2004-08-25

Egy kérdés Több ember sutyorgását hallottam: "Te, láttad, becsukták a Ráday utca elején található könyvesboltot, mert állítólag nem érte meg fenntartani?"

Mivel valóban több szájon keringett ez az indoklás, megkérdeztem Tarr Kálmánt, a Kálvin Kiadó vezetőjét, mi igaz a hírből. Tőle megtudtam, hogy átalakítások lesznek a Kálvin tér egész épület együttesében, és mivel a műemlék-felügyeletnek beleszólása van a dologba, ők azt kérték, hogy ugyanott legyen a bejárat, mint régen, ez pedig éppen a könyvesbolt helyisége volt. Várhatóan a Múzsák Könyvesbolt helyén nyílik majd egy könyvesbolt. Bennem kérdések maradtak. Miért egy véletlen beszélgetésből kellett ezt megtudnom? Miért van az, hogy miközben sokszor beszélünk a kommunikációról, nem tájékozódhatunk egy ilyen egyszerű eseményről, mint pl. az egyetlen központi könyvesboltunk becsukásáról. Arra jártam. Észrevettem, amit eddig sosem, hogy valóban egy nagyobb boltív van a könyvesbolt kirakata előtt, és itt lehetett a bejárat, és láttam a kiírást, ami csak a bezárás tényéről szól. Az a kérdés is ott feszül bennem, hogy mi az oka annak, hogy míg az evangélikus egyház két jól működő Budapest központjában található könyvesbolttal bír, ( a katolikus boltokat meg sem tudom számolni) a reformátusoknak jelenleg csak két raktár boltjuk van. Pedig itt a turista szezon. Olyan jó lenne egy "Litea – típusú református könyvesbolt és kulturális központ!!!"

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Okos ember az, aki a dolgok okát, előidézőjét és indítékát tudja. Legalábbis magyarul így fejezzük ki. Az eszesség az, amikor a láthatók mögé lát valaki. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy okos az, aki az isteni tudományban, a teológiában járatos, mert e világ mögé szeretne látni. Ezen a héten ezeket a tudósokat, teológusokat hívták össze Budapestre, a Ráday utca 28. szám alá, a Doktorok Kollégiumára. A hétfői ülés fő előadója egy német lelkipásztor volt, aki gyülekezeti gyakorlatából kiindulva kezdett teológiai könyveket írni. Magyarországon a Kálvin Kiadó gondozásában két könyve jelent meg: "Az új reformáció" és a "Megalapozott hit".

Klaus Douglass vagyok, a Német Evangélikus Egyház lelkésze. Fiatal koromban az egyházi ifjúsági mozgalomban dolgoztam. Mindig szívesen beszéltem Istenről. Végül azt éreztem, hogy ez a hivatásom, így lettem lelkipásztor. Azután egy kisvárosba kerültem Frankfurt mellé. Ott körülbelül harminc ember járt templomba a mintegy kétezer egyháztagból. Úgy gondoltam, ez így nem mehet tovább. Elkezdtem körbenézni, meglátogattam több jól működő gyülekezetet, sokat tanultam és utaztam. Úgy éreztem, Isten ettől a gyülekezettől többet vár, mint amit én ott találtam megérkezésemkor. Sok beszélgetés és élmény, próbálgatások után elmondhatom, hogy egy élő gyülekezet vagyunk. Több százan járnak templomba, több mint harminc házi bibliaóra működik nálunk. A könyveim ezeket a gyakorlati tapasztalatokat foglalják össze. A nagyon fontos fordulat lelkészkedésemben az volt, amikor radikálisan azok felé fordultunk, akik nem járnak templomba. Nem azoknak építünk gyülekezetet, akik templomba járnak, hanem akiknek járniuk kellene. Nem egy tradíció ápoló egyesület vagyunk, hanem – jó értelemben – missziói gyülekezet szeretnénk lenni. Azokat akarjuk elérni, akik az egyházzal, Istennel nem tudnak mit kezdeni. Ez egy paradigmaváltás, mert ott van Jézus példázata az elveszett bárányról. Ma nem úgy van, hogy 99 ott marad és az egyért el kell mennünk, hanem a 99 megy el. Mi úton vagyunk a 99 után.

Fekete Ágnes: Ezek szerint nem fontosak Önnek a tradíciók?

Klaus Douglass: A tradíciók akkor fontosak, ha a mai embernek még segítenek. A tradíciók az emberekkel együtt növekedett élmények. Segítenek, hogy az emberek átéljék Istent. De amennyiben a tradíció ezt már nem segíti, inkább megijeszt, eltávolít, félelmekkel tölt el, akkor nincs értéke. Önmagában nem bibliai parancs a hagyományok ápolása. A tradíciót mindig a hasznosság szemszögéből nézem; ha segíti az embereket, hogy közelebb kerüljenek Istenhez, akkor jó. Ha nem, akkor tradícióellenes vagyok.

Fekete Ágnes: Amit Ön mond, egy fogyasztói világban értelmezhető.

Klaus Douglass: Igen, így van. A konzumvilágban más az emberek hozzáállása az egyházhoz, megint más a helyzet Afrikában vagy a Föld más részein. Bár több közös pont is van, minden egyházközösségnek szüksége van például kis csoportokra.

Fekete Ágnes: Hogyan kezdődött a Magyar Református Egyházzal való kapcsolata?

Klaus Douglass: Nem is tudom. Láthatólag sokan olvassák könyveimet Magyarországon. Itt kivételesen nagy rezonanciát tapasztalok gondolataimmal. Nem ismerem ezt az egyházat, persze, sokat beszélgetek, nagyon érdekel ez az ország és ez a kultúra. Jó az, ha átveszik gondolataimból azt, amit jónak látnak, és elvetik azt, amit nem tudnak átültetni.

Fekete Ágnes: Másként látja az egyház és tradíció kérdését az erdélyi teológus Juhász Tamás.

Juhász Tamás: Klaus Douglassnak "Az új reformáció" című könyvével találkoztam hamarább, mint magával a szerzővel, akit ma hallottam. Olyan kritikával szól az egyházról, hogy azért üres a templom, azért idegenednek el az emberek, mert az egyházi intézmény, az egyház merev tradíciókhoz ragaszkodik. Ez csak sommásan igaz. Ha az ember részleteiben vagy gyülekezetenként, városonként, vidékenként megvizsgálja, teljesen másként bontakozik ki. Nézzük például Steinbeck egy nagyon kedves idézetét a nagymamáról, aki elmeséli gyermekének a húsvéti feltámadás történetét nagyszombaton, majd így fejezi be: "Kisfiam, ez mind semmi, de várd meg az éjfélt. Akkor majd meglátod, mi lesz." A tradíció ilyen nagymamáról unokára átszálló, közvetlen kontaktusból származó információ – amit biztos, hogy az unoka nem érez át egész mélységében. Mi is mindnyájan így voltunk, hogy valahol kaptunk valamit. Az én gyerekkorom egyik meghatározó része volt, hogy az új cipő, az új ruha először a templomban viselendő. Alig vártuk, hogy templomba menjünk. Szokás és mégis kedves emlék. Sosem gondolok arra, hogy micsoda otrombasággal űztek minket valami külső ceremóniába. Ezek az élet rendjének, a kézről-kézre átadott igazságnak a részei.

Fekete Ágnes: Ez általános tapasztalat, hogy az embereket igazán mindig valami ilyen ponton lehet megszólítani. Tehát, volt egy nagymama, egy Biblia, egy kép a falon és az egyszercsak életté válik.

Juhász Tamás: Én egyszer érdeklődtem, és egy körben beszéltünk erről. Volt, aki emlékezett akár kétéves korig, más hat éves korig valamilyen élményre, ami meghatározó volt. Mindenkiből valami kibukkant. Ezek nélkül nem lehet, ez a tradíció, így kell csinálni. Az a szerencsénk, hogy most megint megnyílt úgy a világ, hogy tudjunk nevelni, tanítani, és a keresztyén tanítás ha lehet akár óvodában, iskolában, napközi otthonban induljon el, s az állami oktatásban kapjon helyet. Romániának az a nagy szerencséje, hogy nincs benne az EU-ban, mert nálunk kötelező vallásoktatás van minden szinten az érettségiig. Rettegünk az EU-tól, mert akkor ez nálunk is fakultatív dolog lesz. Jézus kiszolgáltatását a főpap katonái kezére – azt is a hagyomány szóval, az átadás szóval mondja a Biblia. Az, amit Pál Apostol így mond, "azt adtam előtökbe, amit én is úgy vettem", amit tradícióval kaptam.

Fekete Ágnes: Nem beszélve az Ószövetségről, ahol ez még inkább szent formát öltött.

Juhász Tamás: Így van. Kiszolgáltatás és kiszolgáltatottság. Az Evangéliumot, a hírt, a régi történetet adjuk át, de ugyanakkor, aki ezt veszi-adja, az kiszolgáltatott. Emlékszem legátus koromra, hogy a prédikációt annyi szempár előtt felmondani, elmondani, az milyen kiszolgáltatott helyzet. Ki van szolgáltatva – ez a tradíció. Ha ezt vállalom, akkor él tovább, akkor a rám bízott hír megy tovább. Ha nem vállalom, mert azt mondom, hogy ez rossz, mert csak a formát látom benne, akkor meghalt maga az ügy is. Ha a kommunizmus időszakát nézem, mindenki, aki elment templomba -esetleg számolt azzal, hogy a párttitkár vagy az ügyeletes besúgó, emiatt őt a pártgyűlésen vagy a munkahelyén majd megrója -, kiszolgáltatta magát. Így kötődik a tradíció teológiai jelentéséhez az a tényleges szokás, amely a templom felé irányítja a lábakat, az éneklés tanulására, a hitvallásra késztet gyermeket és felnőttet.

Fekete Ágnes: Amúgy az üzenet olyan, mint a káposzta vagy a dió. Benne van a mag, le tudjuk fejteni a héjat, ott marad valami, vagy mint a káposzta, ahol a tartalom és a levél együtt van.

Juhász Tamás: Úgy nem lehet diót sokáig megőrizni, ha megtisztítottuk, mert megavasodik. De, ha a hajában van, akkor a két-három éves dió kicsit összeaszott, de az íze, az eredeti íze, frissessége megmarad. A tradíció mellőzése vagy lekicsinylése a mai előadásban is előjött, amikor azt mondotta, hogy az Evangélium kulturális lefordítására vagy idegen szóval inkulturációra van szükség mindig az igehirdetésben. Inkulturáció – ellentmondó kifejezés. Tudniillik arról szól, hogy minden nép a maga kultúrája kifejező eszközeivel kell megélje, gyakorolja például az istentiszteletet. Így merült fel az istentiszteleti tánc afrikai vagy más környezetben, de amikor elkezdődött ez a gondolat, akkor azt is hozzátették, hogy az Evangélium nincs hozzánőve a görög, római, európai kultúrához. Nyugodtan lefejthetjük róla azt, ami európai, ami fehér, ami imperialista, és helyettesítjük a magunk sárga, fekete, egyéb kultúránkkal. A saját kultúra értéke az fontos. Viszont, nagyon nehéz vállalkozás európaiságától megfosztani a kereszténységet. Nagyon- nagyon vigyázni kell. Az inkulturáció nem egy feltétlen pozitív dolog, sőt, nagyon gyakran riasztó jelenségeket produkál. Camberrában volt – ha jól emlékszem – az a nagy világgyűlés 1990 vagy 1991-ben, amikor egy koreai teológus egy olyan meditációval kezdte az egész világgyűlést, ahol megidézte az ősök szellemét és ezt valamilyen mágikus tánc kíséretében meg is jelenítették. Azért, mert az inkulturáció ma már egy megengedett dolog. Bocsánatot kérek, a máglya és a primitív vallási formák és a Krisztus tanítása ég és föld! Nem szabad a kettőt keverni. Erről, ami most Nyugat-Európában eléggé dívik, az elidegenedett vagy szekularizált lelkek körében, a valláskeresők körében, erről egyetlen helyes jó dolgot hallottam ma, mégpedig azt, hogy van alkoholfüggő ember, és vannak vallásfüggő emberek. Egy helytelen módon gyakorolt vallás kiszolgáltatottjairól van szó. Ezért ez a figyelmeztetés nekem nagyon tetszett. Az elszakítottságban, kisebbségben, illetve a romániai kommunista elnyomás helyzetében az egyház megtartó közösségként működött a kitaszítottak és a kisebbségiek számára. Ezért minálunk nem az az egyháztag, aki hitvalló és úrvacsorázó, templomba járó, hanem földrajzi meghatározottsága van az egyháznak. A gyülekezethez tartozik mindenki, aki azon a területen él. Azokat rendszeresen felkeressük akkor is, ha nem szívesen fogad. Azt még eddig senki sem tette meg, még városban sem, hogy a pap előtt becsapja az ajtót, ha meglátogat egy családot, hogy én nem vagyok hívő. Azt mondja esetleg, hogy nem tartozom az egyházhoz, de azért tiszteletes úr vagy presbiter úr, tessék bejönni. Az erdélyi gyülekezeteknek még mindig 70-75%-a vidéki falusi gyülekezet, ahol az egységes gyülekezeti kép megmaradt. Nem mondom, hogy romlatlanul és töretlenül, de egy gyülekezetben nevelődik gyermek és ifjú és abban marad haláláig. A szociális diakóniától kezdve a tanításig, a nevelésig valahogy megmarad ez "az egymáshoz közünk van" gondolkodásmód. Kárpátalján, egy csak a szovjetrendszert ismerő tanárember nem éppen könnyekkel a szemében, de igazi megrendüléssel mondta: Kérem, négy éve a gyermekeim járnak hittanra és rajtuk keresztül mi is közelkerültünk az Istenhez. Ezeket nem lehet előre látni, tudni, ezek valóban csodák, az Isten titkai.

Fekete Ágnes: A Bibliában sokszor megmagyarázhatatlan történések során adják át a hagyományt nemzedékről nemzedékre, amelyben Isten és ember szövetségének a lényege volt. Egy ilyen történés az, amikor Izrael a nevét kapja. Jákób, a 12 törzs névadójának atyja, akinek csaló volt a neve, most az Izrael nevet kapta a Jabbók réve melletti éjszakai viaskodásban.
Czövek Tamás lelkipásztor prédikációjában Mózes Első könyvének 32. fejezetét magyarázza, amikor Jákób hosszú idő után hazamegy testvéréhez, Ézsauhoz. A 27. verstől ezt olvassuk:

”Mi a neved? Ő így felelt: Jákób. Amaz pedig ezt mondta: Nem Jákób a te neved ezentúl, hanem Izrael, mert küzdöttél Istennel és emberekkel és győztél.”

Czövek Tamás: Jákób húsz hosszú esztendő után visszaérkezik szülőföldjére. Húsz év alatt sok minden változott Jákóbban, egyvalami azonban nem: Ézsautól való félelme. Jó vagy rossz szándékkal közeledik bátyja? Békével vagy bosszút lihegve? A veszély nő, sem ő, sem családja nincs biztonságban. Ezért még azon éjjel fölkel, családját átküldi a túlpartra, ő maga viszont az innenső parton marad, egyedül. Egyedül félelmeivel, szorongásaival, bizonytalanságaival, a múlt csalásaival, melyek most utolérték. Mintha mindez nem lenne elég, valaki, egy idegen, szorongásainak mintegy megtestesítője a semmiből hirtelen előtte terem s birokra kel vele. Hogy az idegen honnan érkezik, mi a neve, nem tudjuk. Mint ahogy azt sem, ember-e vagy Isten. Angyal-e vagy lidérc, a folyó szelleme, egy sötét démon, vagy netalán Jákób rettegett bátyja Ézsau. A név nélküli idegen kilétét az éj sötétje fedi, azt még a hajnal derengése sem oszlatja el. A sötétből lép elő és sötétben távozik. Egyetlen dolgot tud, de azt egyre határozottabban; a titokzatos idegen maga alá akarja gyűrni. Hogy az ismeretlen mit akar, mik az indítékai, és mi a tétje az éjszakai tusakodásnak, azt az idegen személyével együtt az éjszaka sötétje borítja. Jákób nem tudja, s nem tudjuk mi sem. A sötétség félelemmel, bizonytalansággal tölt el. Létünk törékeny cserépedény, mely egy váratlan betegségtől, egy ismeretlen vírustól, egy rossz döntéstől, egy gazdasági megrázkódtatástól, munkánk, lakásunk vagy szerettünk elvesztésétől oly könnyen megreped és hullik darabokra. Nem uralkodhatunk az ismeretlenen és ez szorongással tölt el. Életünk történéseinek az okait éppoly kevéssé ismerjük, mint ennek a sötétből támadó idegennek a kilétét. S a szorongás, bizonytalanság elerőtlenít. Jákóbhoz hasonlóan mi is félelmektől űzve menekülünk, de azok időről- időre, az éj leszálltával utolérnek. "Ó szörnyű perc, mikor egymásba mar az ember és az éjszaka". Igen, az éj sötétjében félelmeink alakot öltenek, s megragadnak, hogy földre teperjenek, legyűrjenek. Az éj sötétjében, amikor nem látunk, amikor magányosak, sebezhetők és gyengék vagyunk. Rég elkövetett bűnök, elfelejtett csalások érnek utol a homályba vesző múltból, hogy megfojtsák jelenünket és beárnyékolják jövőnket. Csontjaink kiszáradnak, életerőnk ellankad, életkedvünk elenyészik, egész nap csak sóhajtozunk. Jákób egyedül marad a Jabbók partján. A csaló készül szembenézni az ismeretlennel, s Jákóbhoz hasonlóan, te is egyedül állsz szemben a múlt bűneivel, s a jövőtől való félelmekkel. Egyedül nézel farkasszemet az ismeretlennel, akit nem látsz, akinek nevét sem tudod, akiről csak azt tudod, ott van, fenyegető közelségben. Vajon elég erőd lesz-e ellenállni, elég elszánt leszel-e küzdeni, elég kitartó-e órákig, napokig, hónapokig tusakodni? Mert az ismeretlen rád támad és sor kerül a küzdelemre. Az idegen megragadja, s földre teperi Jákóbot. Ő nem hagyja magát. Felugrik, ráveti magát az idegenre, az ledobja magáról, átkulcsolja derekát, s iszonyút szorít rajta. Hol Jákób, hol az idegen kerekedik felül. Embert próbáló küzdelem ez, melyben kiderül, Jákób mennyi állhatatossággal rendelkezik. És hosszú, végtelenül hosszú küzdelem. Küzdelem a sötétben, küzdelem ismeretlen erőkkel, sötét árnyakkal. S e küzdelemben éppen az a legfélelmetesebb, hogy nem látod, kivel állsz szemben, kivel kell megküzdened. "Kívül harc, belül félelem". A sötétben egy dolog azonban világossá válik; mennyire vagy kitartó. Látható ellenféllel sem könnyű tusakodni, hát még, akit nem látsz. Hogyan küzdesz? Két dolgot tehetsz: megadhatod magad az idegen hatalom előtt, ezért senki sem fog hibáztatni. Hisz senki sem várhatja el, hogy árnyakkal küzdj. Megadod magad, mert félelmeid, és a sötétség legyűr, mert nem szoktál hozzá a sötétben árnyakkal küzdeni. Ha feladod, mindenki együtt fog érezni veled, csak éppen veszítesz. A másik lehetőség, hogy küzdesz. Küzdesz tovább, ki tudja meddig. Mert, ebben a küzdelemben nemcsak az éjszaka sötétje és az idegen titokzatos volta a félelmetes és csüggesztő, hanem hogy nem tudod mikor virrad. Mikor kezdi a nap első sugara elűzni a sötétet. Nem tudod meddig tart még. S, hogy mit nyerhetsz? Azt csak a harc végén, a hajnali derengésben látod meg. Az ismeretlen egészen hajnal hasadtáig küzd a csalóval, látva, hogy nem bír vele, kificamítja csípőjét. Az idegen nem akar tovább időzni, menne a dolgára. "Bocsáss el, mert hajnalodik." Noha nem Jákób akaszkodott bele az idegenbe, most ő az, aki nem ereszti. A csaló a végig tusakodott éjszaka után nem hajlandó üres kézzel távozni. Jákób – nem először -, áldást akar. "Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz!" Furcsa. Jákób attól vár áldást, aki rátámadt, s aki egy, nem éppen tisztességes fogással megnyomorította őt. Talán felismeri. Az idegen az első, akin nem tud ravasz cselekkel kifogni, aki erősebb nála. Jákób áldást kért; új nevet kap. "Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izrael, mert küzdöttél Istennel és emberekkel és győztél." Furcsa ez, hiszen Jákóbról nem olvassuk, hogy győzött volna. Inkább az ellenkezőjét láthatjuk, az idegen övön aluli ütéssel győz. Ám az idegen Jákóbot nyilvánítja győztesnek. Mintha reménytelenül küzdenénk, ám a végén mégis minket kiáltanának ki győztesnek, pusztán, mert nem adtuk fel, hanem tovább küzdöttünk. Amikor Jákób még egy kísérletet tesz az ismeretlen kilétének felfedésére, elutasítással találkozik. "Miért kérded a nevem?" Az idegen nevét nem tudja meg ugyan, ám többet kap tőle, mint amit várt; az áldását. Áldást kér az idegentől, új nevet kap. A nevét tudakolja, áldást kap. Az éjszaka leszálltával félelem és rettegés köszöntött Jákóbra. De hajnalodik, és a csalónak is kezd valami derengeni. Ha az ismeretlen nem is hajlandó elárulni nevét, ha sötétben is akar maradni, és a sötéttel együtt távozni, talán mégsem a vesztét akarja, Jákóbnak kezd derengeni. Nem volt ok nélkül a megnyomorodás, hiába a harc. Rettegéseimmel maradtam egyedül az éjszakában, de mégsem velük küzdöttem, hanem azzal az ismeretlen ismerőssel, aki felette áll minden félelemnek, aki képes megvédeni minden veszélytől, ahogy eddig is megvédett – bár nem szolgáltam rá, akár Ézsau, akár Lábán ellen szorultam védelemre. Magával Istennel küzdöttem, de a Mindenható meghagyta életemet. Ha eddig Jákób harcolt Istennel és emberekkel, most Isten ragadta meg a csalót. Ő az, aki tettlegesen emlékezteti ígéretére. Isten most már elválaszthatatlanul hozzátartozik, ahogy Jákób, Izrael Istenhez. Jákób nem szabad. A megváltozott személyiség, névcserében fejeződik ki. A csalóból Istennel harcoló lesz. A küzdelmet választottad, egész éjjel küzdesz, napok óta tusakodsz, hosszú hónapok óta harcolsz. Nem tudod, meddig bírod még erővel, mert nem tudod meddig tart az éjszaka. Már verejtékben fürödve, térden állva tusakodsz, de nem adod fel, mert kezd derengeni, nem sötét erőkkel van dolgod, hanem azzal, aki a káoszból rendet, a sötétségben világosságot teremtett. Ő ragadott meg, te őt ragadtad meg, s nem engeded el, míg meg nem áld. Ám áldás helyett a nevedet hallod tőle, egy új nevet. Istennel küzdő, áldást kérsz és megtudod nevedet, valamit magadról, amit eddig nem tudtál; hogy küzdelemre hivattál. Ez a neved, a rendeltetésed, küzdeni Istennel. Ám, amikor annak nevét kérded, akivel küzdöttél, nem tudod meg, az megismerhetetlen, kimondhatatlan. Csak a sajátodat tudod meg: Istennel küzdő. Ami nem kevés, mint ahogy az sem, hogy megkönnyebbülten fellélegezhetsz. Végső soron nem alaptalan félelmekkel, sötét hatalmakkal küzdöttél, hanem Istennel, akié minden hatalom, s akitől a káosz félelmetes erői reszketve menekülnek. Már látod a hajnal első pírját, a rémisztő tárgyakat már ki tudod venni. Ekkor el tudod mondani; ez a hely "Peniel", mert bár láttam Istent, mégis meghagyta életemet – és bizalommal nézel a jövő elé. De, nemcsak te küzdöttél vele, Ő is megragadott, hogy emlékeztessen ígéretedre, ami magányos kétségbeesésedben, keresztelésedkor, konfirmációd vagy talán a legutóbbi úrvacsora alkalmával hangzott el. Isten elválaszthatatlanul hozzád tartozik. Nem vagy szabad, de Ő sem az. Ez a szövetség. Küzdelmes szövetség ez, embert és Istent próbáló szövetség. Dinamikus szövetség, melynek során soha nem tudhatod, mivé leszel, sem azt, Ő hogyan változik – ez a küzdelem során derül ki. Izrael küzdelemben és küzdelemre született. Léte csak akkor értelmes, ha küzd azzal az Istennel, akit nem mindig talál a saját oldalán. Jákób ott áll a Jabbók partján a hajnali derengésben ismét egyedül, néhány órával korábban az esti szürkületben. De az éjszakai küzdelem végleg megváltoztatta a csalót, az idegennel való harc két kitörölhetetlen nyomot hagyott. Hogy Jákób hisz-e az elrendelésben, nem tudjuk. De ha Jákób mindeddig nem tett soha hitet atyái Istene mellett, most Izrael végre elkötelezi magát az Úr mellett, pedig a harc következtében sántít. Izrael sántít. Izrael lihegve áll a hajnali hideg ellenére izzadtan, az órákig tartó küzdelemtől. És Izrael példáját későbbi nemzedékek hosszú sora követi. Ott térdel Jézus is a Gecsemáné kertben, a hűvös hajnal ellenére kövér verejtékcseppek gyöngyöznek le homlokán a megfeszített küzdelemtől. Izrael három évezrede, az egyház kétezer éve tusakodik. Isten népe nem adja fel. Küzd olyan elszántsággal, amire maga Isten is csak azt tudja mondani, "Nem láttam még ilyen hitet, ilyen kitartást". Nem behódolni a sorsnak és kétségbeesésnek, hanem kitartóan küzdeni Isten áldásáért, hogy Isten népeként a hajnali derengésben megpillantsuk Isten arcát és reménységgel tekintsünk a jövő felé.
Ámen

Énekajánló – Szentháromság utáni 12. vasárnap

A Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap témája Isten gyógyító és életünket helyes vágányra állító kegyelméről szól. Az előbbi a siketnéma meggyógyításának történetén keresztül szól hozzánk (Márk 7,31-37.), az utóbbiról Pál apostol tesz bizonyságot levelében (2. Korinthus 3,4-9.) ezekkel a szavakkal: "Nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak… a mi alkalmatos voltunk az Istentől van." (5. vers) A vasárnap zsoltára a 103. zsoltár, mely Isten gyógyító kegyelmének magasztalása. Kevesen tudják, hogy a jól ismert 264. dicséret (Áldjad én lelkem…) is e zsoltár alapján született. Még mélyebb értelme is van azonban az evangéliumi történet és a zsoltár kapcsolatának: Isten azért gyógyítja meg nyelvünket, hogy az igazságról tanúskodjunk, ennek pedig első jele az a szívből jövő hálaadás, mely a 103. és a 34. zsoltárban szólal meg.

Énekrend a Szentháromság utáni 12. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 34,1. Mindenkoron áldom az Urat…

Derekas (fő) ének: 298. (1-4,6-7,10.) Jer Krisztus népe nagy vígan, vagy 254. (1-5.) Mindenkoron áldom az én Uramat

Igehirdetés előtti ének: 226,1-2. Krisztusom, kívüled…

Ráfelelő ének: 86,6.Vezess, Uram, utaidban

Záró ének: 264. Áldjad én lelkem… vagy 254. (ld. fent)

(Szentháromság vasárnapjával vége szakad az üdvtörténeti ünnepeknek az a sorozata, mely egymásra épülve tematikailag is logikusan épült fel és a legtöbb egyházban – köztük kálvini egyházakban – ma is él. Hasznosnak tartjuk mindazáltal, ha a protestáns vonalon elsősorban Luther indítására kialakult, de óegyházi gyakorlatig visszavezethető, a Szentháromság-ünnep utáni vasárnapokat is tematikusan rendező perikópasorozat szerint egy-egy vasárnapra összeállított énekrendet közlünk. Ha ez nyilvánvalóan nem is illeszkedik a legtöbb református vasárnapi istentiszteletet meghatározó Bibliaolvasó kalauz tematikájához, mégis érdemesnek tartjuk ezt alapul venni. Ha másra nem, általános énekválasztási elvek leszűrésére bizonyára alkalmas lehet…)