Látószögváltás
Mikor kezd szűnni a sötétség? Ha meggyújtunk egy gyufaszálat, ha felkapcsoljuk a villanyt? Vagy csak akkor, amikor ragyog a napfény? Mai szemünk nagyon sötétnek lát…
Mikor kezd szűnni a sötétség? Ha meggyújtunk egy gyufaszálat, ha felkapcsoljuk a villanyt? Vagy csak akkor, amikor ragyog a napfény? Mai szemünk nagyon sötétnek lát már egy szobát, ahol egy szál gyertya ég csupán. Évszázadokon keresztül ez a fénymennyiség volt a természetes. Már a százas izzó sem világít be egy szobát, mert megszoktuk a vakító és kápráztató fényeket.
Vajon nem így vagyunk a lelkünkkel is? Nem látjuk meg egykönnyen sem magunkban, sem másban a világosságot. Magam előtt látom a sekrestyést, aki örökké bajlódik a gyertyákkal, mert nem akarnak égni rendesen. De hallom a tűzoltó szavát, aki meg a gyertyát egy nagyon lángoló és veszélyes eszköznek tartja. Egy szélfuvallat, és már fel is gyújtja környezetét. Félelem van mindkét emberben. Tapasztalatait megsokszorozza, és azt látja, hogy a tűztől félni kell: vagy azért, mert megszégyenít és sötétben hagy, vagy azért, mert elemészt.
Jézus bátorságra szólít, mert ebben az állapotban jut el hozzánk a Fény.
Emlékszem, amikor úgy magyarázták nekünk az iskolában a vallást, hogy az ősember meglátta a villámot, de mivel nem ismerte, félt tőle, és ez az érzés alkotta meg benne a hitet: a természeti jelenségek istenné lettek. Ebből az igaz, hogy emberi lét határain vannak azok a kapuk, amelyek valamit nyitogatnak bennünk a láthatatlan, érzékszerveinkkel el nem érhető határ felé. Amikor egy nem ismert helyzet előtt állunk, például a sötétben vagyunk, félünk. Latolgatjuk magunkban a lehetőségeket. De ugyanez a félelem egyfajta szelep is bennünk, amely megmutatja saját korlátainkat, és kinyithat egy másik világra, egy másik erőtérre, ahonnan nézve nem félelmes a mi világunk, ez a földön túli Világosság. A félelmes helyzetek szelepek: rábízom magam jelképesen a szelep túloldalán levő világra, képes vagyok elengedni magam, vagy pedig felfúvódom, és magamat leszigetelve egyedül megküzdök a félelmetes helyzettel, és így valójában a sötétségben maradok. Jézus, a mikor élete legfélelmesebb helyzetében volt, halála előtt, mintegy megnyitotta lelkének ezt a mély szelepét. Érezte a maga akaratát, mégis azt kérte, hogy ne ez teljesüljön.
A sötétben, a félelmes pillanatokban erre a látószögváltásra van szükségünk! Hogy meglássuk, valójában Isten mindent bevilágít, a Világosság az igazi valóság, Isten ölelése tartja egyben ezt a világot!
2024. március 10. – Nagyböjt 4. vasárnapja
Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat.”
