar vásárolni. Ő maga sem érti, most miért mondja ezt neki Isten. Nem most van itt az ideje. Miért mond ilyet Isten? Jeremiás azonban tudta, hogy az események két párhuzamos síkon történnek. Van az alsó, amit mi is érzékelünk és látunk, hogy ott az ellenség, hogy nincs élelem már a városban, hogy őt is becsukták… És vannak Isten gondolatai, amik sokkal magasabbak. "Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok és nem a ti utaitok az én utaim." – mondja az Úr. És ezzel a prófétai jellel, hogy ő ilyen helyzetben vásároljon földet, Isten az egész nép számára akar valami életmentő üzenetet közvetíteni. Készek vagyunk-e mi erre, vagy pedig sokszor faggatjuk Istent, próbáljuk kioktatni, rendre utasítani, számon kérni rajta a döntéseit, parancsait, megmagyarázni neki, most éppen mi időszerű. Van itt egy gyönyörű mondat, nem tudom föltűnt-e: miközben hallgatja az unokatestvér előadását, hogy itt van ez a föld, meg neked elővételi jogod van…, aközben "ráismertem, hogy ez az Úr szava, és ezért megvettem a földet". De nagy kiváltság az, ha valaki ismeri már az Úr hangját, és ráismer, amikor hallja! János evangéliumának 10. részében, a Jó Pásztor példázatában Jézus ezt olyan kedvesen és részletesen magyarázza, hogy "az én juhaim ismerik az én hangomat és követnek engem. Idegeneket, pedig nem követnek, mert nem ismerik az idegennek a hangját." Odatartjuk-e a fülünket naponta, hogy ráismerjünk az ő szavára, és fölismerjük, ha valaki csak meg akar téveszteni? Mivel Jeremiás engedelmeskedett, a magatartása is igehirdetéssé vált. Itt már semmi mondanivalója nem volt a nép számára. Jeruzsálem lakói közül sokan még nem hiszik el, még ekkor sem, hogy el fogja pusztítani az ellenség a várost. Még az orrukig sem látnak. Jeremiás meg, már arra készül, mi lesz akkor, majd ha visszajönnek a fogságból, ahova még el se mentek. Ennyivel többet jelent az, hogy valaki nem csak a láthatókra néz, hanem a láthatatlanokra is. Számol a tényekkel, de ugyanilyen valós tények számára Isten ígéretei, Isten Igéje, és kijelentése is. Így szólt az Úr Igéje Jeremiáshoz: "Én vagyok az Úr, minden élőnek az Istene, van-e számomra lehetetlen?" Elmondja, Ő sokszor hívta a népet vissza magához. A nép azonban azokat az "isteneket" tisztelte, amiket magának készített, és ez teljesen elszakította őket Istentől. "Feláldozták fiaikat és leányaikat a Moloknak, pedig ezt nem parancsoltam, sőt eszembe sem jutott, hogy ilyen utálatos dolgot követnek el." Nem ismerősek nekünk ezek a bűnök napjainkból? Egy társadalomra az jellemző, hogy sokan ifjúságuktól fogva megszegik Isten minden törvényét, maguk gyártanak maguknak isteneket, és nemhogy tisztelnék az élő Istent, gyalázzák Őt. Gondoljátok, hogy az a hazugság-áradat, ami elárasztja ma a társadalmat, nem vonja maga után az ítéletet, mint üstökös a csóváját? A reklám, a sajtó, amelyik egy halott levelét is dokumentumként képes közölni, a diplomácia, a választások előtti kampányok, mind-mind az intézményesített hazudozás színtereivé váltak. És ehhez hozzá lehet szokni, hozzá lehet szoktatni egy társadalmat, és ez felszabadítja az embereket hazudozásra. Ez ugyanolyan, mint amikor egy kisgyerek hazudni hallja a szüleit, aztán produkál egy ügyetlen füllentést. Ő kikap érte, apukát nem fenekeli el senki, aki pedig nagyobbat hazudott. És az, hogy ezt nem tartjuk bűnnek, ez a szörnyű az egészben. Az, hogy Isten törvényeinek a megszegése, nem számít bűnnek. Ez szellemi anarchiához vezet. Ötmillió magzatot gyilkoltunk meg – tisztára ugyanaz, mint amit a Szentírás a Molokról ír. Molok volt az a pogány bálvány, amit mint egy cserépkályhát felfűtöttek, és kinyújtott karjaira tették az élő csecsemőket, akik ott égtek meg elevenen. Ezzel mutattak be áldozatot az istenségnek. Isten azt mondja, ilyen utálatosság eszembe sem jutott. Nektek eszetekbe jut minden elképzelhető és elképzelhetetlen bűn. Ilyenek vagyunk, kész. Jeremiás idejében Jeruzsálem lakói is ilyenek voltak. Ezért kellett elpusztulnia a városnak 587-ben templomával együtt, és ezért kellett a népnek évtizedekig hazájától távol, fogságban sínylődnie. És amiben illik ránk, hogy háttal vagyunk Istennek és nem arccal, ott meg kell fordulni sürgősen. Az ítéletben megtisztítja az ő népét, de mindig gondoskodik maradékról, és új kezdést engedélyez népének. Nemcsak a fogságba vezet út, hanem visszafelé is. És itt szólal meg ez a másik "mégis". Mégis ezt mondja az Úr arról a városról, amelyik el fog pusztulni, hogy összegyűjtöm az én népemet, új szívet adok majd az embereknek, amelyik szív fogékony lesz az Igére. Új szövetséget kötök velük, mert fognak még szántóföldet venni ebben az országban, amelyről azt mondjátok, hogy ember és állat nélkül maradt pusztaság, amely a káldeusok kezébe került. Reménység mindennek ellenére, mert a jövő az Ő kezében van. Nem a Nabukodonozorok határozzák meg a népek, és legfőképpen Isten népének a jövőjét. Olyan jó lenne, ha ezt szívünk mélyéig engednénk. Hadd szivárogjon le úgy, egészen a mélyre és hassa át az egész belső világunkat! Emberileg minden területen csak nehezebb lehet az életünk, de nekünk ilyen Istenünk van, aki gondoskodik a maradékról.
Ámen

Énekajánló – Hatvanadvasárnap

A Nagyböjt idejét három előkészítő vasárnap előzi meg, melyek közül második az ún. Hatvanadvasárnap. Evangéliuma (Lukács 8,4-15.) a magvető példázata, az epistolában (". Korinth. 11,19-12,9.) pedig Pál apostol szól Krisztus küldetésében járó fáradtságos munkájáról. Az előző Hetvenedvasárnaphoz hasonlóan a földi vándorút és az Istenre tekintő bizalom csendül ki e vasárnap zsoltárából 44. zsoltárból, melynek 24. verse után "Exurgens" névvel is illetik e napot.

Énekek Hatvanadvasárnap igéihez:

Fennálló ének: (bevezető igék: Zsolt. 44,24-27,2.) 256,1-2. Irgalmazz Úr Isten

Főének: 274. Ki Istenének átad mindent

Igehirdetés előtti ének: 372,1. Könyörögjünk az Istennek Szentlelkének

Ráfelelő ének: 231,4. Igazgass Uram engemet vagy más alkalmas

Záró ének: 197. Hálaadásunkban rólad emlékezünk