2003-11-19

Dr. Velkey György, Dr. Szabó István, Marton Tamás, Ritoók Pál, Kontra István

Reflexió a zsinati ülésről

A Magyarországi Református Egyház Zsinata ülésezett az elmúlt héten. Egy zsinati tagtól tudom a következő adatokat, hivatalos tájékoztatás még nem jelent meg az ülésről.

Szavaztak a Reformátusok Lapja főszerkesztőjéről. 38 igen, 37 nem és 7 érvénytelen szavazattal megválasztották Nagy Lenkét. Némely zsinati atya úgy vélte, hogy politikai szócső az újság, alapvető változtatásokra lenne szükség. Az is kérdés volt, hogy az összes szavazatot vagy a leadott szavazatokat kell figyelembe venni a számlálásnál. Végül elővették a törvényt és úgy döntöttek, hogy az egy szavazat eldöntötte az eredményt.

A Magyar Rádióba delegált szerkesztő esetében 57 igen, 23 nem, 4 érvénytelen szavazat döntött Fekete Ágnes mellett.

Most kicsit úgy érzem magam, mint amikor a gyermekeimnek futóversenyt rendezünk az utcán és mindegyiknek kiáltjuk a végén: Bravó, győztél!

Ennél fájóbb az, hogy a dolgok nem úgy intéződnek, mint ahogyan kellene. A zsinaton úgy kommentálták a Reformátusok Lapja főszerkesztőjének ajánlott egyetlen nevet, hogy egy jelölt visszalépett, egyet nem javasolt a bizottság. Felhívtam telefonon Faggyas Sándort, akivel fél éve folyamatosan tárgyaltak a zsinati vezetők és várta hogy szülessen egy lapkoncepció, ami alapján ő laptervet készíthetne. Azt állította, hogy ő nem lépett vissza. Ő arra várt, hogy valami konkrét ajánlatot kapjon, ami alapján el kezdhet dolgozni. Elmondta, hogy imádkozott is, gondolkodott is, hogy kell-e neki a református újságírásba így belelépnie, végülis nem bánja, hogy ez az út lezárult. "Nem biztos, hogy én lettem volna a jó megoldás" – mondta.

Nekem viszont fáj az, hogy tőlem kellett megtudnia a zsinati eredményt és az ott elhangzottakat. Az is fáj, hogy megint egy értelmiségi, egy tehetséges ember nagyot csalódott egyházunk ügyeiben. Ez baj.

Advent van… és várjuk az Új Jeruzsálemet. Ez jó.

Úgy gondolom, hogy amíg nincs nyílt eszemecsere, takargatnivaló nélküli párbeszéd, addig bajos a médiáról beszélnünk. Különösen azért, mert hátrányban vagyunk a piacon, hiszen nem anyagi hanem valami más természetű érdek hajt minket, ha hajt!

Fekete Ágnes: Áldás, békesség. Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Mindennapos élményünk gyermekeinkkel kapcsolatosan, mikor döbbenten állunk előttük, mert valami semmiségen hajba kapnak. Egyiknek potyog a könnye és kiabálja, hogy elvette. A másik toporzékol, és szinte üvöltve mondja: meglökött. Az emberi érzéseknek csiszolatlan tükröződését látjuk ilyenkor. A következő pillanatban változik a kép és átölelik egymást. A toporzékoló világban hála Istennek sokszor tapasztaljuk ezt az ölelést.

Mai műsorunkban mind a két emberei végletet megjelenítjük. Először az ölelés képét mutatjuk be a Bethesda Református Gyermekkórház segítségével. Ez az intézmény a 19. század közepe óta áll fenn, amikor a Magyarországon élő, német ajkú református gyülekezet megalapította. A porosz-osztrák, de még a török-orosz háború hadirokkantjait is itt ápolták. Néhány nyugalmas év után, a második világháború alatt szintén menedéket adott sokaknak 1953-ig, amikor államosították és Apáthy István néven gyermekkórházzá, alakították. A rendszerváltás után ez volt az első kórház, amelyet nagy nehézségek árán, de végül is egyházi tulajdonba visszaadtak. Dizsery Tamás volt az az ember, akinek a vezetése alatt megindult a megújult református kórház szinte a semmiből, lerobbant infrastruktúrával, állami támogatás nélkül. A küzdelmes kórházvezetés megviselte Dizsery Tamás szervezetét. Miközben mások gyógyulásáért fáradozott, az ő szíve nem bírta tovább. Az elmúlt nyáron itt hagyta ezt a földi életet. Nehéz hónapok és döntések következtek a kórház életében. Végül is az ő munkáját leginkább folytatni tudó igazgatóhelyettes kapott főigazgatói kinevezést. Most ő fog önöknek bemutatkozni. Dr. Welkei Györgyöt, a Bethesda Református Gyermekkórház újonnan kinevezett főigazgatóját hallhatják.

Dr. Velkey György: Debrecenben jártam egyetemre és ott váltam gyermek intenzív gyógyásszá a gyermekklinikán. 1995-ben keresett meg Dizsery Tamás, hogy jöjjek a Bethesdába, mert elindult egy kísérlet, ahol megpróbál ő és a körülötte dolgozó csapat azzal foglalkozni, hogyan lehet keresztyén értékek mentén gyógyítani. Nem volt egyszerű a döntés, mert bár nagyon vonzott, már volt három gyermekünk, és minden Debrecenhez kötött bennünket. Végül úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy ennek nem lehet ellenállni és ugrottunk egy nagyot. Akkor a gyermek intenzív osztályt kezdtem el vezetni, 1997-től orvosigazgató is vagyok. Dizsery Tamás helyettese voltam, amíg ő köztünk volt, most az ő utódja lettem.

Fekete Ágnes: Nehéz egy kórházalapító, egy olyan ember után folytatni a munkát, aki tényleg nagyon sokat letett az asztalra.

Dr. Velkey György: Igen. Tamás egy küldetéses ember volt, aki mellett nagy öröm volt nekem dolgozni. Személyes barátságban is voltunk egymással. 1992 júliusában, az ő vezetése alatt indult újra a Bethesda Gyermekkórház, aminek már akkor egy bő évszázados meglehetősen viszontagságos története volt. A rendszerváltozás után ő volt az egyik fő mozgatója annak, hogy ez a kórház újra kezdhetné a munkát a református egyház gyermekkórházaként. Viszontagságos 11 év, rengeteg akadály és gyönyörű siker volt. A jó Isten kegyelmével valahogy mindig jóra fordult az életünk idáig.

Fekete Ágnes: Az ökomené ebben a kórházban nyílván nagyon fontos, hiszen, ha református is a kórház, nem lehet ezt egyben egy református kórháznak gondolni.

Dr. Velkey György: Igen. Dizsery Tamásnak is az volt a kisugárzása. Az a fontos, hogy értsük egymás nyelvét és egyformán hitből, segíteni próbáljunk. A mindennapokban ez nagyon szép testvéri szeretetté tudott alakulni köztünk. Reformátusok, evangélikusok, baptisták, katolikusok dolgozunk együtt a mindennapokban.

Fekete Ágnes: Nem volt rossz érzés, hogy többen felvetették, most egy katolikus lesz az igazgató.

Dr. Velkey György: Azt kell mondanom, hogy nem volt rossz érzés. Teljesen megértettem ezt a dilemmát, a katolikus egyházban is előjött volna.

Fekete Ágnes: Tehát, ők is azt akarnák, hogy egy saját identitású ember legyen – mondjuk – vezető pozícióban?

Dr. Velkey György: Igen. Biztos vagyok benne, hogy ez így van. Teljesen érthető ez a gondolkodás. El is fogadtam. Azt is elfogadtam volna, ha református vezetőt keres és talál az egyház. A kórházunkban egy olyan ökomenikus szemlélet alakult ki, amiben a kórházon belül ennek a jelentőségét sokan megkérdőjelezték. Gyönyörű megélni a kórház lelkészeinkkel is együtt azt, hogy ezek a felekezeti határok a diakóniai szeretetben másodlagosakká válnak.

Fekete Ágnes: Amikor a betegágy mellett áll valaki, akkor a krisztusi szeretet közös kérdéseket vet fel. Nem hiszem, hogy ott lényeges az, ki milyen felekezethez tartozik.

Dr. Velkey György: Valójában ma, a 21. század elején, Magyarországon, de tulajdonképpen egész Európában, vagy a világon sokkal határozottabb a válaszvonal a hívő és a hitre nem jutott emberek között, mint a különböző felekezetek között. A mindennapi életben talán sokan nem is értik ezt a kérdést, hogy ki melyik felekezethez tartozik. Viszont, ha sugározni tudjuk a Krisztus hitet, ha valóban köztünk és bennünk él Jézus, akkor a felekezeti határok a gyógyításban, a mindennapi tevékenységben valóban elmosódnak.

Fekete Ágnes: Azt mondta, hogy keresztyéngyógyítás, ez az, ami ide vonzotta. Mit gondol erről?

Dr. Velkey György: Feltétlenül, és ugyanakkor az orvostudomány, ápolástudomány, az egészségügy ezt nagyon sokszor nem érti. Egy szenvedő gyermek, egy szenvedő ember valóban mindenével szenved. Nemcsak a testi bajával, hanem a szelleme, a lelke is szenved. Felvetődnek benne az élet és halál kérdései és erre valóságos és teljes választ akkor tudunk adni, ha a teljes szenvedésére nyitottak vagyunk. A szenvedésnek a határtalansága egy határtalan segítést vonz maga után. Szakmai, lelki, szellemi energiánkkal és hitünkkel együtt tudunk odafordulni. Azt hiszem, hogy a mai egészségügyben nagyon torz szemlélet az, amikor üzleti, szolgáltatási irányba megy el a gyógyítás és az ápolás. E sokkal inkább egy szolgálat.

Fekete Ágnes: Mit jelent az, hogy valahol Jézus is megjelenik egy betegágy mellett?

Dr. Velkey György: A gyógyítás mindig is csapatban történik. Együttgondolkodó, ideális esetben, egy keresztyéngyógyító közösségben tud megjelenni – úgy mondjam kézzel foghatóan – a gyógyító Jézus is, akire ezeknek a betegeknek valójában meggyőződésem szerint szükségük van. Az ő ígérete szerint is, hogy ahol ketten vagy hárman az én nevemben találkoznak, én ott vagyok köztük. Egyszerűen talán egy atmoszférát érezhetnek időnként a betegek és a szülők. Szeretettel próbálunk odafordulni hozzájuk, megpróbálunk a legkülönbözőbb igényeikre, vágyaikra úgy reagálni, hogy az valóban fontos nekünk.

Fekete Ágnes: Hallottuk, mennyire fontos a keresztyének egysége, különösen a betegágy mellett, vagy hasonlóan nehéz helyzetekben. Azok az emberek, akik az elmúlt időszak börtöneiben voltak, hasonlóan az egységről beszélnek. Ökomenikus élményekről számolnak be. Az elmúlt napokban emlékeztek meg arról, hogy az egyik református mártírunk Pógyor István ötven éve halt meg. Mai érdekessége szomorú történetének a fő vád, amit ellene mondottak, hogy ő, mint a Keresztyén Ifjúsági Egyesület nemzeti titkára, hazánkat az Európai Unió részévé akarta tenni. Ő akkor ezért meghalt a börtönben. Következő összeállításunkban hangképeket hallhatunk az emléktábla leleplezési ünnepből. Kontra István, Pógyor István volt Keresztyén Ifjúsági Egyesületi társának visszaemlékezését hallhatják. A riporter: Farkas Orsolya

Dr. Szabó István püspök: Hálás szívvel, Istent dicsőítve leplezzük le ezt az emléktáblát. A táblát állítók nevében, úgymint a Keresztyén Ifjúsági Egyesület, a Budapest Józsefvárosi Egyházközség és a Dunamelléki Egyházkerület azzal az igével, amit Jézus mond a Hegyibeszédben: Úgy fényljék a ti világosságotok, hogy az emberek lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.

Marton Tamás: "Főtisztelendő Püspök Úr! Kedves emlékező gyülekezet! Néhány napja egy közeli virágüzletbe mentem be, hogy elkészíttessem azt a kis koszorút, amit ideszántam, előtte gondosan egy kis cédulára felírtam, mit szeretnék a szalagra. Már eleve két név is hosszú, de én még egy idézetet is választottam. Ahogy letettem a kis papírt, az eladó, mint jó szerkesztő, fogta a tollat, és húzta is ki a felét, mondván, nem fér rá a szalagra. Így most szeretném átadni azt a kis idézetet, ami nem kerülhetett rá a szalagra. Ezt Teleki László írta egyszer. "Megtapasztaltam Isten életet, formáló erejét ifjaim életében." Igen, megtapasztaltuk mi is. Itt állunk a tábla mellett, elszáradnak a virágok és maradnak a betűk a kőtáblán. A betűk, melyek két nevet rajzolnak ki. Kedves Testvérek! Köszönöm, hogy gróf Teleki Lászlót és Pógyor Istvánt szívükben hordozták, hogy emlékezetüket megőrizték és átadják nekünk. Hogy cserkészesen mondjam, a szolgálatot átvettem. Igen, átveszem és ígérem magam és a KIE vezetése nevében, hogy elődeink emlékét megőrizzük, és tovább adjuk. Isten engem úgy segéljen.

Ritoók Pál: Nagyon szépen köszönjük Marton Tamás KIE-titkár testvérünknek ezt a fogadalmat."

Kontra István: 1941 volt, amikor a Tanítóképzőt elvégeztem és bekerültem a Keresztyén Ifjúsági Egyesületbe. Se lakásom, se munkahelyem nem volt. Pógyor István felajánlotta nekem, hogy jöjjek föl, ő szerez nekem lakást és munkahelyet és emellett zenei tanulmányaimat is, tovább folytathatom. Óriási kapcsolatai, összeköttetései voltak. Ismerte az egész ország református ifjúsága. Hívő keresztyén ember volt, aki optimista szemmel nézte a világot, aki bíztatást tudott adni mindenki számára, segítette azokat a fiatalokat, akiknek a szemében valami csillogást látott, akivel érdemes foglalkozni. Egy ideig vele laktam Horánszky utcai saját lakásában utána pedig a Horánszky utcai Diákotthonban. 1948-49-ben el kellett hagynom a Keresztyén Ifjúsági Egyesületnek a Horánszky utcai székházát. Már hamarabb, 1946-ban felszámolták a KIE-nek az önkormányzatát. Én maradtam még egy ideig, de jött egy bizonyos, kedvezőtlen fordulat, amikor azokat, akik a régi KIE-vezetőkkel közelebbi kapcsolatban voltak, igyekeztek eltávolítani. Én magam is erre a sorsa jutottam. Nem volt lakhelyem, Pógyor Pista bácsi volt az, aki ismét mellettem állt és meghívott engem Boráros téri lakásába. A Boráros tér volt az a hely, ahol 1951 júliusában egy este megjelentek és elvitték Pógyor István. Szemtanúja lehettem ennek. A ház előtt megállt a nagy fekete autó, följöttek a harmadik emeletre, becsöngettek, belökték az ajtót és egyszeriben bevonult oda négy, öt ember. Semmit nem mondtak. Összegyűjtöttek ott a lakásban bennünket. Ez egy öt szobás lakás volt, tipikus akkori társbérlet. Pógyor István, Illési József, Bíró Sándor, dr. Szilágyi Pál és jómagam voltunk ott. Ez volt az a bizonyos Pógyor "kolhoz", ahol mi nagyon baráti kapcsolatban, egymás iránti tisztelettel, szeretetben éltünk. Mindenki végezte a maga munkáját. Pógyor Pista bátyánk akkor már egy rövidáru kereskedésben bolti kiszolgálóként dolgozott.

Farkas Orsolya: Mennyire lehetett számítani arra, hogy el fogják vinni az egykori KIE nemzeti titkárát?

Kontra István: Ez derült égből a villámcsapás volt. Hogy lehetett arra számítani, hogy azzal vádolnak meg bennünket, mi az EU-t szervezzük 1951-ben, amikor még hallani sem hallottunk semmit erről az egész szervezetről. Amikor befejeződött az este és mindent átkutattak a legnagyobb meglepetésünkre Pógyor Istvánnal közölték, most pedig magunkkal visszük. Utolsó szavaira így emlékszem: Megkérdezte az őt vallatókat, pizsamát vihetek magammal? Erre azt a választ kapta: nem. Fog ott kapni pizsamát. Sem Pógyor Istvánnak, sem nekünk nem volt fogalmunk, mi történt és mi következhet ezután. Akkor még senki nem gondolt arra, hová viszik, mi lesz a további sorsa. Elképzelésünk sem volt erről.

Farkas Orsolya: Hova vitték őt először?

Kontra István: Fogalmam sincs. Váratlan volt az a házkutatás. Ennek az volt az érdekessége, hogy Pógyor Istvánnak a dolgait nézték át, az ő könyveit kutatták át. Egy asztal köré ültettek ötünket és kérdeztek bennünket. Később, a kihallgatások során tanúnak beidéztek minket a Gyorskocsi utcába. Kérdezgettek, papírokat tettek elénk. Megkérdezték, kik jártak oda, névsort kértek tőlünk.

Farkas Orsolya: Ha jól tudom, akkor novemberben megszületett a bírósági ítélet. Hat évre ítélték el. Mi volt az ürügy, milyen vádak érték őt?

Kontra István: Szervezkedés, külföldi rádióknak a hallgatása, rémhírterjesztés. Miért maradtunk ki belőle, és miért kellett olyan embereket venni ebbe a Pógyor perbe, mint gróf Teleki László? Nyilván azért, mert a klasszikus per volt egy klerikális személy ellen, kellett hát egy arisztokrata és egy kulák. Nem voltunk arisztokraták. Talán fiatalok voltunk és gondolták, hogy ezekből lehet valamit leverni még. Megúsztuk ezt a dolgot. Ártatlan volt az a harmadik személy is, aki Illési Józsefnek a sógora volt és kulákként került az ügybe. A Mindszenthy pert meg akarták szervezni egy protestáns vonalon, református vonalon, mint ahogy meg is szervezték. Ugyanúgy evangélikus vonalon. Ennek a mintájára.

Farkas Orsolya: Ürügyként használták fel azt is, hogy Pógyor Istvánék nem írták alá a KIE Székház önkéntes felajánlását. Találtam egy nagyon érdekes jelentést, mégpedig Szecsődi Róbert ÁVO hadnagy írta. Úgy hangzik: Vizsgálatot folytattunk egy illegális szervezkedés ügyében, melynek célja a Magyar Népköztársaság megdöntése volt. Illetve, hogy háború esetén az amerikai megszállók segítségével angolszász irányzatú, burzsoá kormányt hozzanak létre Magyarországon és az országot az Európai Unió, tagállamává tegyék.

Kontra István: Az ÁVO által meghatározott definíciók voltak. Nyilván a vallatások, a kínzások, a börtön elviselhetetlen volta miatt Pógyor István aláírta, és ahogy ő aláírta, nyilván ugyanígy írták alá a többiek is: gróf Teleki László és Hartyányi Imre, aki harmadrendű, volt ebben a dologban.

Farkas Orsolya: Milyen viszonyok között éltek a börtönben?

Kontra István: A nyomorúságos körülmények vezettek végül oda, hogy a szíve felmondta a szolgálatot. Érdekes, volt egy idő, amikor egészen máshonnan hallottam, hogy Pógyor István Recsken is volt, de ezeket senki nem tudta. Ez, mint kósza hír terjengett.

Farkas Orsolya: Ha jól tudom, akkor ő Ispángi Józseffel a Mindszenthy- per harmadrendű vádlottjával volt egy cellában?

Kontra István: Egy cellában volt, és ő írta ezt a könyvet, ami kint jelent meg. Egy katolikus főpap és a Keresztyén Ifjúsági Egyesület nemzeti titkára együtt szenved egy cellában, egy priccsen. 1951 nyarán Hartyányi Imrét keresték.

Farkas Orsolya: Ki volt Hartyányi Imre?

Kontra István: Illési József a sógora. Egy szombat délután – erre határozottan emlékszem – éppen készültem elmenni otthonról, amikor csöngettek és jöttek azzal, hogy Hartyányi Imrét keresik. Mondtam, nézzenek körül a lakásban, de rajtam kívül senkit nem találnak. Erre elvittek engem. Beültettek a fekete autóba és kocsikáztattak a Körúton, majd közölték velem, hogy addig nem engednek el, amíg meg nem mondom, hol van Hartyányi Imre. Mondtam nekik, akkor nagyon sokáig itt maradunk, mert fogalmam sincs. Erre bevittek a Deák térre, ahol a rendőrségi központ volt akkor. Szombat délután beültettek a közönséges bűnözők, utcanők közé. Senki nem szólt hozzám, sehova nem mehettem. Vasárnap este, 10 óra tájban megjelentek ugyanazok, akik elvittek és közölték megvan Hartyányi Imre, most már haza mehetek. A Deák tértől haza sétáltam, kiszellőztettem magamból az izgalmakat. Ezután jött még a Gyorskocsi utcai kihallgatás. Kérdezték, hogy a Pógyor István perben kik voltak ott, miért jártak oda, mi volt ez a bibliakör? Ennyi emberrel megdönteni egy rendszert, még ha összeszedtek 20-30 nevet is, akkor is ezek annyira primitív dolgok voltak.

Farkas Orsolya: 1952-ben, rá egy évre fellebbeznek, de elutasítja a fellebbviteli bíróság.

Kontra István: A közösség fejét, Pógyor Istvánt elvitték, a nyáj szétszéledt, ment mindenki arra, amerre tudott. Hosszú évekre, nem volt tanácsos még egymással sem találkoznunk, mindenki élte a saját maga életét. Fiatalok voltunk a Pógyor "kolhozból" szétszéledve, mindenki családot alapított, mindenki dolgozott. Nem tudtuk tovább követni a nyomokat. Mit tudott volna az ember tenni? Hova mehetett volna?

Farkas Orsolya: Arról értesültek, hogy 1953-ban belehalt a kínzásokba?

Kontra István: A Boráros téri házban a házmester nénitől tudtuk meg, hogy meghalt. Ugyanabban az időpontban volt egy halott a Boráros tér 3. szám alól és ennek a temetését mentek elintézni. Amikor beírták a halott nevét, akkor, aki anyakönyvezte, közölte velük, mint érdekességet, hogy ma már a Boráros tér 3-ból bejegyeztünk egy halottat. Megkérdezték, ki volt. Pógyor István. Hazajöttek, közölték velünk, hogy Pógyor István halottként szerepel, és ott temették el. Most már öt évtized múltán állt össze az a kép, amely Pógyor István életútját egészen a mártíromságáig végigkövette. Ez szomorú, hogy volt egy drága barát, akinek életünk egy nagyon szép szakaszát köszönhetjük, és semmit nem tudtunk róla, semmiben nem tudtunk neki segíteni.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Lukács Evangéliuma 19. fejezetéből.

"És mikor Jézus közeledett Jeruzsálemhez, látva a várost, sírt azon."


Talán nincs még egy pontja a Bibliának, amely jobban mutatná, mennyire szerette Jézus az akkori földi hazáját. Mert, micsoda érzés, lehetett az, amely könnyekre bírta azt, aki könnyek nélkül ment a Golgotára. Ebben a fájdalomban az embersége sírt, pedig akkor az Olajfák hegyén gyönyörű látvány tárulhatott a szeme elé. Semmi jel nem utalt a tragédiára. De, Jézus nem a szemével nézett. A prófétáknak adatott meg az a sors, hogy előre lássák, értsék azt, ami majd eljön, aminek akkor még semmi jele nincs. Jézus így, az események, mögé lát. És a próféták voltak azok, akik épp azt mondták, amit a közvélemény. Ami történt, abból mondták el a jövőt. Amikor Jézus sír – Lukács Evangéliuma szerint – hatalmas tömeg követte éppen. Az egész város messiási levegővel volt fűtve. Megjött a békesség fejedelme Jeruzsálembe. De, Jeruzsálem nem békére várt. Nem ismerte fel az időket. Azután már túl késő lett. Jézus tehetetlenül áll, sírással az elkésett nép előtt. Úgy tűnik, Isten számára is vannak kései pillanatok. Így nézhette a tékozló fiú atyja, fia távozását. Tehetetlen volt, mert az akart maradni, mert nem ismert erőszakot. Ha a szívéből szakítanak is ki az emberek tékozlásukkal, Isten hagyja. Nem akar kényúr lenni az emberiség fölött. Gondoljunk bele: minden emberi kapcsolatban, amely szép és szent, van valami bizonytalanság. E nélkül a furcsa tehetetlenség nélkül csak alá- és fölérendeltség létezik. Az ember képes arra, hogy eldobja magától a Mennyei Atyát. Isten akarta ezt így. Egyszer azonban lejár az idő. Eljön Isten meglátogatása. A határok nyilvánvalóak lesznek. Amikor ezt Jézus látta, sírt. De, mit tett ezután? Azt olvassuk: bement a templomba és kezdte kiűzni a kufárokat onnan. Ezt végképp nem értjük hétköznapi logikánkkal. Ha egyszer Jeruzsálem nem ismerte fel Istent, akkor mi értelme van ilyen soha nem látott harciassággal küzdeni megtisztulásáért? Talán Jézusnak e két Lukács Evangéliumában egymás mellé helyezett arcképében van az evangélium szíve dobbanása. Sír, és ostort fon. Jézus, mintha mindig az ellenkezőjét tenné annak, amit várunk tőle, mert ő mindig Isten világát látja. Azt az országot, amely a legtehetetlenebb és a legkilátástalanabb helyzetben is épül. Jézus fájdalma kristállyá párlódott, mint tengerből a só. A kétségbeesés őt nem zsibbasztotta, hanem élesztette, hogy minél hűségesebben otthon legyen, sírva tisztogasson ott, ahová Isten helyezte.
Ámen

Tegnapkirály és a pillanathercegnő története

Egyszer volt, hol nem volt- az is lehet, hogy csak ebben a mesében volt- volt egyszer a világ peremén egy csudálatos kis falu. Nem is falu, egész birodalom! A gyerekkoromtól a legszebb álmokig húzódik a határa, ma is gyakran látom odabenn, a fejemben. Tegnap király uralkodott ott, és talán uralkodna ma is, de már elmúltak azok az idők… Nem ismerték ott a szegénységet: a legények csillagokat reggeliztek, a leányok napfényben fürödtek, a nénikék öreg botjukkal a tejutat kopogtatták, a bácsikák pedig kristálypatak partján dominóztak. Amikor éhesek voltak, ettek, amikor szomjasak voltak, ittak. És szívesen szerettek. Meglátogatom a sógoromat! – mondta a szegénylegény az édesanyjának, és ez az ő nyelvükön azt jelentette, hogy aznap bizony már nem kerül elő: mert jó lába és erős a botja legyen annak aki Tegnapkirály birodalmában bárkihez is vendégeskedni megy. Csomagolt is az édesanyja a mesebeli tarisznyába hamuban sült pogácsát, piros, kerek, kertben érlelt, szíve büszkesége almát a fiának. És a mesebeli fiú elindult mesebeli útján oda, a hol szívesen várták őt. -Hol jársz itt, ahol a madár se jár? – kérdezhették volna a kis kertek kapujában álló asszonyságok a betévedő vándort, de mégsem tették ezt, mert hiszen minden madár -kicsi és nagy, színes és színtelen, szép hangú és károgó – egyformán gyakori vendég volt mindenkinél. És amikor a vándor érkezett hozzájuk, kínálták jó szóval, kedves mosollyal, tiszta forrásvízzel, friss kenyérrel – tehát ugyancsak gazdag birodalom volt ez.

Nem is nézte jó szemmel a szomszédos ország királya. Nála bezzeg mindennek jól megkérték az árát! Makirály országában a csillagokat talán látták volna, ha lekapcsolják a villanylámpákat az utcák során, de azok éjjel – nappal égtek, hogy mutassák országuk hatalmát, hogy elhomályosítsák az égi fényt, hogy túlragyogják a napsütést. Ezért mérgében a nap nem is sütött rájuk, csak nyáron. Ám ez nem zavarta Makirály országának lakóit, hiszen úgyis éjjel-nappal világítottak, télen fűtöttek, nyáron hűtöttek házaikban az emberek. Ha valaki vendégségbe akart menni, azt jó előre meg kellett beszélni. Nem lehetett ám csak úgy betoppanni a másikhoz, mert az előszöris nem volt otthon. Hiszen Makirály országában dolgos emberek laktak: dolgoztak reggeltől estig, hogy minél jobban kivilágíthassák házaikat, és mások is lássák, milyen boldogok. Azért ha jó időben érkeztél, szívesen láttak téged itt is, bár Makirály országában – neked megsúgom – általában jókora kupacokban látogatták meg az emberek egymást. Ilyenkor megszállták az emberek a házat, nagy zajt csináltak, hangosan nevetgéltek, nehogy magukra maradjanak. A boltok éjjel-nappal nyitva várták az arra betévedő vándort, hogy négykerekű, áramvonalas tarisznyájába mindig legyen mit rakni. Az utak kereszteződésében a templomok már rég bezártak, de nem is volt rájuk szükség, hiszen soha senki nem járt csak úgy véletlenszerűen oda. Itt és most! – mondták, mert tudták, hogy Makirály birodalmában a pillanat az úr. Hiszen a tegnap homályos, időtlen, megfoghatatlan dolog – és ki tudja milyen lesz a Holnapunk? De ma még mindent megtehetünk, mindent megvehetünk. Makirály nagy király volt. Mindenen uralkodni akart. A földön, a levegőn, a vízen, a napfényen, a csillagokon és valamennyi állaton – ahogy az a régi könyvekben meg volt írva. Még az Időt is az uralma alá hajtotta, télen – nyáron a saját kedve szerint tekergette birodalma óráit, ahogy jó király módjára célszerűbbnek látta eltolni Idő mester kerekét. Mert idő úgysem létezett náluk – illetve itt senkinek semmire nem volt ideje. Makirály legkedvesebb lánya Pillanathercegnő volt, aki mindig csak apjának, Mának élt. Pillanathercegnőnek nem volt arca: mindennap máshogy nézett Rád, aszerint, hogy mit írtak elő neki az udvari szabályok.

Pillanathercegnőnek nem voltak kedves tárgyai, hiszen mindennap kidobott mindent. Pillanathercegnő pillanatonként lett más és más – nem lehetett túlzottan szeretni őt. Nem ismerte a bánatot, de a nagy örömöket sem. Kényelmes, kellemes üvegbúrában élt Makirály körül. Tegnapkirály vándora egy nap elérkezett Pillanathercegnő palotájába. Egymásra néztek, mégsem ismerték fel egymást. Úgy néztek át a másikon, mint egy átlátszó üvegfalon. Ebből sosem lesz így mesebeli, hétországra szóló lakodalom? Tegnapkirály vándora fogta magát, sarkon fordult és hazament a saját meséjébe. Itt nem ismerték őt, mert ahhoz bizony a Pillanathercegnőnek is át kellett volna sétálnia – legalább egyszer! – Tegnapkirály birodalmába, hogy emlékezhessen arra, hogy kit is keres. Talán túl sok idő telt el tegnap óta… Azért ha tudtok egy apró kaput, egy kicsike ajtócskát, ami odavezet, szóljatok, hátha át tud még mászni rajta az a kisleány. Tegnap király vándora ott várja őt az idők végezetéig. Makirály birodalma addig is tökéletes, kényelmes királyság marad. Nem is értem, miért vágyódtam el innen… (Mirtse Zsuzsa meséje)

Similar Posts