2005-01-12

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Nem véletlen, hogy a régiek életfáról beszéltek. Hiszen a mi életünkben is a múlt és a jövő úgy függenek össze, mint a gyökér a gyümölccsel. Persze a pillanatokban ez nem érzékelhető. Az egyház életében is igaz, lehetetlen a jelenről úgy beszélni, hogy kiragadjuk összefüggéseiből. Hiába mondják, hogy spongya arra, ami elmúlt, néha a kamra ablakon mászik be a múlt. Nemrég egy könyv jelent meg Köpeczy Bócz Edit kutatásairól az Akadémia Könyvkiadónál, címe: Az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenysége. Halljuk majd, a kutató tapasztalata szerint, ma is torkukon akad a szó azoknak, akik az elmúlt rendszernek nem a napfényes oldalán éltek.

Köpeczy Bócz Edit: Az érdekessége a dolognak az, hogy a felkeresett személyek ma sem szívesen beszélnek. Ők azok, akik hátratételt szenvedtek az elmúlt diktatúra alatt, akiket meghurcoltak, s bár le nem tartóztattak, nincs is róluk semmilyen írásos anyag, csupán eltávolították őket a munkahelyükről valamilyen indok alapján. Az emlékezők szeme könnyekkel telik meg, amikor ezekről a régi eseményekről beszélnek, és a nevüket sem mindig szívesen adták.

Fekete Ágnes: A kutatás oldja ezt a feszültséget, segít? Segítettek a beszélgetések?

Köpeczy Bócz Edit: Úgy gondolom, hogy igen. Amikor a könyv megjelent, nagyon sokan mondták: na végre, ezt vártuk! Számos telefont kaptam, érdeklődtek, hol lehet megvásárolni ezt a könyvet. Negyven évet foglal össze a könyv, az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenységével.

Fekete Ágnes: Mit kell tudni erről a hivatalról?

Köpeczy Bócz Edit: 1951-ben hozták létre, legfontosabb tevékenysége az volt, hogy a hívő embereket ateistává formálják. Az egyházakat kellett a bomlás útjára vinni, hogy a keresztyén, hívő embereket a templomokból kiszorítsák. Nagyon sokan voltak olyanok is, akik az 1956-os forradalomban egyáltalán nem vettek részt semmilyen tekintetben, de őket is elítélték a 70-es években. Ekkor már nagyon a háttérben folytak a romboló tevékenységek. Mindent megfigyeltek, beépítettek különböző embereket, kartonokat vezettek lelkészekről, istentiszteletekről, teológushallgatókról. Érdekessége hogy azok, akiket ráállítottak az egyházi emberekre, nem is gondolták, hogy őket is megfigyelik. Egy embert ketten figyeltek és a hivatal leszűrte, melyik adja a hitelesebb jelentést, amelyik próbált egy kicsit szépíteni, rövid úton másfelé csoportosították. Nem bíztak senkiben, talán még önmagukban sem.

Fekete Ágnes: Sokszor álságosnak érzem, amikor felvetik az átvilágítás lehetőségét. Azt, hogy mutassunk rá, ki volt a besúgó, azt gondolom valahol ők áldozatai is voltak a rendszernek. Azokat pedig, akik őket irányították, sok esetben nem ismerjük. Hogy keveredett valaki ilyenbe bele?

Köpeczy Bócz Edit: Előfordult, hogy valakit rákényszerítettek, de nagyon sokan nem vállalták el. Tudtak nemet mondani arra, hogy besúgókká váljanak. Olyan egyházi vezetőket, püspököket és espereseket igyekeztek delegálni az egyházak élére, akik az ő irányvonalukat képviselték, és továbbadták a parókus lelkészeknek.

Fekete Ágnes: Milyen érzés volt ezeket az iratokat olvasni?

Köpeczy Bócz Edit: Nagyon lehangoló. Sok mindent tudtam, át is éltem dolgokat, de ezt a manipulációt, amit egy társadalommal megtehettek, ezt álmomban sem mertem gondolni. Az Állami Egyházügyi Hivatal és az MSZMP PB azt is megtette, hogy külföldre delegált embereket, akik ott a disszidensek körébe beépültek. Azt próbálták elérni, hogy ott lejárassák ezeket az embereket, mindenfélét kitaláltak rájuk, provokálták őket. Azt akarták, hogy ezeket az embereket ott is távolítsák el a munkahelyükről, mindegy volt, hogy egyházban dolgoznak, vagy egyházon kívül, lejáratták őket. Hiába próbálták elérni, hogy mindenkinek belelássanak a fejébe, mert az volt a céljuk, hogy még a gondolatait is ismerhessék azoknak az embereknek. Megpróbáltak belülről bomlasztani, ez többé-kevésbé sikerült. Ez a gyülekezeteken is múlt.

Fekete Ágnes: Mit gondol az átvilágításról, amit ismét elővettek?

Köpeczy Bócz Edit: Eltelt tizenöt esztendő, úgy gondolom, az átvilágítás egyes emberek tisztára mosása lesz. Nagyon sok irat eltűnt az óta, és amik megtalálhatóak, nem hiszem, hogy hasznára lennének akár az egyháznak, akár a hitéletnek.

Fekete Ágnes: Talán a kutatás többet ér, mint az átvilágítás.

Köpeczy Bócz Edit: Ez egyértelmű. De az adatokkal kapcsolatosan manipulációra is van lehetőség. Az egyik református lelkész fiát az összes középiskolából kitiltották 1958-ban azért, mert kivéste a padból a kommunista címert. Ez csak egy leltári pecsét volt a padon, és a gyerek nem távolította el. Hogy mi történt? A gimnáziumi igazgatója aláíratott vele egy üres papírt, hogy írd alá, mindenkinek kipróbáljuk az írását. Azután rágépelték a szöveget, manipuláció volt, van, és lehet, hogy lesz is.

Fekete Ágnes: Az adatokat sokféleképpen lehet manipulálni, de a hiteles emberek – tapasztalatom szerint – minden adat mögül kivilágítanak. Most egy ilyen portrét hallgassanak meg, Veres Sándor volt mezőtúri lelkészről. A fiát hallhatják, aki szintén Veres Sándor, és feleségét.

özv. Veres Sándorné: Tábori lelkész volt, fogságba került, két mankóval került haza. Kis szerencse volt ez a baleset, mert különben nem tudom, mikor jött volna haza. A Moszkva-Szaratov közti gázcsővezetéket ásták, rájuk szakadt a bánya, akkor kapta ezt a sérülést. Ott volt vele a Bibliája úgy, hogy laponként ment egyik részről a másikra. Nagy kincs volt a papír, mert cigarettát sodortak belőle, de a Bibliából egyetlen lap sem veszett el. Utána Mezőtúrra került, ott voltunk tizennyolc évig. Először segédlelkész volt, s amikor meghalt Falusi Gyuszi bácsi, akkor választották meg lelkésznek. A hét minden estéjén volt bibliaóra, az iskolában kedden és csütörtökön, hétfőn meg szerdán magánháznál, szombaton viszont egy ifjúsági bibliakör volt, ahol pingpongozott, sakkozott a gyerekekkel. Igével fejezték be mindig az összejövetelt. Sokan mentek a fiatalok, nagyon ragaszkodtak hozzá. Mezőtúrnak nagy tanya világa volt. Hol az egyik tanyára, hol a másikra járt vasárnap délutánonként. Volt, amikor vonattal ment, vagy kerékpárral máskor kocsi jött érte, mikor hogy adódott. Sok evangélizációt tartottak Mezőtúron, nagyon-nagyon gazdag lelkiélet folyt, dacára annak, hogy ez már a háború után volt.

Fekete Ágnes: Minek köszönhető ez? Olyan kisugárzása volt?

özv. Veres Sándorné: Igen, és volt ott is egy Bethánia közösség. Együtt látogattuk a betegeket, sőt volt ott egy szegényház, ahova minden nagy ünnepen elmentünk és közülük is voltak, akik jöttek velünk. Tésztát sütöttünk, a dohányzó férfiaknak még cigarettát is vittünk. Nagyon szép egyházi élet volt.

Fekete Ágnes: Mi volt az ötvenes években, amikor elkezdődtek a nehéz idők? Hogyan tudott az emberek mellé állni és szolgálni?

özv. Veres Sándorné: Hitoktatás nem, ellenben konfirmáció mindig volt.

Veres Sándor: Este szólt az ének, mindig együtt énekeltünk, imádkoztunk. Elmondhattuk azt is, aznap mi történt, hogy valaki elvette a ceruzámat, vagy a füzetemet, vagy hógolyóval fejbedobtak. Mindez annyira jó volt, hogy valóssá tette az életünket. A Mezőtúriaknak van egy mondatuk, arról lehet megismerni őket, legalábbis a régebbieket, ez így szól: Taruza kujdámi lekete jöj.

Fekete Ágnes: Ez mit jelent?

Veres Sándor: A református templomban van felírva: Jőjjetek el, imádjuk az Urat! – egyszerűen visszafelé olvasva. A gyülekezetben háromezer fő körüli, a templomban ezer fő fölött volt a létszám, és a konfirmandusok is százas létszámban voltak. Amikor egész kicsi voltam, édesapám ölében ültem, egy hatalmas lánykar, több száz lány állt mögöttünk. Ezt a fényképet eltettem. Egészen 1962-ig ment ez így. Az akkori lekészi szolgálatnak nagyon lényeges része volt a látogatás. Hetente négyszer-ötször mentek édesapám és édesanyám esténként együtt, amelyik családot már megismerték, és úgy látták, hogy oda mehetünk, vittek bennünket is. Téli időszakban, szánkóra felült a két gyermek – egy nővérem van -, és mentünk, olyan jó volt ilyen szerető közösségben együtt lenni. Különösen egy családra emlékszem, ahol egy kicsit nyomorék, szellemileg is elmaradt kisfiú volt, aki csak a kezével magyarázott, teljesen artikulálatlanul beszélt. Nagyon féltem tőle eleinte, de valahogy megérezte a szeretetet, édesapámmal mindig összedugták a fejüket – ez a szeretet jele volt -, és mutogattak, magyaráztak. Valahogy mégis létrejött a kommunikáció. Nagyon sokat számít a szeretet és az odafigyelés. Úgy gondolom, hogy a gyülekezetépítésben nagyon lényeges, hogy ne csak szórólapok, újságok, hirdetések legyenek, hanem önmagam megnyitása. Nálunk mindig nyitva volt a parókia. Ha valaki délben jött, mindig volt egy üres tányér és egy szék, ahova le lehetett ülni, és szeretettel fogadtuk.

Fekete Ágnes: Elég magasra tette a mércét az édesapja.

Veres Sándor: Igen, igen.

Fekete Ágnes: Nem volt ez rossz gyermekként?

Veres Sándor: Nem. Mint gyerek nagyon örültem, később ez a kérdés teljesen igaz, és valós lett, amikor már kamaszodtam, sokszor zavart, hogy nálunk mért nem lehet egy olyan időpont, amikor hozzánk nem jön senki, amikor nyugodtan együtt lehetünk? Hozzánk mindig jöhet valaki, mikor édesapám már falun szolgált, szemüvegkészítéstől kezdve az ajánlólevélig mindennel jöttek az emberek, és mindig kaptak választ.

özv. Veres Sándorné: Ötvenhatban csitította az embereket.

Fekete Ágnes: Hogy volt ez pontosan?

özv. Veres Sándorné: A városháza erkélyéről mondott beszédet, hogy nyugalom legyen. El akarta kerülni a vérengzést, a diákok viszont nagyon lázadtak. Október 31-ét ünnepeltük, amikor Sándort, a férjemet és a főgondnokot kihívták, hogy jöjjenek, mert a honvédséget meg akarták rohamozni a diákok. Sikerült lecsendesíteni őket, úgyhogy akkor nem történt semmi. Bizonyos embereket kilakoltattak. Mi befogadtuk a főgondnok édesanyját, a cukrásznak, meg egy másik családnak a bútorát, mert pici lakásba költöztették őket. A parókia viszont hét szobás volt. Állandóan jöttek ellenőrizni, egyik alkalommal mondták, hogy nyissa ki a templom ajtót, mert azt hallották, hogy tele van a torony fegyverrel. Mondta a férjem, hogy nem tudja kinyitni, mert a harangozónál szokott lenni a kulcs. Hát, akkor menjen velük a harangozóhoz, és szóljon neki, hogy nyissa ki. Nem mertem egyedül engedni, mentem én is vele. Féltem, hogy elviszik. A harangozónak nagy kertje volt, a lakása meg hátul, nagyon sokáig dörömböltünk, míg végre kijött. Rossz érzésem volt, mindig attól féltem, mikor vernek hátba bennünket a gumibottal. Bementünk a templomba, az egyik rendőr szólt az uramnak, hogy fel ne menjen velük a toronyba, mert lelökik. Nem is ment, lent maradtunk, aztán lejöttek, hogy nem találtak semmit. Nem is volt ott fegyver.

Veres Sándor: Az ottani emberek voltak, akik lehet, hogy a párthoz közelebb álltak, de azt mondták, ő a mi papunk, mert bennünket meglátogatott, a gyermekeinket tanította, az édesanyámat vigasztalta mikor elvesztette édesapámat. Ezek az emberek azt mondták, ő egy szociális ember, mert törődik velünk, gondoskodik rólunk, szükségünk van rá. Akkor nem történt semmi. Lincselés elől menekülő emberek is voltak a házunkban. Volt egy nyomasztó élményem, amikor megjöttek a tankok, és a Petőfi utca sarkán álló tank, ágyúcsöve pont a házunkra irányult. Ötvenhatért nem küldték el a szolgálatból, de 1962-ben szükséges volt a zsarolhatóbb egyházi személyek segítségére is, hogy elküldjék.

özv. Veres Sándorné: Akkor egyik napról a másikra, december 15-én áthelyezték Kuncsorbára.

Fekete Ágnes: Egyszercsak kapott egy levelet?

özv. Veres Sándorné: Igen, hogy menjen be a püspöki hivatalba. A püspök úr közölte vele, hogy el kell költözni, és nem engedték fel a szószékre Mezőtúron, nem köszönhetett el a gyülekezettől.

Veres Sándor: Annyit mondott, hogy két hét múlva el kell mennünk. Ezt nem nagyon értettem, nem is fogtam fel, az egész életem nagyon-nagyon felborult. Édesapám elfogadta, hogy neki Kuncsorbára kell menni. Soha nem is hallottam tőle azt, hogy X vagy Y volt az, aki feljelentett, aki miatt el kellett mennem, az Állami Egyházügyi Hivatal, vagy azok a szolgatársak miatt, akik esetleg ellene szóltak.

özv. Veres Sándorné: Kuncsorba nagyon picike hely volt, ahol a harangozó végezte a lelkészi és a kántori szolgálatot , hatszáz forint volt a fizetése. Ildikó lányunk már gimnazista volt, olyan rendes volt a tanári kar, hogy rögtön bevették kollégiumba. Nagyon szerették Sándort, nagyon szerették. Mindenki. Sándor fiunkat meg, hogy ne kelljen az évet megszakítani (ez decemberben volt), a presbiterek vállalták. Annyira szerették a családot, hogy mindig hívtak most hozzám jöjjön, most hozzám. Szegény gyerek egy hónapig volt egy helyen, mire megszokta a helyet, akkor már ment a másik családhoz.

Veres Sándor: Akkor nehéznek tűnt, de így visszagondolva nagyszerű embereket ismertem meg. Volt egy tanítónő, egy varrónő és a férje, az is egy nagyon kedves család volt, vagy egy kerékgyártó, ahol kimentünk a műhelybe, láttam, hogy készülnek a fakerekek a kocsikhoz, és mindenféle egyéb asztalos dolgok. Nagy szeretettel vettek körül, ennek ellenére sok fájdalom volt bennem. Egy dobozban gyűjtöttem a vasárnapi iskola aranymondásait, ekkor kezdtem ezeket elővenni, és ekkor – talán a szüleimtől való távolság miatt is -, kezdtem megérezni, hogy vannak a szüleim is, de van valaki, aki a szüleimről is, és rólam is gondoskodik. Ez volt az az időszak, amikor elindultam keresőként, hogy ki az az Isten, és ki Jézus Krisztus. Nemcsak érzés volt, hanem biztonság, és ez a biztonság, ami a mai korban is megtart.

özv. Veres Sándorné: Négy évig voltunk Kuncsorbán. A gyerekek lassan továbbkerültek, Ildikó Szegedre. Ahhoz, hogy élni tudjunk, ősszel elment cukorrépa átvevőnek Fegyvernekre, ami oda tizenöt kilométer. Földúton ment kerékpárral, sokszor a vállán hozta éjfélkor, a biciklit, és hajnalban ment. Én, pedig elmentem baromfit oltani. Ahogy világosodott, felültem a kerékpárra és Fegyvernekre, Örményesre, a tanyavilágba mentem az Alföldön, ahol soha életemben nem jártam. Első nap értesítettem, hogy holnap zárják be a baromfit, mert jövök oltani, másnap hajnalban mentem, délig oltottam, akkor mentem tovább értesíteni. Hajnalodott, amikor elmentem, és sötétedett, mikor hazakerültem a kerékpárral. Volt egy pék, aki Mezőtúrról került ki, ő ingyen adott nekünk kenyeret. Kedves család volt. Négy év után megkaptuk Tiszakürtöt, mert olyan romos volt a parókia, hogy nem kellett senkinek. A bútorunkat, bár nem sok volt, nem tudtuk hova tenni, a presbitereknél helyeztük el. Rendbe kellett tenni a lakást, utána a templomot. Sándor ugyanúgy dolgozott, mint a többi ember, kezdte vasárnap a szolgálatot 9 órakor Tiszakürtön, 11 órakor Tiszainotán, 8-10 kilométert kellett kerékpároznia. Hazajött, volt úgy, hogy nem is volt idő ebédelni, három tanyára járt ki, és mindenütt olyan lélekkel, olyan lelkesülten beszélt, mintha ötven vagy száz ember lett volna ott. Így hirdette az Igét mindenütt. Ez már sokkal jobb volt, mint az a négy év, az nagyon nehéz volt, hisz talán azért is volt ez a sok költözködés, mert nagyon sok volt az irigy.

Fekete Ágnes: A szolgálatára irigy?

özv. Veres Sándorné: Igen.

Fekete Ágnes: Tiszakürt után sem jött szóba, hogy egy nagyobb helyre kerülne, vagy akár vissza Mezőtúrra?

özv. Veres Sándorné: Nem, nem. Nyíltan prédikált mindig, és a szószéken is nagyon pártolta az üldözötteket. Behívatták a párthoz, és megkérdezték, miért imádkozik mindig a kulákokért? Hát, ő vigasztalta őket. Akkor azt mondta, őnekik van rá szükségük, majd ha önök olyan helyzetben lesznek, akkor önökért is fogok imádkozni.

Veres Sándor: Mindig ott motoszkált bennem, hogy helyemen vagyok-e? A huszonnégy órás szolgálatot, nem tudtam vállalni, ehhez gyenge voltam. Nem tudtam vállalni a lelkészséget. Éppen ezért a lelkészek észre vehetik rajtam azt a nagyfokú elvárást, ami feléjük megnyilvánul. Elvárom tőlük, ne az legyen a fő kérdés, mikor mehetek szabadságra, hány pihenőnapom van, hova tudok még eljutni a szolgálatom mellett. Pedig tudom, hogy nekik is kell a megújulás. Bocsánat, de talán keresztre feszítem őket, hogy tényleg teljes erejükből, teljes énükből, szívükből Krisztusról szóljanak. Mert lehet látni, hogy ez annyira hiányzik a mai világban.

Fekete Ágnes: Sajnos senki nem lenne lelkész, ha ezt a mércét állítanánk fel.

Veres Sándor: Igen, ez egy olyan mérce, ami csak belül van. Azért kell lenni olyanoknak, akik meghallják, hogy szólj Uram, mert hallja a te szolgád és mondják, hogy itt vagyok, Uram, engem küldj el. Hálát adok, hogy ma is vannak, régen is voltak ilyen emberek. Azokért különösen nagy hálát adok, akik ebben a nehéz korszakban meg tudtak maradni Krisztus követőként, tiszta emberként.

Fekete Ágnes: Rúth könyve 1. részének 16. versét hallgassák meg:

"Ne unszolj, hogy elhagyjalak, mert ahová te mész, odamegyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg, néped az én népem, Istened az én Istenem."

Nemrég moziban voltunk. A film előtt egy reklámfilmet mutattak be. Egy férfi ment gyönyörű színekben játszó őszi erdőben. Egyszer útkereszteződéshez ér. Két út van előtte, ahogy a régi énekben is énekeljük. Ő nem tudta, melyiket válassza. Jobbra kék turistajelzés, balra zöld. Egy darabig tekintget jobbra is, balra is, láthatólag nagyon nehéz döntenie. Végül fogja magát, bemegy a bozótba, ami szemközt található, majd eltűnik a csipkebokros erdei növényzetben. Ekkor megszólal egy hang: Élj úgy, ahogy élhetnél! Annyira megdöbbentem, hirtelen nem tudtam, most nevetni vagy sírni kell. Ne válaszd a megszokott utakat, mert az nem te vagy – úgymond -, hanem jól szúrj ki magaddal, és menj a "susnyákba". Törd fel a magad útját, hiszen te egyéniség vagy! Valami ilyenféle értelmet véltem a filmben felfedezni. A mindenit! – mondom magamban. Megszülettek az új programfilmek, az új filmhíradók, ahol már nem mozgalmi énekeket hallhatunk, hanem az önmegvalósítás himnuszát. Ami azért is megdöbbentő, mert a film maga mutatta be képekben, hogy ez mekkora őrültség. Mindenki valamilyen rendbe kerül előbb-utóbb, mindenki valamiféle konvenció szerint fog élni. Ha nem az öltönyösök, akkor a farmernadrágosok, vagy bőrdzsekisek közé fog tartozni, vagy ilyen, vagy olyan társaságba keveredik. Az életnek nem ez a lényege. A valódi kérdés nem az, hogy melyik úton járok, hanem hogy ki vagyok én, milyen a szívem. Sem a hagyományok mindenek fölé emelése, sem a hagyományok eltiprása nem vezet sehova. Itt van Rúth, egy fiatalon megözvegyült pogány asszony. Ő is halad az úton anyósával. Útelágazáshoz érnek, és ez a meny, minden emberi logika ellenére nem válik el az anyósától, hanem hűséget esküszik neki: néped az én népem, Istened az én Istenem. Nem hagylak egyedül, kitartok melletted. Itt legyökerezem, mert ezen a gyökéren szeretnék ágat növeszteni, és gyümölcsöt hozni. Aki mindenáron a saját útját keresi, nem fog gyümölcsöt teremni. A pillanatok látványai megjelennek életében, lehet, hogy óriási adománygyűjtő akciót szervez, de hosszútávra kiható gyümölcsöt képtelen teremni. Ez az igazság különösen igaz az egyház közösségére. Csak a múltba begyökerezve, elődeinket nem majmolva, hanem tőlük tanulva van jövőnk. Hiszen hűség nélkül nincs élet. Vannak csapások az erdőben, vannak ötletek, de élet csak a hűségben van. És Jézus nem is kér rajtunk semmi mást számon majd azon a napon, csak a hűségünket. Nem kérdezi, milyen színű úton jártál, jól döntöttél-e minden élethelyzetben, hanem azt kérdezi, a szíved kész volt-e a hűségre?
Ámen

(Ének: Ahova te mégy, odamegyek…)

Énekajánló – Vízkereszt utáni utolsó vasárnap

Az újév utáni vasárnapok a karácsonyi ünnepkör lezáró része, tematikájukban a vízkereszt ünnepéhez kapcsolódva Krisztus istenségének bizonyságairól beszélnek, erre utal vízkereszt eredeti neve is: epifánia – megjelenés. Ebből kiindulva a januári vasárnapokat az egyházi esztendő beosztása szerint "Vízkereszt utáni" névvel illetjük. (Vízkereszt ünnepének énekei a XVIII. század végéig megtalálhatók az énekeskönyvekben, azóta nálunk elmaradt ez a szép evangéliumi tartalmú ünnep.) Jézus hatalma és istensége rajzolódik ki előttünk e vasárnapok igéiben: a napkeleti bölcsek imádásában, Jézus megkeresztelkedésében, a kánai csodában, a 12 éves Jézus történetében, a leprás meggyógyításában, a tenger lecsendesítésében, a konkoly és a búza példázatában és a megdicsőülés hegyén történt eseményekben. A Vízkereszt utáni utolsó vasárnap evangéliumának (Máté 17,1-9.) égi szózatában az Atyának ugyanaz a bizonyságtétele szólal meg ("ez az én szerelmes fiam…"), amely Krisztus megkeresztelésekor is felhangzott. Ehhez kapcsolódik az a levélrészlet (epistola: 2 Péter 1,16-21.), amelyben Péter apostol bizonyságot tesz az élő Jézusról: a karácsonyi történet nem kitalált mese, hanem élő valóság, mely megrendítette a világot és örök életet szerez a benne hívőknek. Ez az igerészlet is visszautal az atyai szózatra és más prófétai szavakra, melyek nyomán világosság támad és a hajnalcsillag fényében (lásd 296. dicséret) a hit növekedhet bennünk. Ez az egyre növekedő hit és az ebből támadó fény a legnagyobb és legmaradandóbb karácsonyi ajándék, amellyel az ádventtel kezdődő és most végződő ünnepkör meggazdagíthatott bennünket.

Énekek Vízkereszt utáni utolsó vasárnap igéihez:

Fennálló ének: (bevezető igék: Zsolt. 97,1-2.) 97,1,7. Az Úr Isten regnál / Szentihez világát vagy 98,1. Énekeljetek új éneket vagy 99,1-2. (8.) Az Úr országol

Főének: 296,1, 4-7. Szép tündöklő hajnalcsillag

Igehirdetés előtti ének: 294,1. Jézus, vígasságom

Ráfelelő ének: 294,3. Jézus, Üdvösségem, vagy más alkalmas ének

Záró ének: 297. Ó seregeknek hatalmas királya