2008-09-09

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Tegnap előtt bőrig ázva érkezünk az iskolába. Valaki így fogadott az épületben: "Na, ez a hét is jól kezdődik!" Én meg csak úgy magamban dünnyögtem: "Szerintem inkább kaptunk ajándékba még pár napot a nyártól." Hiszen nem az a természetes, hogy ősszel esik az eső? Nem is tudom, hogyan magyarázható meg, hogy sok ember mindent olyan sötéten lát, mintha a világnak az volna a dolga, hogy őt napról napra melengesse. Vajon miért nem tudunk hálásak lenni azért, amit kaptunk? Miért érezzük személyünk elleni támadásnak, ha netán mennydörgés és vihar van, vagy szárazság? Pedig mindez az élet velejárója. Vannak emberek, akik eljutnak arra a bölcsességre, hogy elfogadják az életet Isten kezéből olyannak, amilyen. Most folyik a paralimpia. Hihetetlen erő van abban, amikor egy mozgássérült el tudja fogadni az állapotát, sőt, örömmel tud élni azok között a keretek között, amelyek adottak. Egy paralimpikon vívóval, Dani Gyöngyivel kiutazása előtt beszélgetett Vörös Virág. Megdöbbentő történet arra nézve, hogy a legmélyebb öngyilkos depresszióból is van gyógyulás.

Dani Gyöngyi: Leugrottam egy négy emeletes ház tetejéről, mert meg akartam ölni magam, de nem haltam meg, viszont eltörött a gerincem. Deréktól lefelé lebénult a lábam, és keresszékbe kerültem. Amikor magamhoz tértem, átértékelődött az életem: nem akartam meghalni többé, és nem estem kétségbe, mert nem sikerült az öngyilkossági kísérletem. Úgy éreztem, oka volt annak, hogy életben maradtam. Ki akartam deríteni, mi az. Ekkor találkoztam Istennel. Minden hasonló traumát átélt embernek szembe kell néznie ezzel a kérdéssel. Az egyik lehetséges reakció ilyenkor, hogy ha Isten létezik, de hagyta, hogy velem ez történjen, akkor inkább nem akarom Őt, vagy nem hiszek benne. A másik pedig az abba vetett hit, hogy az életben maradásnak oka van. Én ezt választottam, és azóta tisztán látom az életutamat. Látom, hogy Istennek célja volt azzal, hogy most itt ülök ebben a kerekes székben. Hiszek benne, hogy én így tudok adni az embereknek valamit magamból. Nem neveltek vallásosan. Ennek ellenére mikor a balesetem után hazamentem Kaposvárra, megtalált egy közösség, és megtanítottak arra, hogyan kell Istennel beszélgetni, hogyan legyek tudatosan hívő keresztény.

Vörös Virág: Ez a megtalálás pontosan hogyan történt?

Dani Gyöngyi: Kerestem a tanulási lehetőségeket, s így kerültem a Marczibányi térre, a Mozgássérültek Állami Intézetébe. Míg ott voltam, templomba járó emberekkel kerültem kapcsolatba, de nem ez érintett meg először, csak a barátságukat kerestem. Moziba jártunk vagy szórakozni, de a hitéletről addig nem esett szó, amíg egyszer el nem hívtak egy ifjúsági találkozóra. Először nem akartam menni, de végül rávettek. Döbbenetes élmény volt. Azt vártam, hogy bigott, beszűkült világnézetű emberekkel találkozom majd, ehelyett nyitott, mosolygós fiatalok énekeltek, gitároztak, és nagyon jó hangulatot teremtettek. Remek prédikációkat hallottam, s mindezek hatására száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Hazamentem Kaposvárra, ahol már elterjedt a hír, hogy mi történt velem. A húgom egyik tanára feljött hozzám beszélgetni, aki szintén egy közösséghez tartozott. Nemsokára megkeresztelkedtem, majd egy év múlva – immár keresztényként – visszamentem a Marczibányi térre tanulni. A lelki fejlődésemben nagyon sokat segített még a sport. Ennek a kapcsán ugyanis olyan emberekkel találkoztam, akiknek szintén az életük része volt, azaz természetesnek tartották, hogy reggel, amikor felkelnek, nem kisétálnak a fürdőszobába, hanem kigurulnak. Nem volt bennük önsajnálat. Az, hogy én úgy tudom venni a kerekesszékes létet, ahogy, nagy mértékben nekik köszönhető. Szerettek, megbecsültek, még kosárlabdázni is elvittek, pedig egyedüli lány voltam a csapatban. Fontos volt, hogy láthattam ilyet, mert volt ellenpélda is. A rehabilitáción sok magába zuhant emberrel találkoztam, ami alapjában véve nem is csoda, hiszen friss sérültekről volt szó.

Vörös Virág: Tehát a sportnak megtartó ereje volt?

Dani Gyöngyi: Nagyon sokat segített abban, hogy ne kezdjem el sajnálni magam, hanem kezdjem el élni az életemet a kerekesszékben. Ez a "terápia" annyira jól sikerült, hogy ha valaki egy ideje ismer, egyszerűen elfeledkezik arról, hogy kerekesszékben ülök. Néha még az edzőm is azt mondja, hogy álljak fel és menjek arrébb, szerintem fel sem tűnne neki, ha tényleg megtenném.

Vörös Virág: Ez nem fájó?

Dani Gyöngyi: Nem, kifejezetten jól esik. Nem szeretem, ha túl óvatosak az emberek, és azt suttogják: "Ne mondj ilyet, mert Gyöngyi itt van, és hallja", vagy "ne táncolj, mert Gyöngyi látja", holott én is nagyon jól tudok táncolni a magam módján. Vannak problémáim természetesen, de azok éppen ugyanolyan mindennapiak, mint más emberé. Nem a kerekesszék a probléma, az megoldható. Ha be akarok vásárolni például, keresek egy olyan boltot, ahol nincs lépcső. Az én üzenetem az élni akarás és az életkedv. Fontos, ha bármi problémája van az embernek, hogy meg tudja látni a pozitív dolgokat, illetve el tudja fogadni a kereszteket. Sokan felrótták, hogy túl könnyen elfogadtam a kerekes széket. Szerintem azonban, aki már tíz éve képtelen elfogadni a helyzetét, és még mindig egyik orvostól a másikig jár, az cselekszik bután, mert elmegy mellette az élet. Én kihozom az enyémből a legtöbbet. Természetesen az első évben, amikor még otthon voltam Kaposváron, én is jártam egyik orvostól a másikig. Amikor azonban felkerültem Pestre, ezt abbahagytam. Azt mondták, ha három év alatt nem történik változás az állapotomban, akkor el kell fogadnom. Az első évben még gyakran próbáltam lábra állni, de aztán elkezdtem másra is figyelni, elkezdtem élni, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy eltelt a három év.

Vörös Virág: Amikor is biztossá vált, hogy már nem tudsz felállni.

Dani Gyöngyi: Igen, de addigra már megbarátkoztam a gondolattal, így nem volt sokkoló. Elfogadtam, persze fokozatosan.

Vörös Virág: Sosem küzdöttél azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nem ugrasz le? Nem volt benned önvád?

Dani Gyöngyi: Legfeljebb játék szintjén elképzeltem, hol tartana ma az életem. De az az igazság, hogy akkor bizony egész más irányba mentem volna, és nem biztos, hogy az jó lett volna. Egyébként ez egy felesleges játék, mert leugrottam, és így alakult az életem. Az, hogy azon rágódom, "mi lett volna, ha…", nem visz előre. Az a kérdés, mit tegyek, hogy most jobb legyen.

Vörös Virág: Mi indított arra, hogy megkísérelj véget vetni az életednek?

Dani Gyöngyi: A lelkiismeretemmel ellenkező életet éltem. Másfelé vitt a testem, mint a lelkem, nem voltak összhangban. Semmi szerelmi bánatról nem volt szó, egyszerűen éreztem, hogy az életstílusom nem helyén való, de gyenge voltam ahhoz, hogy ezzel szembenézzek, és megoldást keressek. Úgy gondoltam, hogy ezen már nem tudok változtatni, úgyhogy inkább abbahagyom. De Valaki azt akarta, hogy ne hagyjam abba. Ez nagy pofon volt, elgondolkodtam, észbe kaptam. Azóta olyan dolgok történtek velem, amelyek teljesen megváltoztatták az életemet.

Vörös Virág: Milyen várakozásokkal tekintesz az olimpiára? Ez az első?

Dani Gyöngyi: Nem, már voltam Athénban is, ahol az egyéni tőr számban második lettem. Ez nagy meglepetés volt nekem is és az edzőimnek is. Csapatban szintén másodikok lettünk. Pekingben nem lesz csapat, úgyhogy az egyéni számokban kell jónak lennünk, ami nem lesz egyszerű, mert az ázsiaiak kijelentették, hogy Pekingből sem az olimpiáról, sem a paralimpiáról nem hozhat ki más nemzet aranyérmet. Ha megnézed az éremtáblázatot, láthatod, hogy ezt a célkitűzést majdnem maradéktalanul sikerült teljesíteniük. Félelmetes.

Vörös Virág: Mennyiben más a paralimpia szellemisége?

Dani Gyöngyi: Egyenlőre még nem ment el annyira a pénz irányába, mint az olimpia. Hangsúlyosabb a csapategység. Athénban a legfőbb szurkolóink a vak csörgőlabdás fiúk voltak. Hihetetlen lelkesen kiabáltak le nekünk, és biztattak minket, ami persze nagyon jól esett. Természetesen mi is ott voltunk az ő meccseiken. A speciális olimpián pedig – amelyet az értelmi fogyatékosoknak rendeznek – mindenki aranyérmet kap. Láttam egyszer az egyik ilyen olimpián, hogy az egyik Down-kóros versenyző bevárta a másikat, és segített neki felállni, amikor az elesett. Ez annyira szívmelengető volt, hogy megkönnyeztem. De nálunk ilyen azért nincsen. Mi próbáljuk legyűrni a másikat uszodában, atlétikateremben vagy páston.

Vörös Virág: Ebben a várható nagy küzdelemben milyen szerepe van a személyes hitednek?

Dani Gyöngyi: Úgy gondolom, hit nélkül nem lehet csinálni semmit. Az enyém doppingként hat rám. (Ez engedélyezett is.) Mindig úgy megyek a pástra, hogy előtte elmondok egy kis fohászt, amiben azt kérem, hogy Isten akarata legyen meg. Elsődleges célom mindig, hogy egy jót játsszam. Ha Isten azt akarja, hogy emellett még én legyek a győztes is, azért nagyon hálás lennék. Ha így történne, elsősorban neki köszönhetném.

Fekete Ágnes: Sok ember életének az ad értelmet, hogy sportol, vagy más szép célért küzd, míg másoknak az ad erőt, hogy segíthetnek. Tóth Emese, a budapesti református teológián tanul. Nyáron önkéntesként dolgozott a Böjte Csaba-féle otthonokban. Tapasztalatairól számol be.

Tóth Emese: Mikor meglátogattuk a napköziseket, igen rossz körülményekkel találkoztunk. Egy villában laknak a gyerekek, ami régen nagyon szép lehetett, de most elhanyagolt állapotban van. Amikor az ember belép, rögtön érzi, hogy a WC higiéniája nem a legmegfelelőbb. Egy szobában három ágy áll és talán még egy asztal, de a bútorok sincsenek megfelelő állapotban. Döngölt föld van padlóval, teljesen ápolatlan minden, valószínűleg évekkel ezelőtt takarítottak utoljára. Nagyon látszik, hogy nincs pénz. De a gyerekek otthonául szolgáló házban sem jobb a helyzet. Mikor elmentünk egy családhoz, csak egy nagymamát találtunk otthon, aki lényegében elküldött minket. Azt mondta, hogy vigyük vissza a gyerekeket, mert nem tud velük mit kezdeni. A szüleiket csak két hónap múlva várta vissza.

Fekete Ágnes: Miért jártok a családok otthonaiba?

Tóth Emese: A gyerekeket először egy hét próbaidőre hozzák be. Ezután dönt a szülő arról, hogy beadja-e a gyereket végleg, vagy sem. Az imént említett esetben lejárt ez az egy hét, és hazavittük a gyerekeket, a szülő döntésére várva, a szülő azonban már nem volt sehol.

Fekete Ágnes: A gyerekek ezt hogyan élik meg?

Tóth Emese: Eltérően, de természetesen senki sem igazán jól. Mesélnek néha a szüleikről vagy az otthoni körülményeikről. Gyakran sírnak. Az egyik azért, mert hiányzik neki az anyukája, a másik meg azért, mert nem akar hazamenni. Általában megszokják a helyzetet.

Fekete Ágnes: Hogyan merül fel egyátalán annak a lehetősége, hogy egy gyerek bekerüljön egy ilyen iskolába?

Tóth Emese: Az otthon vezetői elmennek olyan helyekre, ahol feltehetőleg segítségre szoruló gyerekek vannak. Vagy valaki előre szól nekik, vagy maguktól találnak ilyen házat. Bemennek, és elmondják a lehetőségeket. Lehet ruhát kérni, vagy a gyereket napközi otthonba adni, illetve iskolába járatni bentlakás nélkül. Két gyermekvédelmi központban voltam, Gyimesben és Tusnádfürdőn. Ez a Böjte Csabáék láncához tartozó két ház.

Fekete Ágnes: Hogyan kerültél oda református teológus létedre?

Tóth Emese: A teológián mesélt valaki ezekről az otthonokról, és felvetette, hogy ki lehetne menni. Tavaly úgy döntöttem, elmegyek vele, és azóta is visszajárok. Mindenben segítségre van szükség, a költözködéstől elkezdve a gyerekekkel való foglalkozásig. A nevelőknek nagyon sok dolga van, egyenként nevelnek nyolc-tíz gyereket, úgyhogy jól jön nekik még az időszakos segítség is.

Fekete Ágnes: Amolyan külsős baráttá alakulnak a segítők?

Tóth Emese: Igen, sőt gyakran meg is próbálják rábeszélni az embert, hogy hosszabb időre maradjon akár nevelőként is. Egyre több a gyerek, és egyre kevesebb azok száma, akik vállalják őket, foglalkoznak velük. Ezek a gyerekek nem árvák, van családjuk, csak nem tudják őket eltartani, ezért kerülnek oda. Hétköznap mindig ott vannak, csak nagyon ritkán járnak haza. De a szüleik beleszólhatnak a nevelésbe, és el is vihetik őket, amikor akarják.

Fekete Ágnes: Akkor ez egy amolyan "hétközi" otthon?

Tóth Emese: Hétvégén is bent vannak a legtöbben, leginkább csak nyári vakációra mennek haza. Legalábbis, akinek van hova. Nagyon kusza családi viszonyok vannak, nem is lehet követni, hogy kinek ki az apja, testvére, féltestvére. Sok leányanya is van, gyakran előfordul, hogy valaki tizennégy évesen szül.

Fekete Ágnes: Ezek cigány családok?

Tóth Emese: Magyarok. A kommunizmus áldozatai, mert eredetileg a földművelésből éltek, majd erőszakkal lezavarták őket a bányákba dolgozni, mikor pedig bezárták a bányákat, sorsukra hagyták őket. Az a szomorú, hogy ezek az emberek már nem csak anyagilag szegényedtek el. Sok probléma van az alkohollal is, elfolyik rá az amúgy nem létező pénz, és nem tudnak törődni a gyerekekkel.

Fekete Ágnes: Milyen a lelkisége ennek az otthonnak?

Tóth Emese: Imádkoznak evés előtt, evés után, lefekvés előtt. Volt olyan, hogy egy kilenc éves kislány egyedül nevelte a másfél éves kisöccsét, mert a szülők dolgoztak, és nem néztek rájuk hónapokon keresztül. Fönt pásztorkodnak a hegyekben, nyári kalyibákban élnek, vigyáznak az állatokra, készítik a sajtot és az ordát, s nem jönnek le hónapokig, a gyerekek meg lent azt csinálnak, amit akarnak.

Fekete Ágnes: Ez a két gyerek beköltözött egy ilyen otthonba?

Tóth Emese: Ők öten testvérek, akik egymást segítették, a szomszédok pedig szükség esetén besegítettek. Sajnos nagyon sok ilyen történet van. Megdöbbentő dolgokkal találkozik az ember.

Fekete Ágnes: Ilyen jelentős mértékben szegényebb Románia Magyarországnál?

Tóth Emese: Nem feltétlenül. Inkább azt mondanám, hogy léteznek ennyire elszegényedett emberek. Vannak az út mentén omladozó csűrök, amiről az ember nem is gondolná, hogy családok laknak bennük. De nem mindenkinek szélsőségesen rossz a helyzete. Vannak olyan gyerekek, akiknek "csak" annyira van szüksége, hogy megadják nekik a normál kereketeket. Ők reggel elmennek iskolába, utána az otthonban ebédelnek, délután foglalkoznak velük, segítenek a leckeírásban, kapnak vacsorát, és utána hazamennek. Nem az a cél, hogy kiszakítsák a gyerekeket a családokból.

Fekete Ágnes: Milyen érzés volt kint lenni?

Tóth Emese: Jó volt segíteni, és érezni, mennyire hálásak a gyerekek. Sok mindent csináltunk: takarítottunk, főztünk, gyerekekre vigyáztunk, altattunk, ébresztettünk, öltöztettünk, fésültünk. Ha valakinek szüksége volt rá a pótvizsgák miatt, még korrepetáltunk is. Volt olyan is, hogy a napköziseknek vittünk ebédet, mert tudtuk, hogy ha mi nem törődünk velük szünidőben, amikor ugye nincs napközi, akkor senki nem fog. Aztán látom, hogy ezek a gyerekek – főként a nagyobbak – tudják, kinek kell megköszönni, hogy van mit enniük és hol lakniuk. Beszélgettem egy lánnyal, aki hitoktató lesz majd. Jó volt látni, hogy van, akinek sikerül felfedeznie Istent. Természetesen nem ő az egyetlen, de sokaknak segíteni kell Isten megismerésében, mert vannak nevelők, akik ezt nem teszik, pedig ez sokat tud adni. Isten nélkül nem is lehet ott dolgozni. Azok a nevelők, akiknek nincs kapcsolatuk felfelé, nem is nagyon bírják. Nagyon nehéz nekik, mert fel kell fogni sok olyan dolgot, ami felfoghatatlannak tűnik, és el is kell viselni sok mindent. Azoknak, akik ezt nem egyfajta indíttatásból vállalják, nagyon nehéz. Az istenkeresésen kívül azért van más célja is az intézetnek, mégpedig az, hogy a tanulók később el tudjanak helyezkedni. Hihetetlen, hogy mennyire határozottak az ottani gyerekek ezzel kapcsolatban. Nálunk ebben a korban legfeljebb annyi a terv, hogy elvégezzünk egy gimnáziumot, aztán egy egyetemet, aztán majd meglátjuk… Ezzel szemben ott már 13-14 évesen tudatosan arra készülnek a gyerekek, hogy szakácsok vagy autószerelők lesznek. Lehetőséget adnak nekik arra is, hogy a gimnáziumi éveik alatt kollégiumban lakjanak, ugyanis ezt kifizetik nekik. De olyanok is vannak, akik Déváról egyetemre kerültek, és Kolozsváron egy számukra fenntartott albérletben. Együtt élnek, és együtt tartják el magukat alkalmi munkákból.

Fekete Ágnes: Sokan járnak le segíteni?

Tóth Emese: Nyaranként sok önkéntes van, úgyhogy a nevelők el tudnak menni szabadságra. Télen és iskolaidőben kevésa tanár, viszont olajozottabban működik minden. Amikor mi ott voltunk tíz perc alatt húsz gyerek csimpaszkodott az emberre, egyik a nyakában ült, másik a karján. De ha valaki tud valamennyit azokról a körülményekről, amelyekből ezek a gyerekek jönnek, szívesen segít, és nem zavarja az ilyesmi, sőt, még szívmelengető is. Eredetileg Tusnádra mentünk, de ott kilenc-tíz gyerekre kilenc nevelő jutott, ami bőven elég, ezért átmentünk Gyimesbe, ahol viszont senki sem volt. Nyár vége felé visszamentünk Tusnádfürdőre, már addigra már mindenki elment, így ott is volt még munka.

Fekete Ágnes: Hol laknak az önkéntesek?

Tóth Emese: Minden házban van számunkra vendégszoba fenntartva. A nevelők is bent laknak, nem is dolgozhatnának ott másként.

Fekete Ágnes: Van olyan házvezető, aki Magyarországról ment át?

Tóth Emese: A jelenlegi tusnádi házvezető például kecskeméti.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol római levelének tizenkettedik részéből, válogatott verseket!

"Szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megismerhessétek, mi az Isten akarata!"

Nagyon sokan szeretnék kikutatni Isten akaratát. Hihetetlen sokan vannak, akik keresik a jövőt, akik szeretnének belekukkantani Isten tervébe, és akár jó szándékkal a maguk életét ehhez a szándékhoz igazítanák. Milyen jó lenne tudnunk, mi a következő lépés. Akár Magyarországon, ha legalább látnánk valamiféle szándékot, hogy merre vezetik ezt a kicsi népet! De csupán sejtéseink vannak.

Rendkívül érdekes, amit Pál apostol tanácsol azok számára, akik Isten akaratára kíváncsiak. Először is szánják oda a testüket Istennek. De miért éppen a testüket? I sten, aki nem látható szellemi lény, miért tart igényt a testünkre? Mert ez a hitünk legelső megvallása. Ugyanis hitünk alapja, hogy ami látható, az csakis a láthatatlanból jöhetett létre. Minden tapintható, ízlelhető valóság csakis a nem tapinthatóban, az ízlelőbimbóinkkal nem érzékelhetőben gyökerezik. Ezt szépen elmondja sok ember.

Fel is nézünk néha-néha az égre, és amikor meglátjuk a végtelen csillagteret, megjelenik szemünk előtt az a Valaki, aki minden valóság mögött áll. Aztán visszasüppedünk a mindennapokba, és úgy teszünk, mintha nem így lenne. Odaszánni testünket hitvallás. Azt mondom ezzel, ami látható, ami vagyok, az Istentől jött. A lelkünket könnyű odaszánni, mindenki fel-felsóhajt az Istennek egy fohászt. Ő azonban arra vár, hogy tudatosan egész látható valónkat szánjuk oda. Ezért van az, hogy a legősibb szokás a böjt. Amikor meg tudom vonni magamtól az ételt, amikor valamit teszek ezen az úton, nyilván nem egy különös jócselekedet, mégis jel arra, hogy képes vagyok testemet megzabolázni. A test odaszánása az is, amikor jót teszek. Amikor elhiszem, hogy valakinek a lelke épül az által, hogy egyre gyengülő izmaimat használom őérte. Mindenképpen a testünk az, amelyik megvallja a lelkünk hitét.

S ha ezt megtettük, akkor jön Pál apostol második tanácsa: ne igazodjatok ehhez a világhoz, hanem újuljon meg az értelmetek. Isten akaratát soha nem tudja meg az, aki első lépésben nem vallja meg a hitét, másodsorban pedig nem újul meg az értelme. A mai korban különösen érzékelhető mennyire nem az értelmünkre szeretnénk alapozni cselekedeteinket. A pillanatnyi érzéseket és indulatokat hergelik, és még a legellenállóbb embereket is sokszor becsapják. Állítom, hogy senki nem lépi át egy nagy bevásárlóközpont küszöbét úgy, hogy valami módon be ne csapták volna. Ilyen világban élünk.

A Biblia a testüket odaszánt embereket logikus gondolkodásra hívja. Fontos a sorrend. Ha még nem vagyok arra képes, hogy a látható valóságot a láthatatlanból értelmezzem, ha még nem látom azt, hogy minden földi mozdulatom hitvallás, akkor hiába keresem a logikát. Akkor a plakátok logikusnak tűnő felszínes érvelése lesz az én érvelésem is. Ilyenféle mondatok hagyják majd el a számat: pénz kell, meg kell élnen, tehát így és így kell tennem. De megláthatom, hogy Isten logikája egészen más. Az első gesztus az odaszánás, egy határozott állítás, a második pedig egy tagadás. Nem igazodom a világhoz. Nem erre a szabásmintára szabom magam.

Gyerekeink most érkeztek abba a korba, amikor elkezdik méregetni magukat, ki mibe öltözik, milyen is az ő saját ízlésük. Ez természetes folyamat. Az ember értelmének a folyamatos megújulása teszi képessé az odaszánt embert arra, hogy ne a másik embert majmolja. Ha megtaláltam életem nagy állítását, és utána ki tudtam mondani a tagadást is arra, amire kell, akkor egyszer csak felfénylik az Isten útja.

Hihetetlen pontosan ki tud rajzolódni ebben a fejlődésben az, amit tennünk kell. Emlékszem, amikor lelkészként kerestem a helyemet. Amennyire világos lett, hogy csak Istennek kell szolgálnom és nem a kollégákhoz igazodnom, annyira világos lett az is, hogy mit kell tennem. Adja Isten, hogy mindannyian készek legyünk kimondani a nagy igeneket és a nemeket, és ezek gyümölcseként felismerjük Isten akaratát.
Ámen