2007-01-17

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.

Egyre több akadályt kell leküzdenünk az életért. Napról napra rossz hírek keringenek körülöttünk, amiket már feldolgozni is nehéz. Ezért mai műsorunkban ezeket az érzéseket szeretnénk egy kicsit ellensúlyozni. Nem úgy, hogy azt mondjuk, majd jobb lesz. Mindenki eleve átlát ezeken a szólamokon. Hanem úgy, hogy egy olyan házaspárt hallgatunk meg, akik fizikailag is nehéz korlátok között élnek, mégis valahogy mosolygással, örömmel jöttem el tőlük. Nagy János és Nagyné Brunner Margit mesél életéről, hitéről.

Nagyné Brunner Margit: Születésem óta mozgássérült vagyok. Hat és fél hónapra születtem. Ez az élethelyzet elég sok kellemetlenséget hozott, napjaim nagy részét itthon töltöm, de nagy örömömre október 1-jétől a városban működő Betlehem Kapuja Játszóházban szolgálok. Ez azt jelenti, hogy három éves korig fogadunk gyermekeket, és vigyázunk rájuk, amíg a szülők a feladataikat intézik. Mivel nekünk nincs gyermekünk, úgy érzem, hogy a kicsik által még ez az öröm is megadatott. Aggódtam, hogy az új év kezdetével esetleg én sem fogok megfelelni, mivel a képességeim korlátozottak, de megnyugtattak, hogy továbbra is szükség van rám. Sokszor érzem azt, hogy a hétköznapok gondjai miatt el lehetnék keseredve, néha el is keseredek, de ha eszembe jutnak ezek a gyerekek, akik mindig kitárt karral várnak és szaladnak felém, az ölembe bújnak, ez rengeteg erőt ad.

Nagy János: Nehézkes volt az életünk, amíg Ő egész nap itthon volt. Egy kicsit zártnak tűnhet ez a hely, mert ide nem nagyon jönnek emberek?

Fekete Ágnes: Félig meddig egy kicsi tanya-részen vagyunk Kecskeméttől nem messze.

: Hála Istennek, nekem nagyon sok barátom van, és ők színesebbé teszik az életünket.

Fekete Ágnes: Hol kezdődött a hit útja?

Nagy János: Régi református családban nőttem fel, 14 éves koromban konfirmáltam, a szüleimmel jártam a templomba. Aztán a szüleim elváltak, ez nagy törés volt az életünkben. Amikor édesanyám újra férjhez ment, abból a házasságból született egy öcsém, aki 17 évvel fiatalabb nálam, és egészséges. Nagyon nagy szeretetben nőttünk fel egymás mellett. Templomba járó emberek voltunk, de igazán nem tartoztunk a közösséghez. Már felnőtt voltam, amikor a szentkirályi ifjúsági csoportba kezdtem el járni. Elmentünk Garára egy hitmélyítő táborba, és ott lettem ennek a kis közösségnek igazán tagja. Éreztem, hogy itt már a hit útjára léptem. Édesanyám a kezdetek óta munkálkodik a Kékkereszt csoportban, miattam kezdte el ezt a szolgálatot.

Fekete Ágnes: Voltak alkohol problémái?

Nagy János: Igen, voltak, ami abból adódott, hogy fiatalabb koromban nem tudtam feldolgozni a mozgássérültségemet. Úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb és legelhagyatottabb embere. Mai fejjel természetesen tudom, hogy egy így nem igaz.

Fekete Ágnes: Mit jelent az, hogy ittál?

Nagy János: Gépkötő voltam egy nyomdában, és a munkatársaimmal eljárogattunk sörözni. Fekete Ágnes: Tehát munka után kocsma.

Nagy János: Így is mondhatjuk. Volt egy másik mozgássérült kollégám, ő gyakran invitált egy sörre. Mindig munka után mentünk, és ahogy az lenni szokott, az egyiket követte a másik. Az alkoholisták között is lehet különbséget tenni: én autót vezettem és eljártam dolgozni. Mögöttem állt a család, de nem tudtak a problémámmal mit kezdeni. A Kékkereszt Egyesületnek Dömösön van a központja. Ahogy édesanyám megismerkedett ennek a csoportnak a munkájával, rögtön elment a gyógyító hétre. Lelkileg voltak gondjai, és amikor hazajött, azt mondta, hogy nekem is el kellene mennem.

Fekete Ágnes: Mert, hogy annyira jó volt?

Nagy János: Én húzódoztam ettől, de édesanyám különböző kerülőutakat talált ki, hogy valahogy mégis menjünk már el Dömösre. El is mentünk egy vasárnap, ott megérintett a hely légköre és megéreztem, hogy ide tényleg el kell jönnöm. Azt mondták, hogy akár maradhatok is, de én azonnal azért nem akartam maradni, igaz, hogy már a következő gyógyítóra elmentem. Ez 1998-ban történt.

Mikor 1999-ben a szentkirályi közösséggel megismerkedtem és Garáról haza jöttünk, az édesanyám és az öcsém balesetet szenvedett. Felrobbant velük a garázs. Az öcsém testfelülete 90 %-ban megégett, nem tudtam feldolgozni és újra a pohárhoz nyúltam. Ezt édesanyám azonnal észrevette, és tudta, hogy mit kell tennie. 1999-től kibővült az életem. Megismertem a feleségemet, sportolok rendszeresen.

Fekete Ágnes: Ez a szabadulás egy egészen más életformát is hozott?

Nagy János: Igen. Két sportágban is részt veszek. Az egyik a bocsa, amiben bíró vagyok, az erőemelőknél pedig sportoló.

Fekete Ágnes: Bocsa? Az mi?

Nagy János: Ez egy olimpiai sportág, "négyvégtag-sérültek" játszhatják. Ez egy labdajáték, amiben játékosként nem vehetek részt, mert ehhez túl egészséges vagyok.

Fekete Ágnes: Hát ez a csoda, a találkozásotok, hogyan történt?

Nagy János: Ez tényleg csoda számba megy?

Nagyné Brunner Margit: Egy közös ismerősünk lányával a gimnáziumi évek alatt barátnők voltunk.

Nagy János: Én pedig vele voltam Balatonfenyvesen edzőtáborban. Megadta Margit telefonszámot és a lakcímet, hogy beszéljem meg, hogy mikor tudnánk találkozni, ha már ilyen közel élünk egymáshoz.

Nagyné Brunner Margit: Amikor felhívott azzal, hogy van egy fiatalember, aki kéri a címemet, akkor első pillanatban le akartam tenni a telefont azzal, hogy én ilyen csacskaságról hallani sem akarok, hiszen még gyászban vagyok, meg egyáltalán? Aztán meggondoltam magam, és azt mondtam, hogy adja meg a számomat, mert úgy gondoltam, hogy úgysem fog eljönni. Néhány napon belül csörgött a telefon, megbeszéltük, hogy meglátogat. Én azt hittem, hogy egy fél óránál többet nem lesz nálam, de két és fél óra lett belőle. Még abban az évben, október végén meg is kérte a kezem. Bár nem könnyű az embernek ebben a mai világban élnie, de ketten még a nehéz is könnyebbnek tűnik.

Nagy János: Nem volt mindig ilyen könnyű, mivel az embernek vannak vágyai, álmai. Mindig futballista szerettem volna lenni. A tizedik műtétem után mondták meg, hogy nem leszek futballista, de még egészségesen sem fogok majd járni. Amikor ezekkel a dolgokkal szembesültem, magam alá kerültem. Nem találtam a helyemet, leültem, és magamba zárkóztam. Átgondoltam, hogy mennyi minden nem adatott meg nekem. Mai fejjel ezeken már nem szoktam rágódni. A hitbeli életem is megerősödött így könnyebben elfogadom. Azt szoktam mondani, hogy az Úr adott más talentumokat, amivel tudnom kell élni, és nem a betegségemmel kell foglalkozni. Azt vettem észre, hogy az egészséges társadalom is kezd bennünket jobban elismerni, elfogadni. Ez is öröm a számomra. Persze nem mondom, hogy minden esetben így van ez, de többségében igen. Volt úgy, hogy beszélgettem régi barátaimmal, panaszkodtam, és közben észrevettem, hogy sokkal több gondjuk van, mint nekem. A beszélgetés végére rá kellett jönnöm, hogy én segítek nekik kimászni a gödörből.

Nagyné Brunner Margit: Hát, az én helyzetem kevésbé rózsaszínű. Én két bot segítségével közlekedek, de még ez is nagyon kevés az önálló élethez. A páromhoz vagyok kötve.

Fekete Ágnes: Ez rossz érzés?

Nagyné Brunner Margit: Igen, ez nagyon rossz érzés, én soha nem szerettem, csak elfogadtam, hogy másoktól függök. Ha egy kicsit derűsebben nézem a dolgokat, akkor azt mondom, hogy úgy veszem, ahogy az esküvői Igénk is állította: "Adok néked társat, hozzád illőt". Soha nem panaszkodik arra, hogy segítenie kell nekem. Vállalja azt, hogy visz és hoz, mert ez – szerinte – megtérül a lelkiállapotomon. Örültem volna, ha sikerül valamilyen sportot űznöm, de ez nem valósult meg. De végül megtanultam szobabiciklizni. Ugyan egy kicsit szűkösen fér el a bicikli az apró kis lakásunkban, de azért megvan a helye, és amikor csak tehetem, felülök rá és tekerek. Úgy érzem, hogy az Úr megadja azt, hogy egyre jobb legyen az egészségi állapotom, és remélem, hogy ez majd a kedélyemre is jó hatással lesz.

Fekete Ágnes: Hallottuk, hogy az egyházi intézménynek milyen nagy küldetése van akár abban, hogy egy-egy ember fontosnak érezze magát, kiteljesedjen. Sajnos az utóbbi idők tapasztalata, hogy nem mindig értékelik ezt a munkát. Velkey György igazgató arról beszél, milyen hátrányos intézkedésektől tartanak a Bethesda Kórház vonatkozásában azért, mert mindent áthat az a szemlélet, amely csak a pénzt látja.

Velkey György: Észlelhető egy szemléletváltozás az elmúlt évtizedekben, amit én nehezen élek meg, pedig egyre gyorsabban terjed: az egészségügy egy szolgáltatás. Ha egyszerűsítünk, ez azt jelenti, hogy hasonló az egészségügyi ellátás a boltoshoz és a cipészhez. Ha bemegyünk egy cipészhez vagy egy boltba, akkor fizetünk valamiért, amit ott kapunk meg. Ehhez képest mi azt gondoljuk, hogy az egészségügy alapvetően szeretetszolgálat, amiben az emberi viszonyoknak roppant nagy jelentősége van.

Fekete Ágnes: És vajon, akik ezt szolgáltatásnak akarják felfogni, ők arra nem gondolnak, hogy mindent pénzben azért nem lehet leírni?

Velkey György: Én azt hiszem, hogy ez egy sajátos világlátás: technokrata, racionális, nagyon sok emberi, spirituális elemet nélkülöző világlátásnak a következménye. Egyszerűen ez az építőkocka illik bele abba a nagy képbe, ami szerint ez a fajta embertípus gondolkodik.

Fekete Ágnes: Mi várható ezek után a Bethesda Kórházban, mert ha jól tudom, megkongatták a vészharangokat?

Velkey György: Igen, a Bethesda Kórháznak jelenleg 171 aktív betegágya van. A miniszteri javaslat szerint 98 aktív ágyra kell csökkentenünk ezt a számot, és ha ez valóra válik, az 43 %-os csökkenést jelent. A jelenlegi ágyaink 57 %-át tarthatnánk meg. Még az első ágyszám keretek megadása után a gyermekgyógyászati szakma a miniszterelnök úr kérésére összeült, és együtt gondolkodtunk azon, hogy hogyan lehet a legjobb és legbiztonságosabb ellátást biztosítani. Született egy konszenzusos javaslat. Szakmai alapon próbáltunk megoldást találni, az egyes profilokra lebontva kerestük, hogy hogyan lehetne a legjobban csinálni. Egyébként azt kell mondanom, hogy ez egyedülálló volt a szakmák között.

Fekete Ágnes: Ez csak a gyerekkórházakra vonatkozott?

Velkey György: Ez csak a gyermek szakmára vonatkozott, és joggal bíztunk benne, hogy ezt a szakmai javaslatot fogja a miniszterúr javasolni. A szakma három igazán nagy fenntartó között oszlik meg itt a fővárosban: az önkormányzatok, a Semmelweis Egyetem mögött a minisztérium, és a Bethesda mögött a Református Egyház áll. A koncepció szerint az ágycsökkentést arányosan, körülbelül 20 %-os mértékben kell bevezetni. Ehhez képest egy roppant sajátos és számunkra diszkriminatívnak tűnő megoldás az, hogy a Bethesdát a jelenlegi koncepcióban 43 %, az egyetemet 30 %, míg a fővárosi önkormányzat intézeteit 16 – 19 % aktív ágyveszteség éri.

Fekete Ágnes: Ez mit jelent? Nyílván nem azt, hogy kipakolják az ágyakat.

Velkey György: Nem pakolják ki, de az ágycsökkentés azt jelenti a Bethesda számára, hogy 98 ágy után még fizet az OEP, de a 99. után már nem. Ingyen gyógyíthatunk, de nyilván nem tudjuk elvállalni. Hozzátartozik még ehhez a miniszterelnöki javaslathoz az is, hogy a Bethesdában 40 krónikus és 40 rehabilitációs ágyat javasol kialakítani. A 40 rehabilitációs ágy rehabilitációs központot is jelent, amihez nekünk se termünk, se gépeink, se szakértői gárdánk nincs.

Fekete Ágnes: Tehát egyszer csak a kórház feje fölött kitalálták, hogy itt egy rehabilitációs központ legyen?

Velkey György: Igen, egyszer csak megjelent ez a szám, minden előzmény nélkül. Negyven krónikus ágy is megjelent, amire az idősellátásban nagyon nagy szükség van. Valamennyire a gyerekellátásban is, de kevesebbre.

Fekete Ágnes: A gyerekekre sokkal jellemzőbb, hogy azonnal haza viszik a szülők, ahogy csak lehet.

Velkey György: Igen, így van, és valójában ebből adódik, hogy ez a 40 krónikus ágy nehezen értelmezhető. Nem beszélve arról, hogy a gyerekgyógyászatban jellemző, hogy a gyerekek mindig a szülőkkel egyszerre tartózkodnak a kórházban. Tehát ennyi gyereket, ennyi krónikus és rehabilitációs gyereket nem tudunk elhelyezni a kórházban.

Kifejezetten azt észleljük, hogy a keresztyén gyógyító kultúra elnyomása is történik. Ezt azért is mondhatom, mert a Bethesdán kívül két másik keresztyén kórház van a központi régióban, a budai Irgalmas Rendi Kórház, illetve a Szent Ferenc Kórház, és az ő esetükben is messze az átlagot meghaladó értékű 36, illetve 47 %-os aktív ágyszám csökkentés észlelhető.

Nagyon nagy hangsúlyt fektetünk a lélek gyógyítására, a szociális szférára, a betegek hitére, spiritualitására igyekszünk odafigyelni, és az a megfigyelésünk, hogy ennek a fajta ellátásnak mind a szakmában, mind a társadalomban nagy a népszerűsége. Nagy erre a fogadókészség, és nagyon sok beteg keresi meg a kórházakat. Ezért nem értjük, hogy a betegek minél jobb és minél komplexebb ellátásáért felelősséggel tartozó minisztérium, illetve önkormányzatok miért nem preferálják ezt a fajta ellátást, ahol többet kapnak a betegek.

Ez a kérdés még nem lefutott, mivel tudjuk, hogy nagyon sok lobbi, politikai érdek játszott szerepet abban, hogy ez a javaslat megszületett. Bízunk abban, hogy a döntéshozók józanok lesznek. Nagyon nehéz időszak ez, folyamatosan töprengünk és gondolkodunk, hogy hogyan tudjuk folytatni a küldetésünket.

Fekete Ágnes: Vannak emberek, akik odaszánják az életüket. A napokban lesz éppen 4 éve Andorka Esztert, aki a mozgássérültekért nagyon sokat tett, lakásában megölték. Nemrég egy könyv jelent meg életéről, munkásságáról az evangélikus MEVISZ gondozásában. A könyvet a Deák téri evangélikus könyvesboltban lehet megkapni. Szász Gizella egykori munkatársa, a könyv egyik szerkesztője beszél Andorka Eszterről.

Szász Gizella: Ápoltunk közösen egy mozgássérültet.

Fekete Ágnes: Beosztva, vagy hogyan?

Szász Gizella: Nem, én laktam vele, és ő volt a mi házvezetőnőnk. Heti kétszer odajött és főzött ránk. A templomok akadálymentesítésének fölmérését tervezte. Kérdezőbiztosok keresték fel telefonon az összes budapesti, felekezettől független templomot, hogy felmérjék, mennyire megközelíthetőek azok. Erről készült egy kiértékelés, egy kis füzet formájában jelent meg.

Nagy ötlete volt még az utóbbi időben, a mozgássérültek által előadott passió-játék. Harmadik éve annak, hogy ez elkezdődött. A csoport elmegy különböző falusi gyülekezetekbe, ahol szállást kapnak, és a környező falvakat járják körbe. A gyülekezetek megértően fogadják őket, és elementáris erővel hat rájuk, mikor egy kerekes székből szól ki Jézus.

Előtte a nevelőotthonos munkába vetette bele magát. Munkához segítettünk néhány fiatalt, illetve segítettünk elintézni a papírjaikat. Nevelőszülőként elvállaltunk néhány fiút, akik többnyire szerencsésen kerültek ki a szárnyaink alól. Volt olyan fiú, akinek a családtagjai bűnözők voltak. Javítóintézetben élt, és sikerült számára egy olyan élethelyzetet teremteni, amiben aztán megnősült, lett két gyereke és dolgozik. Ez a fiú-kör 12 főből áll, és ebből 9-nek van pozitív végkicsengése, hárommal nem nagyon tudtunk mit kezdeni.

Neki életszükséglete volt, hogy ha egy hajléktalan ételt kért tőle, akkor ételt adjon neki. Lejárt rendszeresen, voltak saját hajléktalanjai, akiknek főzött. Nagyon fontos volt számára, hogy ugyanolyan igényesen főzzön a hajléktalanoknak, mint a saját háztartásunkban élő mozgássérültnek, mert nem volt mindegy, hogy milyen ételt rak az elé, akinek főz.

Ugyanakkor életének fő részét jelentette a teológia, a doktorijára készült. Emellett fért bele neki ennyi minden. Megfogalmazódott valakiben, hogy ő krisztusi életet élt. Szerette az életet nagyon.

Fekete Ágnes: Végül is akkor ez a fiú, aki a halálát okozta, nem volt benne abban a szűk körben, akiknek segített.

Szász Gizella: Nem, nem? Ez a fiú kétszer volt velünk táborban, jó tíz éve. Mondjuk a halála előtti öt évben valószínűleg nem találkozott vele. Neki is csak úgy eszébe jutott, hogy a bulizásból hazafelé menet, mivel korán volt, elmegy Eszterhez.

Fekete Ágnes: Jellemző volt rá, hogy korán reggel beengedte az embereket? Ilyen nyitott, naiv ember volt?

Szász Gizella: Tudta, hogy veszélyes életet él, de ugyanakkor hitt a krisztusi szeretetben, és azt gondolta, hogy ezt csak így érdemes csinálni. Amit felvállalt, azt mindig teljes mellszélességgel vállalta fel, és azokért kiállt. Rengeteg konfliktusa volt másokkal abból kifolyólag, hogy nem értett egyet a nagy tömeg véleményével. Nem volt hajlandó kevesebbet adni, mint amennyit tudott. Nem egyszer megfázott, amikor sorban állt, hogy beszélőre menjen egy fiúhoz a börtönbe.

Nem a halálára akarok emlékezni, hanem az életére. A halálában lehet, hogy van valami mártír jellegű, de nem az határozta meg, hogy mindenről lemondjon. Ugyanakkor nagyon sok mindenről lemondott. Például eladta a biciklijét, hogy kifizesse valakinek a fogorvosi kezelését. De ez természetes volt neki, ez jött a jelleméből, nem volt számára önfeláldozás, soha nem is mondta el ezeket, hanem mindig csak úgy kiderültek.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol Római levelének 12. részéből, az első versből:
"Mi is, kiket a bizonyságok fellege vesz körül, félretéve minden akadályt, és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő célt."

Isten szava egy bizonyos akadályvizet entesítésről beszél; az akadályok félre tételéről. Ez a kép jól mutatja az üzenetet: mintha egy turistát festene le Pál apostol, aki előtt mindig lesz valami akadály, de félretolja, és megy előre.

Mostanában sokat gondolok egy régi barátnőmre. Rossz tulajdonságai közé tartozott, hogy nagyon nehezen tudott nemet mondani. Mindig mindent akart. Legfőképpen az volt fontos neki, amit éppen a jelen szüksége diktált. Barátságunk ellaposodott. Fáj ez. Utólag arra gondolok, hogy aki nem tud nemet mondani, talán nem is tud igazán szeretni.

Bizonyos dolgok, akadályok eltávolítása lényegileg hozzátartozik a szeretethez. Furcsa dolog ez: A szeretetről általában egy ölelés, valami melengető érzés jut az eszünkbe. Pedig a szeretet talán legjellemzőbben az akadályokkal való megküzdés. Nemet mondok, elhárítok mindent, ami az úton van, néha a magam érzéseit is, így tudok szeretni.

A népmesékben kardot kötött a kicsi királyfi, és szeretetét sárkányok feje mutatta. Le akarta győzni az akadályokat, ez az akarat tisztította szeretővé és szerethetővé a szívét.

Mi sokszor mérgesek vagyunk az akadályokra. Miért nem adja át magát közvetlenül, minden baj nélkül valaki? Miért kell küzdeni és próbákat kiállni? És ahogyan ez a rövid Ige írja, két területen érezzük ezt a fájdalmat, az egyik a külső nehézség, a másik a belső: a bűn és gyengeség.

Bármennyire nehéz ezt elfogadnunk, szükségünk van akadályokra. Szerethetőségünk része a nem mondás, a valamivel való szembenállás. Nem véletlen, hogy ellustuló testünkben kell nem ellustult hittel élnünk, naponta megküzdve magunkkal. Nem véletlen, hogy lapos pénztárcánkból kell kikotornunk valamit, amiből még másnak is jut. Nem véletlen, hogy semmi nem megy simán. Ne csak valami ördögi akaratot lássunk ebben. Azért is jók az akadályok, mert a legegyszerűbb kérdéseket kell feltennünk: előre megyek vagy hátra, tudok-e szeretni.

De hála Istennek nem önmagáért a küzdelemért küzdünk. Nem úgy vagyunk, mint az aszkéta, aki már annyira beleszeretett az önmarcangolásba, hogy elfelejtette, miért is teszi ezt.

Mi azért küzdünk, mert körül vesz bennünket Isten szeretete, bizonyságainak fellege. Hiszen csak ezen a napon mennyi jele volt annak, hogy életünk a kezében van. És előttünk van a cél. Akinek annyi a célja, hogy itt a földön boldogan éljen, amíg meg nem hal, nagyon keveset tűzött maga elé.

Valahogy a szívünkbe van írva, hogy egyszer Valakinek letesszük a kezébe az életünket. Isten ölelése vár bennünket. A legtragikusabb ebben az emberi életben, ha elhisszük, hogy itt ez a szürkeség, ez a néhány év – a cél. Hogy ezért a rövid időért talált ki minket egy nagyszerű Gondolat. Persze mindenütt ezt akarják az agyunkba vésni: egyél, igyál, aztán úgyis meghalsz. De valószínű ez? Ennyi milliárd lehetőség közül éppen engem és téged idepottyantottak volna véletlenül a Földre? Nem lehet, hogy inkább azért történt ez, mert valami célja van Valakinek velem? Nem lehet, hogy azt szeretné Valaki, hogy egy életen át megtanuljak igazán szeretni?

Úgy hiszem, hogy mindenki ezért van a Földön, hogy az akadályokat félretegye és megtalálja Isten szeretetét.
Ámen