2002-05-08

Fekete Ágnes: Áldás Békesség! Szeretettel köszöntöm a hallgatókat, Fekete Ágnest a műsor felelős szerkesztőjét hallják. Ritkán van lehetősége az embernek kisgyerekek mellett arra, hogy eljusson egy színházi előadásra. Mi nemrégiben megnézhettük Dürenmattnak "Az Öreghölgy látogatása" című darabját. Kijőve arra gondoltam, a mai magyar valóságban ezt mindenkinek meg kellene néznie, vagy legalább el kellene olvasnia. Egy svájci faluban él egy ember, akinek valaha törvénytelen kapcsolata volt az akkor még fiatal hölggyel, született egy gyermek is, de az ügy el lett tusolva. A megöregedett szerető most azt követeli, hogy egy egymilliárd dolláros csekk ellenében öljék meg az őt akkor megcsúfoló embert. Egész mai világunk morális válságát magába foglalja ez a helyzet. Ott lebeg a pénz a fejünk fölött, nincs is a kezünkben, mégis öl. Világos az is, hogy egy ilyen óriási téttel szemben mindenki tehetetlen. Különösen érdekes figurája a darabnak az öreg pap, akitől csak annyi futja a vérdíj alatt élő férfi számára, menekülj innen, ne rontsd a lelkiismeretünket. Képtelen megmenteni, nincs számára alternatívája. A templom egere szegénységében élő pap elfogadja az új harangokat. Felveszik a kölcsönt az emberek, mert jól akarnak élni, és ez motiválja őket a végiggondolatlan halálos jövőben. Kinek ne jutna eszébe az a zsingerünkbe is beírt időszak, amikor enni lehetett, de szólni nem, amikor csöndben súgtak emberek, vitték a híreket, titokban ment még a bebörtönzés is, de már ittuk a kólát, nyalókáztunk, és vettük fel a kölcsönöket. Ebben élt az egyház is, hiszen valami olyan erő a meggazdagodás vágya, aminek nem tud csak Jézus ellene feszülni. Miért mondom el mindezt? Mert ott a színházban fogalmazódott meg bennem igazán a válasz azok számára, akik a néhány hete elhangzott műsorom után azt mondták és írták: Nem helyes, hogy politizál az egyház. Persze, magam is úgy gondolom, hogy az általunk képviselt értékek minden szempontból messze felülmúlják a politikáét. Azonban a mai fogyasztás világában minél jobban elhitetjük magunkkal a dürenmatti paphoz hasonlóan, hogy nincs közünk az "Öreghölgy csekkjéhez", annál jobban belekeveredünk a lelket ölő és csak gazdaságossági szempontokat ismerő értékrendbe. Hamis elgondolás az, hogy elbújhatok lelkem várába. Inkább az eddigieknél még világosabban meg kell fogalmaznunk azokat az értékeket, amelyek hitünkből következnek. Éppen az lenne az egyház feladata, hogy az eltusolt dolgokat, amikkel senki nem akar számolni a felszínre hozza. Amikor a színdarabot láttam, megértettem, miért élünk egy ennyire rossz lelkiismeretű országban. Micsoda súly az a fejünk fölött, hogy még az egyházak sem számoltak el a puha kommunizmus éveiben hozott rossz döntésekkel. Micsoda romboló hatása van egy feldolgozatlan történet után a ránk ömlött fogyasztási kultúrának. Nem első sorban zászlólobogtatásra van most szükség, inkább gondoljuk jól végig, mit is jelent nekünk az, hogy itt és most keresztyén emberként élünk. Mit jelent egyházat szervezni, működtetni az elvilágiasodott életben, idegen szóval a szekularizálódott társadalomban. Erről szól következő kerekasztal beszélgetésünk, melynek résztvevői: Peterdi Dániel és Zalatnay István lelkészek, Szesztay András szociológus és Tőkéczky László történész.

Kerekasztal-beszélgetés a szekularizációról. Jelenlevők: Szesztay András nyugdíjas, a Budahegyvidéki Gyülekezet boldog tagja, Tőkéczky László történész, Peterdi Dániel református lelkész a Pécs-belvárosi Gyülekezet, Zalatnay István református lelkész, az Erdélyi Gyülekezet lelkésze Budapesten.

Fekete Ágnes: Volt egy kerekasztal-beszélgetés ezelőtt immár egy hónappal, és a végén oda jutottunk el, hogy is van ez, szekularizáció és egyház?

Tőkéczky László: Nagyon sokféle szekularizációs elmélet van, ezek közül a legdivatosabb talán a világnak a varázstalanítása, racionális alapokra helyezése, lényegében ez a felvilágosodás kora óta kezdődő folyamat. Ez is egy többfázisú dolog, hiszen az, aki önmagában az egyháztól eltávolodik, nem biztos, hogy szekularizálódik is. Például, amikor az ateizmus jogát a magyar parlament 1895-ben törvényben tette lehetővé, akkor több ezer ember látszólag kilépett egyházából, de nem azért, mert ateista akart lenni, hanem azért, hogy az akkor el nem ismert intenzív belső közösségi életet élő szektáknak a tagja legyen. A szekularizáció egy bonyolult összefüggésrendszer, de hogyha a végső formáját vesszük, akkor az elhitetlenedés, pontosabban a hagyományos hittől való elfordulásnak ezt már én teszem hozzá, maga fabrikálta, vagy tudomány teremtette, művészet hozta, meg egyéb hiteknek a hívévé szegődése.

Fekete Ágnes: A szó maga az "ab seculum", a világ szóból ered.

Zalatnay István: Valóban, a lényegét tekintve azt jelenti, hogy a világot úgy kell berendezni, mintha nem lenne Isten. Et si deus non deratur. Azonban azonnal föl kell vetni a kérdést, hogy ha nem, akkor milyen módon, és erre nézve valóban nagyon sokféle válasz született, de azért ezeket két alapvető csoportba lehet osztani. Az egyik: kvázivallásokat hoztak létre, és itt lehet utalni arra, hogy a XVIII. század végén, a francia forradalom alatt ész istenasszonyt hogyan viszik be a Notre-Dame-ba, és ami a saját bőrünkön is tapasztalt: az a kvázivallás, amit a kommunizmus jelentett. Ma nem annyira ilyen szekularizált ideológiák léteznek, hanem inkább olyanok, amelyek azt mondják, hogy technikai kérdés a társadalom szervezése. Egyáltalán nem szükséges, hogy bármilyen hit, értékrend legyen ennek a hátterében. Most erre kell kimondani azt, hogy ez nem igaz. Ez téves. Azzal a tudással, amellyel ma rendelkezik az ember, nincsen harmóniában ez az elképzelés. Egyre világosabbá vált az, hogy nem létezik egy objektív, tőlünk független világ, amelyet racionálisan megismerni lehetne, pusztán racionális módon meg lehetne állapítani, hogyan kell például társadalmat szervezni, ugyanúgy, mint ahogy úgymond meg lehetne állapítani, hogy lehet a korábbinál gyorsabb autót gyártani.

Szesztay András: Én úgy határoznám meg a szekularizációt, hogy elválik egymástól a tudom és a hiszem. Tehát, amit evidenciaként fogadtak el, az nem evidencia olyan családokban, amelyekben ez a hit evidenciaként öröklődik, adódik át. Ott ennek a folyamatossága a szekularizációban is megtörténik.

Zalatnay István: Tökéletesen így van, de fontosnak tartom hangsúlyozni, téves az a megkülönböztetés, hogy a hittel szemben van a tudás. Eddig hitre építették a társadalmat, most pedig tudásra építik.

Szesztay András: Szétválik ez a kettő, noha nem kerül szükségképpen szembe.

Tőkéczky László: A reformáció, miután a templomi képeket, szobrokat kivitte a templomból, ezt is lehet úgy tekinteni, mint a művészetnek a szekularizációs tendenciáját, holott nyilvánvaló, hogy egy funkcionális kapcsolat volt korábban, amely egyszerűen az egyház kezébe adta a művészetek ellenőrzési jogát, és ettől kezdve szabadon mozgó valami lett, de ettől egyáltalán nem biztos, hogy megszabadult a "transzcendenciától" vagy a hittől. Szerintem a dolognak a lényege, hogy a modernkor téved, amikor "strukturalistán" gondolkodik, vagyis azt hiszi, hogy a világ tökéletesedése, és a jó élet, és az életnek evilági paradicsomhoz hasonlítható berendezkedése attól függ, hogy találjuk meg a módszereket, a struktúrákat, amelyek jóváteszik az életet. A kereszténység bölcsessége abban tükröződik, hogy evidensen tudja, a belső teszi a világot jóvá, vagy szentté, vagy élhetővé, és nem a struktúrák, tehát nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé. Lehet bármekkora tudása, technikája, civilizációja, de nem leli meg a boldogságot. Kényelmesebbé teheti az életét, de boldogabbá nem. Ha ezt látjuk, akkor ettől kezdve nyilvánvalóan két teljesen különböző gondolatmenet van, amelyik nem találkozik, csak vitatkozik.

Szesztay András: A délibáb struktúrákkal szemben a szentírási hit valóságos, a teremtési struktúrát állítja.

Tőkéczky László: A Szentírás régóta megfogalmazta a bölcsességet. Nem a pénz teszi a bűnt, hanem a pénznek a szerelme, ahogy mi hozzá viszonyulunk, tehát Mammonná válik-e, vagyis pótistenné, vagy pedig eszközzé. A modern világ tulajdonképpen mindig itt téved, hogy a célok helyett az eszközöket isteníti, és bizonyos eszközöket tekint olyannak, amely megváltja a világot. Szabadság, tudás stb.

Fekete Ágnes: Hogy kerültünk ide, ebbe a csapdába?

Zalatnay István: Én azt gondolom, hogy lehet azt mondani jó okkal, hogy a felvilágosodás alapjában jelentősrészt a protestantizmus van, ugyanennyire lehet azt is mondani, hogy viszont a protestantizmus alapjában az egész nyugati, ezáltal a katolikus, a latin kereszténység van. Ez egy hosszú fejtegetést igényelne, hogy miért és hogyan válik ketté, talán lehet azt mondani, hogy míg a keleti kereszténységben a görög gondolkozás beállítottsága a meghatározó, az Istennel való találkozásban a teljes egész teremtett világ érintett, addig a nyugati kereszténységben sokkal inkább központtá, és majdnem kizárólagossá válik az emberi individuum. Ezáltal indul el egy olyan szellemi világ, amely lehetővé teszi ezt a folyamatot. Nem véletlen, hogy a keleti kereszténység világában ez nem történt meg, és semmiképpen nem jelenti azt, hogy ezzel szemben ez valami lenne, hiszen, hogy annak milyen termékei voltak hosszú távon történelmileg, erre nézve szomorú tapasztalatok vannak.

Peterdi Dániel: Sok kérdésre úgy kapunk választ, hogy megnézzük, milyen érzékenységgel állítjuk be a műszert. A természettudomány mérőeszközeit is nézve a Biblia elején, a teremtéstörténetben a teológusok ott olvassák, hogy felszabadul a világ a mágikus varázserő alól, kutathatóvá válik, mert teremtmény. Innen kezdve, úgy gondolom, hogy elindul egy folyamat, amiben mi valahol a XX. század utáni állapotokban vagyunk, de a folyamatok ott vannak a Szentírás első lapjain.

Tőkéczky László: Kérdezed, hogy mindez miért, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy az európai típusú gondolkodásnak a hatékonyság-kultusza és a haszonelvűsége az, ami más kultúrákban is benne van, de nem jut olyan döntő szerephez, mint a XVIII. század végétől az európai kultúrában. Megszületik az a kísértés, amely a Szentírásban is megjelenik. Jézust is megkísérti a Sátán: hogy mindezt neked adom, a világ fölött megszerezhetem a hatalmat, mindenfajta alávetés vagy alázat, egyéb nélkül. Egyszerűen képes vagyok megváltani a világot, és nem véletlen, hogy ez a tudáshoz, a technikához kapcsolódik. A hatékonyságnak ez a kultusza felszabadította az embert a kötelező alázat gondolatvilágából. Nem a rabszolgatudat, ahogy Nietzsche a kereszténység szemére hányta. A modern ember bűne az, hogy szuverénnek érzi magát, miközben legföljebb autonóm lehet. És ez az, amivel lehet hízelegni egyénnek, tömegnek, hogy a modern, nagykorú ember szuverén, szabad, maga dönt. Nem kell alázatoskodni, nem kell félni stb. aztán ezek szépen, logikusan épülnek fel egy házzá, egy pótvallássá.

Zalatnay István: Az illúzió, hogy az egyes ember teljesen szabadon dönthet arról, hogy milyen hitet, meggyőződést, értékrendet választ. Az embernek "valamilyen" istene mindenféleképpen van. Például a hatékonyság egy bizonyos értékválasztást jelent, a haszon is, vagy a szabadság, vagy annak a fölébe emelése minden másnak, ezek lehetséges értékrendek. Minden kultúrának van istene. Az a nagy különbség, hogy a mi istenünk egy őszinte isten, beszél. Az az isten, ami a mai világban létezik, az a háttérben marad, manipulál. Anélkül irányít, hogy igazából az ember ezt érzékelné, hogy tudatában lenne, és ezáltal vesz rá hitető beszéddel, anélkül, hogy megszólalna. A modern világ istene attól néma, hogy objektív törvényeknek és egyebeknek igen hideg világa. Ehhez képest a keresztyénség istene mindig személyes, és azért is beszél. A modern tudomány ember nélküli, hiszen dezantropomorf, ez célul is ki van tűzve. Ki kell zárni belőle az esetleges gyarló embert, és ilyen formán csodálatos épületet nyerünk, csak abban az ember adott esetben nem találja az otthonát. Ez a nagy problémája a modern világnak, és nem véletlen, hogy az embereknek a tömeges betegsége egyre inkább a személytelenségből fakad. És egyre mélyebb személyesség-igények, kötődésigények, identitás-problémák, és egyebek vannak. A keresztény teológiában lezajló mindenféle vita, a legelső zsinatoktól kezdve mindig arról szólt, hogy a szentháromság tanban is védeni kell az Isten személyességét. Tehát ez az igazán nagy probléma, és nem véletlen, hogy a modernkor ettől beteg.

Peterdi Dániel: A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején jelenik meg az amerikai teológiában egy érdekes irányzat, ott olvastam egy ilyen megfogalmazást, hogy mindaddig, amíg nem a szekularizációról beszélünk, hanem a klasszikus kultúráról, csoportban gondolkodunk, mert Isten csoportban választ ki, népet talál meg magának, és csoportban hív el, és a személyiségnek nagyon fontos szerepe van. A modern ember életérzése a hálózat, a mátrix. Annyira magára marad az individuum, hogy már csak a különböző irányú érdekek hozzák őket össze, és az információk áramlása kapcsolja össze egyiket a másikkal. Egy pillanatra, aztán már lépünk tovább, és éppen a lényege az emberi életnek, a közösségtudat, egyre inkább meggyengül.

Szesztay András: Behoznék teológiában tudatlan embert, két irodalmár "teológust": Victor Hugot és Madáchot. Victor Hugo az "A Notre-Dame-i toronyőr" -ben fogja meg azt a történelmi pillanatot, amikor elkezd láthatóvá válni a vitatott szekularizáció csírája, és azt mondja, hogy a könyv legyőzi az épületet, a Szentírást potenciálisan a társadalom minden tagja a kezébe veheti, tehát azt, amit az erre hivatalból felkészültek mondanak, ellenőrizheti, kritizálhatja. Ebben a folyamatban porlik szét hit és a tudás evidencia-szerű összefonódottsága. Itt kezdődik – érzékelteti Victor Hugo – a szekularizáció. A szekularizáció meghaladását számomra a londoni jelenet jelenti, amikor a nyegle tudós a haláltáncban beleugrik a sírba, és azt mondja: – Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk, és most a valónál mind elámulunk. Mikor a nyegle tudás azokkal a végső, nagy egzisztenciális fenyegetettségekkel találkozik, amire már csak evangélium adhat vigasztalást, mert ha ezt nem kapja, akkor ugrik be, löketik be a gödörbe. Itt képződik meg a nem nyegle tudásnak az a lehetősége, ami megint megszalad, mert falansztert épít, de a szekularizáció megtartva meghaladásának lehetősége a Notre-Dame-i toronyőrben és a madáchi elemzésben, filozófiában sok támaszt adhat.

Fekete Ágnes: Arról van szó, hogy amikor a hitet és a tudást egymástól szétválasztották, akkor óhatatlanul a tudásban új istenek születtek.

Zalatnay István: Azzal, hogy az ember varázstalanított világba került, felszabadult. Az a probléma, hogy amikor az emberi szuverenitásnak a kompetenciájába helyezzük azt, hogy a szabadság jegyében döntsön, az ember esetleg a gonosz mellett dönt. Itt kezdődik el a modern világnak a démonizálódása, és nem véletlen, hogy a modern világ hihetetlenül hiszékeny, tehát nem tud hinni Istenben, ugyanakkor mindenféle kicsi eszköznek, felfedezésnek, amelyről ha hatékonyan el tudják hitetni, hogy ez mi mindennel jár együtt, tud hinni. Megbomlik az a teremtési rend, amely helyükre teszi a dolgokat. A Szentírás is azt mondja: "nem azt kérjük, hogy végy ki minket e világból, hanem hogy őrizz meg a gonosztól", és nagyon pontosan fejezi ki azt, amit mondtam. Az egyházaknak nem az a bajuk, hogy túlzottan élesen és nem eléggé finom stílusban mondják el a kritikájukat, hanem az ellenkezője, hogy nem elég határozottan, és nem elég világosan mondják el, ez elsősorban nem kifelé, hanem befelé irányuló kritika. Azt mondjuk el, hogy mi az, amit mi és a mi atyáink az elmúlt két évezred alatt rosszul vagy legalábbis egyoldalúan tettek. Hamis az a szétválasztás, amin felépül ez a szekularizált világ, abszurd, amikor például arról beszélünk, hogy a pedagógia tudománya hogyan lehet objektív, hogy lehet arról beszélni, hogy embert vagy gyermekeket neveljünk, akkor, amikor nem döntöttük el, mit tartunk kívánatosnak, hogy milyen legyen az ember, ha nincsen erkölcsi döntés, elkötelezettség előtte.

Fekete Ágnes: Fontos lenne ezeket a pengeéles kritikákat megfogalmazni. Múltkor elhangzott az, hogy az egyház igazából nem szembesül a szekularizációval.

Peterdi Dániel: A penge elsősorban bennünk osztja meg a veséket és az ízeket. Közös tanítómesterünk volt Vályi Nagy Ervin, aki azt mondja valamelyik írásában, hogy a szekularizációs kihívásokra az egyházak részéről három markáns válasz jelenik meg, az egyik a befele fordulás, bevonulunk a kolostorok falai mögé, rácsapjuk az ajtót a világra, forrjon keserű levében és várjuk, mint Jónás, Ninive pusztulását. A másik legalább ennyire rossz: a kitárulkozás, amikor az egyház feloldódik a világban, nem tudja az ember, hogy hol van az egyháznak, a világnak a határa, a templom sem szentebb tér, mint a profán tér. A harmadik pedig a bohóc szerepe, amikor az egyház bohócruhát ölt. Amikor éppen kell, akkor előrángatják, hogy valamit csinálj, mert a bohóc kimondhatta az igazságot a király közelében is. Ez a három téves szerep önkritikusan azt jelenti, hogy elsősorban önmagában kellene az egyháznak megtalálnia azt a nagyon nehéz keskeny utat, ahol felelősen és ugyanakkor partneri viszonyban maradva a világgal, se nem démonizálva, se nem lenézve, se nem túlmitizálva a világban lévő erőket, ki mer mondani igaz szavakat, melyek mögött igaz tartalmak is vannak, és nem csak lufieregetés, és akkor oda fognak figyelni rá.

Zalatnay István: A hitnek a helyzetében egy alapvető strukturális változás következett be az utolsó két évszázadban. Európában a gondolkodási rend és az életforma is azáltal volt meghatározva, hogy volt egy erkölcsi, de hatalmi tekintélyű intézmény, és ez meghatározta a világot. Nem véletlen, hogy minden változás vagy minden elégedetlenség egyúttal az egyházzal való szembefordulás is volt, ilyen vagy olyan formában. Kétszáz év alatt ez a pozíció eltűnt. Azok kerültek a diktáló, régi hatalmi egyház helyzetébe, akik annak idején kisebbségből, akár a mártíriumot vállalva rontották le ezt az embereket elnyomó és a világban ilyen negatív szerepet játszó egyházat. Nem kell arra törekedni, hogy megint forduljon a kocka, hogy hatalmi egyházzá nőjön a kritika, vagy a keresztyénségnek az evangéliuma, de arra igen, hogy nagy nyugalommal és mindenfajta hektika, fundamentalizmus és egyéb nélkül folyamatosan, komolyan bírálat alá kell venni az életnek azokat az alapkategóriáit, gondolatait, logikáját, amelyet a modern világ isten nélkül próbál megcsinálni. Ez adja majd a keresőknek, főleg a fiataloknak a vonzást az egyház felé. Komolyan és elementárisan meg tudja mondani, hogy mi micsoda, és helyette alternatívát kínál.

Fekete Ágnes: Gondolkodásra serkenti az embereket, sokkal jobban, mint eddig.

Zalatnay István: A tragédia az, hogy a világ olyan helyzetbe jutott, és nagyon sok ember arra jutott, hogy teljesen kiszolgáltatottá vált a legkülönbözőbb pótszereknek, amikről beszéltünk, és amiknek a színvonala is napról napra csökken. A szintetikus pótszerektől elkezdve a legkülönbözőbb hihetetlen elvarázsolt szektákig. Ezzel szemben bármilyen komoly válasz nincs, nincsen alternatíva, nincsen más, aki tudna értelmes lehetőséget, választ felajánlani. Ötletek vannak, más nincsen.

Tőkéczky László: Ha szembemenetelünk a törvényes renddel, olyan valami alapján próbáljuk a világot berendezni, ami nem létezik, tehát az emberi szuverenitás alapján, akkor teljesen természetes, hogy egy idő után megkérdőjeleződnek azok a struktúrák is, amelyek egyszerűen az élet alapjai. Megjelenik a drogos szabadsága, ami végül is elpusztítja a személyiséget. De ugyanígy lehet tovább menni, az egyetlen értelemadás a legrosszabb manchesteri kapitalizmusnak az értelemadása, amely azt mondja, hogy tessék versenyezni, és aki méltó és érdemes, az mintegy piaci meritokrácia, feljut a csúcsra. A többiek is persze ebben vannak, nekik is szabad versenyezni. Nincs esélyük, de azt kell mondani, hogy versenyezz, mert nem tudunk mást mondani. A kiüresedésnek a folyamata eljut oda, hogy egyetlen alapelv marad: versenyezzetek, fiúk, és aki nyer, azé a diadal, azé az élet. Más értelemadási dolog már nincsen, és nem véletlen, hogy ehhez képest jön a fundamentalizmus teljes tagadása, az antigondolkodás. A keresztyénségnek az a nagy lehetősége, hogy az emberi élet autonóm rendjét kínálhatja fel, és ez óriási dolog. Minden nevelésről 15-20 év múlva derül ki, hogy hatékony volt-e, akkor derül ki, hogy vajon jól tettünk-e tanúbizonyságot, jól prédikáltunk-e, és ami nagyon sokszor ma látszik a keresztyénségből, az enyhén szólva nem időszerű, és ez a nagy baj. Egyszerűen képtelenek arra, hogy a mai világnak megfelelőképpen találjanak helyet. Itt vannak még nagyon tradicionális formák. Én személy szerint jobban szeretem a régi zsoltárokat, mint pl. a tezéi énekeket. Ugyanakkor tudomásul veszem, hogy ilyenfajta változások vannak. Lehet-e az egyháznak arra törekednie, hogy nem feltétlenül a hatalmi pozíciót szerezze vissza azzal, hogy most eljött a mi időnk, és a front most el fog tolódni a másik irányba, hanem felmutatni – elsősorban a fiataloknak -, hogy itt van egy világ, egy lehetőség, hogy itt értelmesen, jól és szépen lehet élni.

”A béres, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja a farkast jönni elhagyja a juhokat, és elfut. János ev. 10, 12.”

Senki sem szereti a bajokat, kríziseket. Van aki reggelente így sóhajt fel: Vajon ma mi fog történni! Félünk. A gyermeki lélekben ezeket sokszor a Bibliában megtalálható képek megjelenései jelképezik. A minap kisfiam azt mondta, féltem, mert bejött egy farkas az ajtón és meg akart enni. Ilyenkor persze én is megrettenek, aztán igyekszem megnyugtatni, és éreztetni vele, hogy megóvom a farkastól, mert szeretetem erősebb nála. A felnőttek is legfeljebb nagyobb bárányok, és más természetű farkasokkal találják magukat szembe. A Biblia szinte mindenütt azt tanácsolja nekünk, amikor farkas rémisztő helyzetbe kerülünk, hogy tekintsünk felfelé. Tekints arra, aki még most is melletted ál, akinek a szeretete átvisz mélységeken, zuhatagokon is. Sőt van valami jó is a farkas eljöttében. Kiderül, hogy ki a béres, és ki a pásztor. A hazugságok leomlanak az emberekről a krízishelyzetben. Amikor baj van, akkor tudódik ki igazán, ki az, akinek a bárányok fontosak, és ki az aki menti az irháját. Sokszor elhangzik egy-egy emberről, ej de cserélgeti a véleményét. Eddig az ellenkezőjét mondta. Valóban nehéz kérdés annak eldöntése, hogy ki az, aki hazudik és ki mond igazat. Olyan egyszerű az evangéliumi kép válasza. Bárki mondhatja magáról, hogy pásztor, jó ember, az embereket szolgálja, a javamat akarja és így tovább… Majd kiderül. Abban a pillanatban, amikor eljön a farkas. Csak figyelni kell. Nyitott szemek és fülek kellenek, hogy meglássuk, mikor dönt valaki a saját érdeke ellenében és a juhok mellett. Ő a pásztor, őbenne érdemes bíznunk. Mindennél fontosabb korunkban ez a megkülönböztetett figyelem. Hiszen sok a hazugság, ahogyan hallottuk a beszélgetésben – hitető beszéd hallatszik minden felől. Azt kiabálják ebben a reklámoktól átitatott korban, hogy vegyél, menj el, készíttess, fizess elő, szavazz rám, mert boldog leszel, mert szép leszel, mert gazdag leszel és győzöl. Mindemellett az emberek többsége folytonosan vesztesnek érzi magát, szegénynek és magányosnak. Meghallhatjuk, ha odafigyelünk a Jó Pásztor hangját, aki csendben, a nevünkön hív, akinek fontosak vagyunk akkor is ha baj van és akkor is, ha nincs. Isten adjon jó hallást nekünk.
Ámen.