Sebek

1. Az első nagy tapasztalat, hogy minden bajnál kapunk egy „arany időt” Ekkor nem fáj még. Hirtelen nem is tudjuk, mi történt, csak megdöbbenünk. Még nem ömlik a vér, még nem is érzékeljük a baj súlyosságát, és van pár percünk, hogy elszaladjunk ahhoz, aki segíteni tud, vagy elővegyünk valamit, vagy egyáltalán gondolkodjunk. Néztem, és nem akartam elhinni, hogy baj történt, megdöbbentem, és odamentem férjemhez, fiunkhoz. Nézzétek, belevágtam az ujjamba. Óriási ajándékok ezek az aranypercek, amikor a fejünk tudja, miféle hormonokat kell termelnie. És a seb már ebben a pillanatban elkezd gyógyulni, csak ezt ekkor még nem tudjuk. Én is azonnal segítséget kaptam, előbb a kötszert, Betadint, és ami kell. Az élet minden sebével így van ez. Hálát adhatunk azért, hogy volt egy kis időnk a nagy bajban gondolkodni, hogy volt egy pillanat, amikor tudtuk, merre van az arra.

2. Óriási tapasztalata az életnek az is, hogy ki segít ilyenkor. Nem elsősorban arra gondolok, ami egyébbként igaz, hogy bajban ismerszik meg a barát, hanem arra is, hogy láthatjuk az emberek átalakulását. Valakit „ilyennek” gondoltunk, pedig ő „olyan” is. Szóval az Isten a bajban színesebb képet ad az emberekről. Jó példa az Irgalmas samaritánus. Megvolt a séma. A pap jó ember, segít. Ő miközénk tartozik. A samaritánus távoli ember, legfeljebb az „ők” csoportjában látjuk. Mégis kiderült, hogy a samaritánus átjött a „mi” csoportba, a pap pedig az „ők” csoportjába. Az igazi szeretet mindig lecsupaszít. Nekem pl. az volt a megdöbbentő, hogy éppen az a gyerekünk segített legügyesebben, aki testnevelés tanárnak tanul. Ő volt az, aki a táskájából gyorsan minden szükséges kelléket elővett, hihetetlen rátermetten kezelte a sebet. Miért is? Mert ő már sok sebet átélt, és a tapasztalat mondatta vele, amit tudott. Csak a tapasztalat erősiti meg azt, amit tudunk, mondunk, és ehhez kellenek a sebek.

3. A seb megszerzése után két irányban indulnak el a gondolatok. Az egyik: lehetett volna nagyobb baj is. Levághattam volna az ujjam, milyen jó az Isten, hogy nem így lett. A másik: hogy lehettem ekkora marha, hogy csinálhattam ilyet! Hányszor mondtam a gyerekeknek, hogy óvatosan, és most én tettem azt, amitől őket óvtam. Az ember az önmarcangolás és a hála vitorláin repül, és próbálja elfogadhatóvá tenni a dolgot. Ebben nagy veszélyforrás, kátyú, amibe gyakran belesünk, hogy becsméreljük magunkat.

Manapság sokszor mondják, templomokban is divatos: meg kell újulnunk! Persze, ez igaz. De különösen a mi, protestáns világunkban ezt túlzó jelmondatként is látom. Félelmetes elképzelnem ezt a képet. Vajon Isten úgy lát bennünket, mint akiknek örökké elé kell állniuk, és a napi szappan adagot átvenniük, hogy megtisztuljanak? Pedig Ő megbecsül bennünket. Méghozzá nem azért, mert tiszták vagyunk, vagy mert teljesítjük azt, amit Ő tőlünk elvár, hanem azért, mert hozzá tartozunk. Azt a nagy becsességet, amit Isten adott, nem kell megszolgálni valamiképpen. Nem a katona becsülete teszi becsessé a háborút sem. A katona legfeljebb a megfelelő pillanatban a megfelelő tettet hajtja végre, és akkor látszik, hogy becsületesen szolgál. De a háború nem az övé. Valahogy így várjuk mi azt, hogy Krisztus becses kincseiként pontosan azt tehessük, amit Ő mond. Szóval fontosak, különlegesek és kincsek vagyunk akkor is, ha elvágjuk az ujjunkat, és akkor is, ha nem. Meg kell látnunk, hogy a bajban feltörő önvádak nem reálisak.

4. Eljön a félelem ideje. Kétféle félelem érkezett el hozzám. Az egyiket kedves emberek hozták el, a másik a szívemben termett. Bárkit felhívtam, mind ehhez hasonlót mondott: Ja igen, a férjemmel egyszer hasonló esett meg, aztán mire orvoshoz került, kiderült, hogy húsevő baktériumok szaporodtak el az ujján, utolsó pillanatban érkezett, hogy ne kelljen levágni. Ettől kezdve húsevő baktériumokat láttam az ujjamon. Aztán megint felhívott valaki. Ja igen, én éppen a kolleganőmet helyettesítem, akinek vérmérgezése lett. Hú, de jó. Gyorsan elmentem egy antibiotikumos krémért, azzal is kenegettem a sebet. Hogy mennyi félelmet hordozunk egymás számára, az egészen megdöbbentő! Ebben a kavalkádban az ember elveszíti belső erejét. A sebesültség miatt eleve bizonytalanok leszünk, és a félelmet nagyon könnyű feléleszteni a szívünkben. Erre csak az a gyógyír, ha sokkal mélyebben nézünk a szívünkben: Vajon miféle szeretet van ott elől? Vajon az Egom, Én a második helyen tudok maradni? Akkor minden rendben van. A mások által gerjesztett félelemben gyakran történik szeretet-sorrendcsere.

Volt egy anyuka, aki mindig a legnagyobbat vitte, ha választani lehetett. Olyan mélyen benne élt az, hogy ő gyerekkorában nélkülözött, hogy a gyerekét mindentől szerette volna megvédeni. Ösztönösen felülkerekedett benne a gyűjtőszenvedély. A féltés, a félelem az, ami miatt képtelen vagyunk Jézus zászlója alá állni. Azt hisszük, hogy ha féltjük gyerekünket, akkor neki jobb lesz. Azt hisszük, hogy a félelem segítheti a szeretetet. De sajnos épp az ellenkezőjét érjük el. Engednünk kell, hogy alapsebeinket Isten begyógyítsa, különben mindenben ezeket éljük újra.

5. A másik fajta félelem bennem magamban született meg. A szívemben született félelmek elsősorban a megfelelési kényszeremet hozták elő. Vajon jól cselekedtem, amikor nem mentem orvoshoz? Ez egy nagyon érdekes kérdés, hogy mikor kell elmenni orvoshoz. Magyarországon két szélsőség uralkodik ebben is, mint annyi mindenben. Van, aki mindenért rögtön az orvoshoz szalad. Engem is némely barátom erre akart rábeszélni, de úgy láttam, hogy a körmömet úgysem tudják megvarrni, és nagyon rossz emlékem van ezekről a kórházi sorokról. Otthon kötözgettem. De állandóan újraszületett bennem a kérdés: jól tettem? Persze millió tanács: ezzel kend, azzal kend, még orvos barátok is: ahány, annyi félét mond. És előtör az emberből a gondolat: nem jól tettem. Nem erre kellett volna hallgatni, hanem arra… Biztos felelőtlen voltam.

Ez a bennem született félelem elvezet a lelkiismeret kérdéséhez.

Ez egy megromlott műszere az életünknek. A lelkiismeret valami sejtelem a lelkünk mélyén, az eredeti jónak egyfajta lenyomata. De, amit a lelkiismeretünk mond, az nem az Isten szava, inkább annak a jelzése, hogy nem tudjuk, mi az Ő szava.

Sokszor betakar minket a rossz érzés, nem tudunk szabadulni tőle, ezt is a lelkiismeret szorongatásának érzékeljük. Mintha a lelkiismeret úgy jelezne, mint a látássérültnek a sípolás. Itt valami van. De nem tudjuk, hogy pontosan mit kell tennünk.

Sok esetben sajnos kialakul egy ördögi kör bennünk, és állandóan arra gondolunk, hogy a másik mit gondol, vajon nem haragszik-e meg?… Itt nem az a lényeg, hogy mindig a másikért kell dönteni, hanem hogy a lelkiismeretet össze kell kötni a szabadsággal és a szeretettel. Isten azt szeretné, hogy a szabadságom és a lelkiismeretem, mint két jó barát járjon-keljen az életemben. Ha nem lenne lelkiismeretem, akkor úgy járkálnék az életben, mint elefánt a porcelánboltban. A lelkiismeret ad értelmet a szabadságnak, hogy ne csak szabadon tegyek bármit, hanem a jót tegyem szabadon.

6. Végül a gyógyulásról!

Állandóan nézegettem a körmömet, eléggé fájt is, mert ez igen kacifántosan gyógyul. Ahogy kitépte a gép, féltem attól is, hogy nem nő majd vissza a körmöm. Nő az, de olyan hegyeket és völgyeket leírva, ahogyan a gép barázdáit belém vájta. A sebeink lenyomata ott van a gyógyulásban is.

Nagyon nagy türelem kell ahhoz, hogy megkapjam, megkapjuk a gyógyulást. Én nem értettem soha, miért nem tudom megrázni magam, elfelejteni azt, ami rossz történt, és felpattanni, menni tovább. Ma sem értem, miért szereti Isten a lassú gyógyulást, de láthatóan szereti. Nem hipp-hopp gyógyul a körmöm sem, a lelkem sem. Hanem arányokban, lassan. Még most sem a régi, de alakul két éve.

Nemrég láttam a Tölgy című filmet.

(https://port.hu/…/a-tolgy-az-erdo-szive-le…/movie-240551)

Hihetetlen szép. A legmegkapóbb végén a felirat: Ez a tölgy 1810-ben született, ha jól emlékszem a dátumra. Régen. És nem is olyan nagy még. Millió élőlény nyüzsög benne, és forog körbe-körbe a négy évszak rendje szerint, ezt mutatja be a film. Istennek van ideje, és ez tesz mindent széppé.

Talán így tanuljuk meg, hogy nem is mi cselekszünk igazán, hanem az Úr. Az Isten cselekedett vele. A türelem hosszú távú gyümölcstermésére hívtak minket.

Sokat beszélünk a sérülésekről. A lélek és a test sebeiről. De gyógyulunk, és megdöbbentő ereje, regenerálódó hatalma van az életnek! Ez a legfontosabb.

( Az írás 2022. januárjában született)

Matthias Grünewald (1480–1528) Issenhemi-i oltárkép