2007-03-28

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. A nyolcvanas évek elején, lelkes kamasz koromban kaptam egy kazettát egy francia lánytól, Joie au Seigneur, azaz Öröm az Úrnak volt a címe. Gondoltam, a templomi ifjúsági közösség tagjaival mi is készítünk egy ajándék kazettát válaszul. Akkor még nem lehetett ilyesmit kapni itthon. Leültünk egy magnó mellé, és felvettük a mi énekeinket. Ezt a címet adtuk: Öröm és bánat az Úrnak. Olyan furcsa volt számomra, miért volt a francia cím ilyen egyoldalú. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a kazetta egy mai vita előjele lesz, amikor némelyek úgynevezett dicsőítést tartanak. Úgy gondolom, bár sosem az elnevezés a döntő, mégis a mai ember bűnt és bút feledtető, a világ rosszérzése ellenében mindenképpen örömöt átélni akaró vágya is benne van e jelenségben.

Két ember mondja el, mit gondol a mai keresztyén körökben terjedő zenei kultúráról. Először Édes Árpád egyetemi lelkészt, hiszen ők adnak helyet e hét szombatján az úgynevezett Sófár találkozónak. utána Méhes Balázs zenetanárt hallják majd. Egyébként erről a vitáról hosszan olvashatnak a www.parokia.net oldalon.

Édes Árpád: Egy ifjúsági alkalomhoz hozzátartozik, hogy ifjúsági énekeket énekeljenek. Amióta ilyen világot élünk, amilyen ez, azóta ez így van. Ebben a kultúrában sokkal erősebbek a szubjektív elemek: én mit érzek, én mit gondolok, és még sorolhatnám. Ezekben az énekekben megszólal ez a hang. Még önmagában ez sem probléma, ha hangsúlyos az, hogy ennek hol a helye, ha a fiatalok érzik és értik ezt. Azt látom, hogy a dicsőítés, ami alatt nem biztos, hogy mindenki ugyanazt érti, nagy szerepet tölthet be az ember fiatalabb éveiben. Gyógyító tapasztalás is lehet.

Fekete Ágnes: Milyen vallásos igényei vannak a fiataloknak?

Édes Árpád: Hiányérzettel érkeznek ide, valami hiányzik. Messzire vezetne, ha megpróbálnánk ezeknek az okait megtalálni.

Fekete Ágnes: Meg sem próbálják megfogalmazni, hogy mi hiányzik?

Édes Árpád: Nem. Csak a hiányérzet fogalmazódik meg. Ez sok mindent beszippanthat az ember életébe. Nyilván azért is van ez így, mert a fiatal túl kevés valódi érzelmet él meg, ugyanakkor erre nagyon vágyik. Nem tud mit kezdeni a hiányérzettel. Meg lehet kérdezni, hogy mik ennek a veszélyei, mert mindennek megvannak a maga veszélyei.

Érdemes különválasztani a fiúkat és a lányokat abból a szempontból, hogy hogyan hat rájuk az érzelmi egyoldalúság. Ha egy lány érzelmi egyoldalúságba esik, akkor ez náluk valamilyen szemérmetlenséget okoz, a fiúk pedig, ha ebbe beleragadnak, egészen feminizálódnak. Átváltozik a személyiségük, folyton vigyorognak, nőiesek lesznek és szenvelgők. Az életút egy bizonyos szakaszán ennek megvan a maga szerepe, mert fel kell fedeznie magát ahhoz, hogy teljes értékű hívő életet élhessen. Ez azért is fontos, mert akármilyen szektariánus jelenségig is elfajulhat a dolog. Egy történet jutott eszembe: Spurgeon gyülekezetében volt valaki, aki állandóan hallelujázott, így adta jelét a tetszésének. Spurgeont egy idő után zavarta ez a jelenség, odament az illetőhöz és súgott valamit a fülébe. Ezek után egyre ritkultak a halleluják. Azt mondta neki Spurgeon, hogy minden halleluja után ajánljon fel ezentúl 5 fontot valamilyen nemes célra. Amikor az ember a harmincas éveibe érkezik, és nincs benne igazi felelősségvállalás, elköteleződés, akkor ez a fajta érzelmi túlfűtöttség elkezd hamissá válni. Én ebben látom az igazi veszélyét mindennek, túl azokon az esztétikai és zenei kérdéseken, amikről majd az arra hivatott egyházzenészek elmondják a véleményüket.

Az lenne a kívánatos, ha minél gazdagabb színskálával dolgoznának ezek a csoportok, nem pedig egy kaptafára készült zeneszámokról lenne szó.

Fekete Ágnes: Mondhatjuk azt, hogy ez a jelenség a szektákból jött az egyházba. Ez tényszerű.

Édes Árpád: Sok olyan gyakorlat van, ami a peremvidékekről szivárgott az egyház gyakorlatának közepébe, és aztán oda vissza is került. A dicsőítést én ez alapján nem tudom sem pro, sem kontra megítélni. Ott, ahol a gyülekezet homlokterében áll, ahol az érzelmi túlhajtottságot hangsúlyozzák, és nem csak az ifjúság megnyilvánulásaira jellemző ez, súlyos torzulásokhoz vezethet. Azt szoktuk mondani a Bibliával összhangban, hogy a gyümölcseiről ismerjük meg a fát. Új éneket felvenni a repertoárba kockázatos, ez nem kérdés. Az idő fogja eldönteni, hogy mi lesz ezeknek az énekeknek a sorsa, a szerepe. A fiatalok mégis megdöbbennek, amikor azt ajánlják nekik az egyházzenészek, hogy várjanak 2-300 évet ezekkel az énekekkel, és akkor majd meglátják, hogy mi lesz velük. Minden korosztálynak megvan a joga ahhoz, hogy a saját énekeit énekelje, de tudnia is kell, hogy hol van ennek a helye.

Fekete Ágnes: Igen. Ez itt egy speciális szituáció, mert egy egyetemi gyülekezetről van szó. Ha csúnya szóval akarjuk kifejezni, akkor a szubkultúra illene rá.

Édes Árpád: Ha egy egyházi közösség biztos a maga alapjaiban, akkor tudja ezeket a jelenségeket relativizálni, és nem akar keresztes háborút folytatni a dicsőítés ellen. Nem lenne ez bölcs dolog, mint ahogy a gőzölgő fazékra sem lehet büntetlenül rányomni a födőt, értelme sincs. Látom ennek a pozitív hozadékait és a veszélyeit is. Nagy bölcsességre és iránymutatásra van szükség ahhoz, hogy ebből ne legyen kenyértörés a gyülekezeten belül.

Fekete Ágnes: Több olyan ifjúsági közösség is van, amelyik együttesen felállt, és átment egy szektába vagy egy másik gyülekezetbe. Tehát ez egy valós jelenség.

Édes Árpád: Szerintem ez mindig úgy kezdődik, hogy ezek a csoportok izolálódnak, magukra maradnak egy gyülekezeten belül. Esetleg a lelkész méla undorral figyeli a tevékenységüket, ők pedig úgy érzik, hogy a Szentlélek legerősebb szeleit használják vitorlázásra, és nem értik, hogy miért akadályozzák meg őket az előrejutásban.

Fekete Ágnes: Tehát egy érzelmi olló nyílik szét ilyenkor?

Édes Árpád: Nagyon fontos, hogy meg kell szerettetni a régi énekeket, és oda kell tenni ezek mellé. Érezzük azt, hogy valami hiányzik a gyülekezeti éneklésünkből, legalábbis a fiatalok egy része úgy érzi, hogy hiányzik belőle valami.

Fekete Ágnes: Micsoda?

Édes Árpád: Az Isten iránti szeretetünk kimutatása. Az, hogy úgy kapcsolódunk az Istenhez, hogy az odaadásunkat, a ráhagyatkozásunkat fejezzük ki benne. Az énekeinkben, és lehet, hogy az egyházzenészeink meg fognak cáfolni, nem ez az életérzés jön át. Például, ha az igehirdetés témájához választunk énekeket, akkor az énekeskönyv sokkal jobban használható, mint az ifjúsági énekek. Viszont, amikor az Igére válaszképpen a fiatalokban felbuzdul a lelkesedés, akkor úgy tűnik, hogy alkalmasabbak ezek az énekek.

A református kegyesség egy kicsit introvertáltabb, józanabb, távolságtartó, és ez jól is van. Ha hagyjuk, hogy az ifjúsági csak ezeket a legújabb, "trendi" énekeket énekelje, akkor kiváló előmunkát végzünk a szektáknak. Meg kell szerettetni a gyülekezeti énekeinket. Én mindig nagyon örülök, amikor nálunk azok, akik az ifjúsági énekeket választják, úgy érzik alkalomadtán, hogy egy gyülekezeti ének jobban illik a helyzethez. Ilyenkor egy kicsit megnyugszom, hogy nem borult fel a helyes arány. De nálunk sem feszültségmentes a levegő, ezt azért el kell mondanom. Vannak olyanok, akik ki nem állhatják ezt a fajta életérzést.

Fekete Ágnes: Tehát léteznek konzervatív fiatalok?

Édes Árpád: Abszolút léteznek, és sokan vannak, akik jól tudják ötvözni a személyiségükben.

Fekete Ágnes: Az, hogy ennek a dicsőítő találkozónak a református egyetemi gyülekezet helyt ad, mit jelent? Milyen kereteket jelent?

Édes Árpád: A helyet is adjuk, és sok gyülekezeti tag segít is. Ők megpróbálják felmutatni a református egyház sokszínű valóságát. Nem arról van szó, hogy 11 csapat ugyanazt játssza el, hanem vannak különböző hátterű csoportok, amelyek a dicsőítés nevű ernyő alá kerültek be. A kívülállók számára ez lehet, hogy olyannak tűnik, mint egy sziú zenei találkozó, de nem az.

Az Ige nincs meg a Lélek nélkül, és a Lélek sem az Ige nélkül. Nehéz oldala ennek a kérdésnek, hogy miért olyan egyformák az énekek. Nagy részük ausztrál dalok fordítása, "hill song". Azt is mondhatjuk, hogy amerikaiak, mert az ausztrál kultúra nagyon hasonló. A magyar zenészeknek abban lenne nagy szerepük, hogy felfedezzék, belevigyék a magyar forrásokat. Ha már ezt a szót mondtam, korábban is éltek már ezek a Forrás-énekek, amelyek közül néhány kanonikussá is vált. Még a nagyon szigorú ifjúsági ének-válogatásába is bekerült az "Örvendjetek, mert Isten úgy szeret" kezdetű ének.

Ének: Örvendjetek, mert Isten úgy szeret..

Méhes Balázs: Két különböző gyökerű zenéről van szó. Az az egyházi zene, ami a mai napig a református egyházban, a keresztyén kultúrában, amennyire ezt egységesnek lehet tekinteni, általános, – európai, illetve zsidó gyökereken épült fel. Egy folyamaton keresztül, melynek állomásai a zsidó, a hellén zene, a gregorián, és még folytathatnám. Ezen a folyamaton keresztül egészen máig tart ennek az örökségnek az életben tartása. Az a zene pedig, ami a mai egyházi gyakorlatba harmadikként szeretne bekerülni, egy idegen kultúra leképezése. Nem jósolok neki olyan hosszú jövőt, mint amilyen hosszú múltat ez a másik zenei kultúra már maga mögött tudhat. Teljesen másról szól ez a két irányzat. Egy gyülekezetnek a vasárnapi istentiszteletre vonatkozó igényeit nem lehet egy réteg igényeinek a figyelembevételével kiszolgálni. Ennek a zenének szórakoztató jellege van, ennek is megvan a helye nyilván.

Fekete Ágnes: Egy olyan kultúrában élünk, amikor nem lehet bemenni egy boltba anélkül, hogy ne ez a zene szóljon.

Méhes Balázs: Éppen azért van az, hogy a zene elveszítette a minősített időszerűségét: egy adott pillanatban megszólal, és nem csak háttérzaj. Ehhez asszisztálnánk, hogy ha ez a fajta zene ott is megszólalna. Egy istentiszteletnek másféle jellege legyen, mint a mindennapoknak.

Fekete Ágnes: Mit tegyünk azzal a szubkultúrával, amiben mindennap élünk? A komolyzene egyre inkább háttérbe szorul, rétegzenévé válik.

Méhes Balázs: Az élet rövid, és nem mindegy, hogy ebben a rövid időben mi az, amit magunkba szívunk.

Fekete Ágnes: A művészet hosszú, ezt is hozzá kell tenni.

Méhes Balázs: Ha nekem lehetőségem van arra, hogy hetente egy alkalommal éneket tanítsak az ifjúságnak, akkor nagyon meggondolom, hogy azt a 10 percet mire fordítom. A református egyházon belül egy olyan iskolahálózat működik, ami lehetővé teszi, hogy mindegyik réteg megismerje és megértse ezt a zenét. Az által, hogy azt kapják, amit egyébként mindenhol kapnak, eleve kizárjuk annak a lehetőségét, hogy megismerjék ezt az értéket. Egy olyan áldemokratikus érvet találva, miszerint nem érti az ifjúság, elzártunk előlük egy olyan lehetőséget, amely által gazdagodhatnának.

Fekete Ágnes: Hogy van ez Nagykőrösön?

Méhes Balázs: Saját tanítványaim fogalmazták meg két héttel ezelőtt, amikor Monteverdi 128. zsoltárát hallgattuk meg, hogy jó lenne ilyeneket hallgatni az istentiszteleten. Feltették azt a kérdést, hogy miért nem ismerhetik meg mások is ezt a zenei kultúrát. Jó tapasztalni azt, hogy annak a zenének, amit ma nem találnak korszerűnek, olyan üzenete van mégis, amivel a mai ifjúságot meg tudja ragadni. Nem állítom, hogy mindenkinek lenne rá füle elsőre, de azt egészen biztosan cáfolhatjuk, hogy bárkit is hidegen hagyna egy ilyen darab.

Fekete Ágnes: Nagykőrösön a gitárt nem veszik elő?

Méhes Balázs: Természetesen minden évfolyamban előkerül ez a kérdés. Nem az a célom, hogy ezt korlátozzuk, mert a korlátozás ellenére is működik búvópatakként. Én úgy érzem, hogy nyugodtan egymás mellé lehet állítani a két kultúrát, és nem lesz vesztes a klasszikus örökségen nyugvó egyházzene.

Fekete Ágnes: Akkor mégis mi a gond? Nem elég jól mondják el az embereknek ezeket?

Méhes Balázs: A mai átlaggondolkodás számára minden érték nagyon relatív.

Fekete Ágnes: De hát van jó szórakoztató zene. Van dzsessz, és még sorolhatnám, hogy mi minden.

Méhes Balázs: Nem erről van szó. Itt az egyházzenéről van szó. Létezik minőségi könnyűzene, most nem szeretnék neveket mondani. Erre is szükség van egy ponton, de ez nem egyházzene. A műfajokat kellene tisztába tenni.

Fekete Ágnes: Tehát egy tábortűz körül vegyék elő a gitárt és énekelgessenek.

Méhes Balázs: Meg sem kérdezik, csak előveszik és használják. Jól érzik magukat, nincs is ezzel semmi probléma. Amikor egy főistentiszteletre készül egy gyülekezet egész héten át, amikor a szombati imádságába belefoglalja, hogy másnap kapjon valamit, amikor a lelkész legjobb tudása és hite szerint készül a prédikációra, megjelenik mellette egy nagyon rossz magyarsággal megírt, idegen ritmikai világból származó vallásos dalocska, akkor azt érzi az ember, hogy össze nem illő elemeket kevernek össze. Egy igazán jó zene soha nem egy dologról szól csak. Nem csak egy szint van, amin azt értékelni lehet. A könnyűzene tulajdonképpen az afroamerikai kultúra zenéje. Nem szeretném, ha ezt most úgy értenék néhányan, hogy nem valami bajom van az afrikaiakkal, vagy bárkivel is. Én nem értékelem, csak megállapítom, hogy különböző a gyökér. Az, hogy én magyarnak születtem, nem véletlen, és én a saját kultúrám éltetéséért vagyok felelős. Arról nem is beszélve, hogy egy amerikai néger gyülekezetben jól érezhetem magam, akár táncolhatok is velük, de az, ha ezt én az életem minden napján, minden istentiszteleten így éljem meg, egyfajta kivetkőzést jelentene saját magamból. Nem hiszem, hogy Isten ezt elvárja tőlem.

Szerintem a zene nem csak érzelmi kérdés, hanem nevelő hatása is van. Kálvin ókori példaképekre hivatkozva látja be, hogy a zene különböző irányba hajtja a szívet. Nekünk arra kell törekednünk, hogy a zene olyan legyen, ami jó irányba hajt. A mennyiség nem igazolja a minőséget.

Fekete Ágnes: Ma, a hónap utolsó szerdáján egy istentiszteletre látogatunk el. Az elmúlt héten Hamar István szolnoki lelkész Miskolcon, esténként a Jézus keresztje körül megjelenő tanítványokról beszélt. Most Simon Péterről lesz szó.

"Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait." Ő erre így válaszolt: "Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is!" Jézus azonban ezt felelte: "Mondom neked Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem."

"Én, Uram? Ha a többi hitvány tanítványod mind megtagadna is, rám számíthatsz. Veled megyek a börtönbe is, veled megyek meghalni is." – mondja Péter. "Mielőtt a kakas megszólal háromszor tagadsz meg engem." (Lk. 22, 31-34)

Hamar István: Péter ezt nem tudja elképzelni, mert annyira szereti Jézust, annyira tiszteli, és amit mondott, azt őszintén mondta. Milyen komoly leckét tanult meg Péter Jézus mellett onnantól kezdve, amikor azt mondta, hogy mentse Isten Jézust a szenvedésektől, a haláltól, nem eshet meg mindez Jézussal, idáig, amikor kész vele meghalni. Ez az ember igazodott Jézushoz, nem úgy, mint Júdás, aki Jézust akarta magához igazítani. Péter tudta, hogy ki a Mester. Jézus után ment, és ha Jézus a börtönbe megy, akkor a börtönbe megy utána, ha pedig meghal, akkor utánahal ő is. Ezt ő komolyan így gondolta.

Erre próbálja Jézus felkészíteni a tanítványokat: ezekben a kritikus percekben, órákban legyenek készek arra, ami őket is éri. Ez még nem a vértanúhalál, nekik nem kell meghalniuk, szenvedés nem vár most még rájuk, de végig kell nézniük, ahogy Jézust majd elfogják, megkínozzák és kivégzik. Azt kéri Jézus, hogy készüljenek erre. A Gecsemáné kertben leülteti a tanítványokat, és azt mondja nekik, hogy vigyázzanak és imádkozzanak. A Lélek kész, de a test erőtlen. Külön elviszi Pétert, Jakabot és Jánost. Azokat, akik a legközelebb álltak hozzá, arra kéri, hogy imádkozzanak. Ő maga egy kicsit odébb ment, és az akkori szokás szerint hangosan imádkozott, a tanítványok hallották és feljegyezték: "Atyám, ha lehetséges, ne kelljen kiinnom e keserű poharat, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, legyen úgy, ahogy te." Visszamegy Jézus, alva találja a tanítványokat. Az ember Jézus gyönge, a tanítványok látszólag erősek. Jézus rimánkodik, imádkozik, tusakodik, vért verejtékezik, a tanítványok pedig alszanak. És így történik meg, hogy az utolsó nehéz órára Jézus felkészülten érkezik. Ő nem csak tanította a tanítványokat így imádkozni: Atyám, legyen meg a te akaratod, hanem meg is cselekedte. Ő csinálta igazán így. Ez nem a változtathatatlanba való belenyugvás. Jézus tudatosan vállalja az Atya akaratát, a feladatot, a váltsághalált. És innentől kezdve Jézusnak nem reakciói, hanem akciói vannak. Ő nem arra reagál kapkodva, ami vele történik, hanem az ő kezében van a döntés. Ö áll ki az őt elfogó katonák elé megkérdezve, hogy kit keresnek, mert ha őt, akkor itt van, fogják el. Ő az, aki az eseményeket egészen a haláláig irányítja.

Nem így a tanítványok, akiket készületlenül ért ez az óra. Jézus annyira szerette volna, ha felkészülnek, de ők aludtak, nem imádkoztak, nem itatódtak át Isten akaratával. Amikor Jézust elfogják, Péter elkezd vagdalkozni azzal a karddal, amely az oldalán volt. A tanítványok nem viseltek egyébként kardot. Miért volt ott ez a kard? Meggyőződésem szerint azért, hogy a tanítványokat ne bántsák, hogy azzal menekülhessen el, hogy ne merjék üldözni, mert kard van nála. Jézus nem akart verekedést a Gecsemáné kertben, Péter pedig nem kérdezte meg Jézust, hogy mit akar. Ösztönösen kezd el vagdalkozni, Jézus leállítja: aki kardot emel, kard által vész el. Meggyógyítja a megsebzett szolga fülét. A tanítványok eltűnnek, Jézust elviszik a főpaphoz, hogy egy koncepciós per során kimondják a halálos ítéletet. Péter távolról követi. De még mindig nem dolgozta fel az eseményeket. Egyébként oda sem hívta senki a főpap udvarába. A kíváncsiság vitte oda. Nem azzal az elhatározással ment oda, hogy akármi lesz Jézussal, ő követi. Tétován, tanácstalanul, kíváncsian ment oda, és ebben a zavart, készületlen lelkiállapotában éri váratlanul a szolgáló felismerése: "ez is velük volt, te is a tanítványa vagy, még a beszéded is elárul". Háromszor felismerik, és ő háromszor tagadja meg.

Egészen más ez, mint Júdás árulása. Júdás arra tudatosan készült. Júdás tele volt keserűséggel, csalódottsággal és a Sátán egyre jobban behálózta a szívét. Gyűlöletté, bosszúvá érlelte a keserűségét. Utólag megbánta. Péter nem megfontoltan cselekszik, hanem ösztönösen, kapkodva, a pillanat hatása alatt, ahogy annyiszor tesszük mi is.

Egy nagyon híres birkózó kiállt egyszer egy kocsmában azzal, hogy adjon neki bárki egy pofont a jelenlevők közül, és ha észreveszik, hogy egy kicsit is belerendül, akkor mindent fizet, amit kérnek. Néhányan próbálkoztak, a híres birkózó természetesen meg sem rezdült. Egyszer csak odalépett hozzá valaki, és egy közepes nagyságú pofont adott neki, mire a birkózó majdnem eldőlt. Tudjátok, hogy miért? Ez az ember balkezes volt. A birkózó jobbkezes pofonokra készült, szépen kitámasztotta magát és várta a pofont. De a másik oldalról kapta, és majdnem eldőlt. Így játszik velünk az ördög. Mindig ott támad, ahol nem várjuk. Mindig készületlenül ér a kísértés.

Szolnokon a gyülekezetünknek volt egy kedves tagja, akinek a nyakában volt egy kereszt. A mestersége fodrász volt. Egyszer egy párttag feleségét dauerolta, és a vendége meglátta a nyakában a keresztet. Megkérdezte tőle, hogy mi az. "Édesanyámtól egy ajándék." – hangzott a felelet. "Ha még egyszer a nyakadban látom, nem jövök hozzád többet." S abban a pillanatban végiggondolta, hogy ha ez az asszony nem jön, és vele együtt a barátnői sem, akkor egy csomó kuncsaftot el fog veszíteni. Rögtön kivette a nyakából a keresztet. A mai napig nem tudja magának megbocsátani. Váratlanul érte ez a támadás. Nem úgy akasztotta a nyakába a keresztet, hogy ha bárki bármikor megkérdezi, hogy miért van a nyakában ez a kereszt, akkor elmondja neki: "mert ez a Megváltóra emlékeztet engem, akinek a legtöbbet köszönhetem, mert édesanyámtól kaptam, aki bevezetett a hitbe". Ő ezt nem gondolta soha végig, készületlenül érte a kérdés, és belebukott. A példákat magunkban folytassuk a saját példáinkkal. Ott gáncsol el a Sátán, ahol nem várjuk.

Megtörténik tehát a tagadás, íme, a kőszikla. A gyakorlati vizsga nem sikerült, megbukott. És ráadásul, amikor harmadszor megtagadja Jézust, megszólal a kakas, ahogy Jézus mondta, és nyílik a főpap tanácstermének az ajtaja, kitoloncolják Jézust, és ő hátrafordulva rátekint Péterre. Mi lehetett ebben a tekintetben? "Péter, az vagy, kőszikla? Hol vagy? Ugye úgy történt minden, ahogy megmondtam." De ebben a tekintetben lehetett még valami: valami határtalanul szeretetteljes, könyörületes pillantás is. Talán az is eszébe jutott Péternek, amit az Úr mondott: én imádkoztam érted, te idővel megtérvén atyádfiait erősítsd. Ettől a tekintettől Péter megtántorodott, kiment az udvarról, nekidőlt egy fának és keserves sírásra fakadt.

Elmúltak az ünnepek Jeruzsálemben, a húsvét, a páska, a tanítványok hazamentek Galileába, s Péter, a vezér magához ragadja a kezdeményezést. "Menjünk el halászni, valamiből meg kell élni." De nem fognak semmit. Reggel a parton ott áll Jézus: "Fiaim, van-e valami ennivalótok?" "Nincs semmi." "Vessétek ki a hálótok jobb felől." Kivetik, és alig bírják kihúzni a hálót. "Az Úr van ott" – kiált fel János. Péter elsőnek megy ki, és ott várja őket Jézus a terített asztallal. Félrehívja Pétert.

Hányszor térünk így vissza valamilyen görbe útról: emlékezünk arra, amikor először találkoztunk Jézussal, arra, ahogy először elhívott. Amilyen csodákat tett velünk, amilyen jóságos volt hozzánk. Ezt most újra átélte Péter. Igen, így kezdődött. Aztán, jaj, hogy folytatódott. És Jézus végtelen tapintattal feltesz három kérdést: "Simon, Jóna fia, csakugyan jobban szeretsz engem, mint a többi tanítvány?" Péter már nem meri azt mondani, hogy jobban, csak azt mondja: "Uram, én szeretlek téged." "Simon, Jóna fia, szeretsz te engem?" "Te tudod Uram, hogy szeretlek." "Akkor őrizd az én juhaimat." Harmadszor is kérdezi: "Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem." S mivel háromszor kérdezte, Péter megértette, hogy Jézus mindent tud. Tudja, hogy mi történt ott az udvaron, utalt is rá. "Uram, te mindent tudsz, de ha mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek téged." "Akkor őrizd az én bárányaimat." Ebben a megbízásban, amibe Pétert végleg beállítja pásztori szolgálatába, benne van a megbocsátás. Nem kellett, hogy szó szerint elhangozzék. Hihetetlen tapintattal megsimogatja, talpra segíti, és a többiek elé állítja Jézus a meggyógyult tanítványt, aki mostantól fogva kőszikla lesz.

Mindannyian csak úgy lehetünk szilárd építőkövek, ha ezt az utat végigjárjuk, s ha tudjuk, hogy minden erőnk, bölcsességünk, minden hatalmunk tőle van.
Ámen