2008-08-27

Fekete Ágnes: Áldás békesség, szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják!

Nemrég ért véget az olimpia a maga kicsit kétes eredményhajhászásával, most pedig a paraolimpia következik Pekingben, már sokkal kevesebb hangzavarral. Persze a versenyvilág ezt a nagyon csendesnek induló versenyt is magával ragadta. Most egy olyan embert hallhatunk, aki nem jutott ki az idei játékokra, de minden álma, hogy legközelebb sikerüljön. Először arról a hátborzongató fiatalkori történetéről beszélgetett Vörös Virággal, amikor a vonat elvitte a lábát. A rettenetes történet mégis megdöbbentő hitet érlelt ki Csiszár Attilában.

Csiszár Attila: A balesetem 1993 januárjában Csíkszeredában történt. Kiestem a vonatból, és ennek következtében amputálták mind a két lábamat térd fölött, illetve a jobb alkaromat. Egy hónapig voltam kórházban, utána pedig egy új élet kezdődött. A legegyszerűbb dolgokat is újból meg kellett tanulnom bal kézzel.

Vörös Virág: Jobbkezes vagy eredetileg?

Csiszár Attila: Igen. Minden más volt, mert egy kézzel kellett csinálnom, de megtanultam. Meg kellett tanulnom újra írni is, mert a középiskola utolsó fél évében jártunk, és fel kellett készülnöm az érettségire.

Vörös Virág: Még abban az évben érettségizni akartál?!

Csiszár Attila: Nem csak akartam, le is tettem a vizsgát. Magántanulóként készültem az érettségire, és heti egy alkalommal bementem az iskolába, végig ültem a többiekkel a hat?nyolc órát. Nehéz volt megtanulnom olvashatóan írni.

Vörös Virág: Hogy sikerült ilyen rövid idő alatt?

Csiszár Attila: Muszáj volt, mert le kellett érettségiznem. Minden nap írtam öt-hat oldalt, és lassan belejöttem.

Vörös Virág: Ehhez hihetetlen kitartás kell. Honnan merítetted az erőt?

Csiszár Attila: Ezt mindig megkérdezik tőlem. Felülről kaptam. Volt bennem egy magától értetődő hit már korábban is. Egy kis faluban nevelkedtem, ahol természetes volt, hogy vasárnap templomba megyünk. Hittem, hogy ha kérek, akkor kapok választ, mert mindig kaptam. Természetesen a józan korlátok között kell maradnom, nem azt kell kérnem, hogy nyerjek a lottón.

Vörös Virág: Mit szoktál kérni?

Csiszár Attila: Például a balesetem évében azt kértem, hogy le tudjak érettségizni. Ez nem volt olyan egyértelmű, ezer körülmény meghiúsíthatta volna, olyanok, amelyek az emberben alapvetően fel sem merülnek lehetséges akadályként. Előfordulhatott volna, hogy nem is engednek érettségizni. Friss balesetesként az is kérdés volt, hogyan jutok fel az emeletre, hiszen az iskolában lépcső volt. A másik kérésem az volt, hogy minél hamarabb megtanulhassak járni. Az sem egyértelmű, hogy az ember kap olyan protézist, amivel képes egyedül járni.

Vörös Virág: Ez nagyon bölcs. Sokan inkább azt kívánták volna, hogy bár meg se történt volna maga a baleset. Ezzel szemben, te a helyzethez mérted a kívánságaidat, és nem mesebeli csodát vártál.

Csiszár Attila: Az butaság is lett volna. Nem várhattam, hogy fehér lovon vagy piros Ferrarin közlekedjek. A hitet is a realitásokhoz kell igazítani. Az én esetemben már az is csodának számított, hogy megtanultam újra járni. Ehhez is hit kellett. Vagy például olyan alapvető dolog, mint a kisfiam bepelenkázása, számomra már eredmény. Sokan kérdezik, hogyan vagyok erre képes, de nekem nem tűnik túl nehéznek, mert számomra természetes, hogy nekem ezt egy kézzel kell csinálnom. Valahogy a gyerek is türelmesebb. Vannak barátaim, akik teljesen elhagyták magukat a balesetük után, és egyáltalán nem hittek semmiben. Sem abban, hogy újra megtanulhatnak járni, sem önmagukban, hogy képesek ezt megtanulni. Persze ezek nem könnyű dolgok. Ha megkérdezik tőlem, hogyan bírom ezt az életet, nem tudok mást mondani, mint azt, hogy nehezen. De sok minden nehéz az életben. Egyébként mindennek van jó oldala is.

Vörös Virág: Ennek a balesetnek mi volt a jó oldala?

Csiszár Attila: Teljesen megváltozott az életem és a látásmódom. Nyitottabb lett, sok mindent nem abban a szokásos síkban látok, amiben sokan gondolkodnak. Persze az én életterem sem más, én is végigcsináltam a főiskolát, autót vezetek, családom, állásom van. Néha eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne az életem, ha nem történt volna meg a baleset. Azt kell mondanom, nem vagyok biztos benne, hogy könnyebb lenne. Látom az öcsémen, hogy egészen más vonalak mentén rendezi az életét, és sokszor nem látja azt, amit én. Észrevettem, hogy akivel egy kis baleset történik, annak a látásmódja megnyílik, és olyan dolgokat vesz észre, amiket más nem. Jobban rá vagyunk hangolódva arra, hogy meglássunk olyan dolgokat, amire mások esetleg nem is gondolnak. Van élet úgy is, hogy az ember elveszíti az egyik lábát, attól még nem omlik össze a világ. Természetesen ehhez idő kell, ezt az életszemléletet is fel kell építeni, ez sem megy egyik napról a másikra. Nekem tíz évembe telt.

Vörös Virág: A felépítés kezdeti, nehéz szakaszában mi él az emberben?

Csiszár Attila: Akkor sem szabad túl sokat gondolkodni olyanokon, hogy ez miért történt velem. El kell kezdeni az építést. Ha annak idején én a fal felé fordultam volna, és mindennek a rossz oldalát néztem volna, nem bírtam volna el ezt a terhet. Ez a negatív gondolkodásmód csak hátrafelé visz. Ilyenkor szoknak rá az emberek az alkoholra például, de az csapda. Nem szabad sajnálkozni, menni kell előre, próbálkozni, erőlködni kell. Nekem segédeszközökre van szükségem ahhoz, hogy boldoguljak, de én ezt így fogadom el. Alapvetően mozgékony, izgága ember vagyok, de kaptam egy bizonyos türelmet. Ha egy tűt nem tudok befűzni ötször egymás után sem a tűbe, akkor megpróbálom hatodszorra is. Addig próbálom a dolgokat, amíg végül sikerülnek. Ez mindenre vonatkozik, nem adok fel könnyen semmit. A sportban is így van. Ha nem is leszek olimpiai bajnok, akkor is elérem, hogy legalább versenyekre eljussak. Két műlábbal és egy műkézzel nem vágok neki a legmagasabb hegynek, de elmegyek, ameddig tudok, és abban találom meg a szépet.

Vörös Virág: Csak elhatározás kérdése, hogy azzal elégszem meg, amim van?

Csiszár Attila: Alapvetően igen. Az ember persze mindig feljebb vágyik. Ezzel nincs is baj, lehet gondolkodni azon, hogy ez hogyan sikerülhet. Tervezni kell, menni, csinálni és küzdeni, de mindig megelégedni azzal, ami sikerül.

Vörös Virág: Hogy jött a sportolás ötlete?

Csiszár Attila: A balesetem előtt is sportoltam, fociztam, pingpongoztam. A baleset után különböző honlapokon találkoztam először azzal, hogy mozgássérültek is sportolnak. Kerekesszékes vívás, ülő röplabda, tenisz, úszás és még sorolhatnám, mi mindent űzhet az ember mozgássérültként is. Arra gondoltam, hogy kipróbálok egyet?kettőt. A vívás nagyon jól ment, úgyhogy idővel bekerültem a paralimpiai csapatba. Sajnos idén nem jutottam ki Pekingbe, de addig nem hagyom abba a sportolást, amíg ki nem jutok egy olimpiára. Ha nem Peking, akkor London.

Vörös Virág: Mennyiben más a paralimpia, mint az olimpia?

Csiszár Attila: Kicsit beszivárgott már a sikerorientáltság ide is. Vannak olyan honkongi vívók, akik profik, vagyis nincs más munkájuk, annak élnek, hogy vívnak. Ezzel szemben itthon a legtöbb mozgáskorlátozott a sport mellett dolgozik is. Régebben könnyebb volt érmet nyerni, de mostanság már nagyon meg kell küzdeni érte. Több versenyző is van.

Vörös Virág: Az ember azt gondolná, hogy a paralimpia ? a természetéből fakadóan ? másról szól, mint az olimpia. Mivel mozgáskorlátozott emberekről van szó, más lehet a lelki töltete, mást jelenthet a részvétel. Ez így van?

Csiszár Attila: Valamennyire igen. 1996-ban voltam a torinói integrált (ez azt jelenti, hogy a kerekesszékesek egy épületben vívtak az épekkel) világbajnokságon, és az nagy élmény volt. A nézők nagyon lelkesen drukkoltak. A lelkisége is más a versenynek. Mivel mindenkinek van valamilyen sérülése, kinek keze, kinek lába hiányzik, fel sem tűnik, hogy ez esetleg probléma. Egymás között vagyunk, ha valaki kiesik a kerekesszékből, akkor felsegítik.

Vörös Virág: Ilyen szívmelengető élményekkel hogyan látod az olimpiát?

Csiszár Attila: Kicsit gépiesítik. Folyton azt sulykolják a sportolóknak, hogy igenis tudnak még nagyobbat ugrani, még gyorsabban futni vagy úszni, és mindig van erő még egy világcsúcsra. A sportolók túlhajszolják magukat. Ha valaki kint volt pár olimpián, vagy megdöntött egy?két világrekordot, azzal meg kellene elégednie emberileg is, a sport szempontjából is. El kellene gondolkodnia azon, hogy mi a fontosabb. Még egy világcsúcs elérése, vagy még plusz tíz év élet. Van egy határ, amin túl a természet vagy így- vagy úgy azt mondja, itt és most leállunk.

Vörös Virág: Veled előfordult már, hogy elérkeztél a teljesítőképességed határára?

Csiszár Attila: Régebben többet tudtam járni, de mostanában gyakran érzem, hogy a hátgerincem már nem bírja annyira a megerőltetést. Ilyenkor igyekszem többet pihenni. Erre figyelni kell. Természetesen velem is előfordul, hogy ennek ellenére túlhajszolom magam.

Vörös Virág: Jól látom, hogy harmóniában tudsz élni magaddal?

Csiszár Attila: Igen, igyekszem. Természetesen ez sem megy magától. Kell hozzá például egy jó családi légkör, de azt is építeni kell, így lényeges része annak is rajtad múlik. Az életem építésénél mindig figyelek arra, hogy a terveim összhangban maradjanak a lehetőségeimmel.

Vörös Virág: Változott a hit szerepe az évek alatt az életedben?

Csiszár Attila: Mikor megtörtént a balesetem, el kellett fogadnom, hogy így kell élnem életem végéig. Ehhez erő és hit kellett, de valahogy mindig adatott is felülről. A hitet igyekszem a gyakorlati életben megélni. Gyerekkoromban is inkább ezen volt a hangsúly: a nagyszülőkkel mindig összeültünk karácsonykor, húsvétkor és egyéb ünnepekkor, együtt ünnepeltünk. Felnőttként nem dolgozom vasárnap. Amikor a vonat alá estem, egy egész élet minősége végleg eldőlt, de nem rágódom rajta, hiszen már nem tudok változtatni a történteken. Az a múlt, most pedig a jelennel és a jövővel foglalkozom. Ehhez is hit kell. Azon gondolkodom, hogyan tudom ilyen körülmények között szépen élni az életemet. Ha van öt lépcsőfok otthon, át kell hidalni egy rámpával, ennyi az egész. Mindig is arra törekedtem, hogy átlagos emberként tudjam megállni a helyem az életemben.

Fekete Ágnes: Ma, a hónap utolsó szerdáján egy istentiszteletre látogatunk el a messzi távolba.
A svájci protestáns gyülekezetek lelkésze volt Szedlák Tibor, aki ma az efézusi levél 3. része alapján prédikál. Itt írja Pál:

”Hogy megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet felülhaladó szeretetét.”

Szedlák Tibor: Egyszer egy kioszkban sorban állva újságot vásároltam. A sor elején egy férfi éppen fél tucat lottószelvényt fizetett ki, miközben hátrafordult, és azt mondta a háta mögött állóknak: ?Kidobott pénzt, úgysem nyerek soha semmit.? Ezzel elment. Az első gondolatom az volt, akkor miért csinálja. Ha én ilyesmire adnám a fejem, akkor legalább egy kicsit hinném, van esélyem arra, hogy nyerjek valamit. Ha el sem hiszem, hogy van esélyem rá, akkor nem is csinálok ilyeneket. Mivel nem hiszem, hogy van esélyem arra, hogy nyerjek a lottón, ezért nem is lottózom. De a helyzet valószínűleg nem ilyen egyszerű.

Bennünk nem csak anyagi téren, hanem minden téren felvetődnek álmok és vágyak, amelyeknek időnként teret adunk, talán még egy-egy lépést is teszünk feléjük, aztán újra és újra megszólal bennünk a ?realitás hangja?. ?Úgy sincs esély arra, hogy nyerj, vagy legalább is olyan csekély, hogy arra nem lehet építeni.? Az előbb felvázolt esetben a realitás hangja kifejezetten építő is lehet, de más összefüggésekben ez a fajta realitás sokkal inkább pusztító, mint bölcs. Gondoljuk csak végig!

Elindulunk vasárnap délután az istentiszteletre, belépünk a templomba azzal a reménnyel a szívünkben, hogy konkrét kérdésre konkrét választ találva, Istentől konkrét, egészen személyes útmutatást kapunk, és ezt a vágyunkat azonnal lehűti a lehetetlenségek realitásának hangja: ?Isten akaratát úgyis szinte lehetetlen megérteni. Úgyis olyan bonyolult és titokzatos.? Istenhez lépünk imádságban azt remélve, hogy az Ő jelenlétében sebzett szívünk és fájdalmakkal teli magánéletünk egy kicsit megnyugszik, sőt meggyógyul. És akkor megint megszólal a realitás hangja, és azt mondja, hogy bizonyos sebek soha nem gyógyulnak be, azokkal meg kell tanulni együtt élni. Egész életünket odatesszük Isten elé, mert nem látjuk annak semmi értelmét, és azt reméljük, hogy Ő még a mi életünkből is tud valami olyasmit formálni, amit érdemes végigélni, aminek értelme van. A realitás hangja pedig azt mondja: ?Azért ekkora változást ne várj! A saját bőrödből végül is nem tudsz kibújni. A lelked mélyén az maradsz, aki vagy.? Időnként egészen ijesztő ezzel a realitással szembenézni.

Amikor Jézus tanítványai hallották a Jézus és a gazdag ifjú között zajló párbeszédet, illetve azt, amit Jézus utána mondott, hogy milyen nehéz az Isten országába bejutni, megdöbbenek. Amikor Jézus másodszorra is elmondja, hogy olyan nehéz bejutni az Isten országába, mint egy tevének átjutni a tű fokán, a tanítványok – az Ige szerint – megrökönyödtek. ?Lehetséges akkor bárkinek is üdvözülnie?? Jézus a válaszban nem azt mondja, hogy mindannyian tévednek, nem mondja, hogy a lehetetlenségek realitásának hangja hazugság. Jézus azt mondja, hogy embernek lehetetlen, de Istennek nem. Ez is a realitás hangja, ez Isten lehetőségeinek, realitásának hangja.

Ez az Ige arra szólít fel ma bennünket, hogy legyünk realisták hitbeli ügyekben, Isten megismerésében. Ne a lehetetlenségek realitásának hangját halljuk, hanem merjük komolyan venni Isten végtelen lehetőségeinek valódiságát! Embernek lehetetlen a szívbeli sebek gyógyulása, embernek lehetetlen az üdvösség, embernek lehetetlen igazán, az örökkévalóságig kitartva értelmes életet találni, de Istennek nem.

Aki saját lehetetlenségeit nem veszi komolyan, azért nem imádkozik, mert nincs rá szüksége. Isten lehetőségeit nem valóságosnak tekinteni, értelmetlenné teszi az imádságot. Hiszen, ha Isten lehetőségei egy kicsivel nagyobbak, mint az enyémek, de nem jelentősen, akkor mi értelme imádkozni. Ott, ahol az ember egyszerre veszi komolyan a saját korlátait és Isten végtelen lehetőségeit, gátlások nélküli, hatalmas, gyönyörű imádság születik. Úgy, ahogy itt is: ?Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön, adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az Ő lelke által.?

Pál apostol itt imádkozik. Már nem tanít, már nem magyaráz többé, hiszen ezekkel már elérte a saját határait. ?Meghajtom térdemet az Isten előtt.? Az igehirdetés hátralevő része abban a reményben szól, hogy Isten az, aki mindent megtehet. A belső ember, az ember elrejtett élete, az a mag, az a közép, ami az egész személyiségünket, életünket összetartja, és megpróbálja egy egységbe rendezni. A belső ember az, ahol az összes csatánkat megvívjuk, és ahol elveszítjük vagy megnyerjük őket. Ott kell megújulnunk. Minden valamire való változás belülről kifelé hat, nem pedig fordítva. Akkor sem, ha az emberiség gondolkodóinak néhány nagy alakja pont az ellenkezőjét állította. Persze meg tudjuk változtatni a külsőt, de az nem lehet több egy komolyan vett maszknál, ha eljut egyáltalán odáig. Hiszen megmaradhat egyszerű képmutatásban is. Az igazi változás belülről kifelé hat.

A baseli főpályaudvaron, a felavatása után közvetlenül, egy magyar emberrel beszélgettem, aki a tükörsima felületekben, csodálatos mozgólépcsőkben gyönyörködött. Keserű hanggal mondta, amikor az ember ide érkezik, azt hiszi, hogy amennyivel szebbek és tisztábbak itt a mozgólépcsők, mint Budapesten, annyival kedvesebbek az emberek. Keserűen mondta, hogy bár a környezet itt csillog és villog, de az emberek egy kicsivel sem jobbak, mint a budapestiek. Attól tartok, hogy az egész nyugati civilizáció erre a tézisre épül: változtasd meg az ember környezetét, tedd szebbé, élhetőbbé, kényelmesebbé, az majd jobbá teszi az embert is. Amikor Pál azért imádkozik, hogy a belső ember erősödjön meg, akkor igazi megerősödésért imádkozik. Ha ez a világ valaha megjobbult is egy kicsit, akkor az a változás az emberszívekben kezdődött, és ez nőtte ki magát családokra, falvakra, közösségekre és az egész társadalomra.

Ennek a változásnak egy eleme a megszilárdulás és állandósulás. Így folytatódik az imádság: ?Adja meg nektek a mindenható Isten, hogy a Krisztus lakjék szívetekben a hit által a szeretetben meggyökerezve és megalapozva.? Krisztus ne csak vendég legyen a szíveitekben! Lehet gyönyörű, tiszta, szeretett vendég, de amíg csak vendég, addig nem az történik, amit az Isten veletek tervez. Adja meg nektek a mindenható Isten, hogy az Úr Jézus letelepedjen a szívetekben! Ott lakjon, soha benneteket el ne hagyjon, mert ha van belső megújulás, a szív megújulása, az úgy történik, hogy Krisztus átveszi a legbelső részt bennünk. Még egyszer mondom, hogy ez embernek lehetetlen, mi semmit nem tehetünk ezért, de az Atyának lehetséges, ezért érdemes imádkozni érte.

Ezen felül ez az imádság azt kéri, hogy Isten engedje meg, hogy ezek az emberek gyökeret verhessenek, és megalapozott életet élhessenek: Isten szeretetében meggyökerezett életet.

1999 szeptemberében landoltam először az Egyesült Államok területén, egy héttel a megérkezésem után érkezett meg Richmondba, ahol éltem és tanultam, az éppen aktuális hurrikán. Egy kis hurrikán volt, amire könnyen fel is lehetett készülni, szinte órára pontosan tudták is, hogy mikor éri el a várost. Az emberek fel is készültek, a vihar megérkezett, négy óra alatt átvonult a városon, majd elvonult. Mi kíváncsian elindultunk, hogy megnézzük, hogyan néz ki a város a hurrikán után. Láttam néhány fát, amelyek gyakorlatilag sértetlenek maradtak egy dolgot leszámítva: mintha egy nagy kéz megragadta volna őket, és gyökerestől kihúzta volna őket a földből. Ezeket a fákat látva megdöbbentett, hogy hatalmas koronákkal rendelkező fák milyen apró gyökereken nyugszanak. Csoda, hogy a hurrikán előtt nem tépte ki őket semmi a földből. Láttam olyan fákat is, amelyeket a vihar szinte teljesen tönkretett. Karvastagságú ágakat tört le róluk, levél nem maradt rajtuk, mégis álltak, mert olyan hatalmas gyökérrendszerrel rendelkeztek. Ezeken a fákon egy évvel később egyáltalán nem lehetett látni, hogy bármi történt is volna velük. Láttam embereket, keresztyén embereket is hatalmas gyökerekkel, akik felett átvonult egy-egy életvihar, és lehet, hogy kegyetlenül megtépázta őket, de ismét életre keltek, mert olyan gyökereik voltak, hogy azokat nem lehetett kitépni. Láttam embereket, akiken úgy vonult át az életvihar, hogy gyökerestől tépte ki őket: nem szaggatta le a leveleiket, nem törte le az ágakat, de az egész lényük és létezésük úgy, ahogy volt, elpusztult.

Krisztus szeretete elég ahhoz, hogy mi mindent arra alapozzunk.
Ámen