Ajtó-emberek
Két ember nyitott kaput Isten útjának ebbe a világba. Az egyik testében, a másik lelkében. Egyik sem tudta, mi vár rá. Egyenes emberek voltak, akik…
Két ember nyitott kaput Isten útjának ebbe a világba. Az egyik testében, a másik lelkében. Egyik sem tudta, mi vár rá. Egyenes emberek voltak, akik magukba engedték a fényt. Ez a két kitárt ember-ajtó olyan egyértelmű volt, mint amikor az Alföldön szétnéz az ember, és semmibe nem akad bele a szeme, csak a Napot látja.
Ugyanakkor volt bennük valami titkos is. Keresztelő János azt mondta, hogy ő egy jövőbelinek az útját készíti. Olyas valamit tesz, amiről ő sem tudja pontosan, hogy mivégre. Mégis biztos volt abban, hogy most az egyenesedés ideje van. Mint amikor az ember őse egyszer kiegyenesedett, és elengedte a fa ágait, a mászás biztonságát, és csupán két lábán állva kezdett egyensúlyosan járni. Vagy mint amikor egy kisgyerek rájön arra, hogy gyorsabban eljut járkálva valahova, mint kúszva-mászva, és megteszi az első lépéseket egyenesen járva.
Mária szavai is ilyen egyenesen fogadják az angyal üzenetét: Ha Isten azt mondta, legyen, akkor az én szavam is: Legyen!
Egyenes derékkal, homlokegyenest ment az Isten országa felé ez a két egyenesszívű.
Vajon Isten nem jönne el a mi kiegyenesedett gerincünk nélkül is ebbe a világba? Nekünk kell önmagunkat az Istenhez odavezetnünk? Különös ellentmondás ez. Amikor készülődünk arra, hogy Istennel találkozzunk, észrevesszük azt, amit Mária is, hogy semmilyen eszközünk nincsen. Keressük az utat, vágjuk a csapásokat, és kiderül, hogy Ő maga az út. Ő jön felénk. Mégis úgy tűnik, hogy az útegyengetők hamarabb látják meg ezt: nem is ők építik az utat, mert nekik nincs semmijük. Jobban tudják azoknál, akik ölbetett kézzel várják, hogy történjen már valami.
Reménykedem abban, hogy Mária és Keresztelő keze most sem ölben van, hanem imádkoznak értünk is.
„Uram, a lentek és a fentek: életem hepe-hupái hullámzanak most előttem. A fentekben könnyű lenne téged szeretni, de van, hogy a nagy jóban elfelejtelek. A lentekben meg sokszor nincs erőm szeretni, csak követelem, hogy oldd meg a problémámat. Most arra kérlek, segíts nekem abban, hogy kevésbé vegyem komolyan magam. Hadd legyek olykor csupán megfigyelője az életemnek. Hadd lássam kicsit távolabbról azt, ami annyira hatással van rám. Szeretném szemlélni, ahogy odalépsz a hepe-hupáimhoz, és kegyelmeddel, szereteteddel jelen vagy számukra. Hadd szemléljelek. Ámen.” (Az adventi imafonalból)
Kép: A Pantokrátor kolostorból
