2016-02-17

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Böjt első teljes hetében vagyunk. A böjt a fejünkben mindenképpen a nem evéssel vagy keveset evéssel függ össze. Rendjén is van ez abból a szempontból, hogy az evésben az élethez, önmagunkhoz való alapvető viszonyulásunk nyilvánul meg. Ezt jól mutatja az is, hogy az önmagukat kereső kamaszoknál manapság mekkora gond a bulimia vagy az anorexia. Amikor nem vagyunk biztosak magunkban, vagy túl sokat vagy túl keveset eszünk. Ezért fontos az, hogy a böjtről való gondolkodásunk se maradjon a felszínen, hanem a mélyben azt kérdezzük meg, kik vagyunk mi igazából. Most egy olyan házaspárral beszélgetünk, akik életük több pontján is őszintén megkérdezték ezt maguktól és egymástól is. A Házasság Hetén, az elmúlt héten ott voltam előadásukon. Kovács Károlyt és Kovácsné Ember Katalint előadásuk után faggattam életútjukról.

Kovács Károly: Mind a ketten tudunk tüzek és vizek is lenni. Tűz az, hogy szenvedélyesen csinálunk valamit, víz pedig az, amikor lehiggadtan, racionálisan ragadjuk meg a dolgokat, és kitartóan hűségesek maradunk. Lehet, hogy én tüzesebb vagyok, és a víz időnként hiányzik az életemből.
Kovácsné Ember Katalin: Én is tudok tüzes lenni, de amikor azt látom, hogy nem férnek bele a dolgok, nem megvalósíthatóak, akkor én szoktam lehűteni a férjemet.
Kovács Károly: Örülök, hogy ilyen a felségem, mert ha ő is hozzám hasonló lenne, akkor "elszállnánk".
Fekete Ágnes: Mondtátok, hogy nem volt templomi esküvőtök.
Kovácsné Ember Katalin: Nem hittünk Istenben,ezért úgy gondoltuk, ha nem hiszünk, akkor minek menjünk a templomba.
Fekete Ágnes: Csak polgári házasságkötés volt?
Kovácsné Ember Katalin: Igen. Nagymamám komoly, hívő adventista ember volt. Tizenegy-két éves koromban ki is jelentettem: "én pap leszek." Akkoriban csak annyit láttam, hogy istentiszteletre elmegyünk. A felekezetekről nem tudtam semmit. Arra gondoltam, hogy ezt fogom hirdetni. Utána a világi neveltetés, az iskola egészen más irányba vitt. A szüleim pedig nem foglalkoztak az Istennel való kapcsolatommal, és ők maguk sem gyakorolták a vallást.
Fekete Ágnes: Egyébként elvileg milyen vallásúak voltak?
Kovácsné Ember Katalin: Reformátusok. Nagyon messzire távolodtam. Egészen odáig, hogy főiskolás koromban Nyíregyházán bementünk a katolikus templomba, és megbotránkoztatott, hogy egy diáktársam keresztet vet, letérdel és áldozni is kimegy. Azt gondoltam magamban, milyen sötét ez az ember. Akkor még nem gondoltam arra, hogy valaha én is az Úr közelébe kerülök. Néptáncoltunk, népzenéltünk, a népi kultúra kapcsán elkezdtünk népfőiskolára járni, ahol szintén megjelent egyfajta vallásosság, így egyre közelebb kerültünk az Úrhoz.
Fekete Ágnes: Nyitott voltál, csak nem volt hova letenni a voksodat?
Kovácsné Ember Katalin: Voltak olyan pontok az életünkben, amelyek közelebb vittek az Úrhoz. Ilyen volt a néptánc és a népfőiskola, ahol már templomba is el-elmentünk és ott hallottuk Jézus Krisztus nevét. Majd az Arany Rózsakereszthez, a kiválasztott rendhez tartoztunk egy darabig. Az igazságot kerestük. Azt tapasztaltuk, hogy ami a Bibliában meg van írva, az ugyanúgy megvan a kínai és az ázsiai könyvekben is. János evangéliumából kiemeltek egy kis szövegrészt, és azt éreztem, végre megtaláltam az igazit.
Fekete Ágnes: Merthogy minden egybevágott?
Kovácsné Ember Katalin: Igen. Egy évig sem jártunk oda. Ugyanis nagymamám egy dolgot nagyon a szívemre helyezett még gyerekkoromban: Azt hogy Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó. A beavatási szertartás előtt megkérdeztem, hogy Jézus Krisztus kicsoda? Akkor azt a választ kaptam, hogy Buddhával egy szinten van. Akkor én már tudtam, hogy ide többet nem jövök.
Fekete Ágnes: Tehát nem avattak be?
Kovácsné Ember Katalin: Nem.
Kovács Károly: Tulajdonképpen a néptáncba voltunk beleszerelmesedve, azt szenvedélyesen csináltuk. Már a házasságkötés előtt szellemi kapaszkodókat, fogódzkodót kerestünk. Ez volt a közös pont bennünk, hogy mindketten kereső emberek voltunk, és olyan jó volt együtt keresni!
Fekete Ágnes: Eddig egy közös intellektuális kalandban voltatok, és mi történt ezután?
Kovácsné Ember Katalin: Karcsi a Debreceni Egyetem Pszichológia szakán tanított. Oda jött Kanadából egy pszichológus, akihez a többiek már jártak, akik az egyetemen tanítottak. Karcsi azt mondta, hogy menjünk el mi is, de akkor már csak családterápiára fogadott. Azt mondtam Karcsinak: minek mennénk el, hiszen a mi házasságunk működik, sőt jól működik. Ő erre azt mondta, hogy igen jó, de tegyük még jobbá! Elmentünk. Karcsi ott kimondta, hogy ő ebbe a házasságba bele lett kényszerítve, merthogy a szüleim és az édesanyja is azt mondták, hogy nem szeretnék, ha házasság nélkül élnénk együtt. Karcsi ezt úgy értelmezte, hogy bele lett kényszerítve a házasságba. Ott a terapeuta azt mondta, hogy Kata, küld el, ha szeret, akkor visszajön. Akkor egy nyolchónapos és egy majdnem négyéves gyerekünk volt.
Kovács Károly: Valóban jól éltünk, jó volt a házasságunk. Én nem is krízisként éltem meg ezt a helyzetet, hanem hogy végre ki tudtam mondani valamit, amit hét évvel korábban lenyeltem. Annakidején, amikor kiküldtük a meghívókat, teljesen berezeltem és azt mondtam, hogy második levelet is küldjünk a meghívottaknak, amelyben lemondjuk az esküvőt. Akkor Kata elhívott sétálni és azt mondta: "Külföldről is jönnek rokonok. Ne csináljunk botrányt! Majd legfeljebb később elválunk. "Engem a beszélgetéssel lehet a lábamról levenni. Mindigis nagyon szerettünk beszélgetni egymással. Még ma is nagy kaland egymás gondolatait megismerni. Úgyhogy azt mondtam: jó. Beleegyeztem. Az már más kérdés, hogy a szótárunkban nem volt benne a "válni" szó.
Kovácsné Ember Katalin: Megkérdezte a terapeuta is, hogy velem akar-e élni? Erre azt felelte, hogy nem tudja. Bennem meg erre felment a pumpa: képes lenne két gyerekkel otthagyni? Hazamentünk, és lábujjhegyen vitatkoztunk, mert a gyerekek aludtak, anyukámék pedig a másik szobában voltak. Akkor suttogva üvöltöztünk egymással: "Hogy jössz te ehhez, hogy ilyet mondj? Itt hagynál két gyerekkel? Hogy képzelsz ilyet?" Akkor úgy döntöttem, hogy itt elválunk. Nem tudom, hogy aludtam el, de másnap, amikor felébredtem, elhatároztam, hogy soha többet nem szólok hozzá. Ez szerintem nem tartott ki még aznap sem. De csak technikai kommunikáció volt köztünk. Anyukámék is hazautaztak. Aztán voltunk még egy alkalmon a terápián, ahol egy kicsit oldódott minden.
Kovács Károly: Én nem ott akartam hagyni őt!
Kovácsné Ember Katalin: Ki akartad mondani.
Kovács Károly: Nehezen tudok dönteni, és nem merem vállalni a felelősséget. Szüleimtől azt láttam, hogy állandóan felcsattantak. Tinédzserkoromban még mondtam is, hogy miért nem váltok el? Nem volt köztük meg a kedves szeretet, mégis szolgálták egymást. Apám is mindent megtett anyámért és anyám is apámért. Tehát ez a minta ott volt bennem, ezért elkezdtem a szeretet cselekedeteit tenni. Könnyű volt, hiszen ezt láttam, ebben nőttem föl. Eközben viszont elkezdtük megismerni egymást: jókat tudtunk beszélgetni, közös dolgaink voltak. De azért formálódnunk is kellett. Például anyukám úgy főz, hogy három óra alatt főz meg egy levest, mert ha lecseppen valami, azt föltörli vizessel, aztán szárazzal. A feleségem meg fél óra alatt háromfogásos ebédet megcsinál, de a konyhán ez meg is látszik. Ez teljesen kiakasztott: hogy lehet így? És akkor én feltakarítottam. Amikor már nem akartam mindenáron megváltoztatni, hanem elfogadtam, na, akkor elkezdett megváltozni. Azóta "te vagy az én királykisasszonyom!" Az elején szapultam is a feleségemet: "Állandóan követelőzöl, mint egy csecsemő. Nőj már föl!" Mert ő kimondta, ha valamire vágyott, például: "Simogass már meg!" A mai napig kéri, követeli, megmondja. Aktuálisan ez rosszul esik, de nagyon hálás vagyok érte, hogy ilyen, mert ettől él a házasságunk.
Kovácsné Ember Katalin: A kezdet kezdetén nagyon sokat beszéltünk, de utána fordult a kocka, csak én beszéltem. Karcsi azt mondta, hogy én tanítottam meg őt beszélni az érzéseiről, mert megértette, hogy különben nem értem meg. Ezek a beszélgetések nagyon jók voltak. Kezdet kezdetétől nagyon jó köztünk a kommunikáció.

Kovács Károly: Amikor kimaradtunk a Rózsakeresztből, akkor születtek a gyerekeink, kicsik voltak, házat építettünk… Tehát egy csomó teher miatt sem tudtunk menni. Bennem is dolgozott már az Ige, és a Bibliából is tudtam, hogy Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó. Róla nem úgy beszél a Biblia, hogy a hetedik, a legmagasabb rendre eljutott Lao Ce-val, Buddhával egy szinten lévő ember, hanem hogy Ő valami több. Akkor egy régi táncoslány barátunk, akinek annakidején húztuk a talpalávalót, hívogatott egy keresztény kis bibliakörbe, egy együtt virrasztó társaságba. Úgy gondoltam, hogy elmegyek, megnézem őket. Elmentem ebbe a péntek esténként összejáró kis társaságba, akik egy lakásban együtt virrasztottak, imádkoztak, dicsérték az Urat, olvasták a Bibliát egész éjszaka. Jól éreztem ott magamat közöttük. Három ismerősöm is volt, meg két tanítványom. Az egyik imádkozásnál kérdezték, hogy mi van bennem? Mert az imádság után mindig megbeszéltük, hogy ki mit kapott az Úrtól, milyen gondolata volt, milyen képet látott. Elmondtam: Azt láttam, hogy körbeálltok és imádkoztok értem. Erre azt mondta a házigazdanő: Nosza, tegyük meg! Körbeálltak, és imádkoztak értem. Bennem pedig valami fantasztikus öröm szakadt fel. Az az érzés, hogy hazataláltam. Assisi Szent Ferencről szóló Napfivér, Holdnővér című filmből azok a kockák pörögtek le a szemeim előtt, amikor Ferenc teljesen felszabadulva, egy gyönyörű virágos réten, még a ruháitól is megszabadulva szalad. Éreztem, hogy igen, most a helyemen vagyok!
Fekete Ágnes: Ez kötődött a Nagyerdei gyülekezethez? Kik voltak ők?
Kovács Károly: Ez még nem a Nagyerdei gyülekezetben történt. A csoport tagjai többnyire karizmatikus kisközösségekből kimaradt emberek voltak, akik nem mindenben értettek egyet a gyülekezet vezetésével, és összejártak péntekenként. Házi csoportnak lehetne talán nevezni. Amikor hajnalban mentem haza, a feleségem az ablakban várt, mert aggódott értem, nehogy valami szektába keveredjünk megint. Mutattam neki, hogy nagyon jó, nagyon jó! A következő pénteken ő ment el, és én maradtam a gyerekekkel.
Kovácsné Ember Katalin: Kíváncsi voltam, hogy hova ment. Ebben a csoportban egyszerre elkezdett potyogni a könnyem, és tudtam, hogy az én uram is az Úr. Utána kapcsolatba került Karcsi Pálhegyi Feri bácsival, rajta keresztül kerültünk el egy nyári házassággondozó hétre. Ennek kapcsán ismertünk meg debreceni református házaspárokat, és kerültünk utána Nagyerdőre, ahol betagozódtunk. Eredetileg is mind a ketten reformátusok voltunk.
Kovács Károly: Felmerült bennünk annak az igénye, hogy szükségünk volna gyülekezetre. Így kezdtünk el keresni. Nem hagytuk el ezt a házi csoportot azonnal, mert nagyon jó volt azok között lenni, ahol megtértünk. Nagyon sokat tanultunk a Bibliából, szívtuk magunkba az Igét, de láttuk azt, hogy Isten valami többről beszél. Ott nem volt tanítás, és több minden is hiányzott. Később Nagyerdőn a tüzes indítás után azt éreztük, hogy itt is olyan távol van Isten, nem érezzük azt a tüzet, amit régebben. Távol volt tőlünk az a református énekanyag, az orgona is mást mozdított meg bennünk, mint amihez hozzászoktunk, és el akartunk menni. Azonban addigra már intenzíven tanultuk azt, hogy az ember nem a maga kénye-kedve szerint változtat az életén. Akkoriban volt egy konferencia a Dorcas kempingben, ahol a Heidelbergi káté első kérdését vették végig a héten: "Nem a magamé vagyok, hanem…" Ezt a kérdést vették végig a család, a munka, és más témák kapcsán. Mi pont arra a napra mentünk ki, amikor az volt a téma, hogy nem a magamé vagyok, hanem a gyülekezetemé. Megértettük azt, hogy ezt nem cserélgeti az ember, mint ahogyan a családját sem. Hiába van esetleg a családban olyan ember, akit nem szeretek, attól még a családtagom. Ennek a gyülekezetnek vagyok már a tagja, úgyhogy azt mondtam a feleségemnek: maradunk. Még abban az évben indult az első családos táborunk. Csecsemőtől az aggastyánig mindenki jöhetett. Ott felkértek engem tábori kántornak, a feleségemet pedig gyerektanítónak. Hűségünkre Isten rögtön megnyitotta előttünk az ajtót, megláttuk azt, hogy bár más a kegyességi gyakorlatunk, de a szívünk ugyanúgy az Úré. Megnyitotta a szemeinket, és egyre jobban betagozódtunk a gyülekezetbe.
Fekete Ágnes: A hűség, mint érték, az valahogy az egész életünket áthatja, tehát ottmaradok akkor is, amikor nem tetszik.
Kovács Károly: Elköteleződés, mert ott van benne, hogy a házasság, nem magánügy. Elköteleződtünk így házaspárként a bibliakörben, amely megtartó erő is. Egyre mélyebbé válik ez a kör is. Ez a közösség is megtartó erő. A közösség pedig a gyülekezet része. A lelkészünk szokta mindig mondani, hogy a kiscsoport nem frakció, hanem funkció.
Gyönyörű műves gyűrűt vetítettem ki, meg egy aranyrögöt. Mindnyájan a gyönyörű gyűrűt szeretnénk a társunkban megtalálni, a legszebb gyűrűt. Csakhogy a szemléletünkkel van a baj: üzletet akarok kötni: azt akarom, ami nekem jó, engem szolgál, az én szükségleteimet elégíti ki, arra vágyom, ami nekem élmény, ami engem emel. Így van ez az emberi kapcsolataimban is. A Biblia pedig azt üzeni, hogy bízd magad Istenre, Ő majd gondoskodik rólad. Éppen ezen a paradox módon valósul meg a legjobban az életem, ebben tudok legjobban fejlődni és kiteljesedni. Isten azt tervezte el, hogy engem, aki aranyrög vagyok, nem vagyok még tökéletes, a társamnak ad, és én is aranyrögöt kapok a társamban. Kettőnk csiszolódása a kohó, ahogy összeveszünk és tüzet okádunk egymásra: ebben ég ki a salak belőlünk, ebben csiszolódunk, és leszünk a végén gyönyörű ékszerek. De sajnos, ezt nem így látjuk. Amikor a másikban észrevesszük a salakot, azt hisszük, hogy rosszul választottunk.
Kovácsné Ember Katalin: Szerelem idején szinte csak az aranygyűrűt, a szépséget látjuk, aztán, ahogyan közel kerülünk egymáshoz, meglátjuk, hogy ez még nem aranygyűrű, ez még nem míves arany ékszer, hanem salakos fém. Sokszor azt sem vesszük észre, hogy mi ugyanilyen salakos aranyrögök vagyunk.
Kovács Károly: Hajlamosak vagyunk azt látni, hogy ez csak salak, szennyeződés, semmi jó nincs benne, pedig ott van benne az arany, amit a szerelem idején megláttunk. A régi szépségből nagyon sok itt van.
Kovácsné Ember Katalin: Ebből a csiszolódásból sok pár azt érzi, hogy nem összeillők. Mert ez a csiszolódás fáj. Pedig mással is ugyanez a folyamat lenne, hiszen nem létezik két egyforma ember.

Fekete Ágnes: Most a Református Szeretetszolgálat kuratóriumának elnöke, Pál Sándor beszél kárpátaljai missziójukról és más szolgálataikról.

Pál Sándor: Nagyon fontos feladatunk az, hogy minél távolabb eljussunk, feltérképezzük a szociális konyhákat, valamint olyan programokat próbáljunk vinni Zán Fábián Sándor püspök úr segítségével, hogy ottmaradásra próbáljuk meg rávenni az embereket, hiszen fogynak a magyarok. A katonaság, a gazdasági válság, a háború miatt egyre több fiatal jön el.
Kiss Sándor: Hogyan lehet jó lelkiismerettel azt mondani valakinek, hogy maradjon?
Pál Sándor: Igyekszünk segíteni őket például úgy, hogy az ottani emberek a határ környékén munkahelyhez jutnak, vagy a gyermeküket egyéves ösztöndíjprogramunkkal taníttatni tudják, amely hatalmas segítség. Segítjük az óvónőket, az iskolákban lévő tanárokat, tanítókat is, és a gazdákat vetőmaggal. Sok-sok tonna vetőmagot vittünk át. Aki elveti a vetőmagot, az nem fog eljönni, hiszen megvárja, hogy kikeljen. Tegnap például a budafoki református gyülekezet adományait,egy teljes autóbusznyi tartós élelmet, ruhaneműt vittük Fancsikára, többszázezer forint kíséretében. Rengeteg ilyen gyülekezet van, akik próbálnak segíteni. Nem is olyan régen találkoztam egy cégvezetővel, aki azt mondta, hogy látja, olvassa, tudja, hogy mit csinálunk, ezért felajánl ötmillió forintot, amit szabadon használhatunk Kárpátalján mindarra, amire szükség van.
Valamelyik nap a beregszászi polgármesterrel beszélgettem, akiknél a városban lévő szociális konyha létrehozásában és működtetésében segítettünk, most ismét segítséget kért, mert minden kifogyott. Az egyházkerület létrehozott egy melegedőt a városközpontban, fűtött sátorban, meleg teával. Az üzemeltetésében is segítünk, kapcsolatépítéssel és azzal, hogy hetenként oda megyünk. Elmegyünk a legtávolabbi helyekre is, állami vezetőkkel, intézményekkel is kapcsolatban vagyunk. Szinte minden nap kapunk valami csodát. Éppen a múlt héten történt, hogy amikor jól megpakoltunk két autót, visszaszaladtam és beraktam még tíz csomag pelenkát. Nem tudtam miért, és hogy hová viszem? Amikor Beregszászon felhívtam egy mélyszegénységben élő édesanyát, azt mondta, hogy már nagyon vár bennünket, és ha lehet, vigyünk nekik pelenkát. Lehet, hogy apróságnak tűnik, de ilyenekkel van tele az életünk.
Családok mentorálásában is nagy szerepet vállaltunk az elmúlt pár évben. Több mint százharminc családot gondozunk Borsod, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár megyében. Az elmúlt évben kiépíthettünk Ózdon egy kis irodát, ahol egy-két közmunkással és mentorokkal végezzük a feladatot. Ugyanígy Vásárosnaményban is, és tervezzük a továbbiakat, például egy miskolci iroda építését. Egy programmal próbálunk segíteni azoknak a családoknak, akik devizahitel miatt elvesztették a lakásukat, házukat. A családok bennmaradhattak a lakásaikban, és ezeknek a családoknak kilencvenöt-kilencvenhat százaléka ottmarad és csinálja a feladatát, fizetési kötelezettségeiknek eleget tesznek, a gyerekek iskolába járnak. Ez is egy különleges csoda, hisz vissza tudnak illeszkedni a mindennapokba. Nincs olyan ember, aki ne tudna a másikon legalább egy picit segíteni, egy beszélgetéssel, figyelemfelkeltéssel. Tavaly többször eljutottam börtönökbe is. Pont tegnap kaptam egy visszajelzést a Csillagbörtönből, ahol nagyot beszélgettünk a fogvatartottakkal. Nagyon érdekes volt, kiosztottam az Igét, a Szeretetszolgálatról beszéltem, és olyan visszajelzéseket kaptam, amelyekre nem is gondoltam volna. Amikor emberszámba vesszük az elesetteket, akkor ezek az emberek is érzik azt, hogy sokkal többek.

Fekete Ágnes: Híreink élén először egy rövid hangképes felhívást hallhatnak arról, hogy jelentkezőket várnak egy központi református kórusba.

Erdélyi Dániel: A Magyar Állami Operaházban dolgozom.
Kiss Sándor: Vajon az egyházi zenét be lehet csempészni valahogy a repertoárba?
Erdélyi Dániel: Igen. Bár a szabadúszó karmesteri pályán mindig nehéz, de igyekszem, hogy amikor lehetséges, egyházi kötődésű műveket is beválogassak.
Kiss Sándor: Miért van szükség Református Központi Kórusra?
Erdélyi Dániel: A Református Egyháznak nincs központi egyesített kórusa. Ez az alakuló kórus olyan református kötődésű embereket szeretne megszólítani, akiknek fontos a református létük és az egyházzene annyira, hogy szívesen csatlakoznának egy olyan társasághoz, amely magasabb célokat hivatott idővel megvalósítani. Berkesi Sándor karnagy javaslatára jött létre ez a kezdeményezés, hogy a 2017-ben esedékes Reformáció Emlékévre méltóan készülhessünk. Goudimel zsoltárok, Kodály zsoltárok, előbb-utóbb Bach motetták is helyet fognak kapni a műsorban. Szeretnénk majd oratóriumokat is előadni. Szeretettel várjuk azon kórustagok jelentkezését, akik valóban fontosnak gondolják ezt a szolgálatot.

További híreink:
Böjti időszakban egy honlapot hoztunk létre ökumenikus indíttatással, ennek a címe www.imakozosseg.hu Szerkesztőségünk kéri, hogy erre a címre küldjék el az imafalra imádságaikat, hogy együtt, egymásért imádkozhassunk ebben az időszakban.

A reformáció tanítása – A tanítás reformációja címmel rendez konferenciát a Református Pedagógiai Intézet február 24-én, szerdán 9 órától a Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumában.

A Csillaghegyi Esték sorozatban Szakály Sándor történész tart előadást február 17-én, azaz ma este 18 órakor Budapesten, a Vörösmarty utca 2. szám alatti gyülekezeti teremben. Az előadás címe: Volt-e alternatíva? Magyarország a második világháborúban

A 17. Kanizsai Esték keretében Magyarság, keresztyénség, reformáció címmel tart előadást Tőkéczki László február 19-én, pénteken 18 órakor Nagykanizsán, a református egyházközség gyülekezeti termében.

Emberközpontú gazdaság címmel tart előadást dr. Baritz Sarolta Laura közgazdász február 18-án, csütörtökön 19 órakor Budakeszin, a Fő utca 159. szám alatti Kálvin-teremben.

Protestáns Cigánymissziós Találkozót rendeznek Tegyetek tanítvánnyá minden népet! címmel február 20-án, szombaton 10 órától Budapesten, a Fasori Evangélikus Templomban.

A Házasság Hetéhez kapcsolódva szerveznek február 18-án, csütörtökön 17 órától filmvetítést, pénteken 18 órától interaktív foglalkozást, szombaton 9 órától beszélgetéseket, teaházat és vasárnap a 10 óra 30 perckor kezdődő istentiszteleten a jubiláló házaspárok köszöntését Debrecenben, a Nagyerdei gyülekezetben.

Vadász Attila orgonaművész ad hangversenyt a Kelenföldi Barokk Esték sorozat keretében február 20-án, szombaton 17 órakor Budapesten, az Október huszonharmadika utca 5. szám alatti református templomban.

Felnőni és megnyílni címmel nyílt kiállítás a Debreceni Református Egyetemi Gyülekezet mindhárom campusán. A tárlat március 11-ig látogatható.

Fekete Ágnes áhítata:

"Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." Lukács 23,34

Hétről hétre Krisztus kereszten elhangzott mondatairól szeretnék gondolkodni. Ez volt hagyomány szerint az első mondat, amelyet mondott: a bocsánat szava.
Mostanában rájöttem, hogy minden olyan érzés mögött, amely nehézzé teszi a bocsánatot, voltaképpen az rejlik, hogy saját magamnak nem tudok megbocsátani. Igazából magunknak a legnehezebb elengedni a dolgokat. Állandóan kis történeteket gyártunk, figyeljük csak meg! Ilyen mondatok születnek meg az agyunkban: Majd hogy mondom el… Majd mi lesz belőle… Mit szólnak hozzá, hogy adja ez ki magát…
Legutóbb velem az történt, hogy síelni voltunk. A gyerekek nagyon szeretik a téli sportokat. Utolsó nap reggelén már bepakoltuk a holmijainkat, és kezembe került a térdvédő. Még gondoltam is rá, hogy fel kellene húznom, de aztán arra gondoltam, hogy már annyira belejöttem a síelésbe! Meg aztán elég lassan is csúszkálok, minek. Persze egy jó nagyot bucskáztam, alaposan kirándítottam a térdemet. És mi volt az első gondolatom? Miért nem húztam fel, hát nyilván a Jó Isten tette oda elém. Megszületett bennem azonnal az önvád. Aztán elkezdtem félni, hogy talán meg kell majd műteni. Alig tudtam felállni. Aztán arra gondoltam, hogy most kezdem a szolgálatomat egy gyülekezetben. Majd megérkezem, és akkor be kell jelentenem, hogy sajnos nem tudok jönni, mert megműtik a lábamat. Mit szólnak majd, hogy ilyen földi hívságokat csinálok, mint például a síelés, micsoda pazarlás, ez nem lelkészhez illő dolog. Ezek a gondolatok mind-mind ott duruzsoltak a lelkem mélyén. Aztán bebicegtem a templomba, elmondtam az esetet, többen mosolyogtak, és persze nem volt semmi gond.
Csupán azért meséltem ezt el, mert úgy sejtem, hogy sokan vagyunk így. Egy egész gépezet működik az ember agyában, amely személyiségünket szeretné beleilleszteni az elveinkbe, közösségi életünkbe, és ezek között a sokszor ki sem mondott elvárások között élünk. Monológot folytatunk saját magunkkal ezért, hogy elfogadhatóak legyünk. De amikor ezek a gondolatok másodpercek tört része alatt végigfutottak a fejemben, ott a sípályán, megkérdeztem magamtól: De hát Ágnes, hol van a te szabadságod? Hol van a te Krisztustól kapott felszabadulásod? Isten előtt nem kell szerepeket játszani! Csak akkor tudunk beszélni a bocsánatról, ha abbahagyjuk ezeket a monológokat. Csak annak lehet megbocsátani, aki önmaga felé bocsánattal fordul. Egyedül ezen az úton fogunk megérkezni Isten bocsánatához. Tízezerszer könnyebben tudok így majd másoknak elengedni dolgokat. Hiszen akkor el tudom mondani: Igen, eluralkodott rajta a rossz természete. Valahogy győzött a lelkén a hatalomvágy. Fáj ez, és sajnálom, de nem a maga ura. Mert sokszor én sem vagyok a magam ura. Egy hajóban evezünk.
Néha kifőzöm a konyharuhákat valami lúgban. Hihetetlen, hogy a fehérnek tűnő ruhákból micsoda szürkeség tud kifőni. Látom azt a ragacsos, szürke lét. Mennyi, de mennyi szenny elfér egy rongyban. Szinte beszívja, elrejti az az anyag azt a sok mindent. Ez számomra jelképpé vált: Először a saját lelkünk fazekába kell beletekintenünk, meg fogunk döbbenni azon, amit látunk! Odaadhatom Istennek azt, aki vagyok, engedhetem, hogy tisztítson meg, neki könnyebb, hiszen Ő alapvetően úgy szeret, ahogy vagyok. Akkor utána egyszerűbben, nyíltabban meg tudok bocsátani a másiknak. Adja Isten, hogy elinduljunk a bocsánat útján! Ámen.