Poklaim Jézusa

Igehirdetőknek Nagyszombatra

Textus: 1 Péter 3,18-22

Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint. Így ment el a börtönben levő lelkekhez is, és prédikált azoknak, akik egykor engedetlenek voltak, amikor Isten türelmesen várakozott Nóé napjaiban a bárka készítésekor. Ebben kevés, szám szerint nyolc lélek menekült meg a vízen át. Most pedig titeket is megment ennek képmása, a keresztség, amely nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus által, aki miután felment a mennybe, Isten jobbján van, és alávettettek neki angyalok, hatalmasságok és erők.

A nagyszombati Ige arról szól, hogy Krisztus szabadítása térben és időben sokkal tágasabb, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk. Nem csak arról van szó, hogy abban a történelmi pillanatban és az ember lelkében hathatós, hanem arról is, hogy az idő határain átlépve, a tér korlátain túllépve megváltást hoz Krisztus.

Az Ige kulcsszavai:

φυλακή – őrszolgálat, börtön. Az evangéliumokban (Mt 5,25, 14,3, Mk 617, Luk 12,38) általában a formális elzártságot, börtönt jelenti. Jelenések 18,2-ben olvassuk átvitt értelemben is: Elesett, elesett a nagy Babilon, amely ördögök lakóhelyévé lett, és minden tisztátalan lélek, minden tisztátalan madár és minden tisztátalan és utálatos állat rejtekhelyévé/börtönévé lett.

μακροθυμία – hosszútűrésként és béketűrésként fordítják, isteni tulajdonság (Róma 2,4), amely az emberé is lehet 2Kor 6,6).

Számos szójáték van a szövegben:

δίκαιος – ἀδίκων,- igaz és igazságtalanok. Hasonló ellentétet hoz elő az 1 Pét 4,18, de szójáték nélkül: És ha az igaz is alig menekül meg, akkor hova lesz az istentelen és a bűnös? Hasonló szójáték található az Apcsel 24,15-ben. A hamisság fosztóképzővel való kifejezése az egész szakasz képi világát erősíti: a víz, amely öl és életre kelt. Az igazság-igaztalanság kifejezései végigvonulnak a Péter levélen, például a 2,19-ben ezt olvassuk: Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved.

σάρξ – πνεύματι·Test és lélek. A keresztség nem a testet tisztítja meg, mint ahogyan lélek szerint és nem test szerint visz el Istenhez minket Krisztus. (18. vers) Itt nem valami létdualizmusról van szó, hanem inkább hatásában értelmezi Péter ezt az ellentétet, a lélek erős, míg a test gyenge.

κηρύσσω – hirdet, nyilvánosan ismertté tesz. Általában prédikál a fordítása, de hangos szót is jelenthet, mint például Jel 5,2: láttam egy erős angyalt, aki hatalmas hangon hirdette: Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet.

Teológiai összefüggések

Az egész első Péter levél témája, hogy Krisztus az olvasók előtt járt azon az úton, amely az igazságtalanságok közötti igazság útja. A gyülekezet tagjai is a világban járnak, amelyben idegenek, amely ellenséges velük szemben. De ez az átélés már csupán követi Jézus életét.

Ezen a ponton különösen is szeretné megerősíteni állítását a levél, ezért az 1 Péter 3,17–4,2 rész szerkezete kiazmus. Ez azt jelenti, hogy tükörképes, keresztező módon helyezte el a szerző az egyes részeket. Így egyre erősebben tudja kifejezni azt, amit állít:

A: Mert jobb jót, mint gonoszt cselekedve szenvedni, mert Krisztus is szenvedett és minket is vezet.

B Lement a börtönben a lelkekhez Noé idejéből, akiket megölt a víz.

C: Isten türelme meghosszabbodott, Noé napjaiban, a bárka építése során, amelyben nyolc embert megszabadított a vízen keresztül.

C: Ez a víz a keresztség előképe volt, amely nem a testet tisztítja meg, amely most téged is megment Jézus Krisztus feltámadásával.

B: Jézus az Isten jobbján van, hiszen felment a mennybe, és az angyalok, hatalmasságok alatta vannak.

A: Miután Krisztus testben szenvedett, vértezzétek fel magatokat a szenvedésre, és Isten akarat szerint éljetek!

Az Biblia egyik legnehezebben értelmezhető állítása az, hogy Krisztus elment a börtönbe, amelyben meghalt lelkek voltak. A korabeli apokaliptikus képeket sokan sokféleképpen oldották fel.

Kálvin szerint a „börtönben” kifejezés azt jelenti, hogy azokhoz ment el Jézus, akik „figyelnek”. Mintha egyszerűen azt mondaná Péter, hogy az Ószövetség szentjei az ígért üdvösségre várnak, és Krisztus halála után, lélekben ment el hozzájuk, hogy bejelentse nekik megváltó munkájának beteljesedését.[1]

Luther[2] úgy vélte, hogy a szóban forgó krisztusi igehirdetést a földi apostolok hallották, akik a test és a bűn kötelékében éltek. Ez Ézsaiás szavának az értelme is, (Ézsaiás 61,1) aki szerint ” a foglyoknak szabadulást hirdetett”.

Ágoston egy másik olvasatot javasol[3], szerinte Krisztus igehirdetését valójában Noé végezte. Péter a prófétákról levele elején (10.v.) mondja: „Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak, kutatva, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést Krisztus bennük levő Lelke, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről és az ezeket követő dicsőségről.”

Noé alakjának említése az utolsó idők szimbólumát jelzi, hiszen az ő figuráját említi a Biblia ebben az összefüggésben. Máté 24,37-ben Jézus úgy beszél az utolsó ítéletről, mint amely hasonlít az özönvízhez. Az egyik leggyakrabban említett ószövetségi figura Noé, sokszor utalnak rá: Lukács 17,26, Zsidó 11,7, 2 Péter2,5,

Az első Énók könyve egy apokrif irat, melyben textusunkhoz hasonló gondolatot olvashatunk, de a szöveg utal Júdás levele 6. versére is: „Azokat az angyalokat is, akik nem becsülték meg a maguk fejedelemségét, hanem elhagyták saját lakóhelyüket, örökkévaló bilincsekben és sötétségben tartja fogva a nagy nap ítéletére.”

Énók könyvének 12. részében a bukott angyalokért jár közben: És monda az Úr nekem: Énók, az igazság írástudója, menj, és mondd a mennyek őrzőinek, akik elhagyták a magasságot mennyekkel és örök lakásaikkal, amelyeket nőkkel szennyeztek meg, És gyakorolták a férfiak munkáját, példát követve a nőket, akik végül megrontották magukat földön. Mondd meg nekik, hogy a földön soha nem lesz békéjük vagy bűneik megbocsátása. Ők soha örülni fog utódaiknak; meglátják szeretteik kiirtását; meg fogják gyászolni megsemmisített fiaikat; ők imádkozni fog értük, de soha nem fognak békét vagy irgalmat szerezni.[4]

Nikodémosz evangéliumában, ebben az 5. században keletkezett apokrif iratban leírja a szerző, hogyan képzelték el azt, ahogyan Jézus diadallal belép Hádészbe:  „Miközben a szentek így örvendeztek, nézd, a Sátán a halál hercege és feje mondta Hádésznek: Készülj fel Jézus fogadására aki azzal áltatta magát, hogy ő az Isten Fia, hol nem más mint egy ember aki félt a haláltól…Hádész felelt a Sátánnak, a hercegnek mondván: Ki ő, hogy annyira erős, ha nem egy ember aki fél a haláltól? A föld összes hatalmasságát erőm alattvalóivá aláztam, még azokat is akiket te hoztál nekem és a te erődnek voltak alárendelve… De a Sátán a Tartarusz hercege mondta: Mért kételkedsz és félsz, hogy fogadd Jézust, aki a mi ellenségünk? Én kipróbáltam őt és fölkavartam ősi népemet a Zsidók közül irigységgel és haraggal ellene… Ahogy a Sátán a herceg és Hádész beszéltek együtt erről, váratlanul mint a mennydörgés, angyali kiáltás hallatszott: Távolítsátok el, ó hatalmasságok kapuitokat és legyenek tárva az örökké tartó ajtók, mert a Dicsőség Királya be fog jönni. Amikor ezt Hádész meghallotta mondotta a Sátánnak a hercegnek: Távozz tőlem és menjél ki a házamból, mert ha te vagy a háború hatalmas embere, harcolj a Dicsőség Királya ellen… Amikor Hádész és a halál és a gonosz szellemeik látták ezt, félelem szállta meg őket, úgyhogy ők és kegyetlen szellemeik a nagy világosság és fény láttára, valósággal kiáltván, hogy látták Krisztust hirtelen megjelenni házukban, mondták: Legyőztél minket! Ki vagy te, aki el lett küldve Istentől a mi megtévesztésünkre? Ki vagy te, aki a rothadás minden jele nélkül és fenséged jeleivel megszégyeníthetetlenül összetörted hatalmunkat? Ki vagy te, aki oly hatalmas de egyben oly kicsi, előkelő és kimerült, katona és parancsnok, csodálatos kecses harcos és a Dicsőség Királya, az élet és a halál, aki vitte a keresztet és meghalt rajta?Te aki a sírodban feküdtél, lejöttél hozzánk élve és a te halálodra az összes teremtmény megszólalt és a csillagok megrázkódtak és te szabad lettél halálod által és legyőzted légióinkat. Ki vagy te, aki megszabadítottad a rabokat akiket fogva tartott az ősbűn és visszahelyezted őket kezdeti szabadságukba?Ki vagy te, aki eltakartad saját istenségedet és világosságodat azok elől akik el voltak vakulva bűneik sötétségétől?Ezek után az ördögök légióit félelem szállta meg és mindannyian kiáltották zavarodásuk mámorában: Honnan vagy te Jézus, egy ember aki annyira erős és fényes a maga fenségében és tökéletességében, szeplőtelen és bűntelen? Az a földi világ amely örökké alattvalónk volt mostanáig és áldozatot mutatott be javunkra, soha sem küldött hozzánk egy olyan halott embert sem mint te és soha nem adott át olyan ajándékot a Hádésznek. Ki vagy hát te aki oly könnyedén átlépte határainkat és nem hogy megnagyobbította kínjainkat, de még könnyedén megszabadította az emberiséget bilincseiktől? Végzetünk vagy te Jézus akiről a Sátán a hercegünk mondta, hogy kereszthalálod által megkapod az egész világ feletti uralmat. Akkor fenségében a Dicsőség Királya széttaposta a halált és a földre nyomta a Sátánt a herceget és kiszolgáltatta őt Hádésznek és odahívta Ádámot világosságához.”[5]

Gondolatok az igehirdetéshez

Magyar nyelvünkön úgy fejezzük ki azt, ha valakivel szolidárisak vagyunk: akár a halálba, a pokolra is elmegyünk vele. Jézusra nem tudunk másként ránk gondolni, mély empátiáját nehéz más képpel kifejezni, mint hogy leszállt a poklokra is. A mindenkori egyház számára elképzelhetetlen volt az, hogy olyan sok embert kizárjanak Isten szeretetéből és kegyelméből. Jézusnak küldetéséből adódóan szükségképpen mindenütt hirdetnie kell Isten szeretetét, irgalmát és megbocsátását. Az újszövetségi iratok keletkezésekor apokaliptikus képekkel írták le ezt a szolidaritást. A mi számunkra furcsák ezek a képek, mégis ugyanaz az üzenet: Jézus mindenütt úr.

Van egy orthodox ikon, amely Krisztus pokolba való leszállását ábrázolja: az Anastasis ikon. Krisztust ábrázolja, aki a Pokol törött kapuján áll, amely éppen kereszt alakú. Éppen kihúzza Ádámot és Évát a sírból. Eközben angyalok bilincselik le az ördögöt. Ószövetségi királyok és bibliai alakok tömege áll körülöttük. Krisztus, aki felemelkedett, most mindent magához vonz. Az orthodox húsvéti szertartás szövege is ugyanez a kép: Jézus legyőzte halállal a halált. A húsvéti kontakion így szól: Leszállottál, Üdvözítőm, a poklokra, s mint mindenható összetörvén a pokol kapuit a holtakat föltámasztottad és a halál fullánkját megbénítottad, Ádámot pedig az ősi átoktól fölmentetted.[6]

 

1. Csend

Mivel nagyszombaton azt éljük át, hogy Ő leereszkedett a halálos sötétségbe is, szembeszáll az ellenséggel, mivel ott is jelen van, ezért reménykedhetünk saját lelki mélységeink idején, poklainkban is.

Nagyszombat titka az az űr, ami az élet és a halál között tátong. Ilyenkor „szembesülni kell azzal a csenddel, amiben Isten saját Logosza is némává válik”[7] A halál az Istentől való elhagyatottság, az időtlenség és a reménytelenség létállapota.

Amikor Jézust úgy látjuk, mint aki meghalt, tehát a teljes passzivitásban, ő akkor is aktív, harcos, diadalmas cselekvő alany.

Az ószövetségi értelmezés alapján a halál állapota a sötétség, a némaság, ahonnan nincs visszaút. Ott Istent sem dicséri senki, ez a feledés birodalma. Ebbe a birodalomba is alászállt Jézus. Az Újszövetség úgy értelmezi a poklot, hogy az az Istentől való elhagyatottság helye. Minden emberi reménytelenség összessége a pokol. Ha azt mondjuk, hogy pokolian nehéz valami, akkor ott nincs emberi megoldás. Ismerjük a reneszánsz irodalom remeke szerinti pokol-feliratot: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

 

2. Jelenlét

Ott lent, a poklok poklában megtaláljuk azt az Istent, aki bármit is ad, ezt azért teszi, hogy megbékéljen velünk. Vállal minden bűnt, minden szégyent, minden fájdalmat, minden átkot. Ha Jézus ott van, akkor semmi – sem sötétség, sem bénultság, sem fájdalom, – nem lehet kegyelmének jelenléte nélkül. Luther Márton azt mondja erről a hitvallásos állításról, hogy Jézus Krisztus alászállt a pokolba: „Ez azt jelenti, hogy nincs olyan hely, ahová valaha mehetnék, nincs mélység, ahová lesüllyedhetnék, hogy ott ne Jézus lenne az Úr számomra.”[8]

Jézus pontosan olyan módon halt meg, mint bármelyik ember. A föld elnémult fölötte, eltemették, és a némaság maradt utána is. Jézus szolidáris volt létünk legvégső alapjáig, azaz mindenben. Még a halottakkal is. Nem csupán azokkal érez empátiát, akik éppen akkor, abban a hústestben éltek, amikor a passió történt, hanem mindenkivel, aki azelőtt és azután élt és meghalt. A Jézus esemény az egész kozmoszt, az egész történelmet érinti.

Az Ószövetségben a Hinnom-völgye volt a pokol képe, ebből ered gyehenna szavunk. Ez egy Jeruzsálemhez közeli völgy volt, ahol gyermekáldozatokat mutattak be egy időben Molok istennek.

„Jézus a jobb kéz felől megfeszített latornak azt mondta: „Ma velem leszel a Paradicsomban.” Különös paradoxon, mert ezek szerint mikor szállt Jézus a poklokra? Logikus a kálvini magyarázat, hogy ez a földi életében történt, és ez a szenvedéseinek az összefoglalása. Ebben az a vigasztalás, hogy nekünk a legnagyobb szenvedések között sem kell már elmondanunk azt, hogy Isten elhagyott. Jézus úgy búcsúzott: „én veletek vagyok minden nap”. Az a Krisztus van velünk, aki a legnagyobb Istentől és emberektől való elhagyattatásban is szeretetből vállalta a megváltás munkáját.”[9]

Ezek a bibliai képek, mint hogy leszáll, elment a börtönbe a lelkekhez, mind-mind bibliai képek, mert mi nem tudunk másképp gondolkodni, csak térben és időben. De amiről szó van a képek mögött, az az emberi kategóriáinkon kívül esik. Nyilvánvaló, hogy nem egy földrajzi helyről van szó, hanem az Istentől való elszakadás állapotáról. A Biblia legtöbb képe ellentétes és paradox. A”szabadíts meg minket a Gonosztól” hasonló utalás arra az állapotra, amiből a saját erőnkkel nem tudunk kiszabadulni. Ilyen a pokol is.

Krisztus ezeket a legmélyebb emberi mélységeket győzte le, a pokol csapdáit, az ördögi erőket. Csakis ezért, csakis Krisztusra nézve nem reménytelen az emberiség helyzete.

Teológusok régi dilemmája, hogy ha az ősbűn és következményei mindenkit érintenek, akkor Krisztus megváltásának még inkább visszafele is hatnia kell az egész világmindenségre. A halálban már nem lehet az idő korlátairól beszélni.

Krisztus kenózisa teljes engedelmességre hívta Őt. Ebből ered az, hogy a halál egzisztenciájában is képes volt a szolidáris életre. Jelenléte, valóságos megtestesülése előre és visszafele is hat az időben. Ha valaha érzékeltük azt, hogy igazán jelen vagyunk, itt és most teljes valónkkal belekerülünk az örök jelenbe, akkor kicsiben mi is átéltük, hogy a valóságos jelenlét az örökkévalóság érzetét adja. Áttör az időn. Ezt fejezi ki az a bibliai kép, amely Jézust úgy látja, mint aki visszament az időben.[10]

 

3. Szemlélődés

„Az Istenember szemlélte a káoszt” – írja Hans Urs von Balthasar. „Egyedül Ő képes bejárni a pokol mélységét, mivel nem rabja a bűn láncainak, Ő az, aki „szabad a halottak között”[11] A Fiú engedelmességében az Atya akaratát követve bejárja a káoszt,„aláhatol a reményvesztett szívek mélységeibe”, s a pokol Krisztus kezébe kerül…Isten nemcsak a teremtett, véges világba képes belépni, hanem a világ bűnösségének legnagyobb mélységébe is, hogy megmentse, ami elveszett.” Azaz, most már nincs olyan hely, amely Isten nélkül lenne. Belül vált szolidárissá azokkal is, akik visszautasítanak mindenfajta szolidaritást.

A poklok poklát átélve az ember számára csak fölfelé van út. Amikor nincs megoldás egy rendszerben, amikor a létezés börtönében élünk, csak egy másik dimenzió adhat kiutat. Ilyenkor, mintegy felülről szemléljük azt, amiben élünk.

Hadewijch d’Anvers, a németalföldi misztikus nő így ír:

Akit beteljesüléshez vezet a Szeretet,

Annak tágas tereket,

Rögös hegycsúcsokat és szakadékokat kell bejárnia;

A legádázabb viharokban keresi majd útját.

Hogy bebocsátást nyerjen titkához,

El kell fogadnia a halhatatlan sivatagot,

Pihenés nélkül kell átkelnie a sivár rónákon,

És sziklák élei,

Lejtők é csúcsok sebzik meg;

Vagy zuhataggal,

Feneketlen mélységekkel kell szembeszállnia,

Hogy végül határtalan szeretettel

Hódítsa meg a Szerelmet.”[12]

Gyönyörűen írja meg ez a vers a szenvedés szeretetté való átlényegülését azáltal, hogy azt szemléli. Nem csupán az igaz ugyanis, hogy aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, hanem a szeretet mélysége is pokoljárás még a mi kis életünkben is.

Életem valóságos pokol – mondjuk néha. Ez azt jelenti, hogy olyan helyzetben vagyok, akiből nincs kiút. Belekényszerültem konfliktusokba, nehézségekbe, betegségekbe, és nincs megoldás. Nem áll ettől a képtől távol az, amit a szemünk előtt látunk, ha egy börtönre gondolunk. A mozdíthatatlanság, megrettenés, lebénulás, tehetetlenség képe mind ott rejteznek a pokol szó mögött.

A börtön képe nagyon jól jelzi azt az állapotot, amelyben az ember szeretetével képtelen megtalálni akár a szabadságot, akár a másik embert. Jeremiás Siralmai, amelyet a nagypénteki liturgiában szokás olvasni, éppen ezt festi le: „Jaj, de magára maradt az egykor oly népes város!” Minden fény nélkül sötétségbe kerültünk”. „Faragott kövekkel zárta el utamat, járhatatlanná tette ösvényemet.” „Segítségül hívtam nevedet, URam, a verem mélyéről.” „Ezek miatt sírok én, szemem könnybe lábadt.” (JerSir 1. és 3. rész, válogatott versek)

Ülünk és várunk életünk poklában. Azt mondják nekünk, hogy az Úr szeretete rendíthetetlen, irgalma soha véget nem ér, hűsége végtelen. De hol van mindez ma? Hol van az Úr türelmes és állhatatos szeretete nagyszombaton? Hol van soha véget nem érő irgalma és nagy hűsége a halál utáni reggelen?

Vajon hogyan olvasták fel Jézus halála után azon a szombaton azt egyiptomi megszabadítás csodáját leíró szövegeket? Valószínűleg az összes tanítvány, Mária és sokan mások is azt gondolták magukban: ez a szabadulás üres hagyomány. Nem vezet sehova. Jézus halálával a szavak értelme is meghalt.

Nagyszombat az, amikor Krisztus életünk poklába ereszkedik szétszakítva a halál kötelékeit, és szabadon engedve a foglyokat. Nagyszombat az a nap, amikor a halál és Hádész remeg a félelemtől, és megbánja, hogy az élet alkotóját el akarta ragadni.

Krisztus jelenlétében a Hádész remeg. Vacogásában mint egy méh összehúzódik, és új életet szül. Nagyszombaton Jézus sírja húsvét vasárnapjának a méhévé válik. Minden sír ezt az ígéretet rejti magába. De mindeközben még mindig pokol van. Csak ülünk és várunk. Tudva az ígéretet. Ülünk és várunk arra, aki betartja ezt az ígéretet.

 

Liturgiai ajánlások

Nagyszombaton hagyományosan gyászoltak a református gyülekezetek. Ezen a napon még fekete terítővel borították le az úrasztalát. Jó hagyomány ez, érdemes megtartani. Az egész istentisztelet liturgiája a várakozás lelkületét tükrözi. Ahogyan az asszonyok várták a hajnalt, hogy kimehessenek a sírhoz, hasonló hűséggel várakozunk arra, hogy Krisztus feltámadását újra átélhessük.

Az istentiszteleten jó, ha teljes zsoltárolvasást is tartunk. Vagy akár Jeremiás siralmaiból is lehet régi szokás szerint felolvasni.

Javasolt zsoltárok: 16.zsoltár, 30. zsoltár, 86. zsoltár, Jeremiás imája (Jer 14,1-9)

Javasolt ének: 225. Ó Krisztus láttam szenvedésed

Régi, nagyszombati imádság:

„Hát mégis eljöttél, irgalmas Jézus! Segíts hát, könyörülj rajtunk, akik annyira elfáradtunk! Krisztus, oltsd ki a kegyetlen fenyegetést, könnyítsd meg gyenge sóhajtásainkat! Megmentetted az élőket kereszteddel – ragadd ki hát a halottakat is haláloddal! Velünk együtt a világ is elpusztult. Jöttödre vágyott minden teremtmény. A mi kínjaink is érted sóhajtottak. Az alvilág tőled sápadt mindig – most, hogy itt vagy, mentsd fel a vádlottakat, s ha felkelsz innen, védelmezd a tieidet! Egyedül te tudtad megtaposni a kígyó fejét. Te akartad az érckapukat és a vaszárakat összezúzni. Nyíljon hát ki könyörgésünkre a kapu, áradjon be a tiszta fény!” (Ismeretlen, IV. századi szerző)

 

Mai ima:

 

Isten báránya! Engedd, hogy valóságod lényünk mélyéig hasson! Segíts nem elfutnunk fájdalmaink elől. Taníts meg keresztként felvenni magunkra mindent, amitől félünk. Isten báránya! Taníts meg minket a gyengeség boldogságára, az alulmaradtak nyugalmára! Nem mazochizmus, amit te mutatsz, hanem végtelen magabiztos győzelem az egó fölött. Könyörgünk ezért a győzelemért a saját életünkben! Köszönjük a böjt útját. Köszönjük botladozó lépteinket, amelyekkel követhettünk. Most lepihenünk kereszted tövében. Csak nézünk, figyelünk és várunk. Mindenfelé szaladgáltunk boldogságunkért, és most szemléljük azt, ahogyan Te még a halál torkában is harmóniában vagy jelen. Csitítsd le szélsőségeinket, kérünk, és segíts a kereszt egyensúlyát megtalálnunk. Ez vezet el minket az Életre. Ámen

 

[1]  Kálvin Kiadó Kálvin János: Katolikus levelek magyarázata, 2013. Budapest, 98-101.o.

 

[2] https://www.newadvent.org/fathers/1102164.htm, Szent Ágoston levele, No164.

 

[3] Bővebben itt: Martin Luther: Commentary on Peter & Jude (Luther Classic Commentaries), Kregel Publications, 2005.,

 

[4] http://churchofgod.hu/content.php?act=enok1

 

[5] http://churchofgod.hu/content.php?act=nikodemus-evangeliuma

[6] http://hungary.orthodoxia.org/konyvtar/istentiszteleti-szovegek/husvet-vasarnap-feltamadasi-hajnali-istentisztelet

 

[7] Balthasar, Hans Urs von: A három nap teológiája. Mysterium Paschale (Osiris könyvtár – Vallástörténet, 2000).

[8] Martin Luther: Commentary on Peter & Jude (Luther Classic Commentaries), Kregel Publications, 2005.,

[9] Kálvin János: Institució I–II. A keresztyén vallás rendszere, Kálvin Kiadó, 2014.

[10] Fekete Ágnes-Szűcs Ferenc: Összhang, Kálvin kiadó 2017.

[11] Balthasar, Hans Urs von: A három nap teológiája. Mysterium Paschale (Osiris könyvtár – Vallástörténet, 2000).

[12] Szerk. Pierre Ferriere és Isabelle Meeus-Michiels: Imádság 15 napon át Etty Hillesummal, Újember, 2009., előszó