2005-08-10

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Egy kiscsoportos beszélgetésen vettünk nemrég részt, ahol boncolgattuk az egyház kérdéseit. Mit jelent a közösség, miért tartozunk oda, ahova tartozunk. Volt velünk egy fiú, aki értelmileg sérült, és azt mondta: "én meg vagyok keresztelve. Engem megkereszteltek." Olyan mélyen a szívembe ivódott ez a mondat. Mi mindenféle okos dolgokról beszélünk, hogy mit jelent az egyház, ő pedig a maga egész lényével ilyen egyszerűen összefoglalja a lényeget. Meg vagyok keresztelve. Tehát ide tartozom. Van bennem és rajtam valami, ami ebbe a közösségbe helyez. Állítólag Luther Mártonnak is ugyanez volt az utolsó mondata, a keresztségbe kapaszkodott haláltusájában. Vajon mennyire tudjuk életünk egyszerű és mély pilléreit megnevezni? Most egy olyan házaspárt hallunk, akiket gyülekezetük éppen arra kért, hogy fő mozgatórugóikról beszéljenek. Az Érd-Parkvárosi Gyülekezetben működik egy családfórum, ahol fiatal házaspárok többek között az idősebbek tapasztalatait is meghallgatják. Fremda Józsefet és Fremdáné dr. Tornyos Saroltát hallják. Fremda József: Tizenkét család – két-, három-, vagy több gyerekesek járnak össze rendszeresen, különböző helyeken.

Fremdáné dr. Tornyos Sarolta: Mindig más-más családnál találkoznak.

Fremda József: Választanak egy témát, a házigazda általában az édesapa. Imádkozással kezdődik az alkalom, de nagyon lazán, könnyedén vagyunk együtt. A szülők kedveskednek egy kis süteménnyel, és nagy közös játékokat rendeznek a gyerekekkel.

Fekete Ágnes: Ha jól értem, egyszer vendégek voltak ezen a fórumon. Fremdáné dr. Tornyos Sarolta: Igen. Miután van egy huszonkét éves fiunk, akit elég jól nevelt fiúnak tartanak a gyülekezetben, ezért úgy gondolták, hogy megkérdezik, hogyan sikerült így nevelni. Mi egy kicsit félve vállaltuk ezt a feladatot, azzal a fenntartással, hogy egész más egy gyermeket nevelni, mint több, különböző korú gyermeket párhuzamosan. Ilyen értelemben nem vagyunk jó példák, mert a többiek a jó Isten segítségével mindannyian két-három gyermeket is vállaltak már. Mi az egy gyermekünkkel – az egészségügyi problémák így hozták – nem igazán versenyezhetünk, és példát sem igen nyújthatunk. De megkérdezték a tapasztalatainkat, és erről próbáltunk pár gondolatot megosztani velük. Utána kötetlen formában megbeszéltük, kérdéseket tettek fel, és így alakult ki beszélgetés. Fekete Ágnes: Mi hangzott el? Fremda József: Arra próbáltunk rávilágítani, hogy mik azok a sarkalatos problémák, amikre mindenképpen oda kell figyelni, és betartani a nevelés folyamán.

Fekete Ágnes: Látom, a faliújságon is összefoglalták egyszerű mondatokban, ami elhangzott. Fremdáné dr. Tornyos Sarolta: A mi családunkban, ha vannak is néha nézeteltérések, mindig megbeszéljük. Itt is, ha vállalkozunk bármilyen feladatra, megbeszéljük, hogy ki mit végez ezen belül. A férjem úgy gondolta, hogy én jobban össze tudom foglalni, ezért én voltam a hangadó. Természetesen ő is kiegészítette. Talán a legfontosabb, hogy csecsemőkorban kell megkezdeni a nevelést; hogy a fegyelmen belül demokrácia legyen, és azt tehesse, amit akar, de a megszabott keretek között. A másik nagyon fontos dolog, hogy első perctől kezdve Isten előtt folyik az életünk. Tehát, meg kell keresni azt az iskolát, azt a közeget – sokszor bizony a szülő kárára -, ahol az Ige közelében lehet.

Fekete Ágnes: A fiuk nem vált ellenállóvá a lelki dolgok irányában? Mert ez is gyakori tünet egyházi iskolákban, hogy a gyerekek éppen hogy ellenállóvá, dacosakká válnak. Fremda József: Én úgy érzem, hogy minden gyerek, a családi neveltetésből eredően is, ugyanazt a tudáshalmazt, amit egy egyházi iskolában kap, másképp dolgozza fel. Van, akinél ez egyszerűen kiegészítés és többlet, tehát nem taszít, hanem vonzó. Nagyon jó gyermekközösségek nem nagyon alakulnak ki, mégis egy alapvezetést határozottan ad az iskola a gyermeknek. Aki tudomásul veszi, hogy itt ilyen a vezetés – mert nem kötelező oda járni! -, akkor ezt aztán magába szívja. Ebben a korban nagyon befogadók a gyerekek.

Fremdáné dr. Tornyos Sarolta: Gyakorlatilag a mi kis fiunk már a mózeskosárban a templomban volt velünk. Nagy dolog, ha egy gyermekhang töri meg a templomi áhitatot – de azért mégis kellő keretek között, hogy ne zavarja a többieket -, hogy később felnőjön a templomhoz. Különbséget tudjon tenni, hogy mikor minek van itt az ideje.

Fekete Ágnes: Mik voltak még a sarkalatos pontok, amik elhangoztak? Fremdáné dr. Tornyos Sarolta: A közös imádkozás a családon belül. Mi ebben hibáztunk annak idején, nem voltunk következetesek.

Fekete Ágnes: Hogy nem voltak következetesek?

Fremda József: Szóval, utólag tudatosult bennünk, hogy milyen fontos ez. Lehet, hogy az anyagi problémák, az akkori nagyon erős lekötöttségünk miatt kevesebb idő maradt arra, hogy megfelelően tudjunk a közös imára, éneklésre figyelni.

Fremdáné dr. Tornyos Sarolta: A közös családi programokra. Életünk egy időszakában voltak hiányosságok, amit aztán feltérképeztünk elég hamar, és igyekeztünk korrigálni.

Fekete Ágnes: Ez azt jelenti, hogy annyi munka volt, hogy mindenki a maga útját járta?

Fremdáné dr. Tornyos Sarolta: Igen, sötétben mentünk dolgozni, utaztunk Pestre – itt nem volt munka -, és sötétben érkeztünk. A férjem sok munkahelye tönkrement ebben a mostani periódusban, egyre messzebb és messzebb került, végül Kőbányára járt dolgozni. Ez azt jelenti, hogy fizikailag nem fért bele, illetve elkezdtük, csak ráaludtunk a közös imádságra. Nagyon sajnáljuk, mert Balázs, a fiunk néha még most is felemlíti, hogy bizony sokat volt egyedül, még akkor is, ha azt elismeri, hogy a szabadidőnket mindig együtt töltöttük. De bizony kevés volt a szabadidő, úgyhogy sajnos nálunk már az alakult ki, hogy mi ketten tudunk közösen imádkozni, de hárman már nem.

Fremda József: Nagyon fontos rendező elv a nevelésben például a zenei oktatás.

Fekete Ágnes: Miért tartja olyan fontosnak a zenét?

Fremda József: Mert könnyedebben, játszva kapja mindazt, amit az ember esetleg megmagyarázna. Kinyílik a közlési készsége, sokkal jobb annak, aki énekel.

Fekete Ágnes: Olvastam, hogy egészen különböző úton jöttek az egyházba.

Fremda József: Igen.

Fekete Ágnes: Hogy volt ez?

Fremdáné dr. Tornyos Sarolta: Ez egy érdekes történet. Mindketten más háttérből érkeztünk, férjem családja régi református vallásos család, az enyém ateista volt.

Fekete Ágnes: Ez mit jelent?

Fremdáné dr. Tornyos Sarolta: Nem szerették az Istent, nem fogadták el, és mindenféle pappal, lelkésszel, egyházi személlyel háborúságban voltak a szüleim. Nagymamám katolikus volt, de én inkább szüleimmel nevelkedtem. Bár eljutottam a bérmálkozásig még a nagymama hatására, de azután hosszú-hosszú szünet következett. Volt középiskolában egy barátnőm, akinek református lelkész volt az édesapja, és ott kezdetem az Ige felé fordulni. Az egész családot nyomon követtem. Az édesapját Botos Péternek hívták, egy nagyon alázatos szolgája volt Istennek Tibolddarócon. Héberből fordított egyházi iratokat, amit egyébként a mai napig nem jelentettek meg. Abban az időben a lelkészek nehéz helyzetben voltak, hisz nagyon kevés pénzből és mindenféle praktikákból kellett megéljenek, , hogy két gyereket felneveljenek. Ez az áldozatos szolgai élet és a lelkész bácsi prédikációi, amiket hallottam, nagyon megfogtak engem. És azután kezdtem az Ige felé fordulni. Szüleim elvileg katolikus, illetve evangélikus irányúak voltak, de csak elvileg, ezért evangélikus házasságot kötöttek, mert nem adott apám reverzálist. Akkor még erre szükség volt. Talán ezért is fordultak el ennyire Istentől is. Azután édesanyám betegsége miatt a negyedik, ötödik általános iskolai osztályomat megint a nagymamámnál végeztem. Ekkor volt egy nagy élményem, ami egy katolikus pap bácsihoz kötődik. Akkoriban nagy veszély volt, ha valakinél egy "Quo vadis" című könyv volt, és ő ideadta nekem. A legnagyobb olvasmányélményemnek tartottam, és tartom ma is azt a könyvet. Férjem Partium-beli, beadtuk a papírokat Romániában a külföldi állampolgárral történő házassági szándékra, attól kezdve a leendő férjemet nem engedték Magyarországra, tehát én jártam udvarolni huszonkét hónapon át. Tizennyolcszor utaztam át a kishatár mentén, hogy találkozhassunk. Ez nagyon összeérlelt, összecsiszolt minket.

Fremda József: Azután felkerültünk Pest mellé, Érdre. Folytattuk együtt tovább az életet. A rendszerváltás és a napi gondok nagyon elvontak egy időre. Attól, amit most normálisnak tekintünk, bizony eltértünk. Ez van.

Fekete Ágnes: Hogy fogadták a fiatal párok ezt a beszámolót, hogy egy idősebb házaspár elmondja az életét?

Fremdáné dr. Tornyos Sarolta: Mindenki próbált egy kicsit megcsipegetni bennünket, hogy hátha valahol tetten érhetnek, de különösebben ez nem sikerült, hiszen magunktól is elmondtuk, hogy hol érezzük azt, hogy vétettünk, és másképp csinálnánk, ha újra kezdhetnénk. De vannak dolgok, amiket nem lehet ismételni. Nagyon jó volt az együttlét, egész sokáig ott voltunk, senki nem akart hazamenni.

(Ének: Éjjel-nappal angyal szeme vigyáz rám…)

Fekete Ágnes: A házaspároknak sok segítséget adhat az, ha egy ilyen kis csoporthoz tartoznak. A legtöbb gyülekezet igyekszik minél több családot bevonni az egyházi életbe. Ennek egyik jó lehetősége a nyári táborozás. A rákoskeresztúri gyülekezetben az elmúlt héten nagyon érdekes foglalkozásokat tartottak. Hangok tábora volt. Többek között Noé történetét készítették el hangmontázsban. A résztvevő gyerek után az egyik segítő apukát, Kelemen Zoltánt hallják majd.

Kelemen Zoltán: Két részből áll a tábor. Elég sokan vannak, huszonhat gyerek. Egyik része kerékpártúrára jár szinte minden nap, ha az idő engedi. A másik része itt van bent a templomban, kézműves foglalkozáson vesznek részt, egész héten Noé bárkájának történetét vették. Valahogy egyre többen lettek a biciklisek, a legkisebb, aki kerékpározni megy – pont az én fiam -, nagy csoportos az óvodában. Szerdán már az egész társasággal együtt mentünk Gödöllőre, de azért voltak, akik gyalog mentek. A kerékpározóknak segítek az úton, amikor meg itt vagyok, gitározom, ezzel próbálom kicsit színesíteni az éneket. Feleségem gyógypedagógus, így ilyen formán is, meg hogy három gyermekünk van, valamelyest ért a gyermekekhez, és így próbálunk bekapcsolódni a gyülekezeti munkába. Amikor vasárnap a felnőtteknek istentisztelet van a templomban, akkor külön van a gyerekeknek gyermek istentisztelet, ezt részben ő tartja. Igyekszünk segíteni. Ez a templom tulajdonképpen egy nagy lakótelep kellős közepén lett kialakítva, nagyon sok helyen megoldatlan a gyerekek nyári elhelyezése. Mindenképpen az a jó, hogy itt egy olyan közösségben lehetnek, ahol egyébként is együtt vannak. Akár testileg, akár lelkileg nagyon jó elfoglaltság ez a tábor. A lakótelepi gyerekekkel mindig mindenütt probléma szokott lenni, itt próbálunk segíteni legalábbis azon a pár gyereken, aki eljön, és úgy néz ki, hogy évek óta egyre több gyerek jön el.

Fekete Ágnes: Mennyire lehet Istenről, hitről beszélni a gyerekeknek, milyen tapasztalataitok vannak?

Kelemen Zoltán: Megosztott a társaság, vannak olyanok, akik az iskolában is kicsit renitensebbek, mint a nagy átlag, ők természetesen itt sem vetkőznek ki saját magukból, és itt is renitensebbek. Viszont éppen tegnap volt egy meglepő dolog, amikor Gödöllőn, a kastély kertjében összegyűltünk és egy kis áhitatot tartottunk: voltak olyan gyerekek, akik a másikra rászóltak, hogy csendesebben legyenek, mert nem tudnak odafigyelni. Vannak olyan gyerekek, akik ezt igénylik. Év közben már azt várják, hogy mikor lesz a nyári tábor, és vannak olyan gyerekek, akik ezt egyelőre "brahinak" tekintik, hogy idejönnek, és elkezdik bomlasztani a társaságot. Talán azért velük is előbb-utóbb eljön a lelki megnyílás ideje.

Fekete Ágnes: Saját gyerekeitek?

Kelemen Zoltán: Otthon is étkezés előtt imádkozunk, szoktunk énekelgetni így, hogy én gitározom. Nekik talán ebből a szempontból… – nem, ezt nem merem kimondani, hogy könnyebb, nem tudom. De fogékonyak rá, az biztos. Sokkal nyugodtabbak, sokkal könnyebben viselik a konfliktushelyzeteket, mint ahogyan általában egy velük egy korú gyerek, ez jó. Ami mondjuk sajnos rossz lehet, hogy kicsit olyan, mintha ők pepiták lennének, tehát nem igazán tudnak beilleszkedni abba a világba, ami most itt zajlik. Egy picit kilógnak a sorból.

Fekete Ágnes: Ez zavarja őket?

Kelemen Zoltán: Nem, nem tapasztaltam, hogy most zavarná őket. Hogy később mi lesz, azt nem tudom. Ők ezt tekintik normálisnak, inkább a másik része zavarja őket, amikor az iskolában és az óvodában is a csihi-puhi megy, és az egymás froclizása.

Fekete Ágnes: Hogy jött ez az ötlet, hogy hangokra építsenek fel egy tábort?

Kelemen Zoltán: Mindig úgy szokott lenni, hogy van egy bibliai történet, és ezt valamilyen módon megpróbáljuk a gyerekek számára is érthetővé tenni, vagy valamilyen bibliodrámás gyakorlattal, vagy mint ahogyan most történt, hangokkal. Hangszereket gyártottak a gyerekek egész héten, amivel például esőt lehet imitálni, vagy befőttes üvegeket töltöttek fel vízzel, és próbálták behangolni, és ezzel előadni valamit. Érdekes nekem is, mert a gyerekeknek más elképzeléseik vannak a hangokról, mint nekünk.

Kisfiú: Ezüstpapírból készítek egy kör alakú virágot.

Fekete Ágnes: A papír ezáltal ilyen guriga alakú lesz?

Kisfiú: Meg kell oldalt nyomni, és kis sziromfej lesz belőle.

Fekete Ágnes: Még miket csináltatok a héten?

Kisfiú: Gyöngyöt fűztünk.

Kelemen Anna vagyok. Anya fűz nekem karkötőt bőrből.

Asszony: Most elfogytak a kézműveseink.

Fekete Ágnes: Szerettek kártyázni? Kisfiú: Igen, azért ültünk le ide ollóval.

Fekete Ágnes: Ez milyen játék?

Kisfiú: Kártyajáték, csak kicsit bonyolultabb.

Fekete Ágnes: Mi volt a legjobb ezen a héten az összes program közül?

Kisfiú: Hát, szerintem a biciklizés szerdán. Sok mindent láttunk, és igazából még nem utaztam úgy vonaton, hogy bicikliket is vittünk rajta.

Fekete Ágnes: Milyen történetekről volt szó?

Kisfiú: Noé csinálta a bárkát, meg ahogy véghez vitte az egész történetet, ezekhez hangokat tettünk.

Fekete Ágnes: Milyen hangokat?

Kisfiú: Állathangokat, meg ahogy csinálták a bárkát: fűrészelés, kalapácsolás, vízcsobogás, amikor törlik a hajó oldalát.

Fekete Ágnes: A hangok egymásutánja kiadott egy történetet?

Kisfiú: Igen.

(Részlet a hangelőadásból)

Lány: Itt egy kis finom keksz.

Fekete Ágnes: Ti csináltátok?

Lány: A Kitti csinálta, meg a Fanni. Én apróságokban segítettem. Ha a gyerekeknek kellett, adtam színes ceruzát, meg ilyesmit.

Szabóné Zimányi Noémi: Egy házaspár ötlete alapján jött létre ez a táborszervezés. A panelházakban a gyerekek nyáron nem érzik jól magukat, és a szülők, akik nyáron dolgoznak, nyugodtan itt hagyhatják a gyerekeket.

Fekete Ágnes: Milyen egy lakótelepi környezetben lelkészkedni, gyülekezetet építeni?

Szabóné Zimányi Noémi: A gyerekek bejönnek az utcáról, ha meglátják, hogy vannak itt más gyerekek. Nyitottak, vadak is egy kicsit. Mindenki nagyon örül annak, hogy itt a templom körül van egy szép kis udvar, lehet szaladgálni, és mégsem a betonon kell játszani. Az idei évben ez a harmadik táborunk, és van egy pár gyerek, aki mind a három táborba eljött. Két napközis táborunk volt, az egyik német nyelvű, a másik hagyományos. Ezek a gyerekek, aki ide eljöttek, tapasztalom, hogy már egészen másképp viselkednek, otthon érzik magukat. Vannak olyan gyerekek, akik hittanra járnak, van aki valakinek a barátja, barátnője, van akinek járnak a szülei templomba, és van akinek nem. Van, akinek most láttam először anyukáját, apukáját. Úgy szervezzük ezt a tábort, hogy azért olcsó legyen, csak az ebéd árát kérjük tulajdonképpen. 2500 Ft egy hétre, ez szerintem kifizethető. Ugyanígy volt a német tábornál is, és az egyházközség támogatja. Van egy anyuka, akinek először hittanra kezdett el járni a gyermeke, kiderült, hogy énektanár. Akkor hívtuk a páratlan heti istentiszteletre, ő tanítja minden héten az éneket. Aztán eljött a német táborba német éneket tanítani, így egyre jobban bevonjuk az embereket.

Fekete Ágnes: Itt van néha olyan istentisztelet, ami nem hagyományos. Ez a páratlan heti istentisztelet milyen?

Szabóné Zimányi Noémi: A gyülekezeti tagok segítségével, részvételével szervezzük meg, igeolvasás, imádkozás, ének tanítás, gyülekezet köszöntése, hirdetés – ez mind olyan liturgiai elem, amit a gyülekezeti tagok mondanak el, vagy ők vezetik. Az istentisztelet után pedig mindig van beszélgetés.

Fekete Ágnes: Szabóné Zimányi Noémi, rákoskeresztúri lelkészt hallották. Nemcsak a gyerekeknek, de felnőttek számára is a nyár lehetőség a lelki-szellemi feltöltődésre. Az elmúlt héten fejeződött be Budapesten a Reménység Szigete elnevezésű erdélyi központban az a konferencia, amelyet határon túli magyar óvónők képzése céljából tartottak. Szarka Júliát hallják, aki az ELTE óvópedagógusképző karának docense és Gazda Erzsébetet, aki Kárpátalján az Ungvár járás szakfelügyelő tanára.

Szarka Júlia: Olyan családból jöttem, ahol édesapám kántor volt a református templomban, és míg élt a nap zsoltárénekléssel kezdődött. Gyerekkortól ez beleivódott az utónemzedékbe, és ezért évenként mindig szelektálom, hogy hova megyek egy-egy tanfolyamra. A konferencia, amin részt akarok venni egyrészt pedagógiai jellegű is legyen, másrészt egyházi, tehát a kettő egyben, és ez nekem egy teljes egészt ad. Olyan előadásokat is hallottunk, amik a cigánykérdéssel foglalkoznak, ami nagyon fontos kérdés Kárpátalján. Az Ungvár járásban négy cigány iskola működik, ahol korrekciós tanterv szerint oktatják ezeket a gyerekeket. Ezek az osztályok egy nagy iskola részei, az ebben tanuló gyerekek hozzá tartoznak ehhez az iskolához. Külön tanár tanítja őket, aki egyben hitoktató is, egész napos programjuk van. Ezek állami iskolák, egy egyházi iskolánk van, a Nagydobronyi Református Líceum, és egy egyházi óvodánk, az Eszenyi Napsugár Református Óvoda. Azon kívül van 105 oktatási intézményünk, 42 óvoda, 23 elemi iskola, fele az iskoláknak magyar tannyelvű. Szakfelügyelő vagyok már 20 éve az Ungvár járásban, a magyar iskolákért felelek. Hát, nem könnyű: egyedüli magyar vagyok a tanfelügyelőségen, van 27 ukrán kollégám. Valahogy úgy megtalálom mindig az arany középutat, úgy gondolom, hogy szeretnek a kollégáim. Ott nálunk az Ungvár járásban azért elengedhetetlen, hogy magyar szakos tanár legyen a szakfelügyelő.

Fekete Ágnes: Mi a helyzet a hitoktatás területén?

Szarka Júlia: Órák után az iskolában vallási felekezetekre lebontva jönnek a hitoktatók, vagy lelkészek. A következő félévtől bevezetik óra keretében is a hittan tanítást Kárpátalján.

Fekete Ágnes: Kötelező is lesz?

Szarka Júlia: Kötelező.

Fekete Ágnes: És aki nem akar hittanra járni?

Szarka Júlia: Szerintem nem nagyon van olyan gyerek, aki nem akar, mert most nagyon is azon vannak a szülők, hogy minden gyerek hittanra járjon.

Gazda Erzsébet: Négy évvel ezelőtt, amikor a gyülekezetben felmerült az óvónői konferencia gondolat, Simon Zsuzsa keresett meg, mivel én az óvóképzésben dolgozom az ELTE-n, hogy tudnék-e ebben segíteni. A lelkésznővel, Sánta Ibolyával együtt már negyedik éve dolgozzuk ki, hogy hogyan és mint legyen. Én inkább a "szakmai részéért" próbáltam felelni mind a négy év alatt, hogy legyen óvoda, legyen óvónő, ő az egyházi részéért. Így próbáltunk előadókat, témákat keresni, hogy bárhogy is, de mind a két terület ott legyen a tematikában.

Fekete Ágnes: Volt gyakorlati része is ennek a hétnek, ha jól tudom, bábkészítéstől elkezdve sok minden.

Gazda Erzsébet: Az idén is jelentkezett az az igény, hogy kell az előadás is, de a gyakorlat az, amit az óvónők hazavisznek és a gyerekekkel együtt megélnek, még inkább szükséges. Itt van Lili néni, gondnokunk, a bábos táborával, negyedik éve csinálja a bábkészítést nagy sikerrel. A daloknak és mondókáknak nemcsak a jelentőségéről beszéltünk, de meg is tanították, táncoltunk az udvaron. Az is nehéz, hogy kinyissanak egy éppen festés alatt álló óvodát, és oda beengedjenek harmincöt határontúli óvónőt. Ott legalább láttunk gyerekeket és nem csak az elméletet hallgattuk. Amikor együtt játszik harmincnégy óvónő, és kipróbálja a játékot, és tényleg ütögetjük egymás hátát, és elszakad a vonat, mert nem tudjuk a vállunkat jól összefogni, ugyanúgy, mint a gyerekek, és a nagy nevetések, vagy a nagy vitatkozások, hogy miért nem így fogod, miért nem… Mintha csak gyerekek között lennénk. Valahol azért voltak gyerekek is ebben a táborban, mi magunk.

Szarka Júlia: Szár János tartott a játszóházban Kecskeméten egy gyakorló bemutatót, ahol kákából, és szárított csuhéból készítettek bábjátékokat a tanárok. Mindenki kipróbálhatta a kézügyességét. Amikor oda és hazautaztunk mind az Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről érkezett óvónők népdalokat énekeltünk, és úgy tűnt, hogy egy egységhez tartozunk, pedig most találkoztunk először. Mindenki olyan csodálatosan énekelt. Mindig ezt hallottam a szüleimtől, hogy mi egy nagy Magyarország részei vagyunk, és csak a határok léptek túl bennünket, nem pedig mi a határokat.

(Ének: Örvendezzetek, az erős Istennek…)

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Sámuel próféta második könyvéből a 7. rész 2. versét. Dávid király mondja:

"Nézd, én cédruspalotában lakom, az Isten ládája pedig sátorlapok között."

A legnagyobb izgalom a családban, ha sátrazni megyünk. A legtöbb gyerek számára óriási dolog, ha kint alhat, vagy bújócskázhat a ponyvák között. A másik izgalmas dolog a vár. Játékból megrohanni egy hegyet és bevenni annak várromját, kitűzni a zászlót – a legérdekesebb dolgok egyike. Ez a két jelkép jelenik meg Dávid király mondatában. A vár, a biztos menedék, amit csak erővel lehet bevenni, és a sátor, a vándorlás jele, ami nem akar állandó biztonságot adni, csak egy-egy éjre óv meg minket. Életünkben mind a kettő jelen van. Hiszen vándorok vagyunk ebben a világban, nem hoztunk és nem is viszünk el semmit innen. Ezen a földön is valójában rengeteg bizonytalanság között kell biztonságra lelnünk. Isten vándorlásra hívta egykor Ábrahámot, és a lelkünk mélyén mindannyiunkat, hiszen szüntelen el kell oldódnunk valamitől, munkától, családtól, iskolától, és tovább mennünk, kutatnunk az Ő akaratát. Sátrazunk ebben a világban. Ugyanakkor várra is vágyunk. "Erős vár a mi Istenünk" – énekeljük, és valóban, lehetetlen anélkül az érzés nélkül élni, hogy valahol egy biztonságos zugba behúzódhatunk, hogy például a családunk menedék a számunkra, vár, ahol nem vagyunk kitéve mindannak, ami egyébként az utcán, a munkahelyünkön, és máshol ér bennünket. Kamasz koromban egy templomba mentem be mindig, ahol csönd volt, ahol olyan békét találtam, amire szükségem volt. Ez a vár. A menedék érzése.

Dávid király vágya az, hogy Isten ládáját átköltöztesse a sátorból a várba. Átköltöztesse a vándorlás időszakából a megtelepedés helyszínére. Nem volt egyszerű és könnyen elfogadható Izrael számára ez a döntés. Az ő hitük szíve dobbanása a pusztában volt. Ott érzeték a bőrükön Isten szabadítását az egyiptomiaktól. Szinte látták Isten ujját, amint átadja a kőtáblákat. A hitük a sátorba való. Dávid azonban megérti, hogy ha Izrael országot szeretne alapítani, akkor hitének fel kell nőnie. Korszakot kell váltaniuk, de úgy, hogy a régi emlékeket ugyanolyan forrón szeretik és őrzik. Ezért megmaradt a szövetségláda úgy, ahogy a pusztában hordozták, de templomba szerette volna elhelyezni. A mi hitünk is számos esetben őriz meleg emlékeket a gyerekkorból, de ezt a régi emléket nem tudjuk átültetni és megélni a felnőttkorban. Lelkileg örök kamaszok maradunk, mert képtelenek vagyunk sokszor a korszakváltásra. Hány család van, aki kis falujában még minden vasárnap ott volt a templomban, de a városban képtelen megélni hitét. Elmaradnak a régi keretek és nem születik új. Pedig Istenünk gazdag. Neki van sátra, és van palotája is. Lehet szeretni minden körülmények között. Adja meg, hogy képesek legyünk meglátni őt úgy is, mint aki velünk vándorol és úgy is, mint aki menedéket ad.
Ámen

(Ének: Győzhetetlen én kőszálom…)