2015-03-18

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat. Fekete Ágnes vagyok.
Nemrég voltak a Magyarországi Református Egyházban a választások. Három egyházkerületben ugyanazt a püspököt választották meg, aki eddig is betöltötte ezt a tisztet. A Tiszántúli Egyházkerület viszont újként, Fekete Károlyt választotta vezetőjéül.

Fekete Károly: A református egyházban nagyon fontos kulcsszó az egyetemes papság. Én ezt komolyan gondolom, és számítok azokra a nem lelkészi végzettségű presbiterekre, egyháztagokra, akik készek együttgondolkodni, és hozzá tudnak tenni valamit az egyházi közélethez, amelyben nagyon sokunknak van hiányérzete. Gyakran nem látjuk, hogy kire számíthatunk. Egy bizonyos idő múlva szeretném majd boldogan konstatálni, hogy sokan vannak körülöttem, akik hozzá tudnak tenni azokból a lelki ajándékokból, amelyeket ők kaptak.
Fekete Ágnes: Mert övék az egyház, és egybetartozunk.
Fekete Károly: Együtt vagyunk az egyház. Biztosan sokat kell mondani még ezt, és érzékeltetni kell, hogy nemcsak a protokolláris jelenlét van, hanem van egy olyan figyelem és számontartás. Ez többek között a saját imádságaimban mutatkozik meg. Hiszen az egyházi vezetőnek könyörögnie kell azokért, akikért van, illetve, hogy együtt is tudjanak imádkozni. Meg kell tudnunk beszélni bizonyos dolgokat akkor is, ha nem mindenben értünk egyet, vagy a megoldási módokban különbözünk, mert a cél az egyház építése és a krisztusi arcra való formálódás egyénileg is, meg közösségileg is. Szeretném hinni, hogy ebben az egyháztagjaink is fantáziát látnak, hogy együtt formálódjunk, azaz reformálódjunk, vissza a krisztusi indulatra: az Ő akaratához idomuljunk.
Fekete Ágnes: Gondolom, van néhány olyan dolog, amelyben szükség van a változtatásra. Például azt látom, hogy ahhoz a kérdéshez, hogy hány anyaegyház van, régóta nem mertek hozzányúlni.
Fekete Károly: Ambivalens érzéseim vannak. Szerintem az egyházközségek egy részében kollegáink azzal nyugtatják magukat: "Mi családiasak vagyunk, kevesen vagyunk, és jól megvagyunk együtt." Közben a statisztikák azt mutatják, hogy vannak még ott megkeresendők. Másutt pedig nagyon minimális a létszám, a jelenlét, és mégis megvan az a régi dicsőségre való építés, hogy "ez egy nagy patinás egyházközség" volt. Ez ma már nem látszik. Elmaradt az a belső építkezés. Valószínűleg többféle fronton kellene elindulni. Van, ahol fel kell emelni azt a kevés, de minőségi lélekszámot, és van ahol biztatni, lelkesíteni kell arra, hogy ne elégedjünk meg a múlttal, hanem a jelenben tegyük meg azt, amit mi megtehetünk. Mind a kettő irányra szükség van. A peremvidékekről behúzódnak az emberek a városok, vagy az ország közepe felé. Amennyiben egy lelkész tudja az elvándorlás tényét a helyi lelkipásztor, akkor jelezze a kollegájának: "Figyeljetek oda a területre költözött új családra!" A lelkipásztorok közötti bizalom visszaépítését szívügyemnek tartom, és meg is fogok tenni érte mindent a magam területén, hogy érzékeljék: nagyon fontosak vagyunk egymás számára. Ugyanis az a mínusz egy, aki elmegy, az valahol pluszt jelenthet, és akkor kiegyenlítődünk.
Fekete Ágnes: Mik lennének ehhez az első lépések?
Fekete Károly: A Tiszántúli Egyházkerületben meghirdettem a "Hirdesd az Igét!" programot. Szeretnénk az igehirdetés, és az evangéliumhirdetés tereit úgy feltérképezni, hogy először a lelkipásztori közösségben, a gyülekezeti magban és természetesen kifelé is fordulva újra rátaláljunk annak a jóízére, amit a reformáció megtalált az Isten Igéjében, amire aztán lehetett építkezni.

Fekete Ágnes: Hallottuk, hogy mennyire fontosnak találja Fekete Károly püspök, hogy a mi egyházunkban nincsenek klerikálisok és laikusok, nincs lényegi különbség az egyháztagok között, csupán tisztségük más és más. Ráadásul én úgy látom, sokszor a legidősebb egyháztagok frissítik fel a legjobban gondolkodásunkat. Mintha frissebben, szélesebb körben látnák a dolgokat. A nyolcvanhét éves Zalatnay Istvánné Balogh Évánál, ezt a nyitottságot tapasztaltam. Először édesapjáról mesélt, aki a Nagyháborút végigharcolta.

Zalatnay Istvánné: Volt neki kis ezüst, nagy ezüst és arany vitézségi érme, ami nagy ritkaság volt. Itt őrzöm ezeket a kitüntetéseket. Engem is vitézzé avattak.
Fekete Ágnes: Tényleg? Nők is lehettek vitézek?
Zalatnay Istvánné: Most már, igen.
Ez volt az eredeti okmány, amit még a Horthy írt alá 1921-ben.
Fekete Ágnes: Igen. Mit jelent az, ha valaki vitéz?
Zalatnay Istvánné: Azokat nevezik így, akik kitüntetést kaptak a háború alatt, és akik a háború után is a magyarság mellett kiálltak valamiképpen, akik katonailag is védelmezték a most már a kisebb hazát is. Az apámnak ugyan az orvos nem ajánlotta, hogy katona legyen, mert valami szívproblémája volt. Ő mégis elment, és végigharcolta az első világháborút. Kormányzó úr kinevezte a vitézi rend ügyészének.
Fekete Ágnes: Ez amolyan elit alakulat volt, egy keresztyénséggel átitatott szervezet?
Zalatnay Istvánné: Igen. Magyarán egy lovagrend.
Fekete Ágnes: Milyen ember volt az Édesapja?
Zalatnay Istvánné: Elsősorban nagyon jó magyar keresztyén ember volt, akiben nagyon nagy szeretet volt. Tizenhat éves voltam, amikor meghalt. Tudtam akkor is, hogy jó, hogy a németek bejövetele előtt halt meg, mivel az orosz fronton harcolt, biztosan megkínozták volna és a németek ölték volna meg, mert nem értett velük sem egyet.
Fekete Ágnes: Ez a konfirmációs kép?
Zalatnay Istvánné: Igen. 1942-ben konfirmáltam. A pasaréti templom lépcsőjén állunk. Itt van a képen Joó Sándor és Novák Olga néni. Ez a Darányi Mária. Ez a miniszterelnök lánya, ez meg gróf Bethlen Ilona, még hasonlít is az apjára.
Fekete Ágnes: Milyen volt akkor a Baár-Madas Leánynevelő Intézet?
Zalatnay Istvánné: Novák Olga néni közel hozta a Bibliát, és a hitet is. Szinte olyan volt, mintha a nagynénikénk, vagy a nagymamánk lenne. Nagyon aranyos volt. Nem volt olyan szigorú, de rendre intette a tizenéves gyerekeket. Egyszer valahogy lebuktam a padban, és írtam valamit, erre rám szólt: "Balogh Éva! Hol a fejed?" Ez az egész osztályban szinte szállóigévé vált, és ha megláttak, mondogatták: "Balogh Éva! Hol a fejed?"
Fekete Ágnes: Tehát humoros és kedves volt.
Zalatnay Istvánné: Kedves volt, és nagyon komolyan vette a tanítást. Nagyon szerettük őt.
Fekete Ágnes: És gondolom, az egész Baár-Madast?
Zalatnay Istvánné: Valóban. Jékely Lajos, azaz Áprily Lajos volt az igazgató. Ő egy pár évvel volt fiatalabb, mint apám. Mindketten erdélyiek és ismerték egymást. Egyszer két hétig ő tanította a magyart, akkor azt mondta: "Balogh Gábor lányának jobban kéne a helyesírásra koncentrálni." Én akkor nagyon szégyelltem magam, mert nagyon szerettem. Később a zeneakadémiára mentem.
Fekete Ágnes: Az a döntés egyértelmű volt? Annyira jól ment az éneklés?
Zalatnay Istvánné: Igen. Anyám a zeneakadémián zongora-tanszakon végzett, de utána színésznő lett. A nagyanyám is színésznő volt.
Fekete Ágnes: A színészetet az egyház talán nem nézte rossz szemmel abban az időben.
Zalatnay Istvánné: Hát, az attól függött. A Nemzeti Színház és a Magyar Színház tagjait elfogadták, de például a revüt, azt nem. Anyám a Magyar Színházban volt, de apámnak még ez is sok volt. Úgyhogy anyám azt mondta, hogy inkább a családot választja.
Fekete Ágnes: Otthagyta a színházat?
Zalatnay Istvánné: Igen, otthagyta a Magyar Színházat. Apám édesanyja pedig a Kolozsvári Színház tagja volt.
Fekete Ágnes: Tehát édesapja ezért tudta elfogadni, hogy színész lesz a felesége, mert az anyukája is színész volt! Balogh Györgyné névvel szerepelt a színházban is?
Zalatnay Istvánné: Igen. Akkor ez így volt. De aztán leparancsolta a nagypapa a színpadról. Öt gyereket szült, és lemondott a színészetről.
Ott voltam a rádiókórus megalakulásakor, de sajnos egy idő múlva a létszámot nyolcvan tagról negyvennyolcra csökkentették. Azokat bocsátották el, akinek születése "nem volt jó". Tehát ez is káderkérdés volt. Akkor alakult Debrecenben az operatársulat, ahová fölvettek énekesnek. Ott voltam egészen addig, amíg férjhez nem mentem Zalatnay Istvánhoz. 1959-ben volt az esküvőnk. Még úgy szültem, hogy a színház tagja voltam.
Fekete Ágnes: Hogyan lehetett terhesen énekelni?
Zalatnay Istvánné: Vendégszerepelni hívtak a Rigolettóba, és amikor meglátott az igazgató, nagyon meglepődött. De igazán ügyesen csinálták meg a ruhámat, hogy semmi nem látszott. Így 1960-ban az év elején még ott énekeltem. A ruhát meg tudták oldani, én pedig nem éreztem rosszul magam. A hatvanas évek elején úgy döntöttem, hogy legfeljebb hangversenyeket vállalok itthon, de abbahagyom a pályát.
Fekete Ágnes: A gyerekek miatt?
Zalatnay Istvánné: Igen, mert lett volna lehetőségem, hogy kimenjek Augsburgba. Azonban nem akartam itt hagyni a férjemet, mert az nem lett volna jó. Viszont aztán az angol nagykövetségen dolgoztam, és ott minden karácsonykor énekeltem. Pista még a forradalom előtt dolgozott ott, azután később én is, először, mint pénztáros, azután, mint vízumos. 1956 után egy darabig ugyan ő már nem dolgozott ott, mert a "biztonság kedvéért" elvitték egy évre. Aztán elég nagy külföldi nyomásra kiengedték. A templomban ismerkedtünk meg.
Fekete Ágnes: Igen? Hol?
Zalatnay Istvánné: A pasaréti templomban, az ottani orgonista ismerte Pistát. Joó Sándorhoz jártunk, miután nála is konfirmáltam. Amikor a család ideköltözött, fölvettük vele a kapcsolatot. Nagyon jó barátságban voltunk.
Fekete Ágnes: Még az esküvő előtt a férje börtönben volt egy évet?
Zalatnay Istvánné: Persze.
Fekete Ágnes: Mit csinált? Miért volt börtönben?
Zalatnay Istvánné: Mert az angoloknál dolgozott. Bosszúból. Gondolom segédkezett, hogy a hírek eljussanak valahová.
Kedves kollégám volt Debrecenben Latinovits Zoltán, gyakran jöttünk haza hétvégén ugyanazzal a vonattal. A szomszédomban lakott. Nagyon helyes fiú volt. Nem igaz, hogy undok volt, csak akkor volt olyan, ha valamit úgy látott.
Fekete Ágnes: A hite és az egyházzal való kapcsolata mindig ilyen egyenes volt? Vagy volt esetleg valami kételkedés?
Zalatnay Istvánné: Nem. Az előfordulhat minden emberben, hogy a világi dolgok elfoglalják, és nem jár annyit templomba, de az soha nem jutott eszembe, hogy ez nem olyan fontos, és nem olyan komoly dolog. Ez nagyrészt Novák Olga néninek tudható be, a Baár-Madas szellemének és Joó Sándornak. A szüleim is hívő emberek voltak, de az mégsem volt rám olyan hatással, mert ők mégiscsak a szüleim voltak. Nem volt bennem kételkedés. Arra gondoltam, hogy Péter megtagadta Jézust, és mégis volt számára bocsánat.
Fekete Ágnes: Joó Sándor volt pasaréti gyülekezet vezetője. Milyen lelkész volt ő?
Zalatnay Istvánné: Joó Sándorban annyi szeretet volt, hogy azt el sem tudom mondani. Csodálatosan prédikált. Amikor István fiam megszületett, és a keresztelést mentünk megbeszélni, akkor Joó Sándor rám nézett azzal a tiszta szeretetteljes szemével, és azt mondta: "Kedves Éva, legyen mindig ilyen szép és fiatal! Olyan jó ránézni." Én egyszerűen odavoltam ettől, hiszen kismamaként ezt nem találtam igaznak. Volt olyan, amikor énekeltem a templomban és a felesége kísért orgonán. Emlékszem arra, hogy Sándor-napkor többször voltunk náluk. Olyankor leült a zongorához, magyar nótát játszott és énekelt is. Nagyon jó hangja volt. Olyan hangulatot tudott teremteni.
Fekete Ágnes: Szóval, nyitott ember volt.
Zalatnay Istvánné: Nagyon, nagyon.
Fekete Ágnes: Tehát Novák Olga és Joó Sándor voltak, akik a hitét plántálták?
Zalatnay Istvánné: Igen, ők erősítették. Úgy éreztem, hogy érdemes rájuk hallgatni.

Fekete Ágnes: Amikor valaki elmeséli az élettörténetét, azt érezzük, az egész élet egy zarándokút. Megyünk előre, de sosem tudjuk, mi vár ránk. Egy debreceni gyülekezet valóságosan is igyekezett megélni egy zarándoklatot úgy, mint az élet alapképét. Gacsályi Zsolt, Debrecen-józsai lelkipásztortól először azt kérdeztem, nem idegenkedtek a reformátusok a zarándoklattól, hiszen ezt katolikus szokásnak szoktuk gondolni.

Gacsályi Zsolt: A zarándoklat latinul peregrináció. A régi atyák is mentek zarándokolni Hollandiába, Németországba. Most miért ne lehetne ezt leképezni a hétköznapi ember számára?
Fekete Ágnes: Ráadásul A zarándok útja volt az egyik legnagyobb puritán irat.
Gacsályi Zsolt: Így van! Számomra ez nem jelentett problémát. Nekem az volt a kérdés, hogy a pörgő ember, hogyan tud megállni úgy, hogy elcsendesedjen? Hogyan legyen számára egy olyan minősített idő, amikor nincs időzavarban, és foglalkozhat azzal, amivel foglalkoznia kell. Volt egy spirituális része a napoknak, egy felvezető gondolattal, amivel indult egész nap, de mindenki a saját belső útját járta. Mindenki azzal foglalkozott, ami leginkább megérintette, megszólította, ami a saját élete és ott jutott el valahonnan valahova. Nagyon érdekes volt, hogy mindenkinek meg volt az az igénye, hogy időnként egyedül legyen, amikor nem szól hozzá senki, amikor befelé figyel. Aztán csatlakoztak egymáshoz, el kezdtek beszélgetni, majd megint inkább egyedül gondolkodtak tovább. Spontán módon szerveződött minden, nem volt kötelező idő, hogy ezt kell csinálni, azt kell csinálni. Például az Amadé várába hihetetlen meredek emelkedőn kellett felmenni. Ott megszakadt mindenki. Másnap a 62. zsoltárt olvastuk: Oltalmam, és váram az Isten, kősziklám. Ezt olyan természetességgel olvassa az ember máskor, de oda fel kell jutni. Hogy az Isten oltalom legyen, az nem adottság, az egy hosszú, kemény út, amíg az ember eljut hozzá. Ott nem kellett magyarázni, mert közösen éltük meg. Így mentek a napok áhítatai, és így vittek előre bennünket.
Fekete Ágnes: A zarándoklat lényege az, hogy az élethez köti, és nagyon valóságszerűvé teszi a hitet?
Gacsályi Zsolt: Igen, így van! Itt a testi és a lelki teljes mértékben összeér. A Szentírásban leírt dolgok megtapasztalhatóvá válnak, amikor az ember folyamatosan megéli a határait, akár fizikálisan, akár lelkileg, és eljut arra a pontra, hogy nem tudok továbbmenni.
Fekete Ágnes: Volt ilyen?
Gacsályi Zsolt: Volt.
Fekete Ágnes: Akkor mi lett?
Gacsályi Zsolt: Megpihentünk, bevártuk egymást, és egy idő után újra elindultunk. Mindannyian megtapasztaltuk azt, hogy nagyon kevésre van szüksége az embernek. Mindenki mennyivel több mindent visz magával, mint amennyire valóban szüksége van. Azt gondolja, hogy biztosan kelleni fog. És nem kell. Csak, amikor autóval megy az ember, elfér. Tanulság volt mindenkinek,saját magam számára is, hogy mire is van szükség, ahhoz, hogy tudjak menni az életutamon? A fáradság miatt nincs idő "lelkizni", mert akkor arra figyelek, hogy a következő lépést meg tudjam tenni, de ugyanakkor az ember pont ebben az erőfeszítésben éli meg azt, amikor úgy érzi, hogy magától lép, és nem ő erőlködik. Még az étkezésre is másképpen tekintettünk. Tudtuk, hogy erre szükség van, mert holnap tovább kell menni és energiára van szükségünk. Kisimultak a dolgok. Jó értelemben leegyszerűsödtek. Számomra is ismeretlen út volt és nem tudtuk, hogy mi lesz a következő lépés. Egy kicsit, "ábrahámi" volt az utunk, mert nem tudtuk, hogy hova jutunk? Előfordult, hogy este hat órakor nem tudtuk, hogy mennyi van még hátra? És volt olyan, hogy bizony nagyon későn este érkeztünk meg a szállásra. Ezen az úton nem volt ott a kiszámíthatóság, amelyre egyébként nagyon nagy figyelmet fektetünk, hogy kiszámítható legyen az időnk is.
Fekete Ágnes: Zarándokénekek is voltak?
Gacsályi Zsolt: Természetesen, a kántorunk összeállított egy kis énekesfüzetet. Ebben voltak énekeskönyvi énekek, reformációkorabeli énekek és Taize-i énekek is. Nagyon jó érzékkel ráérzett mindig, hogy mikor melyik az, ami leginkább kifejezi az istenkapcsolatunkat, akár az erdőben álltunk meg egy áhítatra, akár reggel, vagy akár este olvastuk az Igét.
Fekete Ágnes: Honnan hova vezetett az út?
Gacsályi Zsolt: Füzérre érkeztünk meg. Füzérről mentünk első nap Telkibányára. Második nap Regécre, harmadik nap Erdőhorvátiba, negyedik nap Sárospatakra. Itt a cél most nem maga a hely volt, hanem a belső út megjárása.
Fekete Ágnes: Különbözött valamiben ez a református zarándoklat egy más zarándoklattól?
Gacsályi Zsolt: Igazából nem tudom. Szerintem a zarándoklat az egyetemes, és mégcsak nem is keresztyén specifikum. Azt gondolom, ugyanazt éli meg egy muszlim, amikor elzarándokol Mekkába, vagy egy zsidó Jeruzsálembe. Közben azt keresi, hogy ki az az Isten, akihez imádkozik, és ezen dől el a hite. A mi zarándoklatunkban is ez volt. Zarándokok vagyunk. Pál így mondja: "nincs itt maradandó városunk." Nekem az az érzésem, hogy mi sokszor nem az Istenről feledkezünk meg, hanem az embervoltunkról. És ez a gond. Vagy emberfölöttinek gondoljuk magunkat, vagy emberalattinak, azaz magunk alatt vagyunk. Az hogy az embervoltunkat megéljük, ahhoz arra van szükség, hogy az értékeinket a határainkkal együtt tudjuk reálisan megélni, és így járni az életutunkat.
Fekete Ágnes: Hogyan értetek haza? Lett ennek a zarándoklatnak valami gyümölcse?
Gacsályi Zsolt: Nagyon jó közösséggé váltunk. Ősszel voltunk egy hétvégén. Reménységünk szerint áprilisban el tudunk jutni egy hétvégére, amely már a nyári zarándoklatra készít elő bennünket. Most már körvonalazódott, hogy mi lesz, most már látom.
Fekete Ágnes: Hová lesz az idei zarándoklat?
Gacsályi Zsolt: Ugyanoda.
Fekete Ágnes: Merthogy igazából mindegy az út?
Gacsályi Zsolt: Igen. A belső út a lényeg. Ebben megint van egyfajta tudatosság. Mi mindig az újra vágyunk. Arra, hogy új ingerek érjenek. Itt meg lehet, hogy a régi ismerősök fognak visszaköszönni.
Fekete Ágnes: Mi a különbség a turista és a zarándok között?
Gacsályi Zsolt: A turistánál a teljesítmény a fontos. A zarándoklatban nem a teljesítmény számít, hanem az, hogy az ember találkozni akar Istennel, a teremtettséggel, a másik emberrel. A turista mindig megy előre. Mindent látni akar. Az a hangsúlyos, ami történik. Mindenféleképpen van benne egy fogyasztás. A zarándoklatba az is belefér, ha eltévedünk. A zarándoklaton az a nagyon szép, hogy a második nap után lehull minden álarc, mert már olyan fáradt az ember, hogy ott nem tud "viselkedni". Ebből jönnek a konfliktusok, és ebből jönnek a feloldozások, és ebből jön, hogy sokkal közelebb kerülnek az emberek egymáshoz.
Fekete Ágnes: Lehet jelentkezni is erre a zarándoklatra majd nyáron?
Gacsályi Zsolt: Természetesen. Meghirdetjük.

Híreink:
A napjainkban is zajló keresztyénüldözésről tart előadást Horváth István a Népfőiskolai hét keretében ma este 18 órakor Pócsmegyeren a református templomban. Ugyanott pénteken este 18 órakor Csuka Tamásné a váci börtönben való ébredésről szól.

Domonkosok – református szemmel címmel tart előadást dr. Zágorhidi Czigány Balázs március 19-én, csütörtökön 19 órakor Debrecenben, a Füredi út 6. szám alatt.

Bódis Miklós erdélyi lelkipásztor tart nyitott előadásokat március 22. és 25. között esténként 18 órakor Székesfehérváron, a Széchenyi úti református templomban.

A hitelességről szóló presbiteri konferenciát tartanak március 22-én, vasárnap 15 órától Hernádnémetiben, a református templomban.

Barátság és párkapcsolat lesz a témája annak a református ifjúsági napnak, amelyet március 21-én, szombaton 10 órától Zircen, a Kossuth utca 28. szám alatt rendeznek meg.

Dr. Mező Ferenc, a Debreceni Egyetem Pszichológia Tanszékének oktatója tart képzést Tehetség és kreativitás címmel március 20-án, pénteken Miskolcon, a Füzes utca 2. szám alatt található Pedagógia Szakszolgálatban.

Johann Sebastian Bach születésének 330. évfordulóján koncertsorozatot tartanak Tiszakécskén. Március 20-án, pénteken 18 órakor Méhes Balázs a Máté Passiót mutatja be a Zeneiskola Egressy Béni termében, 22-én, vasárnap 18 órakor pedig kamarazenei hangverseny lesz a tiszakécskei Arany János Művelődési Központban.

Zsoltáréneklő versenyt rendeznek általános és középiskolások részére március 21-én, szombaton Tatán, a református gimnáziumban.

A Ballagi Mór emlékére rendezett konferencia zárásaként kiállítás nyílik ma 17 órakor Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt. A kiállítást Szabó István püspök nyitja meg.

Imák Auschwitz után címmel emlékezet-kiállítás nyílik március 22-én, vasárnap 16 órakor Kecskeméten, a Klapka utca 34. szám alatti Bozsó Gyűjteményben.

Fekete Ágnes:

"És minden nap egyakarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben örömmel és tiszta szívvel." Apostolok cselekedetei 2,46

Szokták mondani, hogy három magyar, négy párt. Az egyakarat nagyon nehéz mifelénk. Pedig éppen akkor tudjuk meg, mi az akaraterő lényege, ha együtt vagyunk. Ezerszer egyszerűbb történet az, hogy elhatározom, kivágok egy fát. Fogom a fűrészt, nekiállok, lehet, hogy több napig tart, de megteszem, és utána boldog vagyok, hogy erősnek láthatom magam. De mindezt egy másik emberrel együtt végezni, megtalálni a közös mozdulatokat, odafigyelni rá, tudni, mikor kell húzni, mikor engedni, ez az akaraterőnknek egy olyan tornáztatása, amely az életben talán a legnehezebb.
Én is olyan vagyok, aki könnyen visszavonulót fújok, amikor gondolataimmal nem ért egyet a környezetem. "Akkor maradjatok magatoknak!" Ilyenkor visszavonulok belső világomba, és abban az illúzióban élek, hogy én egy külön kis szigeten is meglehetek. Pedig a Jóisten úgy teremtett minket, hogy csak együtt tudjuk visszatükrözni az Ő arcát. Senkinek sem adta át önmagát. Nekünk együtt mutatta meg igazi lényét. Ez azt jelenti, hogy a legokosabb, legszentebb ember is csak egy kis részt ismerhet meg Istenből.
Vannak az életben nagyon kifacsart helyzetek, amikor az ember tényleg nem tudja, mi tévő legyen. Nemrég saját bőrömön szinte példabeszédét éltem át ennek az alapérzésnek. Egy olyan helyiségben voltam, ahol palackos gáz-fűtőtestekkel fűtöttek. Rettenetesen megfájdult tőle a fejem. Kimentem a teremből, ott pedig hideg volt. "Megfagyjak vagy megfulladjak?" Hangzott bennem a túlzó kérdés. Azt hiszem, mai, egyénieskedő korunkban még az egyházban is sokak kérdése ez: egyedül a hidegben, a jó levegőn, vagy bent melegben, együtt, de fulladozva. Hol van ilyenkor az egyakarat? Ha egy olyan közösséghez tartozom, amely elveszíti etikai értékeit, vajon ott kell-e maradnom? Meddig kell meghajolnom a többiek akarata előtt? Nem tudom erre a mindennapi kérdésre a választ. De abban biztos vagyok, hogy senki sem tudhatja egyedül az igazságot. Meg hogy az életnek nem a győzelem a célja, hanem az, hogy a lelkünk, a bensőnk megszelídüljön, átformálódjon. Ha az a fő célunk, hogy a mi igazságunk győzzön, lehetséges, hogy jobban mennek előre a dolgok, de az életünk fő célja, belső átalakulásunk elmarad, és végül magunk is érezzük, micsoda lelki sivatagba kerültünk. Ezért teremtett minket az Isten közösségbe, ezért kéri, keressük a közös akaratot. Ez sokkal nehezebb, de életben tart minket. Ámen.