Figyelmetlenség és félelem
Az ember szeme pásztázza környezetét. Valamilyen lelkünkbe épített érzékelő figyeli a veszélyforrásokat. Ugyanakkor életünk csak akkor haladhat jó mederben, ha nem szóródunk szét, fenn tudjuk…
Az ember szeme pásztázza környezetét. Valamilyen lelkünkbe épített érzékelő figyeli a veszélyforrásokat. Ugyanakkor életünk csak akkor haladhat jó mederben, ha nem szóródunk szét, fenn tudjuk tartani a fókuszt, figyelmünket a legfontosabbon.
Pilinszky János írja: „A közhelyeket a nyelvben a lélek figyelmetlensége szüli. Használunk egy igazságot anélkül, hogy tartalmára gondolnánk, egy ítéletet anélkül, hogy alkalmazásának érvényességét ellenőriznénk. Pedig a nyelv, a nyelvben megjelenő gondolat, szellemi érték önmagában nem áll meg.” (Új Ember, 1968. december 8.) – Nagyon megragadó mondatok. Figyelmetlenségünk, szétszórtságunk okozza azt, hogy a szavak nem jelentenek semmit. Lelkünk bezárt, és észre sem vesszük, hogyan maszatoljuk szét az igazságokat.
A molnár életében talán nehéz időszak volt, amikor nem fújt a szél. Nem őrölhettek a malomban, mert csendes volt az ég. Mégis ekkor volt idő arra, hogy rendbe szedjék magukat. Minden a helyére kerülhetett. Nehéz a lélek figyelmét fenntartani a szélcsendben. Nehéz azokban az időkben is nagyon figyelmesen élni, amikor Istent nem érezzük közelinek, amikor minden szürke és fásult.
A figyelem legfőbb energiaforrása a várakozás, a feszültségben való megmaradás. Pedig könnyebb letudni a dolgokat, mihamarabb továbbmenni, mint szívünk legmélyén figyelni.
A figyelem legerősebb ellenereje pedig a félelem. Szinte minden szétszórtságunk mögött valamilyen aggodalom bújik meg.
Életünk folytonos kettőssége, hogy mindenre figyelnünk kell, ugyanakkor egyetlen dologra kellene figyelnünk. És Jézus, mintha kiemelne minket a földi működésmódból. Itt lüktet egy másik világ is, amely sokkal, de sokkal több, és ami mindent meghatároz. De ezt csak vízen járva látjuk meg!
Életünk hullámaiból Isten csak úgy emelhet ki, hogy meglep minket. Ki kell lépnünk ketreceinkből. Elengedhetjük képzeletünket, és jöjjön, aminek jönni kell! Csak a várakozás, majd a meglepetés ereje tud segíteni abban, hogy ott tartsuk a fókuszt szívünk erejénél, Isten megszólításánál.
Akkor, figyelmetlenségünk, közhelyeink visszatalálnak az Atyai házba, – ahogy Pilinszky befejezi írását.
2023. augusztus 13. – Évközi 19. vasárnap
Amikor (a kenyérszaporítás után) a tömeg befejezte az étkezést, Jézus mindjárt a csónakba parancsolta tanítványait, hogy amíg ő elbocsátja a tömeget, menjenek át előtte a túlsó partra. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, s ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Mikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!” Mt 14,22-33
