2006-03-15

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat, Fekete Ágnest hallják. Ünnep van. Magyarságunknak fontos ünnepe a mai. Ha van nehéz téma, amiről úgy kell beszélnünk, hogy minden szavunkra vigyázunk, ez éppen a magyarság, a hazaszeretet témája. Sajnos igen ritkán lehet végletek nélkül, igazul, pátoszok nélkül és mai módon hallani arról, mit is jelent: szeretni ezt a hazát. Pedig ez ma az egyik legfontosabb kérdés. Amikor a fogyasztói világ arra akar rávenni minket, hogy olvadjunk bele egy nagy világtégelybe, ahol mindenki mindent megkap, az ember teljesen elveszti önazonosságát, és lelkileg, családjában, közösségeiben is szétesik. Nekünk meg kellene találnunk azokat a szavakat, ahogyan jól tudunk a hazaszeretetről beszélni. Ma erre teszünk kísérletet. Először dr. Kulin Ferencet kérdeztem erről. Ő a Károli Gáspár Református Egyetem bölcsészkarának dékánja, és a szabadságharc előtti korszaknak, a reformkornak szakértője. Először azt kérdeztem, vajon hogyan beszél a diákoknak a hazaszeretetről?

dr. Kulin Ferenc: Katolikus honfitársaink érzékenyen reagálnak, okkal, arra a fajta önminősítésre, mely azt mondja, hogy a református lenne a magyar vallás. Legalább annyi okuk van 1000-től a 16. századig regnáló katolicizmust magyar vallásnak tekinteni, mint a reformátusoknak a sajátjukat az újkorban. Nem is célszerű a magyarsághoz való tartozást egy 18-19. századi felekezeti vita szelleméhez visszavinni, mert hiszen ez akkor volt divatos vitakérdés, amikor élet-halál harc folyt azért, hogy melyik felekezet fogja a nemzeti kultúrát irányítani, kanonizáló műhelyeket létrehozni, stb. Politikai és kultúrpolitikai harc is volt. Szerencsére ezen a harcon a 19. század eleje már túllendült, éppen a forradalmat megelőző néhány évtized mutatott ragyogó példát arra, hogy hogyan lehet a magyarság-élményt mindkét felekezet tagjainak egyenlő intenzitással megélni. Való igaz, hogy mindazok a hatások, amelyek a 16-17. századtól kezdve érték a magyar kultúrát nyugat felől, sokkal gyorsabban és sokkal mélyebben integrálódtak a protestáns felekezetekben, mint a katolikusban.

Ennek nyilvánvalóan teológiai, egyházszervezési és egyéb történeti okai is voltak. A protestánsok nyitottabbak voltak az újkor nagy eszmeáramlatai iránt, a természettudományos világkép iránt, a felvilágosult társadalomelméleti gondolatok iránt. Programszerűen űzték a világi tudományokat, abban a meggyőződésben, hogy a két dolog – a vallásos hit és a világnak az elménkkel, az értelmünkkel való elsajátítása – az nem két dolog. Az Isten által reánk bízott, nekünk adott tehetségeknek a használatát jelenti. Olyannyira, hogy például a magyar felvilágosodás szellemi vezérkara szinte kizárólag protestánsokból áll. Bessenyei György, Kazinczy, Csokonai, Kölcsey református volt. Nem azt mondom, hogy nem voltak a korban jelentős katolikus írók, költők, de hogy a legnagyobbak reformátusok voltak, ez talán nem véletlen. Ez éppen azzal függ össze, hogy azok a kollégiumok és azok a lokális kultúrák, amelyek kitermelték ezeket a szellemi óriásokat, olyanfajta pedagógiát, oktatáselméletet és emberképet sugalltak, amely nyitottabbá tette őket az új iránt.

Talán az sem véletlen, hogy ezután a protestáns felvilágosodás után, a reformkor legradikálisabb politikai törekvései a legmagasabb szinten megint csak történetesen protestánsoknál jelentkeztek. Ha az irodalmat nézzük, akkor Petőfinél radikálisabbat nem látunk, márpedig ő evangélikus volt. Zárójelben említem meg, hogy a katonaságnál kálvinistának vallotta magát. A politikában pedig Kossuth Lajos ugyancsak evangélikus volt. Nagyon sokan elemezték ezt az első pillantásra talán véletlennek tűnő összefüggést a felekezeti hovatartozás és politikai tendenciák között. Azt nem vonja senki kétségbe, hogy ha nem is a hitelvek szintjén, de a kétfajta felekezeti kultúrának feltétlenül van olyan különbözősége, ami az egyik esetben indokolja ezt a nyitottságot a modernségre, másfelől a politikai radikalizmusra, a másik esetben pedig inkább egy tartózkodóbb, óvatosabb, az abszolút hatalom tekintélyét jobban tiszteletben tartó magatartást tanúsít.

Fekete Ágnes: Nyilván nem véletlen erre a reformáció kialakulásában, hogy valamit tanúsít éppen a reformátusság a török hódoltság idején, ami egyfajta magyarságtudattal összekapcsolódott.

dr. Kulin Ferenc: Igen, amikor azt mondtam, hogy történeti okai is voltak, akkor erre gondoltam. Európa nagyon sok térségében véletlenszerűnek is mondható, hogy hol tudott hosszú időre gyökeret verni a protestantizmus. Egy dolog az, hogy hirtelen elterjedt nagyon sokfelé, de mint tudjuk az első fél században a foglalások nagy részéről vissza kellett vonulni, mert az ellenreformáció győzött. De Magyarországon a három részre szakadtság következtében teremtődött olyan politikai helyzet is, ami védelmet jelentett a katolikus egyháztól független egyházi szervezés számára. Ez minden átkával együtt azt is jelentette, hogy tartósan megmaradhatott a protestantizmus a Duna-Tisza közén, Tiszántúlon, Erdélyben, törökök által kedvelt területeken.

Fekete Ágnes: Tehát egy belső ellenállást is jelentett a reformátusság.

dr. Kulin Ferenc: Az ellenállás elsősorban a Habsburgok elleni ellenállást jelentette. A magyar protestánsok a katolikusokat Habsburg pártinak tekintették, többé-kevésbé okkal, és a Habsburg-párti katolikusok pedig a protestánsokat rebelliseknek. Az a feszültség, ami a későbbi évtizedekben, a kuruc-labanc ellentétekben jelentkezett, annak ez volt a háttere. Érdekes tovább menni időben ennek az ellentétnek a történetében. Például a Martinovics-mozgalom bukása után, amiben egyaránt vettek részt katolikusok és protestánsok, a katolikus Verseghy Ferenc, a börtönbüntetés hatására megbánja, hogy részt vett a mozgalomban, és utólag olyan ideológiát teremt az ő megtévedésének, mely szerint az egész felfordulást a protestánsok okozták. Mert ha jó katolikusok kezében marad a politika, a szellemi élet, akkor itt ilyen esztelen őrültségek nem történhetnek. A stabilitást, nyugalmat, folytonosságot a katolikusok jelentik, a protestánsok ezzel szemben mindig hebrencsek, lázadozók, kockáztatók, tehát a nemzet léte szempontjából is veszélyes kalandokba kezdenek. Meg fog később is fogalmazódni éppen Kossuthtal kapcsolatban ez a fajta vád, de azt hiszem, hogy ezek inkább a történetírás kuriózumai közé ma már, sem mint igazi történettudományi tételek közé.

Fekete Ágnes: Mert hogy ezen már túl vagyunk, mert a 19. században ez egybemosódott.

dr. Kulin Ferenc: Az első tudatos kísérlet ennek a felekezeti ellensúlynak a felszámolására, még a felvilágosodás idején történt. Kazinczy volt a protestánsok oldaláról, Guzmics Izidor pedig a katolikusok oldaláról, akik évtizedeken keresztül termékeny vitát folytattak egy un. felekezeti unió létrehozása érdekében. Egy nemzeti vallást álmodtak meg, aminek nagyon komoly támogatottsága volt. Például Kölcsey Ferenc, aki egyébként a maga felekezete iránt nagyon hűséges volt, ifjabbkor valláselmélet tanulmányában kiáll a felekezeti unió mellett, méghozzá katolikus érveket támogat: felejtsük el ezt a néhány évszázados megosztottságot, ami a kereszténység kétféleségéből adódik, egyként legyünk magyarok. Kazinczy mondja azt a vita lezárulásakor, hogy igaz, hogy én is híve voltam a gondolatnak, de most már azt mondom, hogy maradjon mindenki a saját vallásánál, mert szebb, ha különbözőképpen vagyunk egyek, mintha egyféleképpen vagyunk egyek. Ezzel zárul a vita, és ezzel a mondattal tulajdonképpen a modern, a felekezetkülönbözőség fölé növő nemzeti egység fogalmazódik meg. És a reformkornak a pátosza, amelyik mögött már a Kölcsey által meghirdetett nemzeti egység gondolata, spirituális és morális nemzeti egység gondolata áll, ez a fajta egység azért jöhetett létre, mert voltak, akik kimondták ennek a terméketlen felekezeti egyezkedésnek a haszontalanságát.

Fekete Ágnes: Az ember, ha erre a korra gondol, akkor azt érzi, hogy irtózatosan messze van. Ez olyan magasztos és pátoszos tényleg.

dr. Kulin Ferenc: Pedig nagyon közel van. Az előbb egy fél mondattal utalt arra, hogy csak a 19. századon vagyunk túl, mert nem az történt, hogy a magyar társadalom megosztottsága ezután megszűnt, hanem másféle formában jelentkezett. Azért nagyon tanulságos dolog visszatekintenünk erre a fajta megosztottságra, mert mint olyanon, amelyen már túl vagyunk, könnyű kimutatni a teljesen haszontalan és teljesen értelmetlen villódzásoknak a természetét. Rálátni egy nagyon-nagyon hasonló struktúrára segíthet bennünket abban, hogy a jelen pillanatban szenvedett megosztottságainkat valahogy kezelni tudjuk.

Fekete Ágnes: Hogyan kezelték akkor?

dr. Kulin Ferenc: Abból a meggyőződésből indultak ki, hogy a nemzeti egység garanciája nem abban keresendő, hogy ki hogyan viszonyul a múltjához, hanem abban, hogy ki hogyan viszonyul a jövőjéhez. Ha az együtt élő és nagy részben egy etnikumhoz tartozó populáció egyet tud érteni abban, hogy hogyan legyen a holnapunk, mit csináljunk a jövőnkben, milyen legyen az ország, akkor ez a fajta gondolkodás átsegít azokon az ellentéteken, amelyek a tegnapunkra vonatkozó ellentétekből fakadnak. Ez étosz volt, hatott: túl lenni, kijönni a múltunkból, majd lesz idő, amikor visszatekinthetünk, de most elsősorban konfliktusforrást jelent a múlt, ezért ne ebben vájkáljunk folyton, hanem beszéljünk arról, hogy mit lehetne csinálni.

Egy jövőre irányultság emelte fölébe a magyar politikai és kulturális gondolkodást a felekezeti és minden egyéb megosztottságnak. És miután sokkal könnyebb az embereket meggyőzni arról, hogy vannak közös értékeink, mint arról, hogy van közösen vállalt hagyományaink, ennél fogva célszerűbb az előbbi. A szabadságharc leverése után Bécs próbált játszani a felekezeti kártyával, s megpróbálta újra egymásnak ugrasztani a nagy egyháznak a vezetőségét. Úgy gondolta, hogy ez könnyen fog menni, mert a katolikus klérus vezető, prominens tagjai Bécshez mindig közel álltak. Csodálatos nemzeti egység született megint. A katolikus klérus legismertebb figurái utasították vissza ezt a provokációt, és álltak ki protestáns üldözött társaik védelmében. Tehát nem jött be a taktika. Lehet mondani, hogy újra és újra feltűnik ez az anakronisztikus ellentét, de nem hiszem, hogy ismét történelemformáló szerepe lehetne.

Fekete Ágnes: Az viszont hasonló, hogy igyekszünk mindig hátrafelé nézve értelmezni magunkat, és éppen ezért soha nem találjuk meg az egységet.

dr. Kulin Ferenc: Pontosan. Régen feloldottnak, megoldottnak tűnő, hagyományokban tükröződő ellentéteinkről pillanatok alatt kimutatják, hogy többféleképpen értelmezhető, és abban a pillanatban megint létrejön egyfajta megosztottság. Ez egy intellektuális értelemben véve nagyon gyenge trükk, de be szokott válni. Példaképpen hivatkozhatnánk egy olyan újabb keletű megosztottságra, ami nem csak a katolikusokat állítja szembe a protestánsokkal, hanem a keresztyéneket egy még magyarabb magatartással vagy ideával. Látjuk az új divatját: a keresztyénség elé visszanyúló nemzeti ősvallást kereső törekvést. Azt próbálja elhitetni, hogy az igazi magyarság valahol, még a honfoglalás előtti időkben képződött meg, és a jó 21. századi magyar akkor igazán magyar, ha feltalálja ezeket az ezer év előtti hagyományait és örökségeit.

Nyilvánvaló, hogy minden kísérlet, amely az őstörténetben keres valamilyen dokumentumot arra vonatkozólag, hogy nekünk már akkor volt nemzeti közösségünk, fejlett vallásunk. Minden ilyen törekvés dicsérendő és hasznos, gyönyörű, ha tényleg hiteles dokumentumok kerülnek elő. De zárójelbe tenni egy nép történetébe egy olyan 1000 éves időszakot, amely a legsorsdöntőbb pillanatban született elhatározásából fakad: hátat fordít keleti múltjának, és nyugatra jön, és itt akar boldogulni, ez nem egy véletlenszerű esemény volt, ami egy közösség legnagyobb jelentőségű akarata, elhatározása volt. Ami ebből az akaratból következett, az hogy felvette a keresztyénséget, minden konfliktusa, kudarca ellenére eredményesen illeszkedett be. Ezt megkérdőjelezhetőnek tekinteni, az életünk folytathatóságát valami keleti ködben képzelni el kalandos, romantikus elképzelés, nem véletlenül éppen a magyar romantikának volt egyik híres, nagy történészprofesszora Horváth István, aki majdnem mindent szóról szóra elmondott már erről az ideáról, amit ma is mondanak róla követői.

Fekete Ágnes: Igen, akkor itt van a másik véglet is, tehát a kozmopolita, mindent egybemosó, a nemzeti közösséget teljes mértékben feleslegesnek tartó, háttérbe szorító… Mindig nehéz ezt az egyensúlyt megtalálni.

dr. Kulin Ferenc: Pontosan. Ha előbb figyelmeztet erre, akkor még ennyit sem beszélek az előző kérdésről, mert ha úgy tenném fel a kérdést, hogy mi veszélyezteti jobban a keresztyén hitet: ezek a romantikus ideák, vagy pedig egy nemzet-közömbös, minden tekintetben érték-közömbös kozmopolita, posztmodern szellemiség. És azt kell mondani, hogy ez utóbbi sokkal jobban veszélyezteti. Az igazi nagy kihívás nem a sumerológia képviselői felől ér minket, hanem a demokrácia képviselői felől. Azt próbálják elhitetni velünk, hogy az a modernizáció folyamata, ami lehetővé teszi, hogy az áru, a tőke, a személyek, a hírek az egész planétán elterjedjenek, szükségképpen azt is jelentené, hogy el kell felejtenünk a nemzeti hovatartozásunkat, földrajzi, történeti hagyományainkat, beágyazottságunkat, egyáltalán, közösségi kohéziónkat kellene hagyni, meggyengülni, mert valami nagyobb, izgalmasabb egységbe fogunk szerveződni. Ez a fajta ideológia nem a tudományok felől érkezik, nem a populár – filozófia felől jön, meg a média felől jön, hanem azon eszközök felől áramlik felénk, amiket azok tartanak kezükben, akik szeretnék, hogy a valamikor a nemzeti közösséghez tartozó tömegeket egyénekre bontanák szét, hogy még könnyebben legyenek manipulálhatóak.

Fekete Ágnes: Ugyanakkor ez sajnos tényleg árad, tehát eljutottunk oda, hogy a hazaszeretet szavunk annyira nehezen használható, hiszen folyamatosan szinte gúny tárgyává lesz. Vajon lehet normálisan beszélni a hazaszeretetről?

dr. Kulin Ferenc: Azt szoktam kérdezni a diákjaimtól, hogy voltak-e már külföldön. Többnyire voltak már. Volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezték, hogy de jó lenne már otthon lenni. Többnyire igen. Akkor van miből kiindulni. Tudniillik, hogy ha van ilyen elemi érzés, akkor el tudom mondani, hogy mi az, amire ráépülhet egy komplikáltabb, egy magasabb rendű kötődés. Mert hazaszeretetről úgy beszélni, hogy a történelem ismeretében, az őseim tisztelete alapján, a tradícióhoz való hűség alapján nem lehet, ezek ideologikus jellegű kötődések. Tehát vagy van egy elemi erejű kötődésem a szülőhelyemhez, a családomhoz, a nyelvemhez, és ennek a hiányában valami nehezen gyógyítható hiánybetegség fog el, akkor tudom, hogy mi az, hogy hazaszeretet. Ha ez nincs, akkor vaknak színekről beszélek.

Ha van, akkor azért van miről beszélni, akkor azt mondom, hogy gyönyörű és használható nyersanyagot kínál számunkra a 19. századi magyar irodalomnak, költészetnek, művészetnek a hazafogalma, a belőle sugárzó hazaszeretet. Paradox dolog, hogy a 21. század elején vissza kell nyúlni egy ilyen mintához, de azért indokolt mégis, mert a legnagyobb intenzitással ott élik meg a hazaszeretet, ahol, és amikor ez először válik nagyon problematikussá. Tehát amíg benne él az ember spontán módon egy történeti hagyományban, egy közösségben, amíg nem merül fel annak a választásnak a kényszere, hogy én most maradok-e annak, ami születtem, vagy engedek-e annak a csábításnak, ami többnyire nyugatról ér bennünket, amíg ez nem éleződik ki, addig erre nagyszerű válaszok sem születnek. A modern korban először ez a probléma a 19. század első felében érett meg.

Ezért tudtak a kor költői olyan bámulatosan és szédületesen, szuggesztív módon válaszolni ezekre a kérdésekre – nem mondom, hogy a hazafias költészet a költészet legmagasabb kifejeződési formája, nem mondom, hogy a politikus költészet esztétikuma értékesebb, mint az apolitikus költészet, erről szó nincs, – azt mondom, hogy a hazafias és a politikai költészetben a minta számunkra változatlanul a 19. századi klasszikus magyar irodalom, amire mindig érdemes nem csak úgy visszagondolni, hogy memoritereket idézünk fel a fejünkben, hanem visszagondolni úgy, hogy elemezzük magunkban egymás között ezeknek a műveknek az életrajzi hátterét, történeti hátterét, mi hozta őket létre, hogy hozta őket létre.

Fekete Ágnes: Mi az, ami akkor csábító volt? Mi volt az a kihívás, amire ez a válasz született?

dr. Kulin Ferenc: Van egy trauma, egy borzasztó trauma a 19. század elején élő, gondolkodó magyarok tudatában, érzésvilágában. Nagyon nyomorúságosan élnek, nem tudják folytatni az életüket úgy, ahogy őseik századokon át tették. A földbirtokos nemesség életformájának tradíciói gyakorlatilag követhetetlenek, kikényszeríti belőlük az életük a kérdést, hogy hogy lehet megoldani ezt a helyzetet. Van két kínálat: az egyik a forradalmi eszme és a francia példa, az erőszakos átalakításnak, a vérrel járó átalakításnak. A jakobinus terrorhoz vezető átalakulásnak az eszméje. Megégették magukat annyira ennek a nemzedéknek a jelesei, hogy okuk legyen elhárítani ezt a kínálatot. A másik kínálat a ferenci abszolutizmus. A század elején, 1815- ben létrejön a Szent Szövetség, és ez azokat a reményeket, amelyek az ország alkotmányos rendje, a társadalom uralkodóhoz való viszonya az ősi magyar alkotmányosság szerint értelmezhető lesz, és megint módunk lesz beleszólni abba, hogy mit csináljunk az életünkkel, a magunk módján tudunk modernizálódni. Ez a remény 1815-tel úgy tűnik, hogy megint elfelejtendő.

Ha egy kiutat kereső ember azt látja, hogy van egy példa, ami balra visz és követhetetlen, ez a francia minta, a másik, a bécsi abszolutizmus, amelyik tárt karokkal várja a szolgálatába a magyar írástudó értelmiséget kiszolgálni az abszolút monarchiát, ez is elutasítandó, nem nekünk való – mit kell keresni? Valami sajátosan magyart. Leljük fel a saját múltunkban, alkatunkban azokat az indítékokat, azokat az erőket, amelyek képesség tesznek arra, hogy sajátosan magyar utat járjunk. Ez fogja megteremteni a reformkor étoszát, ez a belső kényszer. Tényleg sikerül egy olyan történelemtudatot konstruálni, amely szerint a magyarság a honfoglalástól kezdődően szabad nemzet, amely korlátlan uralkodót nem visel el maga fölött, hanem választja az uralkodóját, törvényeket hoz, visszavárhatja az uralkodóját. De létrejön az a politikai étosz, amely a modern, demokratikus gondolkodás lényege, mely szerint a politikai hatalom és a közélet nem alá fölé rendeltség viszonyban van egymással, hanem az egyik csinálja a másikat.

A közélet csinálja a politikai hatalmat és nem fordítva. Ez a szellem a reformkori gondolkodást áthatja, sajátosan magyar ízűvé teszi, mert hiszen magyar aranybullára hivatkozva tudják ezt a fajta demokratikus eszméknek is megfelelő hagyományt felújítani. Ez teszi őket nagyon öntudatos magyarrá. De nem lehet véletlen az, hogy annak a politikai egységnek, ami éppen 1848-ban fog beérni a hátterében ott van egy emberöltőnyi időszak – szó szoros értelmében, mert 1823-ban íródik a Himnusz, és 1848-ban tör ki a forradalom, tehát ott van egy negyedszázadnyi időszak, amikor létrejön a spirituális egység, ami fölébe nő mindenfajta megosztottságnak, többek között a felekezeti megosztottságnak. Tehát ahhoz, hogy ez megtörténhessék kellett egy katalizáló erő, ez volt a Himnusz. Ugyanis a Himnusz volt az a páratlan karriert befutó vers az irodalom történetében, amelyik néhány év alatt általánosan ismertté vált, 1844-ben már meg is zenésítik, és onnantól kezdve egészen frenetikus hatású közösségi szervező erővé tud válni.

Tehát van egy műalkotás, amely olyan hatással tud lenni a földrajzi helytől az osztály-hovatartozástól, a felekezeti hovatartozástól függetlenül minden magyarra, hogy úgy érzi, hogy ez az ő identitását a legnagyobb erővel fejezi ki. Ilyen nem volt. Hadd mondjam el, hogy született olyan himnusz-szöveg is, amelyik úgy kezdődik, hogy "Isten áldja Ferdinándot…". Nem jött be, és ez nem véletlen. Az jött be, hogy "Isten, áldd meg a magyart". Olyan versnek tud ilyen hatása lenni, amelyik az emberi léleknek a két legnagyobb mozgatórugóját tudja összekapcsolni: a vallásos érzékenységet és a közösségi hovatartozás érzését. Amíg Kölcsey ezt ki nem mondja, addig hiába mondanak Istent magyar nyelven az előző századokban. A magyarság egy része ezt katolikusként éli meg, a másik része protestáns módon éli meg.

Isten neve nem összetartó erő. Hiába mondják azt, hogy magyar, ezt az egyik része kurucos magyar, másik része labancos magyarként éli meg, nem fogja össze. Kölcsey, miután kimondja, hogy Isten áld meg a magyart, a történeti példáival kizárólag olyan nevekre, olyan eseményekre utal, amelyek közösek a kétfajta felekezeti hagyományban, de nincs benne egy sem, amelyik megosztó lenne, ennél fogva mindenki a saját múltjának érzi. Nincs külön Habsburg-magyar múlt, meg külön protestáns-magyar út, meg külön katolikus uralkodó eszmény, meg külön református uralkodó eszmény, úgy ahogy van, minden magyar tudja vállalni. A versnek ez a zsenialitása, tud hatni, és ez a hatás abban nyilvánul meg, hogy mielőtt bármilyen konkrét politikai akcióra gondolnának, úgy érzik, hogy összetartoznak.

Fekete Ágnes: Biztos nem véletlen, hogy csak egy ilyen kesergő hangulat tudta az egységet megragadni.

dr. Kulin Ferenc: Kesergő, önkritikus, elemző és őszinte. A Himnusz elemzők szokták összevetni a nagyjából ugyanebben a korban szereplő európai himnuszok szövegével Kölcsey himnuszát, és az derül ki, hogy szinte mindegyik valamilyen módon nemzeti dicsekvés, a szövege militáns. Katonai erényeket próbál felcsiholni a lelkekben, hogy érezzétek, hogy nektek az a küldetésetek, hogy ezekkel a galád szomszéd népekkel szemben álljátok a sarat, erősek legyetek. Kölcsey szövegében annyira nincs ilyen: "… nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel…" Ebben a képben is az van, hogy nem mi akarunk kezdeményezni valamiféle nemzeti önérvényesítő törekvést, hanem ha nem hagynak minket békén, akkor Isten, nyújts feléje védő kart! Ebbe semmi militáns dolog nincs, semmi nacionalizmus nincs. Semmi olyan, amire később azt mondják, hogy ez a reformkori nemzettudat gyakorlatilag a csirája volt annak az áldatlan következményű modern nacionalizmusnak, ami többé-kevésbé minden nemzet életében pusztított. Semmi köze ehhez a Himnusznak, tökéletesen tiszta politikai és morális tekintetben is, esztétikailag pedig egy bravúr.

Fekete Ágnes: És ha mi a nemzeti identitásunkat próbáljuk ma megfogalmazni, akkor morálisan van hova visszamenni.

dr. Kulin Ferenc: Abszolút korszerű, jól jelzik ezt azok a merényletek, amelyek a Himnusz ellen készültek a 20. században. Egyrészt Rákosiék megpróbálták leváltani, és Kodály Zoltánnal és Illyés Gyulával akartak új himnuszt íratni. Szerencsére egyikük sem hitte el, hogy a másik már igent mondott. Mindketten azt válaszolták, hogy nem akarnak új himnuszt, jó Kölcseyé. A közelmúltban tapasztalhattunk egy másik himnusz-kísérletet. A tévécsatornákon keresztül átjött a Megasztár egyik tényleg nagyon tehetséges énekesnőjének előadásában az a bizonyos himnusz-kísérlet, amelyikről másfél napon keresztül mondták, hogy a szerzők úgy gondolják, hogy ez lehetne majd az új magyar himnusz. Nem jött be, és valószínűleg nem fog bejönni hasonló kísérlet a későbbiekben sem, mert most már nem csak arról tanúskodik a Himnusz, hogy képes volt egy 19. századi helyzetben összetartó erő lenni, hanem arról is, hogy képes volt például egy ’56-os megpróbáltatás idején is összetartó erő lenni.

Ez ügyben pedig Váczi Mihály Himnusz-reflexiójára emlékeztetném a kedves hallgatókat, aki vall arról, hogy mit jelentett a Himnusz 1956-ban. Megint csak Kazinczyra utalnék vissza: mindenki maradjon meg a saját hitében. Most itt nem csak vallásos hitre gondolok, hanem arra is, hogy maradjon meg abban a hitben, ami az ő konkrét családi hagyománya, az ő konkrét kulturális tradíciója, tartsa fontosnak. Amiről úgy érzi az egyén, hogy neveltetésében fontos szerepe volt, azt tartsa fontosnak. És amikor felismeri, hogy ez nem csak azonos a másik ember tradíciójával, hanem sok tekintetben ütközik is azzal, akkor legyen ereje azt mondani, hogy az én identitástudatomnak ez egy fontos eleme, de ahhoz, hogy közösségben tudjunk lenni, én ezen túllépek. Tehát ez lenne annak a szeretetnek a legtermészetesebb megnyilvánulása.

Fekete Ágnes: A haza valójában egy nagy család – mondja Benkő Ágota, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének alapító tagja. Sokszor elvont és magasztos eszmékben keressük a hazaszeretet kifejeződését, pedig lehet, hogy néha az a legnagyobb dolog, amit tehetünk, ha segítünk egy édesanyának, hogy végre kialudja magát. Vele "Több csepp emberség" címmel majd március 31-én este beszélget Lengyel Anna a budai gyülekezetben. Először azt kérdeztem Benkő Ágotától, számára mit jelent a hazaszeretet.

Benkő Ágota: A nemzetnek is családként kell működnie. Ha ebben a kontextusban nézem, akkor a családszeretetet jelenti. Vérségileg is összetartozunk, messzire nyúlnak a rokonsági ágak, ha valaki ezzel egy kicsit foglalkozna, akkor kiderülne, hogy Tolnától Baranyáig mindenhol vannak rokonai.

Fekete Ágnes: Szoktuk is mondani, hogy kicsi a világ.

Benkő Ágota: Így kellene nézni, családszeretetet jelent.

Fekete Ágnes: A családhoz, a nagycsaládhoz különösen is köze van. Hogyan került ebbe a körbe, miért vált fontossá ez?

Benkő Ágota: 1986-ban hívtak meg egy nagycsaládos összefogásba. Akkor még nem tudtuk, hogy mi lesz belőle. Aztán 1987-ben alapítottuk meg a Nagycsaládosok Országos Egyesületét. Több minden vezette ezeket az alapítókat: egyfelől hihetetlen előítélet volt a nagycsaládokkal szemben. Nyilvánvaló volt, hogy az ő érdekeik mások, és ezeket védeni kellene. A gyerekeiknek jobb jövőt gondoltak. 1987-ben dolgozták ki a személyi jövedelemadót, és abban a koncepcióban még nem vették figyelembe az eltartottak költségeit. Még a szerveződés állapotában sikerült elérni annyit, hogy a három és többgyermekes családok adóalap-kedvezményt kapjanak. Ez egy érdekvédelmi siker volt, ugyanakkor egymásra találtak a családok, és egyre növekvő ütemben gyarapodott az egyesület, szájhagyomány útján. Azóta a család kérdését az egyesületünk napirenden tartotta. A cél egy családbarát társadalom kialakítása, elérése. Nem csak a nagycsaládokért dolgozik ez az egyesület, hanem minden családért, hiszen a nagycsalád is egy gyerekkel kezdődik, és ha ott baj van, akkor nehezen vállalnak további gyermeket.

Fekete Ágnes: Mindenki szereti a családját, és akkor innentől kezdve mindenki szereti a hazáját is, ugyanakkor ez mégsem mindig így működik, vannak zavarok ebben a viszonylatban.

Benkő Ágota: Azt hiszem, hogy nem gondoljuk át igazán, hogy ez mit jelent. A mai közbeszédben, nevelésben élünk azzal, hogy Magyarországra születtünk, de nem gondoljuk át, hogy ez mit jelent. Egy individualizálódó társadalom ezen nem nagyon gondolkodik. Sokszor igyekeznek nevetségesség tenni azt a nemzetfogalmat, ami a reformkorban kialakult. Ez azért baj, mert az összetartozásunkat gyengítik ezzel. Ha a család tagjai valóban közösségben élnek, akkor a család védett. A benne élők biztos támaszt, védettséget kapnak. Az ember mégiscsak közösségi lény és vannak nagyobb közösségei, a nemzet is ilyen. Itt egymást támogatva, a közjót szolgálva kellene működni és nem pedig szétesni és manipulálhatóvá válni.

Fekete Ágnes: Ez egy nagyon jó szó, mert tényleg manipulálhatóbbak és kiszolgáltatottabbak vagyunk, ha szét vagyunk esve.

Benkő Ágota: Igen, mert mindent nem láthatok át, de egy közösségben sok tapasztalat gyűlik össze, ettől is védettebb vagyok, mert tudok kérdezni, bízhatok másokban. Ez egy bizalmi kérdés is. Ha a bizalom megrendül egy közösségben, akkor nagyon nagy baj van.

Fekete Ágnes: Azzal, hogy itt a családok segítése folyik, a bizalom felépítése a cél?

Benkő Ágota: Igen, ha önkéntesek bizalommal felajánlják a segítségüket egy családnak, és bíznak benne, bizalmi hidak épülnek, kicsi, de fontos dolgok.

Fekete Ágnes: Az otthon segítünk szolgálat, hogyan alakult?

Benkő Ágota: Ennek is hosszú története van, egy szülői tapasztalaton alapszik. 1973-ban, Angliában született az ötlet. Elkezdtek egymásnak segíteni, azután intézményesült az önkéntesség. Nagy szervezetté alakult, az ötletet más országok is átvették, ma már 16-17 országban működik az adott ország sajátosságainak megfelelően, de az adott tapasztalat ugyanaz. A kisgyerekes kort kell segíteni ahhoz, hogy egy kiegyensúlyozott, bízó felnőtt lehessen valakiből. Ha a fiatal, gyermeket nevelő családokat segítjük ezzel a szülői szolidaritással és tapasztalattal, nem megoldva helyettük a problémát, hanem melléjük állva és megerősítve, akkor megerősítjük az adott családot, jó lesz a gyereknek és a felnőttnek is, megelőzünk egy csomó szociális problémát. És nem utolsó sorban ezeket a kis bizalmi hidakat építjük a társadalomban. Megelőzni szeretnénk a bajokat, de lehet olyan eset is, ahol ikrek születnek, vagy első gyerek születik és az anyuka tanácstalan. Segítünk többgyermekes családoknak, mert sokszor kell még két kéz. Nagyon sokféle probléma felmerülhet, az önkéntes abban segít, amiben éppen kell, azzal együtt, hogy nem bejárónő és nem babysitter.

Fekete Ágnes: Tehát egy lelki segítség, melléállás az, amit nyújtanak.

Benkő Ágota: Alapvetően igen, de ez azt is jelenti adott esetben, hogy például a kismama nagyobb gyermekeit elfoglaljuk, amíg újszülöttjével foglalkozik. Lehet, hogy aludni fog addig, de ez akkor neki a legnagyobb segítség.

Fekete Ágnes: Sokszor gond, hogy magasztos eszméket tárnak elénk. Hogyan lehet eljutni a magasztos eszméktől a konkrét segítségnyújtásig.

Benkő Ágota: Veszélyes dolog, ha valaki az egész emberiséget szereti, de az emberbarátját nem. Hát valahogy így van ez itt is. A nemzetet is úgy lehet segíteni, ha a mindennapokban megtesszük azt, ami a szükséges.

Fekete Ágnes: Az "Egy csepp emberség"-ben szerepelt. Fontossá vált sokak számára, amit elmondott. Felidézné?

Benkő Ágota: Egy szót mondtam: a "MÉGIS"-t. Csupa nagybetűvel. Sokszor vagyunk úgy, hogy az értékeink sokak számára érthetetlenek, sokszor ki is gúnyolják, de ezek olyan alapértékek, amiket mégis meg kell tartani. MÉGIS tedd a jót, MÉGIS legyél becsületes, ráadásul még érdemes is ezeket megtartani.

Fekete Ágnes: Itt van egy imádság.

Benkő Ágota: Ha már nemzetről beszélünk és végignézzük nagyléptékben a történelmünket, akkor és addig tudtunk sikeresek lenni, amíg az egység megvolt közöttünk. Nem olyan régen kaptam meg Rákóczi egy szép imádságát: "A Te kezedben van a szívünk, Uram, gyújtsd meg a lomhákat, vezesd vissza az eltévelyedteket, világítsd meg a vakokat, lágyítsd meg a hajthatatlanokat, bátorítsd meg a habozókat, tanítsd meg a tudatlanokat, gyarapítsd bennünk a hitet! Gyújtsd fel a kölcsönös szeretet lángját, és újra és újra kérlek, add, hogy szereteted gyarapodjék, hogy ez az isteni láng eméssze fel viszálykodásainkat!"

Zene

Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol rómaiakhoz írott levelének 12. fejezetéből:
"Változzatok meg, értelmetek megújulásával!"

Változásra mindig szükség van. Valahogy úgy, ahogyan ez a közszájon forgó ima mondja:

Uram add, hogy elfogadjam azt, amin nem tudok változtatni. Add, hogy amit lehet, azt megváltoztassam, és add, hogy e kettő között különbséget tudjak tenni.

Az igazi változások a szívben történnek. Az igazi változás az, amikor képesek vagyunk önmagunk, sokszor kicsinyes világa fölé emelkedni.

Ha valamire szükség van ma Magyarországon, akkor erre a változásra. Szinte belekódolják az agyunkba, hogy a mi kis igazságunkhoz ragaszkodjunk, hogy a mi gondolatrendszerünk a jó, és az ehhez való ragaszkodás ment meg minket.

Pedig minden bölcsességnek része az, hogy vannak megváltoztathatatlan dolgok. Meg kell vizsgálnunk, mi az, amit ebben az országban itt és most el kell fogadnunk. Ahogyan a családunknak is vannak olyan hozott tulajdonságai, amin esetleg mosolygunk, vagy a felszínen tagadunk, de a mélyben elfogadjuk. Ha nem igazodunk a világhoz, Pál tanácsa szerint, akkor nem akarunk mindenáron megújulni, nem akarunk a legmodernebbek lenni, képesek vagyunk elfogadni megváltoztathatatlan dolgokat. A magyar embert botladozásaival, vérmérsékletével, búsongásával együtt szeretjük. Hiszen magunkat szeretjük így.

Az igazi változás része az elfogadás. De része az is, hogy végre a tettek mezejére lépünk. Megváltoztatjuk a megváltoztathatót. Kétségbeesve tudok visszagondolni arra, mennyi szólamot kellett végighallgatnom már életemben. Mennyi szép beszédet, amiről már születésekor tudtuk, hogy nem lesz belőle semmi, mert sokkal egyszerűbb kimondani valamit azzal az illúzióval, hogy a szavaknak önmagunkban ereje van, mint esetleg szavak nélkül, de tenni valamit. Szeretünk úgy jól odamondani. Az ember ilyenkor szinte azt érzi, hogy bátor tettet hajtott végre. "Itt-ott, esett, szép szomorú fejekkel négy-öt magyar összehajol." -mondja Ady, és ezzel gyönyörű képpé formálja azt a furcsaságot, hogy a nagy és izzó tettek után nehezen találjuk meg a kicsi cselekvési tereket: azt a csepp emberséget, amit belevihetünk a világba. Hála Istennek nagyon sok ilyen csepp gyűlik egybe itt-ott. Rengeteg embert ismerek, és hallhattunk itt a Rádióban, aki igyekszik tenni a dolgát, és megváltoztatni azt, amit meg lehet.

De a legnagyobb bölcsesség mégis abban áll, hogy e kettő között különbséget tudjunk tenni. Ha a szívünk megváltozik, akkor leszünk képesek arra a vizsgálódásra, hogy a megtehető és a meg nem tehető között különbséget tegyünk. Ma egész nap imádságra hívnak Budapesten, a Szilágyi Dezső téri templomba. Azért imádkoznak, hogy valami belső szívbeli változás történjen az emberekben, hogy képesek legyenek a talmit megkülönböztetni az értékestől, a megváltoztathatót elválasztani a megváltoztathatatlantól. Isten adja ezt.
Ámen

Böjti gondolat

Henri J. M. Nouwen: Szóljon a mélység a mélységhez

Amikor szeretsz valakit, vagy hiányzik valaki, fájdalmat érzel belül. Lépésről lépésre fel kell fedned ennek a fájdalomnak a természetét. Amikor legmélyebb éned összekapcsolódik egy másik ember legmélyebb énjével, távolléte talán fájdalmas, végső soron azonban az illetővel való mélyrehatóbb egyesülés vezet, mert egymást szeretni azt jelenti, Istenben szeretni. Amikor az a hely, ahol Isten lakozik benned bensőséges kapcsolatba kerül benned azzal a hellyel, ahol egy másik emberben Isten lakik, a szeretett személy távolléte nem lesz romboló hatású. …Másrészről az is lehetséges, hogy a távollét fájdalma mutat rá a legmélyebb éneddel való kapcsolatod elveszítésére. … Az a fájdalom tehát, amely egy szeretett személy halála vagy távolléte kapcsán érzel, mindig Isten szeretetének mélyebb megismerésére ösztönöz… Ekkor mélység szól a mélységhez, ez a közösség Isten szívében, ki mindkettőtöket átölel."